A ​halottaknak nem fáj 95% 29 csillagozás

Két dolgot állítok: A.) Bikov az egyik legjobb szépirodalmi szerző második világháború tematikában B.) ez a könyv a legjobb az általam olvasott Bikov-regények közül. A.)-ból és B.)-ből pedig törvényszerűen következik: C.) ez az egyik legjobb háborús könyv, amit eddig olvastam. Az már eddig is tudott dolog volt, hogy a mikroszkopikus háború leképezésében Bikov a number one: tán senki sem mutatja be ilyen élesen azokat a szituációkat, amikből millió is akadt, és amelyek önmagukban fikarcnyit sem befolyásolták a küzdelem végkimenetelét, de az egyén számára a szenvedés és a kilátástalanság végeláthatatlan kálváriáját jelentették. Bóklászás a hóban, lapítás a mocsárban, vánszorgás egy aknamezőn… az ilyesmik leírásában fehérorosz barátunk egyszerűen verhetetlen. Úgy tudja mindezt elénk rakni, hogy átérezzük az értelmetlenségét, a reménytelenségét, ezt az egész állati küszködést: hogy jó volna meghalni, de mégis, vánszorogni kell tovább.

Ugyanakkor A halottaknak nem fáj nem pusztán a háború könyve, hanem a háború feldolgozásának krónikája – a ’44-es év eseményeinek rögzítésénél nem kevésbé fontos a keret, a késő ’60-as évek, ahonnan az elbeszélő visszatekint a Honvédő Háborúra. (Ez a retrospektív megközelítés már a Farkascsordá-ban is felbukkant, de ott Bikov közel sem hozott ki ennyit belőle.) Vasziljevics a háborús hősök emléknapján érkezik a városba valamilyen ügyet intézni, és felismerni véli Szahno-t, az egykori hadbírót, aki személyesen felelős feldolgozhatatlan traumáiért. Innentől kezdve a két sík (a jelen és a múlt) párbeszédbe lép és erősíti egymást, együtt hozzák létre azt a dinamikát, amitől a regény letehetetlenné válik. Egyfelől itt van Szahno, aki a maga kidolgozott motivációival együtt az egyik legantipatikusabb figura az irodalomtörténetben – szerintem nincs olyan báránylelkű könyvbarát, aki ne azért fohászkodna, hogy valaki lője már hátba ezt az erkölcsi vízihullát az első adandó alkalommal. Szahno Bikov hihetetlenül bátor sztálinizmus-kritikájának eszköze, hisz az általa megformált hideg, emberi aspektusokat semmibe vevő típus egyértelműen a Sztálin által megálmodott paranoid, embertelen hadvezetési stílus* terméke – ami azt illeti, szerintem igen könnyű úgy magunk elé képzelni, hogy az orra alá egy tömött bajuszt rajzolunk. Ő az a féreg, aki majd annyi halálért felel, mint a nácik, de hát amíg a nácikra legalább lövöldözni lehet (bár Bikov világában inkább kevesebb, mint több sikerrel), addig Szahno tragikusan halhatatlannak tűnik.

És mégis, a ’60-as évek fejezeteinek hála van valami, ami kiemeli ezt az egész borzalmat a reménytelenségből. Az, hogy Vasziljevics öregen, megrokkanva, de legalább megmérkőzhet a jelenben Szahnoval spoiler, már önmagában siker spoiler. És bár Bikov érezhetően ’60-as évektől sincs elájulva (már maga a könyv is egy reménytelen hivatali hercehurcával nyit, és az a zseniális jelenet a hősök ünnepén vedelő hadastyánokkal sem túl hízelgő a szovjet valóságra nézve), de legalább meg tudja nevezni azokat, akik (ha a sztálini rettenet elhalványul) igazi életet tudnak építeni maguknak: a frontharcosok gyermekeit. Ami, meglehet, naiv elképzelés, és a fene tudja, a putyini Oroszország alátámasztja-e a reményt – de hát ki vethetné szemére egy frontharcosnak, hogy hinni akar?

