Ő 88% 34 csillagozás

Alig telt el két hét az évből, és már ez.
Le vagyok nyűgözve.
Nekem ezzel a könyvvel történetem van. Valamikor gimnazista koromban olvashattam, de az is biztos, hogy nem az utolsó években. Később sokszor eszembe jutott, de már semmire nem emlékeztem belőle, csak arra, hogy egy szerelemről szól, és a címe az, hogy Ő. Így találd meg Google-ben vagy a Molyon. Nagyon újra akartam olvasni, de hogy miért, azt magam sem tudtam, mert úgy gondoltam, annyira nem lehet jó könyv, csak biztos megvan a maga hangulata, azért maradt meg ennyire bennem. Aztán írtam róla egy karcot, és kb. három percen belül jött @csartak, aki szállította nekem a szerző nevét is (mondtam már, hogy szeretem a Molyt?), még egyszer köszi neki.
Elkezdtem olvasni, és már a huszadik oldal tájékán megállapíthattam, hogy hát, nem kellett csalódnom magamban, már tíz éve is remek ízlésem lehetett (:P), mert ez a könyv bizony jó. Az még hagyján, hogy Párizsban játszódik (pedig akkor még nem is érdekelt ez a város, vagy tán ez a könyv is hozzájárult a későbbi szerelem kialakulásához, úgy, hogy észre sem vettem?), de ez a stílus. Éppen olyan, amilyet szeretek. Fanyar, gúnyos, (ön)ironikus. Ha tényleg ilyen a férfilélek, akkor a nők bajban vannak, mert egyrészt felkészülhetnek a legnagyobb ki- és belengésekre, rajongási rohamok utáni megmagyarázhatatlan eltaszításokra, másrészt pedig egy ilyen lélekbe, minden szeszélye ellenére vagy éppen azért, nem lehet nem beleszeretni. Szóval, ha a nők kiismerhetetlenek, az csak azért lehet, mert a férfiak legalább ilyen regényekbe öntik kiismerhetetlenségüket, és azt el lehet olvasni.
Imádtam a néha általam idézett fricskákat, amik a nőknek szólnak, és amik mögül kihallani a magát védeni akaró, sebezhető lélek nagyzolását: „nők, ugyan? Kinek kellenek?”, miközben a férfi egészen a tengerig fut nagy szerelmi bánatában, felhőket bámulva dajkálgatni összetört szívét.
Aztán később a könnyed stílus valahol elveszik, és a könyv végére egészen komor témák kerülnek elő, és a végén már nem éppen a nevetéstől csillogott a szemem nekem sem.

Azt hiszem, ez a könyv az egyik legigazabb történet a szerelemről, amit eddig olvastam. Mert a szerelem ilyen (mondom ezt én, huszonéves fejjel). Az elején még talán inkább magunkat szeretjük, aztán jön az együttélés, a maga apróságaival, nincsenek hollywoodian nagy fordulatok és pillanatok, csak kis mozdulatok, közös nevetések, betegségek, esetleg egy kis kanári, és jön az unalom, jönnek a fellángolások, amik másokhoz köthetőek, aztán az újra egymásra találás, és az egész nem egy konstans, állandó állapot, hanem örökös változás, dinamikus és élő, és amikor azt hiszed, hogy már meghalt, még akkor is tévedhetsz.
És vége lesz, a könyvnek legalábbis biztosan, és akkor látod az egész folyamatot visszamenőleg, látod, hogy az önmagát gúnnyal és könnyedséggel védeni akaró (férfi)lélek sem tudott elzárkózni attól, hogy igazán szeressen, de ez már nem dicsőséges és nem boldog szerelem, talán sosem volt az, hanem egyszerűen csak szerelem, az igazi.

* * *

2015 – újraolvasás

Féltem ettől az újraolvasástól, több okból. Egyrészt azért, mert sokkal tudatosabban figyelem mindenhol a nők ábrázolását, a nőkhöz való viszonyulást, mint 2012-ben. És ebben a könyvben mégiscsak ilyenek vannak: http://moly.hu/idezetek/114775
De ezzel nem volt gond. Az egész könyvön átsüt a sebezhetőség, a fájdalomtól való félelem, a szeretetéhség, a szeretni vágyás, és ez a fajta incselkedő stílus pedig egy nagyon áttetsző fátyol csak a reszkető, világ elől a másikban menedéket váró lélek körül, amit valahogy mind próbálunk elfátyolozni.
Meg attól is féltem, hogy talán olyasmit tudok meg (újra) a férfilélekről, amit nem akarok tudni, amit nem akarok látni. De ez a félelmem is alaptalannak bizonyult.

