Baljós ​jel 4 csillagozás

Vaszil Bikov: Baljós jel

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A ​hazájában és külföldön is méltán népszerű szovjet-belorusz író új kisregénye ismét a háborúról szól. A háborús élmény Bikov számára nem a csaták és ütközetek forgatagával azonos, hanem a bennük cselekvő-sodródó emberrel, aki sorsdöntő, nehéz időkben mutatja meg igazi énjét, igazi jellemét.
A halottaknak nem fáj, Az obeliszk, a Farkascsorda vagy Az út végén című műve nagy sikert aratott nálunk is.
A Baljós jel cselekménye a német megszállás idején játszódik, színhelye egy belorusz tanya, hőse Petrok és Sztyepanida, akinek becsületes és küzdelmes életébe betör a háború. Ebben a zárt világban az emberi méltóság sárba tiprása, az erőszak és a gyilkosság mellett a háború hétköznapi bűntettei, mint például a gyávaság, önzés és árulás is különleges hangsúlyt kapnak. Ezáltal, és a kegyetlen-extrém helyzetek légkörének megteremtése által képes a regény hiteles választ adni arra, hogy miként élte meg a hadat viselő nép azt a legnagyobb tragédiát, amit a… (tovább)

Eredeti cím: Знак бяды

Eredeti megjelenés éve: 1983

>!
Zrínyi, Budapest, 1986
338 oldal · ISBN: 9633268850 · Fordította: Soproni András

Kedvencelte 1

Várólistára tette 6

Kívánságlistára tette 4


Kiemelt értékelések

Ezüst P>!
Vaszil Bikov: Baljós jel

No, azt hiszem, eléggé át kell rendeznem az éremtáblázatot, már ami a Bikov-műveket illeti, mert még az is meglehet, hogy jelen alkotás bizony elragadja az aranyat. Ejj, de jól sikerült ez a Baljós jel…!

Bikovtól korábban sem állt távol, hogy fontos szerepet adjon a lányoknak (gondoljunk csak a Ki tudja, visszatérsz-e? című művére), amit felette derék dologként értékeltem, viszont a Baljós jel Sztyepanyidájának megformálásával a legény minden kétséget kizáróan kiérdemelte, hogy erdei nimfák fonogassanak neki ragyogó virágkoszorút, majd ragadják kézen, és lejtsenek vele körtáncot. Ez a mű ugyanis, hiába háborús história, bizony nem a srácoknak osztogatja a babérokat. Itt nincsenek félelmet nem ismerő partizánok (pedig úgy bíztam Fegyában, sőt, még a légnyomásos Viktorban is!) vagy furfangos, stikában az elnyomók ellen dolgozó, rendíthetetlen falubeli férfiak (tán egyet leszámítva, bár ő csak az első lépésig jut, és bizonnyal inkább elbotlana, mint sikert aratna főhősnőnk nélkül), akiknek a neve alcímként a borítóra kívánkozhatna. Oda csak egyetlen nevet lehetne felvésni: Sztyepanyida Bogatykáét. Mert a Baljós jel egy talpraesett, megalkuvást nem ismerő, bátor nő története.