* Akadnak olyanok (köztük Szahno), akik megvédik a sztálini módszert, mert végtére is legyőzték a nácikat. De a morális kérdéseken túl: a keleti fronton a németek és az oroszok veszteségarányai döbbenetes különbségeket mutattak. Legóvatosabb becslés szerint is egy német halottra 3-5 szovjet jutott, de például a Citadella-hadműveletben 1.677.000 fős szovjet véres veszteséggel szemben 170.000 a német áldozatok száma. Ezek az adatok számomra nem Sztálin stratégiai zsenialitását bizonyítják, hanem egyszerűen azt, hogy nem érdekelte az emberi élet.

A regény utószavában Király Zsuzsa azt állítja, hogy Bikovot olvasni jó. És valóban így van. De miért is? Nem azért, mert az író olyan hajszálpontos érzékkel ránt be a történeteibe, hogy akaratlanul is ott fekszem a lövészárokban a kiskatonák között, fagyos ujjakkal szorítva a karabélyt, cserélem a kötést a falu széli sárkunyhóban rögtönzött segélyhelyen a szenvedők üszkösödő sebein, vagy utolsó erőmmel kúszom a Studebakerek havas-sáros keréknyomaiban, imádkozva és reménykedve, hogy a nyomjelző lövedékek fénye ne fedjen fel a lövészek előtt és még éppen átérjek a túloldalra.
Vaszil Bikov írásmódja olyan plasztikus, olyan pontos és lényegre törő, hogy szó szerint az orromban érzem a trotilszagot a néhány méterre mellettem robbanó akna csípős füstjében. Ahogy tisztán látom a bajtársam akna által leszakított végtagjának legapróbb csontszilánkjait is és hallom az ajkát elhagyó megdöbbent sikolyt. De érzem a még megmaradt, átázott kapcarongyaimba csavart lábfejem lefagyni készülő ujjainak semmi jót nem ígérő zsibbadását is. Persze mindezeket a képzeteket egy kiváló háborús író könnyedén láttatja és érezteti velem, ebben még mindig nincs semmi szokatlan, semmi egyedülálló.
Bikov azonban mindezt el is hiteti velem. Úgy képzelem, hogy a végtelen orosz sztyeppén lobogó tábortűz mellett ülve, komótosan mesélve, faék egyszerűségű szavakkal és gondolatokkal érteti meg velem, hogy a nagy honvédő háborúban, ahogy egyetlen háborúban sincs (és sosem volt) semmi dicsőséges, semmi nagyszerű, csupán a gyalázat, a hiábavaló, értelmetlen áldozat van itt is, ami minden idők minden háborújának egyetlen igazi fokmérője. Nincsenek nagy formátumok, hősök, heroikus vitézek, világmegváltó hadvezérek, sőt nincsenek ellenségek sem. Csupán emberek vannak, akik pont úgy, mint békeidőben, egyszerűek, tiszták, esetleg sötét lelkűek, gonoszak és aljasak, vagy szomorúak és könyörületesek. De egy dologban mind egyformák. Túl akarnak élni. Azt akarják, hogy végre vége legyen ennek a megmagyarázhatatlan őrületnek.

Szóval az egyszerű csoda csak annyi, hogy Bikov hiteles. Na, ezért jó Bikovot olvasni!
A halottaknak nem fáj még csak a második regénye a szerzőnek, ami a kezembe akadt, de úgy érzem, hogy máris hatalmas űrt tölt ki eddigi háborús olvasmányaim sorában. Szokás szerint nem valami epikus méretű előretörésről, a háborút megfordító hadműveletről ír. Csupán a nyomorult kisember vér- és izzadságszagú mindennapjairól a fronton, amit vagy követ a holnap, vagy nem. Ilyen egyszerű ez az egész.
Bár ennek a regénynek van egy érdekes kerettörténete, amely a háború után húsz évvel játszódik és – mintegy visszaemlékezésként – foglalja keretbe a háborús cselekményt, a valós mondanivaló véleményem szerint (ahogy Bikovnál úgy sejtem, mindig) az a kudarc, a veszteség érzése. Nincs győzelem, nincs diadal. Csak elfecsérelt fiatal életek, köddé vált remények, és elveszett hit van.

Olvassatok Bikovot, megéri! Az egyik legkiválóbb pacifista háborús szerző, akivel eddig találkoztam.