2012-ben azt írtam, hogy ez a könyv a legigazabb történet, amit szerelemről olvastam. Most azzal egészíteném ki, hogy ez a könyv a szomorú szerelemről szól, egy olyanról, ami igazából sosem volt boldog. Szép, meghatóan szép, de nem boldog. Szóval nem, talán nem ez a legigazabb történet a szerelemről, amit valaha olvastam. 2012-ben lehet, hogy az volt, de 2015-ben biztos, hogy nem. Szerencsére.

Az élet egyik nagy kérdései közé tartozó téma finom boncolgatása. Mennyire igaz, hogy teljesen más egy férfi gondolkodása, mint egy nőé. Érdemes elolvasni, én még fogok az írótól.

Vaszary Gáborról írtam már ezt-azt, ezekben az értékelésekben: A szőkékkel mindig baj van, Az ördög nem alszik, Csak te! Amit ezekben írtam, most nem ismétlem meg.

Egyfelől, ha érdekel, és átkattintasz, növeled az olvasottsági statisztikámat. Ennek ugyan az égvilágon semmi jelentősége és semmi haszna nincsen számomra, de állítólag ez manapság fontos dolog.

[Az átkattintás természetesen a blogomra értendő, ahol a könyvek teljes értékelése elolvasható. Talán kezd ennek könyvnek a teljességével!]
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2021/09/15/vaszary_gabor_o_205

Másfelől úgyis annyit ismétlem magamat, hogy most nem fogom ezt tenni.

Az utóbbi hetekben annyi gender-őrület könyvet olvastam, hogy kimondottan vágytam valami felüdítőre. (De egyébként még ez sem igaz, ahogy belegondolok, csak jól hangzik. A gender-olvasás igaz. Az nem igaz, hogy mostanában csupa nehezet olvastam. A gender-baromságok mellett voltak képregények, egy Wodehouse habkönnyű kötet, meg egy Arséne Lupin-krimi, ami szintén nem kősúlyos.

Erről a könyvről nem tudom eldönteni, milyen nehéz.

Na, jóóó, egy kicsit ismétlem magamat mégis. Vaszary Gábor könyveitől a valamelyest tájékozott ember gyereke könnyed, huszadik század (nem írtam el.) eleji szórakozást vár. S van, amikor csalódik. S ezzel a mondattal gyakorlatilag bele is ugrottam a dolog közepibe neki.

Mert ez a Vaszary könyv kicsit vegyes vágott. De azzal együtt, hogy az elolvasása után marad valami kétség az olvasóban, a végeredmény semmiképpen sem negatív.

ÖSSZEGZÉS AZ ELEJÉN
Arról van szó, s ezzel elébe is megyek mindennek, az elején kezdem az összegzést, hogy Vaszary igazából nem tudta eldönteni, milyen műfajú könyvet is akar írni. (Könnyű, bár hihető mentség, hogy maga az élet sem egynemű műfajú.) A könyvből nyert benyomások alapján a történet erősen önéletrajzi jellegű.

Azonban az irodalom könyörtelen csábító: nehezen tűri a stíluscsapongást. Amikor igen, akkor azért, mert a minőség engedélyezi. De Vaszary nem zavartatja magát. Magasról tesz az olvasói és az esztétikai elvárásokra.

S ebbe részben bele is bukik. Annyira nem teszi magasra a lécet, hogy elismerő csettintéssel bocsássuk meg neki, hogy tréfás, humoros, vicces romantikával kezdi, majd átcsúszik valami kétes szenvelgésbe, hogy aztán valami érzelmi realizmusnál kösse ki a csónakot.

Az első rész, a tréfás, humoros, vicces romantikus tetszett a legjobban. A szenvelgéssel túl sokat kezdeni nem tudtam, s csak az érzelmi realizmusnál jöttem rá, hogy már ott elkezdett járni az agyam. (Hogy miről, arról majd később.)
Néha nagyon jól jön ez a blog, mert már olvasás közben tudatosítanom kell magamban ezt-azt, hogy később tudjak majd mit írni a könyvről. A blog nélkül ezek a törekvő gondolatok, ismerve magamat, rendre elsikkadnának. Így is, csak legalább leírva megmaradnak. (Ha ugyan az ér valamit.)

