Balkáni ​szépség, avagy Slemil fattyúja 22 csillagozás

Végel László: Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja

A városregény (Neoplanta) után itt van az Újvidéken élő szerző „kisebbségi családregénye". Olga nagyapja naplóját adja Slemil kezébe, aki annak tolószékében ülve, felidézi életének történetét…

„A könyökömön jön ki, hogy mindenki Európáról papol. A múltkoriban Horváth Jani egy veszett nagy kocsival állt meg a házam előtt, és húsz darab magyar címert rendelt. A magyarok élnek-halnak a magyar címerért, tájékoztatott. Jelentőségteljesen mondta, hogy az anyaországban jó pénzért vásárolják, ott most nagyon divatos lett a címer, ott is a kovácsoltvas kerítésre hegesztik, vagy a bejárati ajtó fölé biggyesztik. Biztatott, vegyem fel a magyar állampolgárságot, magyar útlevéllel úri módon távozhatok Németországba."

Eredeti megjelenés éve: 2015

>!
Noran Libro, Budapest, 2015
312 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155274718
>!
Kossuth, Budapest, 2015
252 oldal · ISBN: 9786155513589

Kedvencelte 2

Most olvassa 2

Várólistára tette 24

Kívánságlistára tette 15

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

eme P>!
Végel László: Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja

Jó ideje halogatom az értékelést, azt tervezve, hogy előbb elolvasom Peter Schlemihl történetét is.* Már csak azért is, mert ez az árnyéka veszített Faust-utód mindenképp a Slemilek nagycsaládjához tartozik, még akkor is, ha a délvidéki leszármazottaknak nemhogy egy (sem), de gyakran akár több árnyékuk is van. Ahány név, annyi kísértő árnyék (és megkötött alku), melytől épp annyira nehéz megszabadulni, mint az árnyéktalanság terhétől. Pontosabban nem is lehet megszabadulni tőle, a legtöbb, amit az ember tehet – tanulni dadogó majd elnémuló nagyapja esetéből: beszélni, elmondani a történetet, melyet minduntalan kisajátítanak, átírnak.
Végel regénye a hazája- és nevenincs kisembert ragadja meg a múlt század kaotikus Balkánján. Folyamatosan egymást váltogató címerek, zászlók, himnuszok földje ez, ahol eléggé gyakran történtek furcsa dolgok, és ahol olyan nagy szavakról, mint haza, becsület, hősiesség, bátorság ésatöbbi bizony gyakran el lehetett/kellett töprengeni. A túlélés és boldogulás hétköznapi kihívásai a Slemileket nem egy kompromisszumra rákényszerítik. Az erkölcsi tohuvabohuban pedig komoly kérdés: kinek volt vajon igaza, annak, aki, ha megalkuvások árán is, de őrzi, amit rábíztak, például a nagyapák műhelyét, vagy annak, aki egérlyukba bújva, majd később hangoskodva őrzi becsületét. Áldozunk mi is a hazáért? Feltétlenül kell lennie hazának? És mi történik, ha mégsincs?** Lehet-e őrző az, aki nem harcol a hazáért? Van-e, mit őrizni? És van-e erkölcsi erő, gerinc az őrzéshez? És ha van, biztos, hogy erre van szükség? Van-e értelme az egésznek egyáltalán? Fontos kérdés ez utóbbi, hiszen aki értelmet, feladatot keres az értelmetlenségben, könnyen Slemilék sorsára juthat. Lám, Fausttal is megtörtént.

Igen, bizonyos szempontból igazuk van azoknak, akik Végel hagyományokhoz ragaszkodó prózája, vagy épp a dél-keleti térség ismert sorsképleteinek, problematikájának megrajzolása miatt érezik úgy, hogy rendben, jó regény ez, de mégsem az igazi. Végel néha mintha bölcs közhelyeket fogalmazna meg a kisebbségi léttel kapcsolatosan, és tényleg nem kísérletezik sem narráció, sem stílus, sem tematika terén. Viszont a látlelet, amit ad, azt remeknek érzem. Úgyszintén a nézőpontot, valamint az a haseki, gyakran iróniába, sőt groteszkbe hajló humort is, amely minden komor téma ellenére üdítően hat. Valahogy így kell szerintem szembenézni a múlttal, és ezáltal a jelennel és jövővel is (és általában a léttel), ilyen keserédesen. A csetlő-botló, cseppet sem heroikus, hazafias és vitézkedő, hanem többnyire csak címereket öntögető, postahivatalok ablaka mögé sóvárgó, esendő alakok révén. Bölcsen, mosolygó szemmel körülnézve. Szünet nélkül fecsegve-mesélve, csakazértsem elnémulva, de nem ítélkezve. Vállalva, őrizgetve a családi örökséget – a csodálatos, varázslatos balkáni szépséget. És ezt a mesélni tudást, ami óhatatlanul megkedveltette magát velem.
Ráadásul Slemilék története kinövi önmagát, átlépve a társadalmi-politikai dimenziót. Mondhatnám Slemilék mi vagyunk, mindnyájan, akik minden egyes pillanatban árnyékunkkal, árnyékunkért küzdünk.

