Az ​ő katonái 96% 16 csillagozás

Ez annyira jó, hogy nem is értem, hogy engedhették annak idején megjelenni. :P
…és még az csak, hogy megjelent, de le is fordították! Felteszem, nemcsak magyarra, hanem még jó pár nyelvre a keleti blokkban. Szóval terjesztették! Pedig nem tud nem feltűnni, hogy a bizonyos szovjet hadsereget sok mindennek el lehet mondani a könyv alapján, de hősnek speciel pont nem…

Maga az alaptörténet annyira egyszerű, hogy szinte nincs is. spoiler Csehov is büszke lehetne rá.
Mint ahogy arra is, ami közben a fejekben, az emberi kapcsolatokban, a harctéri mini-társadalomban történik.

Részletes értékelés a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/02/29/vaszil_bik…

Ha van valami, amihez nagyon ért Bikov, akkor az az, hogy a lehető legegyszerűbben és legélethűbben képes bemutatni a háború egyszerűségét (?), hősietlenségét (?spoiler), azt, hogy a világégés közel sem olyan dicső pillanatokból állt, mint mondjuk mikor kitűzték a zászlót Iwo Jimában, és ebben a regényben nincsenek mindenki seggét szétrúgó Bruce Willisek, de még jóságos Tom Hanksek sem, hanem csak egyszerű emberek, akiknek semmi kedvük ahhoz, hogy megrohamozzanak egy újabb dombocskát az orosz sztyeppén, de erről őket ugye senki nem kérdezte meg; csinálniuk kell, hogy aztán egy kósza repesz levigye a fejüket spoiler. Na pont ezért az attitüdért az egyik legjobb háborús szerző a fehérorosz…

A regény első felében azt mondtam, hogy ez a legjobb háborús regény, amit olvastam. A második felében kissé lohadt a lelkesedésem, s most már azt mondom, hogy “csak az egyik legjobb” háborús regény. A nagy mészárlás ellenére kissé amerikaias, szinte már” hepiendes” lett a vége. Az emberi szenvedés, a kiszolgáltatottság egy pillanatra hősi mázt kap, amit aztán maga Bikov pattint le róla késedelem nélkül. Ragyogóan megfestett helyzetjelentés a Vörös Hadseregről a világháború nagy sárdagasztó időszakából, amikor még mindkét oldal optimistán értékelte – s volt is miért úgy értékelnie – a háború kimenetelét. Képet alkothatunk szegényes ellátásról, s enyhén szólva vegyes parancsnoki karról. A Keleti Frontról szólva unos-untalan előkerül az értelmetlen tömegtámadások kérdése. Ezeknek a fantáziátlan és értelmetlen támadásoknak az elrendelésével manapság többnyire a legfelsőbb szovjet hadvezetést szokták megvádolni. Érdekes ezzel kapcsolatban az OKW jellemzése a Vörös Hadsereg tisztikaráról, mely éppen a legfelsőbb vezetést, a marsallokat és tábornokokat értékelte a legmagasabbra – nem egyet közülük egyenesen zseniálisnak – míg az alsó és középszintű parancsnokokat jóval gyengébbnek, mint a hasonló szintű Wehrmacht tiszteket. Ez egyáltalán nincs szinkronban a közvélekedéssel. Bikov regényében is megtaláljuk az éppen ügyeletes “hős”-t, akinek semmibe sem kerül támadást vezényelnie. Ilyen korlátolt tisztekkel persze tele volt – s jelenleg is tele van minden hadsereg. Bikovnál azonban azt is világosan kiolvashatjuk, hogy a szovjetek miért fizettek sokkal több emberélettel az ilyen idióták felelőtlenségei miatt, mint a németek, vagy a jenkik. Nemcsak a legénységi állomány feltöltetlen, de tisztből és altisztből is óriási a hiány. A tüzérségnek szinte csak mutatóban van lőszere, s az utánpótlás nemcsak kiképzetlen és harcedzetlen, de még oroszul sem tud tisztességesen. Egyszerűen hiányoztak a támadás elemi előfeltételei. És nyilvánvaló, hogy egyetlen ezredparancsnok ezt esetleg előteremthette volna, no de a front valamennyi ezredparancsnoka? Kritika ez így is a javából, amit aligha fogadtak köszönettel a sztálinista pártszervek. De ezt a regényt akkor is érdemes elolvasni ha elvonatkoztatunk ettől a kritikától. Ennek a regénynek az anyaga vér, könny, félelem és hősiesség. Lényegesen több félelem, mint hősiesség. És kimerültség.