A kettő közül a régebbi magyar kiadásban jutottam hozzá a regényhez, és utólag tudtam meg, hogy ebből azért egy-két dolgot kihúzott a cenzor. Jó volna az angol fordítást beszerezni, abból valószínűleg nem maradt ki semmi.
Ezt csak azért írom, hogy teljesen egyértelmű legyen: ez a könyv még ebben az állapotában is olyan nyomot hagy, mint egy lórúgás, hát akkor milyen lehet cenzúra nélkül. Írhat bárki bármit a második világháborúról, minden erőfeszítést és zsenialitást tisztelek, de Bikovnál jobbat úgyse fog. Esetleg ugyanolyan jót.
Mint minden Bikov-regénynek, ennek is a kisember a hőse. Tényleg „hőse”. Még az elbeszélő is az a maga módján, pedig ő csak teszi a dolgát, megy, ahova küldik, és igyekszik közben ember maradni, sárban, fagyban, aknamezőn, kitört ablakú hodályokban, géppuskatűzben. Hát még azok, akikre felnéz: a vidám, könnyed jóbarát és a goromba pokróc ápolónő.

Itt olvasható tovább:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/03/21/vaszil_bik…

Csatlakozom azokhoz, akik szerint Bikov regénye az egyik legjobb írás a témában. Elfogulatlanul, ideológiáktól mentesen, pőre valóságában mutatja be a háború mindennapjait, hihetetlenül közel hozva azt az olvasóhoz. Föld- és emberközelbe, ahonnan nem látni át a „nagy összefüggéseket”, sőt, nem látni akár tíz méterre sem a tökéletes káoszban. Mert bizony a térképeken bejelölt állások és felvázolt hadműveletek elvontsága mögött a háború elsősorban apró epizódokból áll, mikroelemekből, emberekből, apró lépésekből, döntésekből, fejetlenségből, nemtörődömségből, balesetekből, vodkából, a halál közvetlen közelségéből, szenvedésből, fájdalomból, emberségből és embertelenségből. És a határok, az arcvonalak nem biztos, hogy ott vannak, ahol felülnézetből tekintve hinnénk.
Bikov nagyon erős, életszagú, hiteles atmoszférát hoz létre, különösebb írástechnikai bravúrok nélkül. Egyszerűen belehelyez a történetbe úgy, hogy minden érzékszerved aktiválódik, ott vagy, az akkor és mostban, minden pórusoddal érezve a félelmet, a döbbenetet, a fájdalmat, a fásultságot, a fáradtságot… Nincsenek sarkítások, túlzások, csak a háborús mindennapok és a túlélő fájdalma és emlékei.
Vasziljevics alhadnagy történetében két idősík szembesül egymással: a jelen és a benne állandóan kísértő múlt. A háború és annak feldolgozása – az ember és az intézményesített emlékezés nézőpontjából. Az emlékek felidézésének apropója a háborús hősök emléknapja, az illúzióteremtés és -fenntartás szertartásos momentuma. Közben meg a nagy hősünneplés közepette az olvasó megismerkedik a frontkatonával, aki már ott, a háborús mizériában leszámolt az illúziókkal, szembesült a hőskultusz nevetségességével, azzal, hogy háborúban igazából nincsenek győztesek. Azzal, hogy a legnagyobb ellenség talán nem is szemben áll veled, hanem épp melletted van, téged hajt, hajszol – bele az őrületbe.
Bikov erénye, hogy nem óvakodik rámutatni erre az ellenségre. Regénye legnegatívabb karakterei Szahno, a katonai elhárítás tisztje és Gorbatyuk, a hadbíró, aki kísértetiesen emlékeztet az előbbire. Az igazi háborús traumát Szahno és a hasonmások könyörtelen, szenvtelen, embertelen alakja okozza, és mindaz, amit képviselnek. A minden morált nélkülöző, rideg háborús mechanizmus kérlelhetetlensége. Ez az ellenség mindkét oldalon: a parancsvégrehajtás automatizmusa, kiiktatása mindennek, ami lehetővé tenné felismerni egymásban az embert. Vasziljevics alakjában azonban egy emberségében megmaradó, pontosabban emberségére ráébredő főhőssel talákozunk, aki következetesen ragaszkodik az övéihez: Jurka barátjához és saját német foglyához. Mert ő „az én németem”… Aki szerethetővé válik, amint békésen kaparja a krumplit a csajkából. Amint csendesen beilleszkedik a kis csapatba. Őket kell menteni minden áron. Mert ezzel önmagadat mented. Vasziljevnek rá kell döbbenni: közelről nézve az ellenfél is mind ember, és mind emlékeztet valakire… Nehéz így, ebből a szemszögből leszámolnivaló SS-katonára találni. Van, akinek „nincs szerencséje”.
Bikov is közéjük tartozik. Nem a hős jut szóhoz általa, hanem a kisember, egy egyszerű alhadnagy, aki felelősséggel tartozik pár emberért, az Emberért, és aki évtizedek múlva is arra vár, hogy végre rendezhesse régi ügyeit. Vívódás, önemésztés, évtizedeken át hurcolt sebek kísérik a hősiesség tudatának magabiztos nyugalmán kívül rekedteket. Külön szerencse, mert végül az is kerül, csak kicsit másként, ha végül sikerül nyugalomra lelni – kimondani az addig kimond(hat)atlant, annak, akinek hallania kell ezt –, és sikerül megmenteni egy kis hitet is a reménytelennek tűnő helyzetben. Persze mai szemmel kissé másként lát az ember, de az biztos, hogy enélkül a hit nélkül Bikov regénye nem lenne az, ami.

