Szennyből ​az angyal 89% 414 csillagozás

Igazán nem tudom, miért tartott ilyen sokáig, hogy befejezzem ezt a könyvet. Az első feléhez kb. fél év kellett, a másodikat pedig egy nap alatt kivégeztem. Az írónőnek nagyon jó humora van, sokszor hangosan nevettem (elkövettem azt a hibát, hogy vonaton is olvastam, így a körülöttem utazók is részesülhettek a jókedvemben). A szereplőket megkedveltem, a történet is tetszett. Összességében nagyon jó volt, és biztos, hogy nem ez az utolsó Fable könyv, amit olvasok.

" – Miért kellene éppen ma úgy tennünk, mintha fenékig kaviár volna az élet?!
– Mert a karácsony a szeretet ünnepe, ha nem tudnád!
– Inkább úgy látom, hogy a karácsony egy színpompás kirakat, amibe évente egyszer, néhány napra kiül mindenki, ön- és közámítani."

Több, mint két évvel ezelőtt – ráadásul nyáron, ekkora elmebeteg is csak én lehetek – már olvastam ezt a kötetet, akkor viszont nem gyakorolt rám komolyabb benyomást azt leszámítva, hogy a félbehagyott Mesemaratonnal ellentétben tetszett, bár továbbra is inkább a Halkirálynő-könyveket favorizáltam. (Ez jelenleg is így van, bár a másik zsarus széria után már Vis Majorékkal megosztva.) Ennek ellenére egy-két apróságot leszámítva – amikre élénken emlékeztem, hiába vagyok már túl harminchat Fable-könyvön, 77%-os a mutatóm a lista szerint – teljesen újnak hatott a történet majd' minden oldala.

Az előző találkozáshoz képest egy felest mégis megvontam Meseanyótól, mert most kicsit lassabban, ráérősebben olvastam és újból kiderült számomra, mennyire sok tud lenni néha a stílusa, főleg az akciózásokat illetően, nekem azok valamiért nem tetszenek – ilyen elmebeteg környezetben pedig különösen nem. spoiler Azt viszont tartom, hogy az egyik legjobban eltalált története, ennél fogva pedig a számomra legtökéletesebb kikapcsoló olvasmány. Van benne rengeteg humor, némi midlife-crisis, romantika és egy rakás fordított bekötésű figura – utóbbiakkal elég könnyű azonosulnom, elvégre hasonlóképpen hordom lábon az elmebajt.

Aki viszont azt mondja, hogy a Fable-könyvek tipikus ponyvák és azért jók, mert nem kell rajtuk gondolkodni – láttam, hallottam ilyen véleményeket is –, annak mindenképpen a kezébe nyomnám azokat a részeket, amiket rikító sárga cetlikkel bejelölgettem – és most kivételesen nem a szép, szerelmes gondolatok voltak ezek, nem. Sokkal inkább a legszebb és mégis legborzasztóbb tény, miszerint több, szintén ekkortájt született VF-könyvhöz hasonlóan ez a darab (még huszonöt év múltán) is fájóan aktuális bizonyos bekezdéseket illetően – főleg a minden szögletéből kifordított ünnepkört illetően –, s nem azért, mert görbe tükröt tart a társadalom elé, hanem épp ellenkezőleg: semmi ferdítést nem alkalmaz, inkább tökéletes pontossággal írja le a minket körülvevő kénköves poklot, valamint úgy rakja boncasztalra a lelkünket, hogy ha nem vagyunk elég figyelmesek, hát fel sem tűnik.

Második könyvem az írónőtől és biztosan nem az utolsó. Rengeteget nevettem rajta, Vavyan Fable humora utánozhatatlan. Nem csak a humorát szeretem, hanem azt a zsenialitást, amivel a magyar nyelvet csűri és csavarja, olyan kifejezéseket alkotva, amik az életben nem jutottak volna az eszembe. Karácsonyi humorbomba áprilisban – kell ennél több? :)

Időről időre be kell iktatni egy kis Fable-t. Kell, mert hiányzik a fuldokolva nevetés, a helyzetkomikum… Nem mondom, hogy állandóan kacagtatott, de még így is bőven teljesítette az elvárásokat.

