Peremvidéki ​palackposta 4 csillagozás

Voltak itt magyar „hideg napok” és szerb „hideg napok” is, írtam akkor, de tíz év után egy amerikai újságírónak kénytelen voltam elmondani, hogy a kettő között továbbra is óriási különbség van. Mintha az utóbbi tíz év alatt nem történt volna semmi! A magyarok által elkövetett hideg napok áldozatairól annak rendje és módja szerint kegyelettel szól a történelem, emlékművek figyelmeztetnek arra, hogy ennek nem lett volna szabad megtörténnie. De a szerbek által elkövetett hideg napokról senki sem akar tudomást venni, senki sem emel emlékművet, hogy emlékeztessen: ennek sem lett volna szabad megtörténni. A hozzátartozók személyes kis emlékművét barbár kezek tüntetik el, a rendőrség pedig, mint hasonló esetekben rendszerint, nem tudja felderíteni a tettes kilétét.

49. oldal, 2003

(Košice, Novi Sad) Teljesen át tudom érezni Márai Sándor megdöbbenését, amikor 1973-ban kezébe vette a Košice című könyvet. A könyv szerzői úgy mutatták be Kassát, mintha ott nem is lett volna semmiféle komoly és színvonalas magyar kultúra, mintha abban a városban nem született volna jelentős magyar művészi érték. Márai úgy élte át az egészet, mint egy fájdalmas csapást. Szinte naponta rándulok meg ugyanettől a csapástól, ha különböző újvidéki antológiák, almanachok és alkalmi kiadványok kerülnek a kezembe. Így van ez tartományi szinten is. Időnként összegyűlnek a magyar és a szerb politikusok, és a multikulturalizmusról cseverésznek. A szellemi világ haldoklik. Maradtak a kisebbségi sátrak, a szekértáborok, a kisebbségi törzsfőnökök, akik időnként feldíszítik a sátrakat. Néha az állami televízió stábja kiszáll a helyszínre, és meglátogatja a sátortábort, ekkor a táborlakók tüzes táncba kezdenek. Utána a nemzeti konyha finomságai következnek, majd népművészeti kiállítás. Törzsfőnöki szónoklatok a kisebbségi Kánaánról. Ha maradt még eleven vajdasági magyar érték, akkor az elköltözik, vagy belső exiliumba vonul. Aki Pestre költözik, az harciasan bevonul az összkomfortos tájházba, aki a tájhazában marad, az apokrif szellemi életet él. Ha a reprezentatív sátortábori rendezvényeink író szereplőit veszem szemügyre, akkor kiderül, hogy Vajdaságban nincs is magyar író. Csak pártíró van. Ha pedig éppen író kell, akkor Pestről szállítanak alkalmi verseket a politikusaink.

50. oldal, 2003

Egyre többen vándorolnak át Vajdaságból Pestre, hogy ellenőrizzék és számon kérjék a maradókon a nemzeti hűséget. De mi lesz, ha majd egy napon nem lesz kiket ellenőrizni?

13. oldal, 1991

(Polgári értékek) Éjfél körül jár az idő, de nem tudom letenni Ödön von Horváth regényét, Az örök kispolgárt. Váratlanul előbukkan benne egy újvidéki polgár. Rudolf Schmitz hírlapíró, aki a hajdani Monarchia majdnem minden nyelvét beszélte. Tudósított egy zágrábi déli lapot, lembergi hetilapot, budapesti esti lapot, és egy kolozsvári reggeli lapot… Ödön von Horváth még 1930-ban is úgy írt erről, mint holmi magától értetődő dologról. Többé nem az. Érdemes lenne elképzelni Rudolf Schmitz utóéletét. Véletlenül betér Újvidékre, és elképedve veszi tudomásul, hogy az egykori nyelvi tarkaság többé nem létezik: a néhai, legalább három nyelvet beszélő polgárok eltűntek a városból, akik továbbra is a polgári értékekre esküsznek, azok is minden kétséget kizáróan hirdetik, hogy a polgári értékek csak államnyelven beszélnek.