* Jelenleg épp folyamatban van az olvasás, csakhogy a Déli Őrség (https://moly.hu/kihivasok/deli-orseg-vajdasagi-magyar-irodalom-olvasoklub-2016) eléggé sürgetett, ezért csak belevágtam Chamisso nélkül.
** Persze mindig van: spoiler.

12 hozzászólás
n P>!
Végel László: Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja

Lendülettel olvastam, de nem könnyen, mert (még ha el is mosolyodtam közben) ebbe belevegyült a két háború és a balkán tragédiája. Nem csak a balkáni háborúk, a békék sem élhetőek át könnyen. – olvasom, hallgatom a marosvásárhelyi rádió beszélgetését. Miről szól a regény, kérdezik az írót és hosszan válaszol a balkán jellemzőiről, hagyományairól. A nyíltabb, tisztább arcú emberekről, az egyenesebb világról. A történet a XX. – XXI. század történelme, s legnagyobb gondjának a változásokat, a változtatások kényszerét említi. Amit állandónak, szentnek hittek (nemzeti azonosságtudatnak), az bizonytalanságba, kényszerű szerepbe torkollik. Családregény-e az, ami széteső közösségekről, családokról szól? A történelem bontja fel-szét és a folyamatossága így megszakad. Radikális változások befolyásolják a szereplők vágyait, álmait, illúzióit, s ezek elérése, megvalósítása elsősorban nem rajtuk múlik. Mi az ára ennek? A kiábrándultság, az ebbe való beleszületés. Van- jó stratégia a túlélésre? Kompromisszumkötések, megalkuvások, elárulások, olykor a hűség megtagadása. Van-e hőse egy ilyen történetnek? Mese az idegennek, az idegenségről, a szerelemről, a gyűlöletről.

Végel László felidézte egy beszélgetését Danilo Kissel, aki a zsidókérdésről, a zsidóvá tevésről beszélt neki. A regényben is megtörténik a szerbbé, németté, magyarrá tevés – a „szél iránya” szerint. Mikor, merről, merre.

Miért vagyunk kíváncsiak egy ilyen regényre? A ki nem mondott szavak miatt, a nagypapa elhallgatása miatt, s amiatt is, mert beszélni kell, mesélni kell, meg kell tartani a jót, a rosszat vissza nem hozni.

Elhangzik még valami a rádióbeszélgetésben: Van-e különbség a XX, és a XXI. század között? Ha elolvassuk Slemil történetét, meglátjuk, hogy nem sok. Ember embernek farkasa lehet, az idegenségérzet, a meg nem értés, a jóra való vakság is köztünk van, de ugyanakkor itt kell legyen a küzdés, a nem feladás, a tisztán látás, a mások szemének felnyitása. Ilyen ez a Slemil, ismerjük meg.

Kuszma P>!
Végel László: Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja

Ha Végelt egy szóval kéne jellemeznem, akkor azt mondanám rá: megbízható. A könyvei nem kennek fel úgy a falra, mint mondjuk Gion (néha ebben a műben is mintha elcsúszna az időkezelés), de összességében korrektül elmond egy fontos, érvényes és tanulságos történetet, az olvasó őszinte örömére.

