A ​pepita macska 81% 358 csillagozás

Néha kell egy kis bolondozás, bár most nagyon diszkréten fogalmaztam a könyvet illetően.
A cím rögtön meg is adta önmagára a választ már rögtön a legelején, így azon már nem kellett gondolkodni.
Az édes hármas katasztrófa volt, de mindig mindent pozitív előjellel gondolok most a könyvvel kapcsolatban.
Nehéz lehet úgy élni, hogy az embert mindenhol pofonok áradata fogadja, de a mellékelt ábra szerint meg lehet szokni. Persze csak akkor, ha az ember kellően fel van fegyverkezve izmokkal és erővel.
Valószínűleg már volt a kezemben jóval fiatalabb koromban, de rendes olvasásra nem emlékszem, de részletek nagyon ismerősek voltak.
De nagy valószínűséggel akkoriban még nem volta fogékony az ilyesfajta fanyar humorra, ráadásul az állandó jelenlétére.
De hajrá, kezdem megszeretni VF-t.

Azt tudom, hogy kölcsönadtam a saját, szétolvasott példányom valakinek, aki nem adta vissza, így szégyenszemre könyvtárból hoztam ki ezt a könyvet. Gondolom, akinek kölcsönadtam, annak is annyira tetszett mint nekem.
Adott a macsó Sultan és az intelligens Chantal, akikben a testi vonzalmon kívül más közös nincs, hát összeházasodnak. Ez a múltbéli szál volt nekem most a fontosabb, Házasság előtt tanácsadónak, stresszoldónak, a vérvalós párkapcsolatokra kíváncsi embereknek ajánlom, akik tudnak röhögni az élet fonákságain. Mert abból van sok, legyen az anyós, két testvérrel, lopós macska, farkavezérelt hím, össze nem illő pár, bolond tesó, pár kiló csirkeláb…. a számuk végtelen. (ahogy a felhasználási módjuk is)
A másik kor, Sultán ismét felbukkan három év kihagyás után exfeleségénél és börleszkbe hajló kalandokba hajszolja, Afrikán át. Könnyesre röhögtem magam, holott sorokat tudtam volna idézni a könyvből.
Tessék komolyan venni a hátoldalon lévő figyelmeztetést, ne olvassa, aki a férfiakat istennek látja!

Szerelmi háromszög viccesen és nem sziruposan bemutatva, giccsmentesen, a hétköznapi problémák (én családom, te családod) humorosan tálalva, akciódús történet szárnyaló fantáziával körítve. Néha igen jókat derültem rajta, mert az ember szinte látja maga előtt ahogy Chantal fekve vezeti autót vagy elképzeli, milyen is lehet egy csirkelábakkal teleaggatott lakás. :))
Úgy látom az írónő sem tudott dönteni, hogy végül Chantal Symurt vagy Sultant válassza-e, igazából a két pasi összegyúrásából meglehetne az álompasi :)
Tökéletes kikapcsolódás volt.

Továbbra is öt csillag, és továbbra is a(z egyik) kedvenc Fable könyvem. A csirkelábas rész, az olyan, hogy nem is tudom hányadik olvasás után is úgy tör rám a röhögőgörcs, hogy most például sikerült félrenyelnem. :D Egy nagyon picit nem tetszik egyik-másik klubból idézett bölcsességek, de ez nem ront semmit. Az egész történet úgy izgalmas, hogy nem vadássza a hatást, nem giccses-gejl. A szerelmi háromszög megmarad a saját keretein belül, és akármennyire nem akarom, de mégis nagyon egyetértek azzal, hogy a befejezés olyan lett, amilyen. A sztori sodra után akármi más nagyon mű lenne, főleg olyan kaliberű szereplők esetén, mint ennek a regénynek a főszereplői.
A többi szereplő; szülők, Bertin, barátok és a Három Párka, mindegyikük halálos, egyedi, vicces, és megtanít erre-arra. Ha másra nem, hát arra, hogy milyen ne legyél.

Alig vártam, hogy elolvassam a könyvet, de sajnos nem azért, mert annyira tetszett volna, nagyon nehezen haladtam vele, olvasás helyett mindent csináltam, csak ezt a könyvet ne kelljen olvasni, de kihívások miatt muszáj volt.
Nekem kusza volt a történet, nem volt normális tagolása a könyvnek, néhol alig vettem észre az időbeli ugrást, csak nem értettem, hogy az a téma most, hogy jön ide, mire rájöttem, hogy megint a múltban vagyunk. A poénok egyáltalán nem tetszettek, erőltetettek voltak. Úgyhogy egyáltalán nem fogom többször elolvasni, az biztos.