28. oldal, 2000

(A malackodásról) Az újvidéki utcám gyűlölködő falfirkáira vetem a tekintetem. Ödön von Horváth egyik drámájának szereplője, egy délnémet kisváros kocsmárosa 1930 körül megjegyezte, hogy a nyilvános árnyékszékek falára először malacságokat firkáltak, majd csupa patrióta jelszavakat, aztán politikai szólamokat. Jó lenne, ha felvirradna a nap, amikor újra csak malacságokat írnának, tette hozzá. Addig nem gyógyul meg a német nép. A kocsmáros minden bizonnyal fején találta a szöget, tehát alig várom, hogy az újvidéki falakra újra malacságokat firkáljanak. Talán az Isten megbocsátja az ártatlan és bohó paráznaságot.

44. oldal, 2002

(Gonosz idők) Átvettem Újvidék városának Februári Díját. Egész idő alatt anyámra gondoltam. Hogy elrepült velem ez az átkozott idő. Nem szabad emlékeznem. A jövő héten Proustot olvasok majd. Nagy félreértés, hogy az emlékekről írt. Csak az időről, és semmi másról. A kegyetlen és gonosz időről.

57. oldal, 2004

Ma reggel csillogó és fodros a folyóvíz felszíne, s felelőtlenül játszanak habjaival a fáradt őszi napsugarak. Claudio Magris Duna című könyve jut eszembe: a szerző erről a szakaszról írva legfeljebb csak néhány felszínes anekdotát idézett fel. Nem érzékelte a démonikus erőt, amelyet a Pannon-tenger néhai medrében lassan csordogáló folyam rejteget. Számára csak Bécsig igazi folyam a Duna, aztán fokozatosan keskenyedik, s mire ideér, mocsarak között kanyargó part nélküli patak lesz belőle. Ám Közép-Európa és Balkán találkozásában több misztikum van, mint a forrásnál, ahol ő a misztikumot kereste.

11. oldal, 1991

(A hivalkodókhoz) Azokat kérlelem, akik Pesten a leghangosabban hivalkodnak a magyarságukkal, jöjjenek velem Újvidékre, és éljenek legalább néhány hónapig itt, ahol próbára tehetik magukat. Tanulják meg, hogy mit jelent ok nélkül elszédülni, és az égbolttal szemben sokáig bámulni egy ismeretlen pontot. Bámulni egy balkáni lány ébenfa arcát. Megjegyezni, hogy mindennek legalább két neve van, akkor is, ha bezárkózunk egy szobába. Bizonyára bölcsebben térnek majd vissza, ha egyszer elképzelik a saját Rue Descartes-ukat, hasonlóképpen, miként Czesław Miłosz tette.

19. oldal, 1992

(Budapesten) Az lep meg legjobban, hogy a kalauz anyanyelvemen üvöltözik, hogy a reklámokat magyarul olvashatom. Újvidéken szorongat a felismerés, hogy egy életem van és két nyelvem, itt, Pesten gyámoltalanul fedezem fel, hogy két életem és egy nyelvem létezik.

19. oldal, 1992

A Peremvidéki élet egyik esszéje jut eszembe. „Hol keressem a civil társadalom eszményét, kérdezem magamtól, ha nem ezen a téren? Ennek hiánya torzítja el az egész kelet-közép-európai fejlődést, a jugoszláv posztszocializmust. Előttem hullámzanak az egymásnak feszülő politikai szenvedélyek. Szerbia – harsogja valaki. Európa – felesel egy másik riadt hang. Vajdaság – szólal meg a harmadik. Jugoszlávia – suttogja a negyedik kétségbeesetten. A hangzavarban senki sem tudja, milyen értelmetlen parancsot fog teljesíteni holnap. Polgárháború? Önkéntes izoláció? Tömeges éhínség? Népkonyha és balkáni kapitalizmus? Emberkereskedelem? Megjelent a múlt félelmetes medúzaarca és behajtja rajtunk több évtizedes adóságunkat.” 1991-ben szorongva írtam ezeket a sorokat: sajnos, minden megvalósult, s felfoghatatlan marad számomra, hogy mindezt át is kellett élnem.

29. oldal, 2000