Sztyepanyida, az egyetlen, aki végül szembe mer szállni az ellenséggel, és akitől még a férfiak is vehetnének pár magánórát, különleges asszony, és ez nem csak háború idején világlik ki: Bikov, miközben néha vissza-visszapillant a múltba, hogy ezzel is magyarázza a jelent, egy olyan nő portréját rajzolja meg, aki békeidőben sem épp az átlagos, kemencesutba szendén visszavonuló feleségek sorát gyarapítja. Sztyepanyidának nemcsak esze, de véleménye és önálló gondolatai is vannak, ügyesen kommunikál, érzi az emberek finom rezdüléseit, hamar és jól képes kiismerni őket, soha nem közelít a hatalomhoz görnyedt háttal, és ismeri annyira a lelkét meg a képességeit, hogy az esetlegesen felé áramló rosszindulat sose legyen képes hosszú távon kétségeket ébreszteni benne önmagát illetően. Mindezen tulajdonságok hiányoznak a férjéből, az egyébként végtelenül jámbor és jóindulatú Petrokból, aki helyett egyébként a nadrágot is egyértelműen Sztyepanyida hordja, de, mint azt kettejük kapcsolatának ábrázolása jól tükrözi, ez nem is lehetne másképp. Petrok nem azért olyan esetlen, mert Sztyepanyida otthon nadrágszíjjal szorongatja az alkatrészeit, hanem mert egyszerűen ilyen, és kész, Sztyepanyidának pedig azért (is) kell néha annyira karakánnak lennie, mert ha Petrokon múlna, hogy előrébb jussanak az életben, bizonnyal az idők végeztéig egy helyben topognának. Petrok jó ember, érzékeny ember, csak épp tipikus lassú víz, ráadásul – talán valami mélyre ásott kisebbrendűségi érzés miatt – mindig retteg a konfrontációtól, és ha bármilyen, főként más emberekkel való kommunikációt és együttműködést igénylő feladat adódik számára, az általa gondolatban írt forgatókönyvek végkimenetele általában a kínos és a borzasztó közti sávon mozog, vonatkozó jóslatai pedig, mint az ilyenkor lenni szokott, mindig önbeteljesítővé válnak. Mindezektől függetlenül Petrok csak-csak elbotladozna valahogy a békés mindennapokban, no de mi történik, ha egy ilyen ember ajtaját egyetlen jól irányzott rúgással betaszajtja a háború? Mi lesz azokkal, akik nem születtek olyan ingathatatlanul bátornak, hogy szemrebbenés nélkül fogadják erőszakos halálukat? És vajon érdemelnek-e megvetést azok, akiknek megroggyan a lábuk, amikor fegyvert szegeznek rájuk? Meddig beszélhetünk kényszerű túlélési stratégiáról, és mikortól az ellenség vagy a hatalom lakájként való kiszolgálásáról? Egyáltalán, hol húzódnak a határok? Foghatunk-e mindent a muszájra és a parancsra? (És a feltett kérdések, ez az igazán nyomasztó, kis módosításokkal, sajnos, békeidőre is érvényesek.) Bikov megannyi olyan kérdést tesz fel nekünk, amitől garantáltan harmonikázni kezd majd a gyomorszájunk, annál is inkább, mivel hamar rádöbbenünk majd, hogy ezekre és a hozzájuk hasonló, bennünk az olvasás során megfogalmazódó kérdésekre sem teljes nyugalommal, sem teljes biztonsággal nem tudunk válaszolni. A szörnyű pillanatokban, mutat rá Bikov, csak kevesen tudják a legjobbat kihozni magukból (mint Sztyepanyida); a legtöbben elbuknak, meginganak vagy túl későn döntenek az ellenállás mellett, de csak csínján azokkal a kövekkel, mert, Bikov is erre figyelmeztet, ahogy Székely János írta volt: „(…) mert mindenki fél valakitől, mert mindenkitől fél valaki, mert egyetlen nagy félelem, egyetemes rettegés fogja és markolja össze ezt a szomorú földet, s vigyázzon, aki ítélni próbál, nehogy végül önmagát ítélje el.”

