Ki ​tudja, visszatérsz-e? 23 csillagozás

Vaszil Bikov: Ki tudja, visszatérsz-e?

Az izgalmas műben két partizánnal találkozunk, valahol a Nyeman-vidéki erdőkben. Zoszka, a naiv, tiszta, becsületes leány, mindenképp teljesíteni akarja a rábízott partizánfeladatot. Anton, az önző és számító férfi viszont csak azért, hogy a saját bőrét mentse, mindenen átgázolva, még a gyilkossági kísérlettől sem riad vissza.

Eredeti cím: Пайсці і не вярнуцца

Eredeti megjelenés éve: 1978

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Európa Zsebkönyvek Európa

>!
Európa, Budapest, 1984
196 oldal · ISBN: 9630733536 · Fordította: Soproni András

Enciklopédia 2


Kedvencelte 2

Várólistára tette 24

Kívánságlistára tette 16


Kiemelt értékelések

SteelCurtain>!
Vaszil Bikov: Ki tudja, visszatérsz-e?

Nem nehéz eldönteni, hogy Zoszka és Anton kettőséből ki is a szimpatikusabb. A kis törékeny partizánlány fizikálisan teljesen alkalmatlannak látszik feladatának végrehajtására. Ugyanakkor a naivitásig tiszta lelkű lány elszántsága fordítottan arányos a fizikai erejével, s ez kellemetlen meglepetést okoz Antonnak, aki sokkal összetettebb jellem. A háború végletes helyzeteket teremt, s ezekben a helyzetekben könnyű azoknak is elbukni, akik békeidőben megfontolt, ember hírében állanak. Éppen a megfontoltság, a legcélravezetőbb megoldás keresése taszítja lejtőre ezt az egyébként gyávának egyáltalán nem nevezhető fiatalembert. Az árulás ártatlan meggondolásokkal indul útjára, s csak kivételes esetekben vezet nyílegyenesen. Bikov zseniálisan ábrázolja ezt a lélektani labirintust, ahonnan Anton nem találja a kiutat. És bár azt hiszem valamennyien azt képzeljük magunkról, hogy megingathatatlan Zoszkák vagyunk, a valóságban a hétköznapok során is gyakran bizonyulhatunk Antonnak, hát még egy háború pusztán két lehetőséget kínáló brutális körülményei között. Ilyen helyzetekben már az sem mindegy hogyan tesszük fel a legfontosabb kérdést. Gondoljunk csak a saját történelmünk olyan eseményeire, mint Majtény és Világos. Feltehetjük úgy is a kérdést, kitartás a végsőkig, vagy árulás, de úgy is, hogy a túlélés, vagy a teljes pusztulás? Olykor évszázadok múltán sem jutunk dűlőre, holott az életben sokszor azonnali döntéseket kell hozni. Vannak persze elvi, erkölcsi útmutatások, ám amikor a mezei polgár azt tapasztalja, hogy ezeket éppen azok rúgják fel rendszeresen, akiknek legfőbb kötelességük lenne ezek mentén működniük, akkor az útmutatásra váró ember még magányosabb lesz. Borzasztóan jól el lett találva ez a két karakter, s Bikov zseniálisan bonyolítja a cselekményt úgy, hogy a lehetőségek ingatag volta teljes egészében kibontakozhasson. Le vagyok nyűgözve.

2 hozzászólás
eme>!
Vaszil Bikov: Ki tudja, visszatérsz-e?