Nem teljesen előzmény nélkül való a második világháborúval foglalkozó irodalom a friss olvasmányaim között, nemrégen már átéltem a csontig hatoló, farkasordító hideget David Benioff-fal Leningrád ostrománál.
De amíg a Tolvajok tele Hollywood vásznára kívánkozik, sziporkázó és elsöprő, addig Bikov ábrázolásmódjában éppen az egyszerűség, a bensőségesség érinti meg a leginkább az olvasót. Nem használ látványos eszközöket, mégis teljesen magához tudja ragadni a figyelmet. Már a korai zsánerjelenetekbe annyira bele tudtam feledkezni, hallgattam a gitárszót, vártam, hogy elkészüljön a nyúlpecsenye, hogy szinte a háborús kulisszákat sem érzékeltem, csak az adott pillanat létezett.
Később persze erről már szó sem lehetett, kezdődött a „harckocsidübörgés, gázolajbűz, szemünk közé fújó csípős szél”, bombázás és gépfegyverkattogás, és csak a következő biztonságot nyújtó gránáttölcsér elérése volt a cél. Az események középpontjában álló Vasziljevics alhadnagy a halál állandó közelségében küzd a faggyal, hóval, szűnni nem akaró fizikai fájdalommal és a minden irányból előretörő ellenséggel, húsz év elmúltával azonban mégsem ezek az emlékek kínozzák, hanem a lelki sebek és a saját bajtársa tettei miatt átélt embertelenség.
A regény megrázó, a halottaknak már nem fáj semmi, az igazán szívszorító sors a túlélőké. Mégsem hagy maga után keserűséget, inkább erőt ad, és nagyon értékes, maradandó élménnyel tesz gazdagabbá.

Két második világháborús könyvet toltam le egymás után, ráadásul karácsonytájt, de ennél jobban nem is különbözhetnének. Az előző vidám bájával ellentétben Bikov a borzalmat jeleníteni meg, ráadásul a szenvedést és a borzalmat a kisember szemén át látjuk, csakúgy, mint mások (értelmetlen) halálának feldolgozását, a kegyetlen parancsnok (értelmetlen) döntéseit, a sérülést, a tehetetlenséget. Meg azt, hogy az ellenség is ember. És nem csupán az akkori, hanem a későbbi hatásfokát is látjuk (ma valószínű PTSD-nevezik ezt, és bár nem tudom, hogy mikortól kezdték leírni ezt a zavart, de gyanús, hogy Bikov nem ismerte ilyen formában), pontosan bemutatja milyen az. A volt Szovjetunió környékén nagyon értenek ehhez, a pszichológiai oldaláról bemutatni egy élethelyzetet, elképesztő élethűen. Mondjuk nem véletlenül, ő átélte. Teljesen valósnak hat. Attól nem lesz kevésbé rémes az egész, de kiváló olvasmány. Azért kellett pár szelet mézes zserbó hogy helyrehozza a hangulatom. De ha másnak is van olyan perverziója, hogy háborúról akar olvasni, olvasson Bikovot. Nem hinném, hogy sokan tudtak ennyire hiteles képet festeni a Nagy Honvédőről. És arról, hogy utána nem megkönnyebbülés jött, hanem hasonló vagy még rosszabb. (Erről pedig Pelevin jutott eszembe. Egy orosz aggastyán már régen észrevette életünk egyik jellegzetességét: akármilyen undorítónak tetszik is a fennálló rendszer, a rákövetkező olyan lesz, hogy az előzőre kínzó nosztalgiával fogunk visszaemlékezni.)

