Démontangó 87% 173 csillagozás

Nehéz nem elfogultnak lennem egy olyan szerzővel, akinek közel negyven könyvét olvastam már, némelyiket több alkalommal is. Habár nem indult zökkenőmentesen a kapcsolatunk, rövid idő alatt annyi regényét felfaltam, hogy még magamat is megleptem, s néhány igen csak meredek lejtőt leszámítva majd' mindegyikről őrzök kellemes emlékeket. Bizony, még a kevésbé sikerültekről is, mert hát lássuk be: 4-500 oldalon keresztül egyformán ütősnek és figyelemfenntartónak lenni baromi nehéz, s csak az igazán kivételes tehetséggel rendelkezőknek sikerül újra és újra. Míg nálam Lőrincz L. László most már, a sokadik ugyanolyan és kifejezetten gyenge produkció után például lazán elhasal ebben a tekintetben, Nick Hornby, Murakami Haruki és Stephen King, valamint Agatha Christie (bár utóbbi nem éppen a féltéglákról híres) mellett Éva asszony továbbra is a betonbiztos, örök kedvencek táborát erősíti. (Ráadásul irtó hálás vagyok neki azért, hogy egyedi szövegvilágán nevelkedhet mindenre is képes író-énem. Ha nincs Vis Major és Denisa Wry, most nem pihen itt-ott közel hatszáz gépelt oldal – melynek egy része már kiszabadult az éterbe – a világ megváltását várva…)

Leszámítva azt, hogy a történet vége előtt húsz oldallal derült ki, miszerint ez a Kriplikommandó áttételes folytatása, valósággal átrobogtam rajta és imádtam minden oldalát, pillanatát. (És szeretném azt is elolvasni, minél előbb.) Durva, hogy már több, mint harminc éve íródott, de semmit nem vesztett aktualitásából, ezen tény pedig Fable zsenialitása mellett azért mást is bizonyít, hmm… A jelen idejű elbeszélésmód, melyet én is szívesen alkalmazok, újfent nagyon kedvemre való volt, ahogy a régi szép időket idéző, leheletnyi halkirálynős beütés is – ha minden újabb regénye csak a töredékét hozná ennek a színvonalnak és nem csak szökőévente, akkor talán nem állna a fotóm akármelyik szótárban a szkeptikus címszó mellett.

Az egyetlen negatívum ismételten csak az lehet a történettel kapcsolatban, hogy véget ért. Bírom, hogy nem két dimenziós kartonfigurákat mozgat, a sztori minden részében csupa akció, kaland, egymás után jönnek a jól megszokott és általam oly annyira imádott csípős mondatok, valamint gyönyörködtet az az utánozhatatlan báj, amivel a szerelemről szóló gondolatokat szövi, ahh… Egy újabb álom, amiből nem szívesen ébredek fel, akármennyire is borzalmas, vérgőzös, halálhörgés-leheletes. Erősen vonzom befelé a folytatást, vagy bármi hasonlót a jövőre nézve – már látatlanban is vevő vagyok rá.

Elfogult vagyok, nem tagadom.
Jó lenne, ha néhány mai, felkapott, agyon dicsért, magas százalékokat produkáló magyar író tudna legalább fele ilyen jól bánni a szavakkal…
Ha pedig minden mázt lekoptatunk, akkor a (nekem kicsit szájba rágott) mondanivaló aktuálisabb, mint 30 éve volt…

Mostanában úgy látom, vonzódom a vagányokhoz. :)
Valamikor, a kezdet kezdetén elkezdtem olvasni VF könyveit, néhányig el is jutottam, de hamar rájuk untam, és nem is emlékszem egyikből sem semmire.
Az kicsit unalmas és idegesítő számomra, hogy a legapróbb női lény egyik pillanatról a másikra szuperlénnyé minősül át. Ütései, rúgásai kivédhetetlenek, emlékezete és esze kitűnő, na és persze szép és csinos is. Sehol egy plussz kiló, és a 15 centis sarkú topánkákban is vígan lót-fut-rohan tűzön-vízen-sivatagon át.
A stílusa sajnos egysíkú, a humora kissé erőltetett ugyan, de arra, hogy a fáradt ember – ha még lát – kimossa kicsit az agyából a hétköznapi „hőseit”, tökéletes.

Mengedem magamnak, hogy a kb. negyvenedik olvasásra értékeljek. Vavy korai könyvei a kedvenceim. Persze vannak kivételek. A pepita macska például sosem fért be a szívembe, nem tudom miért. De a Démontangó az egyik kedvencem. Ekkor még Vavy ki-bejárt az emberi lélek bugyraiban, és esendőségeiben, kisujjból hozta az embernek nevezett cápa túlságosan is jól ismert jellemeit. E korai remekműveit újra és újra elolvasom, mert annyira megérintenek, mintha Vavy langyos tenyerével símogatná meg arcomat és biztosítana arról, hogy nem lesz semmi baj. Hogy ne féljek, mert fogja a kezem. Én mindannyiszor mellé ülök és kapaszkodom a majré vasban. Nem is tehetnék mást.