Bikov nekem, eddig, kimaradt. Hiba volt.

Szóval most találkoztam a szovjet lövészárok regénnyel. A háború alulnézetből.
Ahol a parancs (tudniillik azt a dombot, majort, hidat, akármit… el kell foglalni), meg a nincs (tudniillik lőszer, étel, utánpótlás… és néha a józan ész is) diktál.

A kis léptékekről szól.
Mert egy domb, egy háborúban, kis lépték.
Mert egy zászlóalj, egy háborúban, kis lépték.
Mert a túlélés, a győzelemhez képest… kis lépték.

Tulajdonképpen alig huszonnégy órát töltünk a lövészárokban Volosin századossal és az ő katonáival. Várunk a támadási parancsra.
Lövészárok mindennapok.
Tulajdonképpen Bikov a regény háromnegyedében azzal fokozza a feszültséget, hogy ezt mutatja. Megismerteti az olvasót az (már bocsánat a kifejezésért) az ágyútöltelékkel.
No meg Volosin folyamatos küzdelmét a parancsnoksággal, hogy ezeknek az ágyútöltelékeknek, akiket ő inkább a testvéreinek érez a túlélési esélyeit javítsa…
…és a szovjet hadvezetés is ugyanolyan barom, mint az amerikai az amerikai háborús regényekben, Bikov számára az emberek fontosabbak, mint az eszme*.

Aztán a könyv utolsó negyedében jön a roham, ami, ha nem hullanának az emberek inkább tragikus, vagy néha tragikomikus, mint hősies.

Az olvasó meg kap valami hepiendet a végére (ez állítólag Bikovra nem igazán jellemző).

Megfogott, ahogy Bikov az idővel bánt itt. A regény első háromnegyedében vánszorognak a percek, hogy aztán az utolsó negyedben rohanjanak az órák. Amikor befejeztem, úgy éreztem, hogy itt több nap telt el a regény kezdete óta, pedig mindössze egy nap. Mint ahogy ezt a kétszáznyolcvan oldalt is valahogy sokkal többnek éreztem.

*Halkan jegyzem meg, hogy óhatatlanul Fagyajev Leviszonja jutott eszembe, akinek Volosin pont az ellentéte. Leviszon forradalmár, akinek, lássuk be, hozzáértése nincs, viszont az emberélet sem számít neki, csak a cél… erre itt van ez a Volosin, aki profi katona, aki pontosan tudja, hogy veszteség nélkül nem lehet megúszni, de az minimalizálni szeretné. Akinek fontosak az ő katonái.

Az oldalszámát tekintve is egy vékonyka könyv, de ha hozzávesszük, hogy mennyire olvastatja magát, mennyire gyorsan lehet vele haladni, akkor még rövidebbnek tűnik.
Az egész történet kb.24 órát mutat be a fronton. Egy támadást előkészítő éjszakát a támadásra kiadott parancstól és a következő nappalt a támadással a temetéssel bezárólag. És persze, hogy az ember izgul, hogy mi lesz a vége ennek az esélytelen ütközetnek, ami egy dombért folyik és egy porszem az egész háborút tekintve. De ez a könyv mégsem erről szól igazán. Bikov az emberekről írt könyvet, akik akkor éppen katonák voltak, mert rosszkor születtek és nem volt választásuk. Az emberekről, akik akármilyen rangban vagy rang nélkül katonaként harcoltak, de emberek maradtak, magukkal víve az összes jó és rossz emberi tulajdonságaikat a frontra. Ez a könyv az emberről szól.
Aki érdeklődik a háborús könyvek iránta, annak mindképpen érdemes elolvasnia.

