Vörös ​kányafa 91% 14 csillagozás

Magam is elcsodálkoztam rajta, hogy eddig tulajdonképpen még sosem olvastam szibériai emberekről. Leszámítva természetesen a száműzötteket , felfedezőket, utazókat. A magyar közfelfogás egyébként is azt tartja, hogy a halálra fagyáson kívül Szibériában semmiféle más tevékenységet nem lehet folytatni. Megjegyzem fagyás kapcsán nem igazán tudok objektív maradni, mert nálam már nulla foknál életbe lép a jegesmedve riadó. Erre itt van ez a szibériai író, aki valami hihetetlen szeretettel ír a szibériai emberekről, és szavaival szinte folyamatosan ölelgeti azt a természetet, mely az ő prózájából már egyáltalán nem mutat zord képet. Suksin nem mindennapi tehetséggel megáldott művész volt, akiben a talentum csillapíthatatlan türelmetlenséggel párosult. Mintha érezte volna, hogy ideje rövidre van szabva ezen a földön. Kisregényein, hosszabb elbeszélésein lehet ezt a türelmetlenséget igazán lemérni, mert nincsenek teljesen kiérlelve, befejezésük sokszor kurtán-furcsán lett odabiggyesztve, mintha a szerzőnek már egészen más valami járt volna az eszében. Rövidebb írásai miatt azonban mindent megbocsátok neki. Azok teljesen elbűvöltek. Az olyan figurákért, mint a Hiszekegy rendhagyó papja, aki öklét a természetes kiválasztódás eszközének tekinti, egyenesen imádtam. Szinte kirobban ezekből az írásokból a vitalitás, és Suksin szelleme betelepszik az olvasó szívébe-lelkébe, hogy többé, jobbá legyünk.

Válogatott írások.
Az ilyen kötetek nagy hátulütője, hogy hullámzó a színvonal, mert az ritka, hogy valakinek minden írása egyforma színvonalú legyen. Már, ha nem egyformán rossz.
De Suksin jó.
És amikor nem bitang jó, akkor az embernek hiányérzete támad.

Eredetileg a címadót akartam csak elolvasni, mert valamiért nem hagy/hagyott nyugodni. Talán középiskolásként láttam a filmet. Suksin írta, rendezte és játszotta a főszerepet. Akkor nem szerettük, mert szovjet és sikk volt a szovjetet nem szeretni.

De lám évek múlva mégis elolvastatta magát. Tehát volt benne valami.
Illetve van benne valami.
Furcsa ez propagandától mentes Szovjetunió. Furcsák ezek a félvilági alakok… Érdekesek, nyersek. Élők.

Az azért ugye megvan mindenkinek, hogy ha ezekben az írásokban a a Jegor, mondjuk Jack és a kolhoz, ranch… akkor népszerűbbek lettek volna.

Pedig a lényegen nem változtatna.

Ezt a kötetet biztosan nem olvastam volna el, ha a Sorsolós, szerencsejátékos kihíváson nem kapom. 14 hosszabb-rövidebb novella gyűjteménye a kötet. A szereplők egyszerű, talán néhol túlságosan is egyszerű emberek. A történetek kevés szereplősök, és a többségnek a vége szomorú. Olyan tipikus orosz, mégis szerethetőek a karakterek. Néhol a történet végén volt hiányérzetem, hogy akkor most mi is a mondanivaló vagy a történet befejezése. Kedvencem a címadó novella és A csizma című lett. Igazából a volt olyan (Az élet szerelme) ami még nagyon tetszett, de a vége, az nagyon megrázó volt. Az Energikus népség címűnek a csattanója ugyancsak váratlan volt, de nagyon tetszett. Nem is tudtam egyszerre sokat olvasni a történetekből, mert mindig valami kísérteties vége lett, nemritkán halál…

Alig hiszem, hogy senki nem írt még hozzá semmit. Közel hozza az Embert.