A Balkáni szépség tulajdonképpen Újvidék regénye, Slemil Jánosnak és unokájának, Ferencnek* a krónikája a monarchia korától egészen napjainkig elmesélve. Délszláv regény tehát, a szokott délszláv eseményekkel: első világháború, szerb bevonulás, második világháború, magyar bevonulás és a „hideg napok”, majd jönnek a ruszkik és Tito, a sztálinizmus, majd a külön utas szerb elképzelés, végül pedig a balkáni háború, a mai vadkapitalizmus és az aligdemokrácia. Mindezt Végel többé-kevésbé hagyományos epikus ívvel meséli el, kellő iróniával viszonyulva minden korszakhoz – nyugodt, fanyar humorú próza. Különlegessé a Slemilek jelleme teszi, akik a mindenkori kisember archetípusai: csak nyugtot akarnak, és ennek érdekében bizony aláírnak mindent, amit eléjük tesznek. S hogy ennek ellenére mégsem ússzák meg – hát az bizony pech. Tekinthetnénk őket köpönyegforgatónak, de Végel nagyon gúnyosan kezeli a hősiesség mítoszát**, így inkább együttérzéssel figyeljük botladozásukat.

A másik kulcselem a regényben a balkáni szépségek felbukkanása – a nőké, akik így vagy úgy hatnak a Slemilek életére. Nem kell ELTE tanszékvezető professzornak lenni, hogy az ember rájöjjön, ők tulajdonképpen valamiféle balkáni lelkiség metaforái, Svetlana, a bosszúszomjas partizánlány éppúgy, mint Ivana, a modell, aki Bécsbe vágyakozik… Szerencsére elég sokan vannak ahhoz, hogy Végelt ne lehessen a sztereotipizálás vádjával illetni, és elég jól illusztrálják a szereplők és a Balkán ambivalens kapcsolatát.

Szóval kifejezetten jó kis regény volt. Végellel érdemes megismerkedni. Megbízható.

­* A két szereplő-elbeszélő között én nem is tennék különbséget: egymás alakmásai. Érzésem szerint csak azért duplázott meg egyetlen személyt Végel, hogy nagyobb kronológiai egységet tudjon befogni.
** Ezt a hősiesség-karikatúra különösen a végén erősödik fel, kifejezetten szellemesen, és nagyon szarkasztikusan.

Csabi P>!
Végel László: Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja

Hrabali történet Végel könyve; egy véres és kilátástalan történet a Slemil család sorsa a XX. században, mégis, a könyv maga nem nyomasztó, mert azzal a szemlélettel írja végig, hogy ez van/volt, gyerekek, ezt éltük végig mi is, hogy máshogy lehetett volna, volt esély bármilyen más végkifejletre? Van esély bármilyen más folytatásra? Ez van kódolva ezen a soknemzetiségű vidéken, nem tudhatod biztosan ki vagy, honnan jöttél, és legfőképpen, hogy hová tartasz. Ezen felül Végel finom humora végig jelen van a szövegben, így nem csak a jól ismert tanulságokat vehetjük újra végig, de egyben jól is szórakozunk. És ez nem kevés. Amúgy meg az előttem szólók úgyis leírtak már mindent erről a könyvről. (Azt azért kicsit túlzásnak tartom, hogy az ÉS-Kvartett az elmúlt szezonban a prózakötetek közül ezt értékelte a legmagasabbra, abból a szempontból viszont igazuk van, hogy ilyen könyvekre lenne szükség, hogy az olvasók megkedveljék a kortárs irodalmunkat. Most már csak olvasni kéne.)

olvasóbarát P>!
Végel László: Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja

A kötet felüdülés az Alakváltók után. Nem volt könnyű az élet Jugoszláviában, majd Szerbiában sem az, de Végel László olyan remek stílusban mesél, hogy a nehézségek elviselhetőbbek az olvasó számára. A „kisebbségi családregényben” a hatalom birtokosai német, szerb és magyar identitást és annak harcos kinyilvánítását várták el hősünktől, aki csak meg szerette volna őrizni mestere javait, és megpróbált túlélni a drámai kavarodásban. A történet mesélője és nagyapja, a hőse hasonló karakter, ezért rajtuk remekül szemléltethető az a folyamat, ahogyan a háború alatt és után a határon túlra kényszerült magyar kisebbség próbált boldogulni, Végel László ezt a folyamatot mutatja be kellő iróniával, humorral és kritikával.
Egy nagyon jellemző idézet: https://moly.hu/idezetek/644637

balagesh IP>!
Végel László: Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja

A bibliai tálentumos példázatot sosem szerettem igazán. Értem én, megértem, de mégis zavar, hogy az őrző bűnhődik, a szerencsés hazardírozók jutalmat kapnak. A kötetet olvasva végig ezek a tálentumok jártak a fejemben, hiszen a történet onnan indul, hogy a nagyapára rábíznak valamit, s végül az unokája megszabadul ettől a megbízatástól. Ez a valami elemi szinten a műhely, de persze itt haza, emberség, becsület egyaránt szóba kerül. Állás- és nézőpontból pedig sok akad. Van az elemi nézőpont, vagyis az elásott tálentum esetével egybevágó: a megjavított, de polcra tett, szépen nem szidolozgatott vasaló elrozsdállik, a tulaj meg pampog. De ez a tulajdonos, a tálentumot adó nagyság közben őrizetlenül hagyott ott sok mindent (haza, emberség, becsület?), viszont elvárásai azért vannak… Más szerint éppenhogy a befektetés, a műhelynek a megváltozott körülmények közötti működtetése a helytelen, becsületvesztő eljárás. Nem lehet tudni, kinek van igaza: annak, aki megőrzi a rábízottat, vagy azoknak, „akik a becsületüket védték” (56). Persze olyan is akad, aki egyszerűen rögeszmének nevezi ezt az egészet, és szerinte legyinteni kéne, s élni, ahogy sikerül.
Lássuk be, a 20. század jövésmenésében nem egyszerű helyesen dönteni, s ha hozzávesszük, hogy mindezt nem csak nehéz időkben, hanem egy eleve nehéz helyen, a soknemzetiségű Újvidéken kell lefolytatni, nincs igazán jó megoldás.
Végel László legnagyobb erénye a nyugalma és a kiegyensúlyozottsága. Tudja, hogy mennyit és milyen adagolásban érdemes. Tisztában van vele, hogy ilyen a történelem, illetve ilyen az emberi sors, így aztán sem nációknak, sem egyéb kategóriáknak nem dörgöl az orra alá semmit. Ettől kilép a kisebbségi irodalom kategóriájából, sőt a csak a 20. század megértésére szolgáló művek horizontjánál is magasabbra emelkedik. Igazán fontos mérföldkő, mondhatnám: minden határon túli érvényességű ez a trianoni történelem irodalmi feldolgozásában.
Írtam ezt @Kuszma értékelésével maximálisan egyetértve, csak egy hajszállal lelkesebben.

7 hozzászólás
robinson P>!
Végel László: Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja

Köszönet @Juci a lehetőséget, @Kuszma sorait ezúttal (is) igaznak vélem:
„Szóval kifejezetten jó kis regény volt. Végellel érdemes megismerkedni. Megbízható.”