Kolléganőm ajánlotta, illetve adta kölcsön.
Azért ajánlotta, mert őt az írónő olvasmányai mindig ki tudják kapcsolni és meg tudja nevettetni, ha szüksége van rá.
Ezt én nem is cáfolom meg.
Jókat nevettem én is rajta. A sztori is érdekes volt, nem hétköznapi.
Lassan haladtam vele valamiért. Egyszerűen nem is volt rá időm, meg őszintén szólva sokszor be is aludtam pár oldal után. Alapvetően tetszett, hiába úgymond régebbi darabról van szó. Nem hiszem, hogy nagy rajongója leszek az írónőnek, de mosolyogni fogok, ha esetleg még találok tőle 1-2 kötetet erre-arra. Vagy talán még az is lehet, hogy több könyvét is elolvasom majd.

Az egyszerű, hétköznapi ember. Vavy egyetlen könyve, ami ennyira mélyen, sejtszinten megmutatja, hogy kik vagyunk. Az egyetlen könyve, amit minden karácsony előtt elolvasok. Az egyetlen könyve, ami annyira lenyúlik a poklainkba, a félelmeinkbe. Megmutat minket önmagunknak, és nem fényez rajtunk semmit. Nem is görbe tükröt, hanem egyenesen egy tükörszobába zár minket. A drámai feszültségen mindig jókor enged a blazírt humor. A párbeszédek csattanói briliánsak. Amúgy meg minden életközépen hajladozó emberkének ajánlom olvasásra. Kiváló arra is, hogy a lerakódott meszeket helyre tegye.
Minden sorát imádom, és minden sora tökéletes úgy ahogy van.

Sok-sok éve már olvastam ezt a könyvet. Emlékszem, kb. az egészet végigvihogtam és a hasamat fogtam, mert már fájt a röhögéstől.
Most vagy nem voltam megfelelő hangulatban, vagy már másként szemlélem a világot, mint kb. 8-10 éve, de ennyire heves reakciót sajnos nem váltott ki belőlem. Egy kicsit jegelnem is kellett az elején, mert nem „csúszott”. Utána, ahogy elővettem, jókat kuncogtam rajta. :)
V.F. eszméletlen beteg. A legpozitívabb értelemben. :) Nem tudom, hogy hogy tud ilyen karaktereket kitalálni. Zseniális. :)
Tökéletesen használja fel a történeteiben a mai kort (ami hát már 20 éve volt, de még mindig hasonlóak a problémák), az általa generált problémák, humorforrássá teszi őket.
Gyanítom, hogy még később is el fogom olvasni, mert amúgy tényleg jó könyv. Csak tényleg hangulat hozzá, mert beteg. :D

Tipikus, szórakoztató Vavyan Fable történet, amin az ember sírva nevet :)

Az ünnepek előtti hamisítatlan rohanásban és kapkodásban némi megtorpanást okoz Tonie-nak saját meglepő döntése, hogy ezt az ünnepet a rémes ízlésű, hirtelen elhunyt bácsikájától örökölt (és a végrendeletben kikötötten át nem alakítható) házban, egy a társkeresőtől rendelt idegennel próbálja megünnepelni. Ez a leosztás önmagában is igen sok meglepetést okozhatna mindenkinek, de az ünnepek előtti amnesztia miatt a kegyetlenségéről híres börtönőr nagybácsi sokszor emlegetett kincsére pályázó köztörvényesek kis csapata és Tonie közvetlen családtagjai is szinte mindent megtesznek, hogy maguknak keverjék a jobb lapokat. A regény a szusszanásnyi szabad lélegzetet sem hagyó, burleszkbe illően eseménydús cselekmény mellett sem hagy kétséget afelől, mi is igazán fontos az ünnepekben.

Ez a könyvélmény ismét ékes bizonyítéka annak, hogy mennyire más lehet két olyan ember ízlése, akik megosztják egymással életüket, ételüket, álmaikat, ágyukat, mindennapjaikat.. Kedvesem adta a kezembe azzal, hogy jó néhányszor olvasta már, főleg karácsony környékén, és mivel nagyon tetszett Neki, engem is szívesen megismertetne a történettel. Már előre féltem tőle, hisz nem az első próbálkozásom az írónő munkájával, de ahogy régen, úgy most sem sikerült barátságot kötnünk. Egy lehetetlen katyvasz az egész, amin néha igazából, néha kényszeredetten elmosolyodtam, de igazán jól mulatnom nem sikerült, pedig nem érzem magam teljesen humortalannak, egyszerűen soknak, erőltetettnek tartottam.
Egyetlen mondandójával értettem maximálisan egyet, amit a karácsonyról írt, a kötelező „szeressük egymást, csak azért, mert ilyenkor azt várják el tőlünk”-ről és az efféle cukormázas dolgokról.