Bikov megint felrobbantja a hagyományos formákat; nem csodálom, hogy annak idején még Rokosszovszkij marsall is eldobta a haját, miután olvasta ezt a regényét. Érdekes, amit a magyar kiadás utószava úgy említ, mint Bikov munkásságának és konkrét alkotásának sokak által kritizált vonásait, azok, személyes meglátásom szerint, inkább dicséretet érdemelnek. Hogy nem fest mindig rózsaszín képet a szovjet hadseregen belül uralkodó morális állapotokról, hogy le meri írni, léteztek zsiványok is, hogy kizárólag az egyénre és nem nagyobb csoportokra koncentrál, hogy a hadműveletek részletezésénél fontosabb számára néhány emberi sors bemutatása…

Szeretem, hogy Bikov több történetébe beemeli a fronton szolgáló nőket, és mindig sablonoktól mentes, összetett és árnyalt karaktereket alkot. Vitathatatlan érdeme, hogy a szemében ezek a lányok mindvégig nők, nem valamiféle férfiasított katonapajtások. Ugyan kemények, cifrán és sűrűn káromkodnak, a körülmények okán kinézetük sem feltétlenül vonzó (elvégre nem állhatnak neki az aknamező közepén púderezni az arcukat), mégis… Épp ezért A halottaknak nem fáj Kátyája, a karakán, talpraesett egészségügyis, aki a főhős, Vasziljevcs alhadnagy szemében nemcsak megbecsült bajtárs, hanem tiszteletet érdemlő nő is, számomra egyértelműen a regény egyik legemlékezetesebb szereplője. Bikov képes meglátni, mennyire szomorú, hogy a háború nőket kényszerített nemükhöz egyáltalán nem illő szerepbe bújni, meg arra, hogy fegyvert fogjanak és mélyen elrejtsék minden nőiességüket. Mi több, néha olyan férfiak mellé sodorta őket, mint a regénybeli parancsnok, Szahno. spoiler

A jellem- és helyzetábrázolások ismét kifogástalanok, Vasziljevics alhadnagy kellően nyomorult és elveszett, Szahno erkölcsileg és érzelmileg tökéletesen menthetetlen, máskülönben viszont igazi túlélő, van sebesült és tétovázó német hadifogoly (aki eleinte nem rest együtt dalolászni az orosz katonákkal!), meg teljes fejetlenség, tehát minden adott hozzá, hogy a bikovi tragédia működjön. Ezúttal mégis maradt bennem némi hiányérzet. Zavart az idősíkok közti ugrálás, és úgy érzem, Bikov a cselekményt is tovább húzta kissé a kelleténél, így egy idő után kezdett ellaposodni az egész.

Ettől függetlenül mindenképp emlékezetes, de ha választani kell a két hasonló közül, mind dinamikáját, mind történetét illetően maradnék Az ő katonái című alkotásnál.

Atyaég, micsoda könyv.
Szüneteltetnem kellett az olvasását, annyira megérintett; indulatokat keltett bennem, és érzelmileg is megfogott. Az átéléshez persze „jó”, ha valaki volt katona, vagy éppen úttörő; ha élt néhány évtizedet a szocializmusban; ha megalázva vagy tehetetlenül találkozott a kiszolgáltatottsággal (ez lehet már a demokráciában is); és gondolom akkor is más az olvasat, ha harcolt katonaként.