Peónia>!
Végel László: Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja

Végel László új regénye „A Balkáni szépség tulajdonképpen Újvidék regénye, Slemil Jánosnak és unokájának, Ferencnek a krónikája a monarchia korától egészen napjainkig elmesélve. Délszláv regény tehát, a szokott délszláv eseményekkel: első világháború, szerb bevonulás, második világháború, magyar bevonulás és a „hideg napok”, majd jönnek a ruszkik és Tito, a sztálinizmus, majd a külön utas szerb elképzelés, végül pedig a balkáni háború, a mai vadkapitalizmus és az aligdemokrácia.” – foglalja össze @kuszma a regény történetét a molyon, melyről jó néhány értékelés született. Szerintem is rendben volt a téma, a megfelelő ábrázolási forma megválasztása, a hangnem. Ezekről tehát nem, röviden inkább arról szemezgetem össze a gondolataimat, miért alakulhatott úgy, hogy bár az elején azt gondoltam, ebbe a történetbe nem vonódom be érzelmileg, végül mégsem tudtam csak kívülről, felülről figyelni a regényt. Valamelyest ismerem a történelemnek azt a darabját, amelyről Végel a megalkuvásaiban is lúzer Slemilek családtörténetében ír, találkoztam már az ismerőseim között is, az irodalomban is hozzájuk hasonló karakterekkel. Mégis…, Végel úgy tudott írni a Slemil nagyapáról és unokáról, hogy a kisemberek örök vesztes pozíciójának modellje lassan-lassan csak felébresztette bennem a keserűséget, a feszültséget, a sajnálatot, (és még önvizsgálatba is döntött, bár sem lúzernek, sem örök megalkuvónak nem tartom magam, de (jaj, nehéz leírni) kisember vagyok, mint annyian mások…Magam számára mentség(?), hogy „kisemberség”-em koordinátarendszerének időnkénti felülvizsgálatát nem mulasztom el, különösen ha felszólítva érezzem magam egy – egy mű által. Ilyenkor (mint pl. a Végel regény kapcsán) újra és újra megtapogatom a kereteimet, a megszellőztetem a lehetőségeimet, és a korlátaim mögé is benézek). Ezek a szerencsétlen Slemilek olyan családból keveredtek a történelem számukra átláthatatlan viharaiba, amelyek felfogásához, értelmezéséhez nem rendelkezhettek a minimális ismeretekkel sem. Olyan család tagjaiként próbálták „megúszni” a gazdacseréket, amely nem adott mintát, tapasztalatot egy olyan értékrend szerveződéséhez, amelynek birtokában gerincet építhettek volna maguknak. Azokat is elsodorta, kifosztotta, megalázta a XX. század hatalomváltásainak vad hullámzása, akiknek lett volna (lehetett volna?) muníciójuk elkerülni az eleve önfeladást és azokat is, akik valóban szilárd értékrend szerint éltek. Sokkal kevésbé traumatizáló körülmények között is jellemző az emberek többségére az a mentalitás, ami a nagyapát és a mesélő unokát is jellemezte: az összehúzódás, az alkalmazkodás, a foggal-körömmel védem a váram (műhelyem) felfogás, anélkül, hogy eszükbe jutna, hogy amit nyernek a réven (persze nem nyernek), azt elvesztik a vámon (persze hogy elvesztik). Azt gondolom, hogy ugyan az apák, nagyapák bűneit, mentalitását, családi szellemi hagyatékát nem lehet számon kérni az utódokon, de számolni kell ezeknek a családon belüli hatásoknak a működésével. Azt sem gondolom, hogy ne lehetne kilépni a jól ismert családi tapasztalati folyókból, de ehhez kíváncsiság, intelligencia, elszántság, felismerés és a személyiségfejlődés lehetőségében bízó hit kell. Közhely, de ettől még számolni kell napjaink interakcióiban azzal is, hogy nem egyforma a késztetésünk a komfortzónánkból való kilépésre, nagyon különböznek a tűréshatáraink, az alkalmazkodás és a megalkuvás átjárhatóságának és átjárhatatlanságának megkülönböztetésére való képességünk, az önfelmentésre és az önmegvalósításra való hajlamunk. A „Ki miért és mennyiért adja el magát? ” kérdés naponta szomorúan aktuális. Végel regénye tehát – jó regényként – úgy hatott rám, hogy idehatott, közénk. Ebben a morálisan széttöredezett környezetben, amelyben élünk, nem tudom milyen esélyei vannak a kisembereknek. Valószínűleg együtt van szükség a toleranciára, amely mások megértésén alapul és a kevés bátrak személyes példájára, valamint arra, hogy az ember tudatosan próbálja megerősíteni a saját gerincét. No, ezeket a nagyon szubjektív, nagyon közhelyes gondolatokat váltották ki belőlem Végel Slemiljei. A balkáni szépség vonalat nem éreztem teljesen koherensnek, végiggondoltnak, vagy következetesen kimunkáltnak. Azzal tán egy másik olvasónak lesz dolga, ha értékelést ír.

5 hozzászólás
Biedermann_Izabella P>!
Végel László: Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja

Nyilván rosszul tettem, hogy eddig még egyet sem olvastam Végel László regényeiből, de valahol el kell kezdeni nekem is, és nagyon nem bánom, hogy a Balkáni szépséggel kezdtem.
A regény, mondjuk történelmi családregény, Slemil Ferenc vagy Franz Schlemihl esetleg Franjo Slemil elbeszélésében mutatja be nagyapja és saját élettörténetét mondhatni a huszadik század címer- és arcképzivataros évtizedein keresztül. Persze mindez csak eszköz, de milyen jó eszköz, arra, hogy annak a Közép-Kelet-Európának a történelméről szóljon, ahol a kisebbségek még az egyébként is hajmeresztően kusza sorsoknál összekuszáltabbakat éltek, illetve többnyire mégiscsak haltak, végig.
Nem mesélek, a történet érdekes, szívhez szóló, fikciós voltában is pontos, de ami engem leginkább megragadott a regényben, az Végel finom humora. Régen találkoztam ilyesmivel; úgy tudott megnevettetni, hogy nagyon ügyesen egyensúlyozott a groteszk és az irónia között, meghagyta a történet édes-bús, füstös, tragikus balkáni utóízét.
Olyan volt ezt a regényt olvasni, mint Krk-ről visszafelé a csónakban: szédelegve a vinjaktól, a tintahal perzselt ízével a számban bámulni az öblöt, és arra gondolni, Isten soha nem teremtett még egy ilyen ostoba és bölcs népet, mint amilyen a Délvidéken lakik. És talán ez volt az egykori Jugoszlávia lakóiban a közös: nagyjából ugyanolyan eséllyel lőtték le az embert, mint ölelték a keblükre. Nemigen lehetett ezt előre megmondani.
A falon egyre cserélődő arcképek, a kerítéseken egyre cserélődő címerek csak a külső volt mindig is: bár birodalmak és politikai pártok jönnek-mennek, itt soha senki nem tudja bizonyosan, mert nem is tudhatja, hogy írják a nevét rendesen, szerbül, magyarul vagy németül. De ez jól is van így, mert akik arrafelé (meg errefelé) élnek, legtöbbször egyszerre tartoznak mindenhová és sehová.
Azt hiszem, a Slemil János konyhájában függő festmény (Balkáni szépség) szép szimbólummá nő a regény végére: ennek a furcsa, mások számára érthetetlen és kaotikus élet szépségének a szimbólumává, amibe minden férfi, ha volt hozzá köze, ha nem, halálosan beleszeret.
(Csak csendesen jegyzem meg, apámék vezetéknevét se sikerült leírni rendesen. A húgait -ts-sel anyakönyvezték, apámat cs-vel. Az én polgári nevem hallatán pedig gyakran mondják, milyen szépen megtanultam magyarul. De nem bánom, aki ide kisebbségi családokból születik, az mindenhol egy kicsit otthon van.)

korkata>!
Végel László: Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja

Ez a könyv egyszerre családregény és történelmi regény is.
A nagypapa és az unoka története, melyet az unoka mesél el nekünk. Közben több évtizedről kapunk történelmi áttekintést.
Hasonlónak éreztem őket. Mindketten boldogulni akartak. Éppen az adott hatalomhoz alkalmazkodni. A történetükben végig éreztem az iróniát, mely néha már szinte humorba megy át. Ami állandó a címerkészítés és egy festmény.
Kellemes felfedezés volt Végel László.

2 hozzászólás

Népszerű idézetek

Kuszma P>!

Egyszer a talpamat verték gumibottal, csak azért, hogy a legnagyobb külkereskedelmi cég felelős igazgatói állását elfogadjam. Kikényszerítették belőlem. Így akartak kompromittálni! De nem hagytam magam! Gondoltam, ha nem ellenkezhetek, akkor rászedem őket. Beiratkoztam a pártba, amit most a szememre vetnek, no igaz, hogy vállaltam a posztot, de belülről romboltam. Nem volt könnyű!

237. oldal

18 hozzászólás
ppeva P>!

(…) a városi kórházban Erika egészséges fiúgyermeknek adott életet. Erika kívánsága, hogy a kisfiú legyen Franz. Ne Franz, hanem Ferenc legyen, Slemil Ferenc, mordult fel nagyapa. Az anyja pedig szólítsa, ahogy akarja. Kiderült azonban, hogy a lánya a Franz Schlemihl nevet diktálta be, amit Svetozar parancsára az anyakönyvvezető Franjo Slemilre javított.
Végül is Svetozar akarata teljesült. A hivatalos papírok szerint Franjo Slemil lett a nevem, panaszkodott nagyapa, majd hozzátette: őt Johann Schlemihlként vezették be a nagykönyve, a lányából Slemil Erika lett, unokáját meg Franjo Slemil néven regisztrálták. Fájdalmas arckifejezéssel pillantott rám. Mi lesz velünk? A nevünk kísért, mint az árnyék, ránk ragad, és sohasem szabadulunk meg tőle. Nyomon követ, ha akarjuk, ha nem. Úgy látszik, neked három neved lesz, ami azt jelenti, hogy három árnyékkal élsz, fakadt ki. Nagyon féltelek. Sohase felejtsd el, egyetlen, drága kis unokám, háromszor jobban kell vigyáznod magadra, mintha egyetlen neved lenne, mondogatta a kerekes székben ringatózva.

178-179. oldal

Kuszma P>!

Úgy kell neki, válaszoltam, majd megtanulja, hogy hazája csak annak van, akinek van saját testőrsége.

17. oldal

olvasóbarát P>!

