Élet ​és sors 36 csillagozás

Vaszilij Grosszman: Élet és sors

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Sokan ​nevezték az Élet és sors-ot a XX. század Háború és béké-jének. Grosszman, aki haditudósító korában, a nagy honvédő háború alatt többször is elolvasta Tolsztoj regényét, valóban hasonló művet hozott létre: átfogó történelmi tablót festett egy korról, egy népek sorsát eldöntő háborúról, egy nagy csatáról – s egyúttal olyan nagy családregényt alkotott, melynek hősei valamelyest egy kor tipizált alakjai is, de sokkal inkább megismételhetetlen sorsú emberek: mindannyian a maguk különös múltjával, jellemével, vágyaival és magánéleti vagy családi problémáival.

Az Élet és sors 1942 végén, 1943 elején játszódik, jórészt Sztálingrádban, ahol elkeseredett harcok folynak egy-egy ház birtoklásáért is, de megfordulunk az evakuáltak hátországában is, oroszországi és német városokban, s egyszerű katonákkal éppúgy találkozunk, mint olyan emberekkel, akiknek egy-egy parancsa százezrek életéről dönt… És a regény mindkét birodalom lágereit is leírja: a gázkamrába terelt zsidók utolsó… (tovább)

Eredeti cím: Жизнь и судьба

Eredeti megjelenés éve: 1980

>!
Európa, Budapest, 2012
1112 oldal · ISBN: 9789630795081 · Fordította: Soproni András

Enciklopédia 11

Helyszínek népszerűség szerint

gettó · Don · Sztálingrád · Volga


Kedvencelte 4

Most olvassa 9

Várólistára tette 71

Kívánságlistára tette 36


Kiemelt értékelések

Kuszma >!
Vaszilij Grosszman: Élet és sors

Lehet, hogy ez paradoxonnak tetszik, de az Élet és sors-ot a hibái teszik tökéletessé. Grosszman megkísérli azt, ami eleve lehetetlen: teljességében mutatni meg a keleti frontot a hátországtól a frontvonalakon át a táborokig. Világos, hogy ez nem sikerülhet, de maga a próbálkozás is ámulattal tölt el. Az biztos, hogy Grosszmannál többet kevesen láttak a háborúból: haditudósítóként a Barbarossa-hadművelettől Berlinig nemegyszer a közvetlen frontvonalból követte az eseményeket, nem véletlen, hogy emlékezései megkerülhetetlenek a második világháborúval foglalkozó történészek (Beevor, Ferguson, Hastings) számára. Ennyi „élményt” még 1100 oldal szövegbe sem lehet belesűríteni – de ez nem Grosszman hibája.

Az Élet és sors történelmi, filozófiai és vallásfilozófiai regény egyben, rokonsága a Háború és béké-vel leginkább ebben az univerzalitásra törekvésben keresendő. Egyvalami biztos: nem szocreál regény. (Grosszman ugyanakkor jelentős szocreál író, Sztyepan Kolcsugin c. könyve Németh László fordításában jelent meg az átkosban – na az szocreál nagyregény volt.) Grosszmant ugyanis marhára nem érdekli az ember a társadalomban – őt az egyén érdekli a történelemben, az esendő, tehetetlen egyén, ahogy a gázkamrák felé halad, ahogy a sztálingrádi romok között fekszik, ahogy a sztálini gyanú rávetül. Ezek az egyéni sorsok némiképp kollázsszerű egymásra épülése adja a regény testét.

És azok a fantasztikus jelenetek! Sztálin telefonbeszélgetése a tudóssal, vagy az öreg komisszár ideológiai vitája az SS táborparancsnokkal: egyedülállóak az irodalomban. Huszadik századi kötelező.

17 hozzászólás
pepege>!
Vaszilij Grosszman: Élet és sors

Ez már a második nekifutásom volt, no, nem azért, mert elsőre beletört volna a bicskám, csupán arról van szó, hogy az ember sokkal könnyebben félre teszi a saját könyvét, ha akad valami más fontosabb. Aztán még egy és még egy. Mikor már kellő távolságban voltam ettől a monstrumtól, úgy döntöttem, majd valamikor újrakezdem inkább. Most jött el az ideje, mert mikor olvasson az ember ilyen vaskos nagyregényt, ha nem a hideg téli estéken.