Regény a háborúról, messze a csatáktól, frontvonaltól és tömegtől. Bikovnak nincs szüksége rájuk ahhoz, hogy megmutassa a háború igazi arcát, a határhelyzeteket és azt, amit ezek az emberből kihoznak. Ezúttal is kevés szereplővel, alig-alig létező külső cselekménnyel, de annál intenzívebben zajló belső történésekkel tárja elénk a lényeget – azt, hogy hogyan csap össze az emberben az iránytű és fegyver nélkül maradt tisztaság, a jóságba és igazságba vetett hit, az elszántság az esendőséggel, az érdekkel, amely mélyén a saját élet mentésének vágya, a békevágy és egy jó adag racionalitás rejlik.
Bikov egy férfi és egy női karakterbe vetíti ki ezt a harcot, a két partizán, Anton és Zoszka alakjába, miközben lépésről lépésre követi nyomon viszonyuk alakulását, a se-veled-se-nélküled szituációt spoiler, a belső vívódásokat, az átalakulás apró mozzanatait. A külvilág szinte nincs is jelen, alig-alig találkozunk rajtuk kívül mással – egy ravatal, holttestek, távolban mulatozó, beszélgető policájok… A szerzőt jobban érdeklik a lélektani problémák, az ember saját, belső ellenségei.
A fő kérdés amolyan „Tomoceuszkakatiti vagy Gyugyu” dilemma. Működik-e az erkölcs, a morál a háborús körülmények között, amikor élet és halál a tét? Képesek vagyunk-e hajlíthatatlanok maradni, elveink mellett kiállni? Túlélhetjük-e, ha megtesszük? Túlélhetjük-e, ha nem tesszük meg?
Bikov tudatosan rombolja a hősmítoszokat, felülírja a háborús közhelyeket, és felmutatja, hogyan pusztítja az ideálokat a békés, emberi élet utáni szinte zsigeri vágy, amely végül pontosan emberségéből forgatja ki az individuumot.
Nem, a háborút nem lehet túlélni, akár fizikailag, akár erkölcsileg pusztul el az ember, itt csak veszíteni lehet. Ahogy Zoszja, úgy Bikov sem bírája senkinek, nem ítélkezik (még a júdások fölött sem), vállalja a szabályok felrúgását, és pőrén mutatja meg az ember lelkét, annak minden rútságával, szépségével és ellentmondásosságával együtt. Hát szabad ezt tenni egy szovjet írónak? Így írni a Nagy Honvédő Háborúról? Ejnye…

1 hozzászólás
Ibanez P>!
Vaszil Bikov: Ki tudja, visszatérsz-e?

Egy tipikusan olyan könyv, aminek a 200 oldalából 150 leírás, belső vívódás-gondolat, de mégis végig leköti a figyelmet. De még hogy! Annyira egyszerűen és jól van megírva, hogy Anton és Zoszka mellett egy harmadik ember – én – is gyalogolt a hóban, fázott a lába, ázott át a csizmája és mindene. Hallottam minden gondolatuk – ebben főleg Anton tűnt ki –, s nem mondhatnám, hogy bármelyik szereplőt elítéltem valamiért. Sem Zoszkát a sokszor kitűnő gyengeségéért, női mivoltáért, butaságáért, sem Anton azért, mert élni akart és ezért mindenre képes volt. Antont meg tudtam érteni: fiatal, katonatársai sorra nem térnek vissza, vagy csak halni térnek vissza, jövőkép zéró, s erre jön a kósza elhallás, hogy a németek mennyire előre vannak és nyertek… ha pedig már nincs remény, akkor ő miért halna meg? A végső döfést talán a fiatal, építkező pár adja meg neki, szerintem ott fordul át "gyenge áruló"ból „ölni is képes érte” típussá. Zoszka viszont erősödik, ha lehet mondani „okosodik”, bár mindig rászorul valami segítségre és sajnos végig nagyon naiv. Nagyon meglepődtem a vége felé, hogy Anton ennyire aljas tudott lenni, s arra is, hogy tényleg, mikor spoiler. A legvége viszont megkavart picit, ha valaki majd olvassa, mondja el, ő hogyan értelmezte spoiler Jó kis könyv, aki hideg, téli, csikorgató hidegbe és latyakba akarja magát képzelni, avagy melege van, ez a legjobb választás :-D

Lunemorte P>!
Vaszil Bikov: Ki tudja, visszatérsz-e?