Leginkább a Luxor szálló teraszán lopom a napot. A kertes házam tőszomszédságában lévő hotel príma konyhájáról ismert. A Dunára néző teraszán mindig nagy a nyüzsgés. Noha csupa elegáns úriember látogatja, a vendégek néha lövöldöznek egymásra. A jó modort el lehet sajátítani, ez elszántság kérdése, a külcsín tartozéka egy divatos szabású öltöny, ami tudatos befektetés, mert jól takar. A daliák mágnesként vonzzák a csinibabákat.

5. oldal

ppeva P>!

A kezünk véres, a lelkiismeretünk tiszta, jelentette ki az egyik főszereplő. Ezeknek viszont tiszta a kezük, a lelkiismeretük piszkos.

255. oldal

balagesh IP>!

Így jártunk mi, balek mesteremberek, amíg őriztük az ingóságokat és ingatlanokat, addig az urak a budai lankákon harcoltak a magyarságért.

54. oldal

balagesh IP>!

Az apjukról faggattam őket, mire azt válaszolták, hogy eltűnt a háborúban. Így voltak mások is. Amikor családtagjuk hollétéről nyilatkoztak, kurtán annyit mondtak: eltűnt.

162. oldal

ppeva P>!

Menekülsz az ifjúságodtól, rótta fel neki Bracilov tábornok, aki évente legalább egyszer meglátogatta, jegyezd meg, nincs rá semmi okod. Megtettük a magunkét, nem a mi szégyenünk.
Így vigasztalta apámat Bracilov tábornok, aki a háború után a titkosrendőrség tábornokaként hűségesen szolgálta Titót, elvesztése őszintén megviselte, sokáig gyászolta, majd felháborodva vette tudomásul, hogy utána minden megváltozott. Életében sok mocskot látott, néha ő is nyakig benne volt, ismerte el, de legalább titkolni kellett, mondogatta, most viszont leplezetlenül tör felszínre a szenny. Arról győzködte apámat, hogy igaza volt Djilasnak: akkor lőttek a forradalomnak, amikor Belgrád felszabadítása után a tábornokok a balerinák meg a színésznők szoknyája körül kezdtek legyeskedni. A kommunisták azokba az ágyakba kéredzkedtek be, amelyekben az SS-tisztek fajtalankodtak. Tito rendet tartott köztük, ezért csak mértékkel csinálták. Miután boldogan elhantolták az utolsó kommunistát, megkezdődhetett a nagy rablás. Előbb csak szégyenlősen loptak, sikkasztottak, míg fel nem bátorodtak, és nem kezdtek el gőzerővel harácsolni. A kupecek, a jogászdoktorok, a tintanyalók fehér kesztyűt húztak, affektálva papoltak szabadságról, demokráciáról, miközben számolatlanul tömték a zsebükbe a lóvét. A múlt héten egy francia író drámáját láttam a Burgtheaterben, újságolta Bracilov tábornok utolsó látogatásakor, ott hangzott el a mondat, amelyet örök életemre megjegyzek. A kezünk véres, a lelkiismeretünk tiszta, jelentette ki az egyik főszereplő. Ezeknek viszont tiszta a kezük, a lelkiismeretük piszkos. Hátha jönnek olyan fiatalok, akik leszámolnak velük, azon az áron, hogy az ő kezük is véres lesz, akárcsak a miénk. Majd ők megbocsátanak nekünk, győzködte elkedvetlenedett apámat Bracilov tábornok.

254-255. oldal

olvasóbarát P>!

Először Ferenc Józsefet akasztotta le, aztán Horthyt, némi tétovázás után viszont Ivanát fenn hagyta. Nem szívesen szedte le Horthyt meg Ferenc Józsefet, ám azzal igazolta magát, hogy kiábrándították, nem tartották be adott szavukat, magyarázat nélkül hagyták faképnél.

154. oldal

1 hozzászólás
ppeva P>!

Esetleg fogalma sincs erről? Vagy ha tud is róla, akkor kiverte a fejéből? Nem csodálnám, hiszen mindenki azt ássa el magában jó mélyen, illetve felejti el, amit akar.

257. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Toldi Éva: A múltreprezentáció lehetőségei
Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét
Kertész Erzsébet: Vilma doktorasszony
Szabó Magda: Régimódi történet
Kékesi Dóra: A holnap érintése
Szomolai Tibor: Felvidéki saga
Fábián Janka: Emma évszázada
Gárdos Péter: Hajnali láz
Baráth Katalin: A borostyán hárfa
Tomcsik Nóra: A változások kora