Bikov megint nagyon jó, és újfent formabont, mert rámutat, hogy bizony nem mindenki vágta hanyatt magát örömében, amikor a szovjethatalom feltűnt a láthatáron (ez azonban még nem jogosít fel senkit arra, hogy a neki kárt okozón úgy álljon bosszút, hogy – mint tették azt a németekkel együttműködő policájok – egy másik szörnyeteget kezd el szolgálni, hangsúlyozza Bikov), és bizony még azok közül is lefagyott néhányaknak a bizakodó mosoly az arcáról, akik lelkesen üdvözölték az új idők új dalait, mikor a részegítő dalocskák helyett hirtelen száraz, irgalmat nem ismerő ítéleteket üvöltöttek a fülükbe, és jaj volt annak, aki azt merte mondani, a szabályokat nem azért szegte mert, mert a nép alattomos ellensége, hanem azért, mert a szabály ostoba, és az értelme úgy csűrhető-csavarható, hogy az váljon megszegőjévé, akire a hatalom rá akarja sütni a szabályszegő bélyegét…

Továbbra is úgy tartom, igen ügyes férfiú ez a Bikov, igaz, „a negyvenéves asszony mégiscsak néni már”, illetve – az iméntinek mintegy ellenpontjaként – a „negyven esztendő nem kor a férfiembernek” elég mélyre ment, egészen belesápadtam, nem titkolom, de azért ettől eltekintve meglehetősen vágyom rá, hogy megint kiadjanak az úriembertől valami jófélét.

>!
Zrínyi, Budapest, 1986
338 oldal · ISBN: 9633268850 · Fordította: Soproni András
6 hozzászólás
jethro>!
Vaszil Bikov: Baljós jel

Vaszil Bikov egyik elfeledett regénye. Belorusszia a német megszállás alatt. Egy idős házaspár kis tanyájára egyszer csak bevonulnak a németek, berendezkednek, felélnek mindent, az öregek azt hiszik, ennél rosszabb már nem jöhet. Aztán rá kell döbbenniük, igazi ellenségeiket nem a megszállók testesítik meg. Az igazi ellenségeik saját fajtájukból nőnek ki, akik átálltak a németek oldalára. Ezektől az átállt „hazafiaktól” sokkal jobban fáj minden. Az agresszió, a becstelenség, a megaláztatás.
Nem is értem, hogy jelenhetett meg ez a könyv ’83-ban a Szovjetunióban.


Népszerű idézetek

Ezüst P>!

Az ember nem tudhat meg semmit a jövőjéből, és előfordul, hogy olyasminek örül, ami hamarosan bánatának okozója lesz, vagy keservesen sír olyasmiért, amin később legfeljebb mosolyog.

146. oldal

Ezüst P>!

Egyszerűen rettenetes belegondolni, milyen sok múlik olykor az életben, az ember sorsában egyetlen szótól, kéztől, sőt akár egy ártatlan pillantástól.

199. oldal

Ezüst P>!

Nem húzok se ide, se oda. Csak magamhoz.

312. oldal

Ezüst P>!

Nehéz élete során megtapasztalta, mit is jelent az igazság, és morzsánként gyűjtötte legfőbb kincsét: az emberi méltóságot. Aki pedig egyszer embernek érezte magát, az soha többé nem süllyed állattá.

298–299. oldal

Ezüst P>!

A baj az, hogy az emberi jóság tehetetlen a rossz ellen, a rossz csak az erőt tiszteli, és csak a büntetéstől tart.

299. oldal

Ezüst P>!

A háború, mely ragadozóléptekkel egyre közelebb lopakodott, most befurakodott a házukba, befészkelt a szentképek alá, odatelepedett az asztalukhoz, s ők mást sem tehetnek, mint keseregnek, sírnak. De ez a föld már amúgy is teleitta magát könnyel és vérrel. Hát akkor mi marad? Némán tűrni, és várni a jobb időket? Azt ugyan hiába. Sztyepanyida érezte: a kis baj nyomában már ott közeleg a nagyobb. Akkor aztán zokoghat, senki nem segíthet rajta…

63. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk
Alesz Adamovics: Büntetőosztagosok
Nino Haratisvili: A nyolcadik élet
Edith Eva Eger: A döntés
Art Spiegelman: A teljes Maus
Timothy Snyder: Véres övezet
Edith Eva Eger: Az ajándék
Robert Merle: Mesterségem a halál
Stephen King: A remény rabjai
Antony Beevor: Sztálingrád