_[Itt egy idézet van, amit ott elolvashatszt.]
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2021/09/15/vaszary_gabor_o_205

Vagyis egyfelől zavaró a műfaji csapongás, másfelől gondolatadó. Ráadásul Vaszary olyan finoman vezet át az egyik műfajból a másikba, hogy csak az tűnik fel, milyen régen nem röhögtem már egy jót. Aztán, hogy milyen régen el sem mosolyodtam. De mert régen történt mindez, ez azt jelenti, hogy Vaszary minden hangulati, műfaji csapongása közben is tart valami fegyelmet, és egyikben sem unalmas. Maximum a történése idegesítő. De ettől meg nem válik semmilyen írás automatikusan rossz irodalommá. Tény viszont, hogy a történet eléggé kiszámítható a vége már olyan töményen melodramatikus, hogy az kicsöpög a lapok közül. Szerencse, hogy ez csak olyan öt-hat oldalt érint.

Vagyis? Vagyis, összerendezve a benyomásokat Vaszary könyve igen humoros, több mint meglehetősen szórakoztató, mérsékelten elgondolkodtató, s stílusában turmix, befejezésében elcsúszott olvasmány.

[Itt is.]
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2021/09/15/vaszary_gabor_o_205

MIRÓL SZÓL A REGÉNY, AVAGY A SZEMÉLYES ÉRINTETTSÉGEMRŐL
Egy fiatal magyar grafikus Párizsban kísérletezik az érvényesüléssel. Hol máshol? Grafikus! Miközben anyagi gondokkal küszkörészik, permanens mód szerelmes. Adva van az Első. (Jó, nem első, csak ebben a történetben az. Innentől persze a számozás a regény cselekményére vonatkozik.) Nagy szerelem, mert így vagy úgy valahogy mindig vissza-visszajutunk hozzá. De az Első elrontja. A Grafikus dús sugárban vérző szívvel, továbblép a kapcsolatból. De mert szép volt, jó volt, egy részecskéje azért ott marad mindörökre az Elsőnél.

Már ez is ismerős. Bár, ha belegondolok, ugyan kinek nem volt Elsője? (Aki jobbára nem a legelső, hanem az első, aki igazán számít. S így a számozás sohasem a valós tényt takarja, hanem az értékrendet és a kronológiát.) Az enyém három évig tartott a kamaszkorom végén, tizenötéves koromtól a nagykorúságig. Akkor ért véget, amikor igazán elkezdődhetett volna. Utólag gondoltam bele: nem volt egyetlen kettesben, közösen töltött éjszakánk sem, nem voltunk együtt hosszú hétvégén, nyaralni, sehol. Nagyon kamaszok voltunk, sem engedélyünk, sem pénzünk nem volt ilyesmire.

De a másik nemet egymáson tanultuk meg. Viszonylag gyorsan vetkőztük le a gátlásainkat, de bár nagyon gyorsan megszabadultunk minden ruhánktól, gátlások maradtak bennünk. De nagyon szép szerelem volt. Intenzitásában egészen Szerelmetesfeleségtársam megjelenéséig nem éltem meg hasonlót. (Ezt nem a tökéletesen idomított férj mondja belőlem. Tényleg akkor és most voltam a legszerelmesebb. (Szinte hallom, mit mond majd SzFT, amikor ezt olvassa: „Hé, mi az, hogy nem most vagy a legszerelmesebb? Nem osztozom, tessék belém legszerelmesebbnek lenned!”)

Nem tudom, a szerelem hőfoka miben mérhető. De az biztos, hogy nem függ az összhangtól. (Erről majd a Másodiknál részletesebben.) S nem függ attól a megnevezhetetlen EGYségtől sem, amit akkor tapasztalhatunk meg, ha a másik felünk áll mellettünk. Akivel, ahogyan a megboldogult Szigeti Jenő fogalmazta, nem csupán képes vagyok együtt élni, hanem aki nélkül nem lehetséges az élet.