Nagyon fúrta az oldalamat, hogyan fogok viszonyulni a könyvhöz, mert eléggé alacsony az olvasottsága (a tetszési indexéről nem is beszélve), s főként azért, mert két könyvtesóm (@Kuszma és @giggs85), akiknek az ízlésével nagyon egy rugóra járunk, homlokegyenest más véleménnyel voltak a könyvről. Egyikük szerette, másikuk pedig egyenesen időpocséklásnak vélte az olvasását.

No, én valahol a kettőjük között helyezkedem el. Alapvetően a terjedelmes olvasmányokkal nincsen semmi bajom, ha van értelme, de itt most úgy éreztem, kicsit túl van írva ahhoz képest, hogy nem olyan egetrengető maga a cselekmény. A rengeteg szereplő és helyszín nehezíti az olvasást (ráadásul kb. 300 oldalnál vettem észre, hogy a könyv végén van egy táblázat a főbb szereplőkről, addig meg a jegyzeteimre támaszkodtam). Ami a leginkább bosszantott, hogy időnként nem csak én, hanem még maga a szerző (vagy inkább a fordító/szerkesztő, mittudomén) is összekeverte a neveket. Ráadásul több helyen egészen magyartalan mondatokkal találkoztam, nem mindig éreztem életképesnek a szöveget és ebből arra a következtetésre jutottam, hogy a regény általános sikertelensége nem Grosszman hibája, hanem sajnos a fordításé.

Összességében azért inkább elégedett vagyok, mint nem. Mindenesetre biztos, hogy nem egy újraolvasós darab. :) Nem vagyok mazochista.

tgorsy>!
Vaszilij Grosszman: Élet és sors

Egy dolog a politikai bátorság, és más dolog az irodalmi színvonal. Nagyon bátor(1960-ban íródott), de nagyon hosszú könyv. Vannak benne gyönyörű, szívszorító pillanatok, de olyan unalmasok is, hogy csak a saját horkolásom ébresztett fel.

SignorFormica>!
Vaszilij Grosszman: Élet és sors

Grosszman nagyregénye, és nagy regénye a 20. század két totalitárius rendszerének frontvonalából. A világon elsőként írta meg, hogy a nácizmus és a bolsevizmus lényegileg azonos rendszer, csak színeikben változnak! A formát az orosz hagyományból választotta, mert kézenfekvő volt számára, hogy a 20. század háború és békéjében él. A legfontosabb eseménynek minősítette országa és nemzedéke számára ezt a háborút. Akár nagy elődje Tolsztoj, realista regényt ír filozófiai betétekkel. Nála a realizmus hiperrealizmussá válik, a filozófia dialogikus gondolatmenetté. Képes megragadni az egyént a történelem gigászi hullámain szenvedve, mert itt senki nem képes hajózni rendesen, mindenki hajótörött! A magánélet már nem az a makulátlan szférája a történéseknek, mint Tolsztoj nagyregényében. Itt megtörténnek azok a hétköznapi megalkuvások, elhallgatások, titkok és elfojtott vágyak, amik figuráit esendőkké, és nagyon emberivé teszik. Mindenki harcol mindenki ellen, minden eszközzel, vérrel, vassal, intellektussal, cinizmussal, bátran és gyáván.
Némely magyar kritika, csakúgy mint Littell Jóakaraúak-ját, értetlenül és éretlenül elavultnak minősítette Grosszman regényét. Nem látták, hogy Grosszman lélekábrázolásban, egyéneinek cselekvésében túllépett a 19. századi realizmus hagyományán, és képes volt egy nagy tablóban egyesíteni ezt a felfoghatatlan káoszt, úgy, hogy szereplői a pokol labirintusából sohasem találhatnak ki. Szerkezetileg is túllép a realizmuson, hiszen szereplőinek nincs koherens történetük. Életük, akár cselekményeik, a regény cselekményében befejezetlenek, töredékesek.