Örülök, hogy a szlávos kihívás miatt ráleltem erre az elfeledett klasszikusra, egyébként valószínűleg sohasem kerestem volna tudatosan belorusz regényt…Egyáltalán nem bántam meg….
Kétségbeeséssel és reménytelenséggel teli reménykedéssel van teli a kötet. Két főszereplőnk van, igazán könnyű követni az eseményeket. Nem történik túl sok minden, de az örök tél és fagy és hideg végig kísér minket a hosszú úton…
Milyen is az első szerelem? Fájdalmas és végzetes? Létezik-e holtunkig ez az érzés vagy csak az otthon melege tarthat még életben minket?
A legvégét sajnos nem teljesen értettem a történetnek, emiatt egyedül a fél csillag levonás…Egyébként tiszta szívből ajánlom mindenkinek!!!

1 hozzászólás
Ezüst P>!
Vaszil Bikov: Ki tudja, visszatérsz-e?

Vaszil Bikov számomra a legnagyobb meglepetéseket okozó szerzők közé tartozik. Először A harmadik rakéta című művét olvastam, ami annyira nem jött be, hogy sokáig úgy éreztem, talán örökre parkoltatnom kéne az életművet. Majd mégis tettem egy próbát a Hajnalig élni címet viselő regénnyel, aztán nem győztem elismerően bólogatni: jól küldi a srác! És hogy ezek után magasabbra került-e a léc? Igen. És még egyszer igen. A Ki tudja, visszatérsz-e? az eddigi legjobb Bikov-regény, amit olvastam. Mi több, azt hiszem, hogy az éves favoritok között is ott a helye.

Alapszitu: tél. Mert Bikovnál mindig tél van, vagy majdnem mindig (én meg valamiért pont nyáron kezdem olvasni a könyveit), táj szép, feladat nehéz. Zoszka és Anton, a két partizán egy küldetést teljesítendő indulnak útnak. Vagyis nem. Visszateker, finomít. Zoszka indul el küldetésre, hirtelen azonban, gyanúsan megmagyarázhatatlan módon felbukkan osztagbéli társa, Anton, és a lányhoz csapódik. Bikov már az ominózus feltűnés pillanatáról is úgy ír, hogy érezzük, ebből semmi jó nem sülhet ki. Anton jóképű (vagy legalábbis van benne valami, amitől a legtöbb nő elkábul), dörzsölt, talpraesett és nagyon jól manipulál. Fejben mindig eggyel előbbre jár, mint az, akit meg akar nyerni magának, remek taktikaként pedig általában kérdéssel felel a kérdésre. Bikov kalapemelést érdemlő módon mutatja be, miként tudja egy efféle fickó hamar elhitetni az alapvetően értelmes, de bizonytalan Zoszkával, hogy a lány semmire sem képes nélküle, és bizonytalanságát kihasználva átvenni az irányítást. Majd Anton megoldja, majd Anton kigondolja, majd Anton megmondja…

A férfi szerzők sokszor elkövetik azt a hibát (bocs, fiúk), hogy a női karaktereket, főként ha még valami romantikus manipuláció is van a történetben, az érzelmi érintettségük miatt passzív és döntéseikben vérszegény figurákként ábrázolják. Ugyan akad egy-két pillanat, amikor mintha Vaszil is megbicsaklana pár másodpercre, de javarészt profin távol tartja magát a sablonoktól. Zoszka kedves és végtelenül jóindulatú, de – ez nagyon fontos – van saját akarata. Ezt nem tudja igazán soha megérteni Anton, mert egyenlőségjelet tesz a jóindulat és az ostobaság közé, meg aztán úgy van vele, hogy ami eddig minden nőnél sikerült, az ennél a lánynál is fog, hiszen egyforma az összes. Ha Antonnak megvan a maga becstelenségre épülő erőssége, hát megvan a gyengesége is, mégpedig az, hogy nem tudja elképzelni, hogy Zoszka szembeszálljon vele. Talán épp ezért azok a legerősebb pillanatok, amikor mindez mégis megtörténik. Világossá teszi ugyanis, hogy Anton pont azzal nem tud mit kezdeni, ami belőle hiányzik, ezáltal pedig van esély arra, hogy idővel, ha nem is Zoszka által, de legyűrhető legyen.