Na, ez az elsőnél nem volt meg. Csak azt hittem, hogy de. De ettől úgy égtem, úgy lángoltam mint a benzinnel leöntött magnézium. Tény, hogy az Elsőm iránt érzett intenzitás maradt egész életemben a mércém.

Az Első után a Grafikus megismerkedik a Másodikkal, a minimum ellentmondásos kapcsolat alanyával. A lány tizenhét éves, az apuka dúsgazdag. De a dúsból semmit nem profitálnak. Főleg önnön büszkeségük miatt. A lány nem gyönyörű, nem bír vadító, vérpezsdítő hússal sem, nem lenyűgöző szellem, és nincs telítve lehengerlő életigenléssel sem.

Mégis van köztük valami… Valami, ami működik. Ami összhang. Amitől olyanná lesz a kapcsolat, mintha igazi lenne.

Simán tudnak együtt élni, s bár nincsen lángolás, a Grafikus azon kapja magát, hogy valami egészen gyöngéd, óvó, átkaroló szerelmet érez a lány iránt. Nem forr a vére, ha ránéz, nem csapnak ki lángnyelvek a zakója szíve feletti zsebéből, nincsen benne egy fia őrült szenvedély sem. De eltölti valami megnyugtató, zsongító, határtalan biztonságot adó valakihez tartozás érzés.

Nem voltam belé szerelmes. Két nappal azután találkoztunk, hogy utoljára jöttem el az Elsőmtől. (Persze, nekem kellett kimondanom, hogy vége. Nekem, aki még az akkor már nem szeretett szakmámban is hajlandó lettem volna elhelyezkedni, hogy el tudjam tartani, amíg tanul. ) Talán ez volt a baj. Az, hogy nem volt időm meggyászolni az Első Kapcsolat halálát, véget értét. Talán az, hogy Másodiknak volt valami külső hasonlósága Második Számú Nevelőanyámmal, akivel addigra teljesen megromlott a kapcsolatunk, aki kisemmizett, s aki miatt otthagytam az édesapámat is. (Pedig Papa, hosszú évekkel korábban, a búcsúlevelében megmondta, leírta, hogy Apu élete akkor ér véget, ha magára hagyom. Az elköltözésem után még négy évig élt, negyvenhárom volt, amikor meghalt.)

Pedig az illata egyből megnyert magának. Az is, amilyen finom intenzitással csókolni tudott. Az Elsőhöz nyúlánk, feszes gömbölyűségéhez képest ő töltött galamb volt. S volt ebben a galambságában, a szelídségében, a hangjában valami olyan elementáris otthonosság, hogy SzFT megjelenéséig, ha nagyon biztonságban akartam érezni magamat, ha nagyon arra vágytam, hogy egy felöltöztetett női ölbe fúrt arccal nagyon otthon legyek, mindig ő jutott az eszembe. Sosem az Első. S a rengeteg hajába is belekuckózni az arcomat…

De egyáltalán nem voltam szerelmes belé. Nem égtem, nem lángoltam, nem csodáltam, nem sóvárgott a tekintetem, hogy láthassa, nem kellet erővel visszatartanom a kezemet, hogy simogassa, s nem volt bennem szűnhetetlen vágy, hogy benne legyek.

Pedig úgy voltunk szellemi partnerek, ahogyan az Elsővel sosem. Pedig ahogy az Első, a Második is sokkal okosabb volt nálam. Legalábbis műveltebbek voltak, de az biztos. Ugyanazok a könyvek ugyanolyan sorrendben voltak a polcainkon. Éltél már ilyet?

Szellemes volt, vicces, nevetős. De túlságosan egyformák voltunk. S ez akkor baj volt. Nagy baj. Mert a problémáinkkal nem felemeltük egymást, hanem lehúztuk a másikat.

S a Második volt az egyetlen nő, akivel nagyon szemét voltam. S aki egyáltalán nem érdemelte meg. Talán a benne levő békés alázat is irritált valamelyest: nem volt benne semmi izgalmas. Holott egy porcikám sem kívánta az izgalmat… Inkább ne kérdezz semmit, soha nem mondtam, hogy bármit is teljes valójában értek!