Az egyén történetnélküliségének eposza ez a regény a történelem brutalitásában, a szabadság reményének abszolút hiányában!

Az Élet és Sors-nak annyi köze van a szocreálhoz, hogy vannak benne munkások, vonatok, és lerombolt gyárak.

Itt ki-ki hiába vívja meg a maga harcát: soha senki, semmit nem fejezhet be. A tetteik után befejezetlen életek halmaza marad csupán, akár a hullahegyek a háború után..

2 hozzászólás
Balázs_Erőss>!
Vaszilij Grosszman: Élet és sors

Elolvasni majdnem olyan nehéz volt, mint a túlélés az orosz hátországban.
Nem volt szórakoztató, izgalmas vagy megrázó. Eleve, számomra túl hosszúra lett elnyújtva, kevés érdemi történéssel, olykor oldalakon (akár több tíz oldalon) keresztül húzódó tipródással és/vagy moralizálással.
Ami miatt el akartam olvasni, azt ügyesen kilebegtette, szinte csak karcolgatta a felszínét.
Csalódás volt. Nekem mindenképp. Ha többet akarsz tudni a következőkről:
– sztálingrádi csata,
– élet az orosz hátországban a háború alatt,
– élet a háború előtt az kommunizmusban,
akkor ne ezt kezd el. Találsz olyat, ami nem ennyire dagályos, semmitmondó.
Igaz, nagyon lírai, de engem ebben a témában nem ez érdekel.

kaporszakall >!
Vaszilij Grosszman: Élet és sors

Tisztelt Bíróság!

Az ’Élet és sors’ című regény kapcsán sok olyan vád hangzott el a szerzővel szemben, amivel nem értek egyet, ezért a védelem oldalán szólalok fel. Annak ellenére teszem ezt, hogy a regényt magam sem tartom hibátlan munkának, és nem is tartozik a kedvenceim közé. Ám a regény létrejöttének körülményeit is figyelembe véve érthetővé válnak gyengeségei. Másfelől magát a történetet elolvasva – előszó/utószó/fülszöveg/kritikai elemzések nélkül – én úgy éreztem, nekem mondott annyit, amiért érdemes volt elolvasnom. Monstrum, kissé túlméretezett, de nem vízfejű.

Egy sokszereplős munka olvasásakor szerintem érdemes ügyelni arra, hogy időben összefogott módon jussunk túl rajta, különben elfelejtjük a végére, mi volt az elején… Én kevesebb, mint két hét alatt olvastam el (szabadság alatt), és csak ritkán kellett a kötet végére, a szereposztáshoz lapoznom. Nem követhetetlen tehát a könyv, csak a szokásosnál több figyelmet igényel.

A T/T (terjedelem/tartalom) – mutatóm 1,2 – 1,25 között ingadozik, tehát körülbelül 15-20 százalék fölösleget érzek a szövegben; nem annyira egyes apróbb epizódszereplők felvonultatásakor, hanem inkább a filozófiai betétek kapcsán. A ’fasizmus egyenlő kommunizmus’ tétele, amit egy Gestapós tol a lágerben az őskommunista fogoly képébe, szerintem is a könyv leggyengébb része, ez nem realizmus, hanem irrealizmus. Egy filozófiai esszében teljesen helyénvaló, de egy regényben még narratívában okfejteni is csúnya dolog, a szereplőkkel elmondatni pedig pláne.

Viszont: a hatvanas években a Szovjetunióban ugyan kinek lett volna bátorsága (és módja) ezt a gondolatot esszében leírni és (akár szamizdatként) megjelentetni? Ment volna egyenesen a börtönbe, vagy egy elmegyógyintézetbe, kényszergyógykezelésre. Filozófiai betétként egy regényben esetleg átcsúszhat …. gondolhatta a (mai szemmel persze igencsak naiv) szerző. Ennyit a védelem oldaláról.