Egy igen emlékezetes és igen véres filmben hangzott el (természetesen az egyik legaljasabb szájából), hogy az árulás csupán a körülményekhez való alkalmazkodás képessége. Hatalmas duma, nem? Anton esetében pedig annyira megállja a helyét, hogy kétszer vastagon alá is lehetne húzni. Egyetlen félrehalott információ a sztálingrádi helyzet alakulásáról elég ahhoz, hogy Anton néhány napnyi gondolkodás után elhatározza, ő bizony meglép (hiszen az övéi úgyis elveszítik a háborút), és a németekhez csapódik. Ahogy Zoszkánál sem hibázik Bikov, úgy Anton karakterét is kiválóan felépíti. Eleinte csak egy ingadozó csibész, akiből talán még az érzelmek sem haltak ki teljesen, majd ahogy halad előre a történet, úgy lesz egyre gátlástalanabb, míg végül a legundorítóbb ragadozó válik belőle. „Vannak a sajátjaink között, akik rosszabbak az ellenségnél”, mondja Zoszka, Antonra célozva. Súlyos szavak, Bikov iránti szimpátiám meg csak egyre nő, mert szovjet regényben nem sűrűn szoktak ilyesmit leírni. Vagy ha igen, akkor ott már évekkel korábban látszódott, hogy a pacáknak a szeme sem áll jól, benne volt ebben-abban, távolról ordít róla, és a többi.

Gondolni sem merek rá, miket láthatott katonáskodása alatt Bikov, eddig olvasott regényeinek pozitív hősei ugyanis mindig hatalmas árat fizettek az emberségükért vagy a kötelességtudatukért. Ebben a regényben pedig még a korábbiakhoz képest is letaglózóan borzasztó a zárás. Talán azért, hogy érződjön, mennyi egyéni áldozat kellett a későbbi győzelemért. Vagy talán azért, hogy ha ezentúl Antonra gondolok, mindig egy klasszikusból származó idézet jusson eszembe: ”a golyóért lenne kurva nagy kár, amit legszívesebben belé eresztenék.”

5 hozzászólás
Király_Dobos_Beatrix P>!
Vaszil Bikov: Ki tudja, visszatérsz-e?

A hóban vacoghatunk Zoszkával és Antonnal, nem a frontvonalban, ebben a lassú folyású kisregényben (ami a hideg és a nedvesség, és a várakozás miatt tűnt rendkívül lassan haladónak). Nem annyira a fizikai erők harcolnak, hanem a lelkek túléléséről és annak mikéntjéről, igaz vagy áruló voltáról szól a történetük.

gyuszi64>!
Vaszil Bikov: Ki tudja, visszatérsz-e?

Újabb háborús remekmű, bár a regény több (szakmai-módszertani) kérdést is felvet.
Természetesen a regényt nem érdemes összevetni pl. Vercors háborús írásaival, hiszen a szerzők a valóság más-más szeletét élték meg, de a frissen olvasott A hajnalok itt csendesek összehasonlításra kínálja magát. Íme az eredmény, csak egy-egy példával szemléltetve:

– Vasziljev könnyedébben ír, és bár mindketten ügyelnek a részletekre, Bikov sokkal aprólékosabb. Mintha túlzott lelkiismeretessége vezetné, az egyszerű motívumokat és a legkisebb rezdüléseket is elemzi, alkalmanként több nézőpontból.
– A szerzők ábrázolásmódja realista, de nagyon eltérő. A Hajnalok-ban pl. a sebesülések alárendelt szerepet játszanak, a történet háttérbe szorítja őket; míg Bikovnál éppen fordítva, a sebesülések szabják meg a cselekményvonalat.
– Mindkét írás összetett mű, de Vasziljevnél érezni, mi a fekete és a fehér. Bikovnál nem: lényegében (majd) minden szürke*.
– Az egyik regény az ígéretes alaphelyzetet egyenes vonalú elbeszéléssel, hálás befejezéssel oldja fel (ellenséges kémtevékenység, harcba szálló női szakasz, hősies ellenállás). A másik a megszállt hátország és egyének bonyolult kapcsolatrendszerét ábrázolja, hálátlan téma feldolgozásával, ráadásul befejezetlenül (egyéni küldetés, Anton és Zoszka útja, az árulás pszichológiája).
– És persze még rengeteg hasonló „párhuzamot” lelhetünk, két példa: Vasziljev könyvéből Oscar-jelölt film készült, Bikov műveit pedig Lukasenko betiltotta… (Szegény Bikov, megélte a háborút, a sztálini és brezsnyevi korszakot, a 80-as éveket, és erre a rendszerváltás után lett persona non grata a hazájában…) Vagy a komorabb hangulatú Ki tudja meglepően kevés tényleges halálesetet tartalmaz, szemben a Hajnalok-kal…