Eljött a pillanat, ki kell mondjam: teljesen rá vagyok gyulladva Vaszil Bikovra.

Már a Ki tudja, visszatérsz-e? is lehengerelt, de Az ő katonái méltó párja lett ennek az általam korábban csak legjobbnak titulált könyvének.

A história szinte komédiába hajlón indul, és ha a sokadik Bikov-regény után nem lehetne sejteni, hogy a sztorinak szokás szerint sírás lesz a vége, még akár azt is hihetnénk, hogy egy, A tizedes meg a többiek hangulatát idéző alkotással lesz dolgunk. Mert itt aztán van minden, ami egy jólfésült szovjet hőseposzban sosem volt. Például kutya. Hiánypótló karakter, a tábornok elvtárs viszont kis híján agyvérzést kap, amikor meglátja a főhős zászlóaljparancsnok, Volosin százados oldalán, elvégre a hadsereg nem állatpanzió… Sem jövőbeli bölcsőde, pedig Vera, az egészségügyis lány, miután összegabalyodott a harcban vakmerő, de párkapcsolati ügyekben magatehetetlen Szamohin hadnaggyal, épp gyereket vár. Az izgalmakat fokozandó, Volosinnak néhány órán belül el kell foglalnia egy közeli magaslatot, azonban a rendelkezésre álló katonáknál csak a lőszer kevesebb. Harci kedv nulla, az emberek vagy rettegnek, vagy beletörődően köpnek az egészre. A kilátásokat remekül érzékelteti a következő, mindent vivő párbeszédrészlet (ugyan mikor hallottuk a tökéletes Vörös Hadsereg tökéletes katonáját így jelenteni?):

„– Á, mit jelentsek? Semmi új.
– Azaz?
– Hát mit mondjak? Harminchárom fő. Két maxim. Siralom.”

Mit tenne erre egy ízig-vérig szovjet regényhős? Megvetőn végigmérné a jelentéstevőt, majd elsőként ugrana fejest a golyózáporba, miközben azt ordítaná: Utánam, fiúk! Nem így Volosin, aki a gyorsan kilátástalanná váló helyzetben egész egyszerűen visszavonulásra szólítja fel a katonákat. Persze azonnal leváltják. Hiába, Volosin túlságosan kíméletes, és ami még rosszabb, túl sokat gondolkodik. Nem úgy, mint mások. „Mi gondolkodnivalóm volt? Ha parancs van rá, a csillagos eget is le kell hozni”, mondja a regény egyik legkeserűbb pillanatában az új parancsnok Volosinnak.

Volosin megpróbálja megóvni az embereit, de felettesektől és parancsszavaktól szorongatva csak annyit ér el, hogy később kénytelen végignézni, ahogy kis híján az összeset ostoba módon feláldozzák.

Bikov műveinek hangvétele mindig bátor és nagyon emberi, de talán ez a regénye tükrözi a legelemibb erővel a háború értelmetlenségét.

Az ő katonái örök érvényű történet és kétségbeesett kritika nemcsak a parancsot bármi áron, gondolkodás nélkül és mások kárára végrehajtókról, hanem a magasabb vezető azon típusáról is, aki szerint, ahogy mondani szokás, csak kétféle vélemény létezik: az övé és a helytelen.

2022/35, otthoni polc, 8/11 eddigi értékelés

Amint lesz egy kis időm, összeszedem a gondolataimat az értékeléshez. Elöljáróban annyit, hogy a könyv minden szempontból „igazi”: „igazi” is, és „igazi Bikov” is.