Önálló könyv, 3. olvasás

Amióta láttam, hogy újra meg fog jelenni, azon gondolkodtam, hogy mi történt ebben a könyvben. Még a fülszöveget olvasva sem jöttem rá. Aztán elkezdtem, és nagyjából a 100. oldal környékén kezdett derengeni a történet.
Most, a felénél, még mindig nem emlékszem, hogy fog végződni. Egy jelenet van a fejemben, de lehet, hogy nem is ebben a könyvben van: éjszaka, üres ház, ?felgyújtás/betörés?.
Nagyon jó ilyen összetett történetet és karaktereket olvasni. Ez a könyv még a „régi” VF-korszakból származik, úgyhogy felüdülés a mostani, friss (és nem csak VF-) könyvek után olvasni.

És az jutott eszembe, hogy a My Fair Lordot is szívesen újraolvasnám…*
*B…r teljesen elfelejtettem, hogy nemrég megrendeltem (antikvár) és itt is van az ágyam mellett. Meg is van a következő olvasmány.

Egyszerűen zseniális! A már megszokott Fable stílus, szófordulat, hasonlatok! Ez a könyv is tökéletes volt, akciódús, de érzelmekkel teli. Mind Lila, mind Robin első perctől szimpatikusak, és mind a két főszereplő karaktere magával ragadott. A történet is nagyon tetszett, az összes szálával, azok kapcsolódási pontjaival együtt. Szívesen olvasnám még Lila és Robin további kalandjait.

Mélyen elgondolkodtató krimi, két főszereplő nézőpontjából elmesélve. A gazemberek nyomában lihegő rendőr és a látszólag megalkuvó újságírónő külön utakon nyomoz. Aztán a nőért rajongó úri zsivány akaratán kívül egymás karjaiba tereli őket. Szép lassan a helyi bűnügyek mögött felsejlik a nemzetközi szál. Kívülről finanszírozott diktátor, orvvadászat és emberkereskedelem. A külön külön az igazságért küzdő szereplők összefognak és borítják a bulit. Egy ponton kiderül, hogy a Kriplikomandó című regény amolyan előzmény kötet az Emerben játszódó események Dalmi szála.

Nem volt rossz, de tény, hogy nem ez a kedvenc könyvem Fable-tól.
A főszereplőket nagyon megkedveltem a végére, de valahogy a történet mégsem tudott beszippantani, de lehet, hogy csak nem jókor olvastam a könyvet, szóval mindenképpen fogok majd adni neki egy második esélyt.
Szerettem olvasni a Lila és Von Thomas közötti párbeszédeket, izgalmas volt, hogyan áll össze teljesen a történet, hogyan kapcsolódik össze a távoli polgárháború, a jelen lévő szereplők életével.
Továbbra is nagyon szeretem Fable fanyar humorát, jókat tudok nevetni olvasás közben.
Nálam eddig a Halkirálynő-sorozat van az élen az írónő könyvei közül, bár közel sem olvastam még mindet. A Démontangó nem volt rossz, de nem is igazán fogott meg.

Vegyes érzéseim vannak a könyv kapcsán. Néhol nagyon tetszett, néhol viszont többszöri olvasásnál sem értettem, mit olvasok. Rá lehetne fogni a fordításra, ha nem magyar írta volna külföldi álnévvel. Szintén zavaró volt a sok elírás, betű-felcserélés, illetve, hogy elaludt a könyvszedő, és a lap belsején nagyon keskeny margó lett hagyva, ergo nagyon ki kellett hajtanom a könyvet, ami annak dirib-darabra hullását eredményezte. spoiler
A nevekkel sem vagyok kibékülve: kifejezetten zavaró volt a számomra Berill (apa) és Blane ("anya") nevek hasonló csengése; néha egyszerűen nem tudtam, melyikükkel történik valami, mond valamit.

Ezek után már csak azért is fogok még olvasni az írónőtől, adok neki még egy esélyt. :)

Egyszerűen letehetetlen, sodornak az események sosincs megállás. Nekem tetszett. A váltások pont jókor jöttek, a poénok üdítőek voltak.

A közepe felé volt egy érzésem, miszerint ez a „Kriplikommandó” folytatása, a végére már be is bizonyosodott, hogy igazam van. Persze nem a rettentően szoros értelemben.