Bikov megkeseredett ember. Tudja, milyen a valódi háború, és erről az igazat akarja elmondani – de ez majd’ mindenkinek kényelmetlen-kellemetlen (még nyolcvan évvel később én is depressziós leszek olvasóként). Részt vett a harcokban, a megélt tapasztalatait művészi élességgel látja, íráskészsége lenyűgöző, adott az írói tehetsége – ritka az a szerző, akinek ennyi adottsága érvényesülhet egy műben.

Csodálatos és emberi regényt írt, kesernyésen a máról (60-as évek), valójában a belső (az igazán félelmetes) ellenségről, óhatatlan a párhuzam a A 22-es csapdájá-val. (Ha jól emlékszem, ebben a háborús regényben egyetlen ellenséges katona sem jelenik meg.) Csakhogy amíg Heller az abszurdot ragadta meg, addig Bikov a nehezebb utat választotta, megpróbálkozott a realista kisregénnyel. Tökéletes lett a műve, a lapokról sugárzik a hitelesség, az igaz szó. És hiába bírják a szimpátiámat Heller világhírű könyvének szereplői, akik a hátországban csokoládét majszolnak és küzdenek a bürokráciával (az életükért), Bikov hőseihez képest csak olyanok, mint … (minden olvasó maga tölti ki). Kár hogy ez a regény ízig-vérig kelet-európai, talán ezért nincs ott a nemzetközi palettákon.

El nem tudom képzelni, hogy adhatták ki ezt a könyvet 1965-ben a Szovjetunióban, majd 1971-ben nálunk. Értem, hogy miért rúgkapáltak ellene a katonai vezetők, de hát az olvasók nem ostobák, elég néhány oldalt elolvasni. Viszont hogy a rendszerváltás után az örökös belorusz elnök, a szereptévesztő Lukasenko indexre tette Bikov műveit, aki emigrációba kényszerült – hát ez elképesztő. (Csak erősítésként: amikor Bikov harcolt a háborúban, Lukasenko akkor még tervezőasztalon sem volt, és amikor megírta a háborús könyveit, a leendő elnök gyerekként bóklászott. És persze elnökünk nem irodalmár.)

Úgy tűnik, Bikov keserű küzdelme az igazságért eleve reménytelenül kudarcra ítéltetett. (Vagy mégsem? Vajon melyikükre emlékeznek száz év múlva?)

Bikov a legnagyobbak közé tartozik. A háborús regények, a XX. század nagy írói, ezres listák – ezek bizony mind csonkák, ha nem szerepel rajtuk.

Update: Egy apró érdekesség: Bikov a három fontosabb női szereplőjéről egyaránt milyen meleg hangon ír.

Bikov fiatalon önkéntesnek jelentkezett a frontra, végigharcolta a II. világháborút. Mivel ő maga is részese volt, tudja mit éltek át a katonák a harcokban, hitelesen adja vissza a érzéseiket, lelkiállapotukat. Annyira érzékletesen ír, hogy azt éreztem én is részese vagyok az eseményeknek, én is ugyanúgy rettegek, mint ezek az állandó veszélyben lévő emberek.
Torokszorító és dühítő volt a katonák mérhetetlen kiszolgáltatottsága feletteseikkel szemben, hogy a logikátlan, embertelen parancsaikat ellenvetés nélkül kellett végrehajtaniuk, hogy csak tárgyként és eszközként tekintettek rájuk.
Vasziljevics alhadnagy egy váratlan találkozás hatására újra átéli a húsz évvel korábbi eseményeket. A hadbíró, akit a gyűlölt parancsnoknak, Szahnonak vél, ugyanazt a gátlástalan, embereken átgázoló típust személyesíti meg. Ennyi év távlatából is biztos ítéletei helyességében, nem látja be saját bűneit.
Felkavaró, de maradandó élményt nyújtó háborús regény.

Mert aki író, annak nem kellenek nagy szavak és kivételes történések, aki író, az úgy mondja el a legegyszerűbbet, hogy többet megértet a háborúról egy sebesült két napjának leírásával háromszáz oldalon, mint egy történeti munka háromezer oldala. spoiler