A Másodikkal együtt él a Grafikus. A kapcsolatuk kezdetben tréfás, majd meghitté válik. A Grafikus azon kapja magát, hogy kezd valóban férjként viselkedni a játékházasságban. Gondoskodni akar a Másodikról. Játsszák az életet, s miközben mindketten végtelenül ragaszkodnak a másikhoz, valami még sincsen a helyén. Pedig olyan kis szép és kedves a kapcsolatuk. Csak szenvedélytelen. A Grafikus nem szerelmes a Másodikba, mindössze megtanulja becsülni őt, és a megbecsülés egyfajta testvéri szeretetet szül benne. Persze, ha már kéznél van a nő, annak van teste, s ha van teste…

Nagyon sokat gondolkodtam már a párválasztáson, meg a változó korokon. Persze semmi különösebben értelmesre nem jutottam.

Egyszer egy baráti köri, házasságról, párválasztásról szóló levelező fórumban vetette fel Póthugom (aki nem vérszerinti, csak úgy választottuk egymást tesónak), hogy régebben mennyivel tartósabbak voltak a házasságok, pedig sokszor nem is a felek választották egymást, hanem a családok döntöttek. Akkor gondolkodtam el először ezen. Mert valóban tartósabbak voltak régebben, ez tény. Más kérdés, hogy miért voltak azok. Valóban azért, mert kitartósabbak hűségesebbek voltak egymáshoz az emberek, vagy azért, mert nem volt lehetőségük másra?

Egyértelmű, hogy a második válasz a helyes. Nem volt lehetőségük másra. A válás története ezt egyértelművé teszi.

Ebből azonnal adódik a második kérdés: ma, amikor az emberek szabadon, a szívük szerint választhatnak társat, édeni-e a helyzet? Tudjuk, hogy fittyfenét, voltaképpen semmi sem változott. S bár a válás mindenképpen borzasztó dolog, csak az lenne borzasztóbb, ha két embernek, aki képtelen együtt élni, mégis egyszer s mindörökre összeláncolva kellene töltenie a hátralévő időt.

Akkoriban váltam el, amikor Póthugi a kérdést feltette. Ha nem búcsúztunk volna el az exemtől, mára már gyűlölnénk egymást. Vélhetőn eljutunk a tettlegességig. Így, bár nem tartjuk a kapcsolatot, de békében intettünk búcsút.

De a szabad választás sem hozta el össztársadalmi szinten a boldogságot. Semmi se jó nekünk…

VICC
Barátok esküvőn.
– Szerinted boldog lesz Pista ezzel a nővel?
– Hááát… Majd elválik!

A helyzet azonban az, hogy a férfiak nem túl komplikáltak. Tudod, hogy van ez… Ahogyan a mondás is tartja, a férfit a hasánál lehet megfogni, meg ami az alatt van. Főzni tudok.

Nem találkoztam még férfitárssal, aki félrelépett volna, ha otthon megkapta a köteles részt. Ugyan! Egy szóval sem mondom, hogy pusztán a testiség elég nekünk. Annál sokkal több kell, nyilván. Hiszen dugni bárkivel lehet. Szeretkezni már kevesebbekkel. De a kettőt egyszerre, na az aztán a fehér holló, barátom! Pedig… S nem, ez még mindig nem elég. Ennyire azért nem vagyunk egyszerűek. De ahogy a megboldogult Szigeti Jenő mondta: „A szex kevés a házassághoz, de elég a váláshoz.”

Tizenhét év házasság után talált rám SzFT a neten, egy párkereső oldalon, ahol semmiféle aktivitást nem mutattam; pusztán egy barátpár unszolására regisztráltam magamat. Aztán nem is foglalkoztam vele. Egy apró kis semmiség miatt nyitottam rá SzFT levelére: küldött egy virtuális puszit és ez akkora baromság volt, hogy meg kellett néznem, mi a xar az a virtuális puszi. (A vicc az, hogy ő sem tudta.)

Az első találkozáson, első lépésben felmentünk a közelben levő munkahelyére egy teát meginni. Kavargattuk a teát, szemben ültünk egymással egy asztal két oldalán, ő az ablakkal szemközt. Rásütött a nap. Levette a döglégy színű napszemüvegét. Olyan elképesztő zöld szeme van, hogy levegő után kapkodtam, egészen belefeledkeztem. A zöld szem számomra a kedves macskaságot és az intelligenciát jelentette. Soha nem volt zöld szemű barátnőm, nőm, szeretőm, semmim sem. Csak vágytam rá.