Az egyik legsúlyosabb vádpont a könyvvel szemben az, hogy ez egy ’szocialista realista’ regény. Ez súlyos tévedés! A szocialista realizmus definíciója (saját megfogalmazás): a kommunista rendszerre nézve előnyös dolgokat túlhangsúlyozni, a hátrányosakat elhallgatni (esetleg a legenyhébbeket érintőlegesen megemlíteni: ez az ún. ’építő kritika’). Más szóval a szocialista realizmus: seggnyaló realizmus (ha ezt még egyáltalán realizmusnak nevezhetjük)! Súlyos hiba – amit véleményem szerint többen elkövetnek korabeli írások kapcsán – a szocializmus időszakában keletkezett realista műveket automatikusan szocialista realistának minősíteni. Ezzel az erővel Déry ’A kiközösítő’-jét vagy Ottlik ’Iskola a határon’-ját is oda sorolhatnánk. Grosszman regényéről sok mindent mondhatunk, de hogy seggnyaló, azt semmiképp! Kérem tehát a tisztelt Bíróságot, hogy a szocialista realizmus vádpontját ejtse.

A sok szereplő nem egyenlő súllyal jelenik meg, és nem is egyforma részletességgel van ábrázolva. A középpontban a Saposnyikov család tagjai állnak (és a családba beházasodott fizikaprofesszor, Strum), a többi figura (ha nem is mind), szorosabb-lazább szálon hozzájuk kapcsolódik. De ez egy háborús tabló, egy sorsforduló idejéből; egy szelet mindennapi élet, amelyben egyesek főszerepet játszanak, mások statiszták. Egyes helyszínek központi helyet foglalnak el, mások csak árnyalják a képet. Nagyméretű csataképet sem úgy alkot a festő, mint egy portrét vagy miniatűrt. Tehát az efféle aránytalanságok szerintem a témaválasztásból adódnak, és nem a szerző ügyetlenségéből.

Az emberábrázolás módja sem olyan sokszínű, mint ami Dosztojevszkij vagy Tolsztoj műveiben megvalósul. Ám Grosszman alapvetően újságíró, aki ezúttal regényt ír, módszere a regényformában nem olyan kidolgozott, mint a fenti – amúgy jóval tehetségesebb – nagy mestereké. Ezzel együtt sok dologról ő ír először: a fronton harcoló nők kiszolgáltatott helyzetéről, a megszállók és a helybeli nők kapcsolatáról (ami a szovjet időkben szinte tabu volt, de azóta sem sok szó esik róla), a kommisszárok aljasságairól (Getmanov), a köztörvényesek uralmáról és bosszújáról a Gulag-on (Szolzsenyicin tér csak ki rá érdemben egy évtized múlva), a hétköznapok paranoid spekulációiról (Strum vívódásai Kazanyban és Moszkvában).

Összefoglalva: ez egy történelmi fordulópont részletes bemutatása, sok helyszínnel és szereplővel, őszinte hangon és gyűlölködés nélkül (gondoljunk a németek ábrázolására), néha kissé felszínes (de szerintem nem kétdimenziós) jellemrajzokkal, és néha fölösleges (vagy inkább: nem igazán regénybe illő) filozófiai kitérőkkel. Ezzel együtt olvasásra érdemes azoknak, akiket ez a kor és az egyszerű emberek sorsa mélyebben érdekel. Engem érdekelt, és nem sajnálom a ráfordított időt.

Aki rövidebb formában szeretné megismerni ezt a kort, az olvassa el egy jó 2. világháborús hadtörténeti munka (pl. John Keegan) idevágó fejezetét…

Ha pedig valaki igazi szocialista realista regényt szeretne ugyanerről, annak ott van Szimonov ’Nappalok és éjszakák’-ja. Az egy ízig-vérig szocialista realista munka…

tmoni>!
Vaszilij Grosszman: Élet és sors

Enyhén szólva túlzás a modern Háború és békének nevezni…

LuPuS_007>!
Vaszilij Grosszman: Élet és sors

Nem egyszerű háborús regény. Alapvetően elsődlegesen a problémám, hogy akkora szereplő gárdát vonultat fel, hogy lehetetlen követni, aztán mégis csak összeáll a kép..
A háború rossz ezt mindig is tudtuk,Az ember a háborúban mindent adagokban kap, legyen szó
– élelmiszerjegyről,
– reményről,
– szerelemről, minden csak addig tart még két ember találkozik és elválik, egy perccel sem tovább.Minden emberit kiöl az emberből a háború és az alatta átélt borzalom, itt sincs ez másképpen legyen a frontvonal első sora, az utánpótlás vonala vagy éppen egy moszkai kutatóintézet laborja. A háború morzsái mindenhová beszivárognak és ott csak pusztítást , romokat és halált hagynak.