Összegzés: a két mű tehát összehasonlíthatatlan, hiába tartoznak a legértékesebb háborús alkotások közé, „a valóság ezer ruhái”. Nekem jobban tetszett A hajnalok, és azt hiszem, tudom is, miért: mert a szerző írt hozzá befejezést, és egy eszméletlenül jó epilógust.

* Érdekesség: még a leginkább „egyoldalúan” pozitív értékekkel a társadalom legaljából származó, lengyel tanyasi letelepültek rendelkeznek.

Bobe0402>!
Vaszil Bikov: Ki tudja, visszatérsz-e?

Azt hittem, olyan könyvet kapok, mint “A hajnalok itt csendesek”. Orosz (később kiderült, hogy belorusz) író, Európa Zsebkönyvek sorozat, II. világháború. Minden adott volt a hasonlóságra. És mégsem… Hiába a 92%, nekem ez a könyv kevésbé tetszett. Lehet, hogy az volt a legnagyobb baj, hogy a fülszöveg kb. minden fordulatot lelőtt. Amiért izgulni lehetett volna olvasás közben, már nem volt annyira érdekes, mert a fülszövegből előre tudtam, hogy valami meg fog-e történni, vagy nem. Pedig a sztori jó.

Kooczka>!
Vaszil Bikov: Ki tudja, visszatérsz-e?

Úgy összességében szerintem fantasztikus volt ez a könyv. Egyrészt már azzal lenyűgözött, hogy nem kellett elképzelnem a csontig hatoló hideget, a fenyvesek fagyott tűleveleinek karcolásait, hogy metsző szél vágja az arcomba a jeges hódarát, hanem valóban éreztem – mindezt úgy, hogy nem használt fölösleges mellékneveket, hasonlatokat, művészieskedő eszközöket, hanem… csak úgy leírta és átjött. Ezen kívül remeknek tartottam a két főszereplő alakját, azt amennyire hitelesen ábrázolta őket. Egyértelműen Zoszka jelleme volt szimpatikusabb a tartásával, bátorságával, elveihez való hűséggel, mindezt úgy, hogy közben nem vált valami elérhetetlen erkölcsi példaképpé, hanem megmarad hús-vér tizennyolc éves lánynak. Anton szintén ember volt – nem maga a gonosz, csak egy átlagos ember, aki mindössze békességben szeretett volna élni (ki nem?); szerette volna, ha nem kell állandóan az életét féltenie, ezért bevállalt sok mindent, de nem akart önfeláldozó hős lenni. Egy idő után aztán fontosabb lett az egyéni biztonság iránti vágya a közös célnál, ezért tette, amit tett. Nem mentem fel, nem szimpatizáltam vele; úgy vélem, volt választási lehetősége, dönthetett volna máshogy. Ezzel együtt el kell fogadni, hogy életszerű reakció volt az övé is, és valójában nem lehet biztosan tudni, ki hogyan viselkedne hasonló körülmények között.

kkata76>!
Vaszil Bikov: Ki tudja, visszatérsz-e?