Ő zavarba jött ahogy bámultam rá, és zavarában felnevetett. Akkor tűnt fel a gyönyörű gribdlije. Erre mindig érzékeny voltam. A gribedlis nők kedvesek. Punktum. Még inkább rátapadtam a látványra.
– Igen?
– Igen!Gyönyörű szemed van! És a gribedlid… Ahogy van, nagyon tetszik az arcod!
Tetszett, hogy zavarba tud jönni. Mert egyébként olyan volt, hogy simán zavarba hozott.

Aznap nyolc órát beszélgettünk. Egy hét múlva, a következő találkozás alkalmával tizenkettőt. Csak beszélgettünk. Később megtapasztaltuk, hogy minden más is tökéletesen stimmel. Mondom MINDEN más is!

[Idézet ott.]
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2021/09/15/vaszary_gabor_o_205

A pakliban ott van ezerrel, ami aztán meg is történik. Egy kényszerű, hosszú távollét alatt a Grafikus megismerkedik egy lánnyal. Azt hiszi, hogy szerelmes, miközben csak végre egy igazi női test van a keze ügyében, és egy igazán pompás példányt gusztálhat a szemével. Arról nem beszélve, hogy bár a lány nem olyan intelligens mint a Második, de tele van életkedvvel, energiával. A Második akkor éppen egy kétséges betegség végett fent van a hegyekben gyógyulni. S különben is, egyre szemlélődőbb, egyre több időt tölt a templomban. A Harmadik tehát kiveti a hálóját.

Nos, igen, az életkedv… Nem is tudom hogyan mondjak, mit. Amikor SzFT-vel megismerkedtem, tavasz lett az életemben, pedig nyárelő volt. A jókedve, a humora, a benne levő harmónia, a pozitív hozzáállása a dolgokhoz valami olyan elképesztő megkönnyebbülést hozott számomra, hogy nem találok rá szavakat. SzFT nem isten, neki is van rossz kedve (ritkán), van, hogy fáradt, veszekedtünk már üvöltve egymással, tud badarságot mondani, képviselni, újabban, pár éve már játszmákra is képes, akár a rovásomra is. Ám elmondom neked: egy ilyen mentalitású nő, minden férfinek áldást jelent.

A Grafikus tehát nem csupán tüzet olt, nem egészségügyi szexet végez, hanem menekül. Amit egyébként logisztikailag roppant visszataszítón old meg, de testi-lelki szempontból tökéletesen érthető. Az más kérdés, hogy a Harmadikkal meg úgy jár, hogy átesik a ló másik oldalára. Hát vele van élet! Néha bár ne lenne! Mert az az élet meg nem harmonikus. Agresszív, következetlen, türelmetlen, logikátlan. De mert a nő gyönyörű, gátlástalan, mindenféle tekintetben csábító, magamutogató (hej, ez mennyire fontos, nekünk, férfiaknak!), ez nagyon sokáig elkábítja a Grafikust.

A Harmadikból való végső kiábrándulás irodalmi megoldása számomra hiteltelen. Bár amennyi idióta, beteg, ostoba kapcsolatot láttam már magam körül, sőt, amiben magam is benne voltam, voltaképpen nem is lehetetlen, hogy valakinek ez a megoldás jusson.

KÉPZÉS KAOTIKÁBÓL
Hogy meg legyen a keret visszatérek a kezdő gondolathoz. Vaszary roppant olvasmányosan, szórakoztatón ír. A baj csak az, hogy olyan érzésem van, nem tudja eldönteni, mit is akar írni. Elfogadom, hogy az életünk nem egyértelműen tragédia vagy vígjáték, hanem vegyes vágott. Tragikomédia.

Ám a vegyes vágott az irodalomban csak nagyon-nagyon fest meggyőzőn, valahogy jobban mutatnak a viszonylag éles kontúrok. Vaszary ráadásul a könnyed komédiából megy a tragédia felé, de nem torpantja meg a giccs sem. S ez szájhúzóssá válik.

Valahogy szerencsésebb lett volna, ha képes a választott műfajnál lehorgonyozni. Így egy kicsit úgy éreztem magamat, akár egy amerikai film nézése közben: a nagyon sűrű hangulatváltások között mindig igen határozott utasításokat kaptam, hogyan kell éreznem magamat. De én azt szeretem, ha ezt nem megmondják, hanem kihozzák belőlem.