Ezüst P>!
Vaszilij Grosszman: Élet és sors

Anno nagyon vártam ezt a könyvet, végre valami szépirodalom Sztálingrádról, szinte biztosra vettem, hogy lehet majd öt percenként elalélni az izgalomtól, szívre szorított kézzel agonizálni, ha meghal a kedvenc szereplőm (mert mindig meghal), és egy csomó olyan kinyilatkoztatást olvasni, amik annyira lenyűgözőek, hogy legszívesebben magamra tetováltatnám őket. Nos, ha tetováltatni nem is, megjegyezni mindenképp érdemes volt egyik-másik részletet, mert azért akadtak jól eltalált szövegek és epizódok; azt a bizonyos „anya a sírnál” jelenetet kifejezetten erősnek érzem, asszem a kedvencem az egész könyvből.

Osztom viszont az olyan véleményeket, melyek szerint néhol (a legtöbb helyen?) rendkívül vontatott a sztori (nekem a hátországi szenvelgésnél koppant le igazán a fejem), a diktatúrás párhuzam pedig tényleg szájbarágós.

Mindig lelomboz, ha egyetlen pozitív szereplőt sem tudok eléggé megkedvelni/megsajnálni, vagy nincs egy olyan simlis, aki lenne annyira összetetten ábrázolva, hogy sose felejtsem el többet. Talán egyedül Tolja sorsa tudott belőlem hosszú távon is érzelmet kiváltani, pedig ő teljes valójában meg sem jelent soha, csak emlegették. (Viszont csináltak a könyvből egy sorozatot, amibe ugyan csak épp hogy belenéztem, de annyi is elég volt, hogy lássam, abban bezzeg megjelenik Tolja, nagyon cuki.)

A vége az lett az egésznek, hogy elkezdtem Szimonovot olvasni, egyrészt mert neki is van egy sztálingrádos sztorija, másrészt valahol azt olvastam, hogy volt köztük némi vetélkedés az öreg Vászjával, és szórakoztatott a gondolat, hogy versenyeztessem kicsit a fiúkat. Oké, szörnyű vagyok, de megnyugtatásul közlöm, hogy egyelőre döntetlenre áll a meccs. (Mindegyiknél mást hiányolok.)

borzface>!
Vaszilij Grosszman: Élet és sors

Nagyszerű regény ! Akaratlanul is mindig összehasonlítom a Moszkvai történettel …..
Egy ici picit talán ez a gyengébb…. de így is csillagos ötös !

A szereplők néha nehezen követhetők ……


Népszerű idézetek

Kuszma >!

Az antiszemitizmus soha nem cél, az antiszemitizmus mindig csupán eszköz: a megoldhatatlan ellentmondások fokmérője.
Az antiszemitizmus az egyes emberek, társadalmi berendezkedések és államrendszerek fogyatékosságainak tükre. Mondd meg, mivel vádolod a zsidókat, és megmondom, miben vagy vétkes te magad.

Kuszma >!

Az emberi társulásokat, a társulások értelmét egyetlen fő cél határozza meg: kiharcolni az embereknek a jogot, hogy különbözőek, sajátosak legyenek, hogy a maguk módján, egyénileg érezzenek, gondolkodjanak, éljenek a világon.
Az embereknek ahhoz, hogy kiharcolják, vagy megvédhessék, vagy kiszélesíthessék ezt a jogot, egyesülniük kell. És ekkor megszületik egy rettenetes, félelmetes erejű előítélet, mely szerint ez az egyesülés a faj, Isten, a párt, az állam nevében nem eszköz, hanem maga az élet értelme. Nem, nem és nem! Az életért folytatott küzdelem egyetlen igazi és örök értelme az ember, az ő szerény sajátszerűségével, és azzal a jogával, hogy rendelkezhessék ilyen sajátszerűséggel.