Van az a könyv, amin az olvasó tutira röhög ötödik, tizedik és huszadik elolvasás után is :)
Évekig tartott, míg levadásztam egy antikváriumba, komoly fangirl sikollyal az ajkamon vettetem magam rá, mert elég volt egyszer elolvasni és tudtam: ez nekem KELL.
Holdkóros lévén jó éjszakám volt, bár hajnali négykor konkrétan a takaró alatt röhögtem szét az agyam, nem óhajtván felkelteni kicsiny családomat a viháncolásommal.
Esküvő előtt nem ajánlanám, pár év házasság/párkapcsolat után viszont igen, de feministák is találhatnak benne bőven gyöngyszemet. Pl: egy csokorra való:
„Ha kell, ha nem, nem elérhető: mi az? Férfi!”
„Ha a nő orgazmusa lenne a teherbeesés alapfeltétele, nem kellett volna feltalálni a fogamzásgátlót.”
„A válás olyan tragédia, amely egy idő után már gyanúsan hasonlít a megkönnyebbülésre.”
„Egy nőnek vagy semmiféle férfi nem jut, vagy egyszerre kettő szakad a nyakába, és akkor nem tudja melyiket válassza. ”
„– Rájöttem valamire: a férfiakban mindig is csak a hibáikat szerettem! – összegzi megkönnyebbülten a lélek, s hozzáfűzi még: – Ami azt illeti, volt mit szeretni rajtuk!” :D

Előre sejtettem, de utólag megerősíthetem: tévedés volt, nem egymásnak teremtett minket az Úr. Csak azért vettem a kezembe, mert megörököltem – és győzött a kíváncsiság. Azt hittem, milyen jót fogok szórakozni, ehelyett végig azt vártam, mikor érek már a könyv végére.
A két főhős két közhelyesen sztereotip karakter, az izomagyú, buta pasi és a diplomás hülye tyúk, akik a tucatnyi lehetetlen életveszélyben is a viccelődésre és szócsatákra koncentrálnak. Szörnyen fárasztottak a kilométeres poénáradatok – végig az volt az érzésem, hogy a szerző attól félt, ha egy mondatot nem töm meg pukkadásig agyatlan viccekkel, eladhatatlanná válik a könyve. Így aztán, ha egyenként kihuzigálnánk a könyvből a mókarohamokat és szóvicceket, csupán néhány betű maradna. Az impresszum.
A nyelvezet borzalmas, szép magyar nyelvünk megerőszakolása. A megszemélyesítések néha megmosolyogtatók, de a kitalált szavak és mondatalkotások kifejezetten kínoztak. Ennek az erőltetett stílusnak van egy ’80-as éveket idéző stichje. Lehet, hogy tizenéves koromban élveztem volna, de azt hiszem, többé nem veszek a kezembe V.F.-könyvet.
Nagyon megnehezítette az olvasást, hogy a laposabb, érdektelen, a történethez nem tartozó poénfutamoknál sem tudtam átváltani gyorsolvasásba, mert a betűk és szavak közti tér olyan bosszantóan szűk, hogy összefolyik a szöveg.
A három csillag azért jár, mert a 474 oldalért azért meg kellett küzdeni. És azt is el kell ismerni, ehhez a több ezer sziporkához kell egy éleselméjűség. Ez őszintén lenyűgözött.

Azért olvastam el ismét, mert egyrészt kabátkönyvre vágytam, olyan olvasmányra, amely legalább egy időre eltereli a figyelmem erről-arról, másrészt alig emlékeztem a történetre. Chantal és Sultan családján, házassági kalandjain és állati élményein sokat nevettem, mégsem áll közel hozzám ez a regény (pedig mennyi macska van benne!), hogy miért, az már annakidején, kb. 13 éves koromban is rejtély volt, és most már az is marad.
(Bővebben a linkeknél.)

2013-ban olvastam ezt a könyvet. Annyit kell tudni róla, hogy ez az egyetlen Fable regény, aminek a története kiment a fejemből. Emlékszem, mikor először olvastam, nagyon sokat nevettem rajta, de így pár évvel később már nem tetszett annyira.
Ezt nem is ragoznám tovább, hiszen az ok, amiért elolvastam újra a könyvet, az sajnálatos módon Maggie Bell (Harangozó Margit) eltávozása volt. Az emlékolvasás célja tehát nem a kiábrándulás/lecsillagozás volt, hanem egyfajta búcsú. És akárhogy is vélekedek most a könyvről, nem véletlen, hogy 2013 óta pihen a könyvespolcomon, és ott is fog maradni :)

Ez volt az első olvasásom az írónőtől. Mostanában nem hiszem, hogy olvasni fogok még tőle, később meg majd meglátom még.
Kicsit nehezen haladtam vele, nem tetszett a tagolás, így nem is tudtam mindig, hogy éppen hol tart a történet. A humora tetszett, de néha már kicsit sokalltam. Nem teljesen jött át nekem a fülszövegben ígért hasfájós nevetés.
Valahogy egyik főszereplőt sem tudtam megkedvelni, egyikük sem állt hozzám túl közel.

Kedvenc idézetem:
„– A nők férfiagyvelőt esznek vacsorára.
– Azért soványak – felelte a lány.”