Olyan az egész könyv, akár a címe. A borítóra nézve az ember gyereke azt gondolná, az Ő valamelyik nő a háromból. Leginkább talán a Második, a törékeny, kezdetben játékos, később merengő, imádkozó galamb. Azonban nagy Ő-vel csak azt szoktuk megnevezni, aki a másik felünk, aki nélkül nem élet az élet, s nem csupán csak tudunk vele élni. (Tudod, Szigeti Jenő.)

Ezt az értelmezést erősíti maga a borító is, amelyen a cím és a szerző neve alatt egy nő látható.

Azonban Vaszary csavar még egyet a dolgon, s innentől teljesen értelmezhetetlenné válik a cím. Nagy Ő-nek egyetlen személyt neveznek a regényben: a Grafikus és a Második epizód szerepet nyert gyermekét. Ha szóba kerül, nagy Ő-vel találkozunk vele. Azonban még szimbolikusan sincsen annyira jelentős szerepe a történetben, hogy címmé legyen.

Szóval ilyen ez a könyv.

Lendületes, humoros, édesbús regény. A történet Párizsban játszódik és természetesen a szerelem a téma. A férfi szemszögéből követhetjük az eseményeket, sokat mosolyogtam az eszmefuttatásain, következtetésein. Tehát sosem tudhatjuk, hogy az érzés csak fellángolás, vagy az igazi szerelem. De az igazi mégis Vaszary könyvében Ő, vagyis a felesége, akiről megalkotta Louise alakját. Végül azonban már nem lehetett mosolyogni, hiszen semmi nem lehet sokáig tökéletes.

Könnyed olvasmányra számítottam, aztán magával ragadott, és úgy, de úgy megérintett!
Érdemes elolvasni, finom darab.

Pasi szemszögből nézni a szerelmet mindig érdekes olvasmány. Főleg, ha azt Vaszary adja elő. Olykor rendkívül szórakoztató, olykor annyira mesés ’30-as évek. Az a rengeteg változás és lehetőség… de ne kalandozzak messzire. A vége nekem csöpögős lett, és vártam már, hogy vége legyen. Nem lett kedvenc Vaszary, de a megteremtett légkörét továbbra is imádom.

Nagyon-nagyon tetszett, röviden és tömören. :) Megkapóan, aranyosan vicces, a stílusa nagyon megfogott az ilyen jelzőkkel mint „kis röhögni való vonat” és társaik és mindez 1935-ből! :) És a vége egészen meglepő, nem kiszámítható, és nagyon régóta az első könyv, aminek a végén sírtam, számomra is meglepő módon.

Kedvenc nyári olvasmányaim közé tartoznak a Ketten Párizs ellen és a Ketten egymás ellen. Muszáj őket – valamelyiket vagy mindkettőt – minden nyáron elolvasnom. Időnként abbahagyhatatlan kacagásra ingerelnek (pl. mikor a főhős Párizsban találgatja, mit vett kettőjüknek vacsorára, valami szarkajellegű dolgot, vagy a két fiú kalandja a repülőgéppel és a búvárharanggal…
Azt hittem. az Ő is hasonlóan bohókás, nevettető mű lesz, nem az. Bár az elején hasonló a stílusa, amikor a szerelmi bánatban tobzódó ifjú lelkiállapotát ecseteli – de később elkomolyodik. Ez már az élet,ill. a nagybetűs ÉLet, aminek viharaiban két, nagyon ifjú szerelmes megpróbál összekapaszkodva helytállni. Ez hol jobban, hol kevésbé sikerül nekik, vidámabb időszakot tragédiák követnek… De voltak azért kedvesen humoros részek itt-ott, amikor mosolyogva ismertem rá a jellegzetes Vaszary-stílusra.
A vége…hmmm… az csalódást okozott, én nem így fejeztem volna be biztosan.
De azért tetszett, s szeretnék még mást is olvasni az írótól.

Olyan szép volt. <3

Először a Ketten Párizs ellen-t olvastam még kamaszkoromban. Akkor úgy gondoltam, na több Vaszary-t nem is adnak ki… Aztán jött rá majd 15 évre a Monptit és az Ő… Azóta ismét falom a Vaszary-s könyveket, de sajna az első 3-hoz hasonlót mégsem találtam…