LuPuS_007>!

Az ördög tudja, mi folyik itt! Mint ismeretes, a tudósok a következőképpen kategorizálhatók: van a legnagyobb, az óriási, a híres, a kiemelkedő, a nagy, a jelentős, a tekintélyes, a tapasztalt, a képzett és végül az idős. Mivel a legnagyobbak és óriások nincsenek az élők között, nekik nem kell tojást kiutalni. Mindenki másnak a tudományos súlyának megfelelően utalandó ki a káposzta, a dara és a tojás. Nálunk azonban minden összekeveredik, itt a kategóriák a következők: társadalmilag passzív, marxizmusszemináriumot vezet, közel áll az igazgatósághoz. Ebből teljes zűrzavar keletkezik.

569. oldal

1 hozzászólás
Nazanszkij>!

A sztálingrádi meredek partfal, mely sűrűn tele volt lyuggatva fedezékkel, Krimovot hatalmas hadihajóra emlékeztette: egyik oldalán a Volga, a másikon az ellenséges tűz tömör fala.

37. oldal, Első rész, 10 (Európa, 2013)

Kapcsolódó szócikkek: Volga
Kuszma >!

Az antiszemitizmus a tehetségtelenség kifejeződése, azok projekciója, akik képtelenek győzelmet aratni az egyenrangú felek életharcában, bárhol, a tudományban, a kereskedelemben, a kézműiparban, a festészetben. Az antiszemitizmus: az emberi tehetségtelenség mértékének mutatója. Államok keresik saját kudarcaiknak magyarázatát a világzsidóság cselszövéseiben.

Nazanszkij>!

Reggelre leesett a hó, és nem olvadt el egész délig. Az oroszokat öröm és szomorúság töltötte el. Oroszország feléjük lehelt egyet, anyai kendőt dobott szegény, elgyötört lábaik elé, fehérre meszelte a barakkok tetejét, s így azok messziről otthonian, falusiasan kezdtek kinézni.

14. oldal, Első rész, 4 (Európa, 2013)

Kapcsolódó szócikkek: Oroszország
Szelén>!

Egyszerre úgy érezte, csak azért gondol folyton Krimovra, azért nyugtalankodik miatta, mert a másik férfi után vágyakozik, akire pedig szinte egyáltalán nem szokott gondolni.

149. oldal

Nazanszkij>!

Éjszaka, az ünnepi gyűlés után Krimov alkalmi fuvarral eljutott a sztálingrádi erőműig.
Az erőmű fenyegetően nézett ki ezen az éjszakán. Előző nap német nehézbombázók támadást intéztek ellene. A robbanások tölcséreket vájtak, töltést emeltek a rögös talajból. A megvakult, ablaktalan műhelyek falai a robbanások lökéshullámától itt-ott megereszkedtek, a kétemeletes irodaház romokban hevert.
Az olajtranszformátorok alacsony, lusta, cakkos lángnyelvekkel, füstölögve égtek.
Egy őr, egy fiatal grúz keresztülvezette Krimovot a lángoktól megvilágított udvaron. Krimov észrevette, hogy a kísérő ujjai remegnek, amint rágyújt – nem csak a kőházak dőlnek össze és gyulladnak ki a tonnás bombáktól, ég, összeomlik az ember idegzete is.

635. oldal, Második rész, 39 (Európa, 2013)

LuPuS_007>!

Az emberben ma nincs elég jóság az értelmes élethez.

864. oldal


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Viola Stern Fischer – Veronika H. Tóth: A Mengele-lány
Robert Merle: Mesterségem a halál
Martha Hall Kelly: Orgonalányok
F. Várkonyi Zsuzsa: Férfiidők lányregénye
Simon Sebag Montefiore: Vöröslő ég a Don felett
Thomas Keneally: Schindler bárkája
Bruno Apitz: Farkasok közt, védtelen
Rudolf Höss: Auschwitz parancsnoka voltam
Mario Escobar: Auschwitzi bölcsődal
Thomas Keneally: Schindler listája