Update 2022.11.07. Csak egy megjegyzés, rájöttem miért tud ennyire hatásos lenni Bikov. :)
Hát csak azért, mert látszólag ugyan minden műve a háborúról szól, a háborúban játszódik, de ebben a „díszletben” valójában az emberek közötti kapcsolatokat, konfliktusokat, jellemütközéseket ábrázolja. És a sikere egyik titka, hogy ezeket a karakterjellemzőket a háborús környezet felerősíti (hiszen itt aztán bizonyos alaptulajdonságok – pl. bátorság-gyávaság, egyéni és közösségi érdek ütközése stb. – tényleg "számítanak").

II. világháború, keleti front, egy szovjet zászlóalj lövészárka. Tábornok, őrnagy, százados, hadnagy, tizedes, felderítő, Dzsim kutya. Szereplők egy drámában, amiből egyszer tragédia lesz. De a szöveg nem nélkülözi a humort sem. A második világháborús regények közül az egyik legérdekesebben indul Bikov írása, és a folytatás sem marad el.
Az emberek közti kapcsolatok, az emberi karakterek bemutatásához ért nagyon a szerző. Szó van itt sarkantyús ezredparancsnokról, terhes egészségügyis kislányról, köhögős, félős felderítőről. Nem tudjuk, a történet pontosan hol és mikor játszódik, de valamikor a sztálingrádi csata után, már előrenyomulás közben, de még szovjet területen.
A cél egy magaslat elfoglalása, egy zászlóaljjal, amelyiknek már nagyon kevés az embere. spoiler
Nincs elég közlegény, nincs altiszt és nincs elég tiszt sem – sőt, lőszer sincs elég. És valami mégis történik, amikor a századosból „beosztott” lesz – és igazából akkor is az emberekre akar vigyázni, „az ő embereire”.
Nagyon jó háborús regény, rövidsége miatt is ajánlom – és azért, mert itt sok minden kijön, ami megkülönbözteti az „emberi” embert a másik embertől.

Ez igen!
A 2. világháborúban vagyunk, a sztálingrádi csata után, apró fedezékben a lövészárkoktól felszabdalt területen. Farkasszemet néz egymással a szovjet és a német haderő egy-egy zászlóalja.
Az orosz oldalon mindenki szeretne pihenni a támadás előtt, hogy minél nagyobb esélye legyen a túlélésre. De ez nem adatik meg. Feljebbvalók jönnek-mennek, parancsolnak, ellenőriznek, jelentenek. A vezetőket nem nagyon zavarja, hogy a német lövészárkok elfoglalásához lőszer is kellene, és több ember. Ezek nincsenek. Csak parancsok, hatalmi harcok. Azokból bőven kijut.
A katonák pedig csendben imádkoznak szerencséjükért. Van, aki túléli a harcot, van, aki már az első percekben áldozatul esik.
Ez nem a hősies csata leírása, ez a mindennapok félelmének és káoszának a bemutatása. Azt hiszem, a filmet is meg fogom nézni.

Két nap alatt kivégeztem.
Így, katonásan.
Legyünk bármennyire is olvasottak, mindig belefuthatunk valami régi-újba, valami ismeretlenbe.
Így jártam én Bikov esetében.
Mint utána olvastam, a belorusz „harcos” sokáig katonáskodott, megjárta a háború poklát és valamikor az ötvenes években szerelt le századosként.
Mikor egy riporter interjút készített vele, a lakásba belépve egy Brezsnyev portré nézett vissza rá, a dolgozó szobában kettő, a vécében meg három. Nem mert rákérdezni, de Bikov értette a ki nem mondott kérdést és csak annyit mondott, azért a sok portré, hogy soha ne felejtse el, hol is él.
Bikov katonái egyszerű emberek., minden hérosz és pátosz nélkül. Történetük nem felengedett messze szálló lufi, hanem sárba taposott rongy, olyan, amilyen a háború maga.
Ez volt az első találkozásom az íróval, de biztos nem az utolsó.
(Ide nekem az összes Bikovot!)