Nagyon izgalmas lélektani regény. Olyan érzésem volt, mintha drámát olvastam volna prózában, annyira feszes a szerkezete. Érdekesek a nézőpontváltások: a tulajdonképpen kétszereplős történet férfi és női protagonistája közt fejezetenként váltakoznak a nézőpontok, és többször ugyanazt az eseményt, vagy az egy időben történteket ismerjük meg az egyik, ill, a másik nézőpontból is. Ez a narratív technika divatos a modern romantikus regényekbe is, mert nagyon izgalmas dolgokra alkalmas regényszerkezeti-elbeszélői szempontból, de romantikát azért itt ne várjunk. Ez egy komoly dráma annak minden kellékével: expozíció, bonyodalom, kibontakozás, tetőpont, végkifejlet (?); mintha felvonásokat és jeleneteket olvasnánk, bár az utolsó felvonás épp csak elkezdődik.
Fontos természetesen a cselekmény, de a lelki történések épp annyira fontosak, ha nem fontosabbak, épp, mint a modern drámák többségében.
Ez a regény az emberi kapcsolatokról és az egyes emberek belső lelki vívódásairól szól az én olvasatomban, méghozzá olyan módon, hogy Tennessee Williams és Arthur Miller darabjait juttatta eszembe.


Népszerű idézetek

Király_Dobos_Beatrix P>!

A sűrűn szálló szemcsés hó ferdén csapódott lefelé a szélben, és halk, finom neszezés közepette gyorsan befedte a mocsár fagyszárította füvét, az aszott sást, egyenletes fehér foltokban terült rá a befagyott tócsákra, így minden nyom meglátszott rajtuk, ezért Zoszka gondosan kikerülte őket.

(első mondat)

Lunemorte P>!

De csak az nem téved, aki nem csinál semmit. Aki otthon ül a kemencesatuban. Mi viszont a hibákból tanulunk.

172-173. oldal

Lunemorte P>!

A háború zűrzavaros időszakában az emberek a szokottnál is gyorsabban képesek megváltozni, a tegnapi barát mára egész egyszerűen ellenségé válhat.

68. oldal

Kapcsolódó szócikkek: barát · háború
Lunemorte P>!

Az ő ereje, az ő akarata eltűnt, feloldódott a férfi ölelésének rettenetében és gyönyörűségében. Csak annyit érzett, hogy ezt nem lenne szabad, hogy rosszat csinálnak, elködösülő tudatával csaknem világosan tudta, hogy a vesztébe rohan, de ebben a bukásban volt valami öröm, főképp az a tudat, hogy együtt vesznek. Ez volt egyedüli igazolása és vigasza, és talán egyetlen boldogsága.

84. oldal

Lunemorte P>!

Minden pillanatban várható volt, hogy megjelenik Ő. Hogy ki az az Ő, Zoszka nem tudta, még csak külsejéről se volt semmi sejtelme, de azt pontosan tudta, hogy ez az Ő – csodálatos lény lesz. Nagyon szigorú, de kétségkívül jóságos. Igaz, nagyon illedelmesen és szerényen kell vele viselkedni, legalább mint az iskolaigazgatóval – ezt tökéletes pontossággal érezte. Ugyanakkor fizikailag egyáltalán nem érzékelte saját magát, még azt se tudta, hogy van öltözve, van-e keze-lába, mintha teljesen testetlen lenne, elveszítette volna korábbi alakját, vagy azt a képességét, hogy lássa saját külsejét.

134-135. oldal

Ezüst P>!

Azon a röpke találkozásukon ott az ösvényen, a törzs fedezéke mellett, valami megroppant Anton lelkében, de oly mélyen és oly helyrehozhatatlanul, hogy alighanem felkavarodott az egész élete…

29. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Szvetlana Alekszijevics: Nők a tűzvonalban
Szvetlana Alekszijevics: A háború nem asszonyi dolog
Nino Haratisvili: A nyolcadik élet
Ruby Saw: Lucy
Lontai Léna: Könnyező liliomok
Tan Twan Eng: Az Esti ködök kertje
John Williams: Stoner
David Benioff: Tolvajok tele
Tan Twan Eng: Esőcsináló
Alekszandr Bek: A volokalamszki országút