Az ​ördög nem alszik 84% 28 csillagozás

Lassan indult be a történet, és tudja az ember az első oldaltól, hogy mi lesz a vége, DE mint egy romkomot, ezt sem az izgalomért, hanem a helyzetkomikumokért, kikapcsolódásért olvassuk. Olyan igazi őszi limonádé igényes megfogalmazásban, nekem tetszett. Igazi őszies hangulatelemekkel teletűzdelt történet: van benne forró angol tea, őszi falevelek, völgybéli kunyhók, vihar, szellemek. Fiatal lányoknak való olvasmány az igényes fajtából, én 10-12 éves kortól ajánlanám.

Kicsit döcögve, de beindult a történet. Lassan haladunk, kiszámítható, és valahol mégis egyedi. A humora, a helyzetkomikum, a nyelvezete szinte utánozhatatlan. Olyan kis nyári limonádé ősszel. Nem kell túlgondolni, nem kell nagyon rágörcsölni, csak olyan félig lehunyt szemmel. Megy ez.

Vaszary Gábor a XX. század Magyarországának és Ausztriájának ünnepelt szerzője volt. A Monpti című regénye és annak színpadi változata (számomra egyébként érthetetlenül) fergeteges sikert aratott, 1957-ben, Romy Schneider-rel a főszerepben egy NSZK-francia filmváltozat is a mozikba került. S persze nem ez volt az egyetlen műve, ami mind színpadon, mind nyomtatásban is előfordult. A másik nagy siker az Az ördög nem alszik volt, aminek minden változatát, könyv, színpad, film, zabálta a nagyérdemű.

Minden bizonnyal azért, mert Vaszary Gábort egy másodpercig nem lehet azzal vádolni, hogy ne szórakoztatni akarna. Tisztán, sallangmentesen, romantikusan, röhögve. Ebben a művében főként röhögve. Még csak nem is mosolyogva.

A stílus egyértelműen P. G. Wodehouse, amit aláhúz az angol környezet, a városi fruskák vidéki sivalkodása és a pénztelen, előre lépni vágyó, szerethető, a fruskák szépségétől elbódult ficsúrok pénzszerző akciói, a komornyik blazirt beszólásai, a habókos, öreg lord fejkapkodása. És a beszólásos és helyzetkomikumos poénok tömkelege. spoiler

S ahogy Wodehouse-nál, úgy Vaszarynál is a történet magáról a történetről szól, arról, hogy szeressünk, nevessünk és az sem baj, ha van pénzünk, csak a becsület meglegyen! De őszintén, nagy baj ez? Mármint, hogy van, aki tiszta, minőségi szórakozásra teszi a hangsúlyt? Dehogy baj! Tengernyi olyan alapmű van, könyvben is, filmben is, ami nem is akar többet tenni, és amihez képest például a Hippolyt, a lakáj tömény társadalomkritika. Őszintén, kértük valaha is mondjuk a Ponyvaregény-t, hogy szóljon valamiről? (Jé, és kapásból két filmet citáltam. Talán mert Vaszary is filmszerűen írt.)

Szóval jó kis könyv ez, de komolyan. Személy szerint nekem sokkal jobban tetszik, mint a sokkal nagyobb sikert elért Monpti nyavalygása. Talán mert végigröhögtem.

A könyv először 1940-ben jelent meg. Történetesen nekem ebből a kiadásból van egy példányom. A belső szennycím-oldalon egy beragasztott ex libris-címke, Lieszkovszky Éva könyveire hivatkozik. A címoldalon pedig egy kézzel írt bejegyzés: „1940, VI. 05. Könyvnapra Magamnak Tőlem” S ebben van valami nagyon megindító. Valaki, valószínűleg Lieszkovszky Éva annyira egyedül érezte magát 1940 nyarán, hogy a könyvnapon megajándékozta magát egy szerelemről szóló, nagyon vidám könyvvel, magának, tőle. S valahogy ez a kis címke és a tollal írt bejegyzés tudatosítja, hogy a történelem nem csupán tananyag vagy vitakérdés, hanem valóban valós, emberek által megélt történések sora. S amikor ég a világ, van, aki mégis vidám könyvet ír, hogy legyen, aki a világégés közepette is olvashassa, ha egyedül van.

Nem igazán az én stílusom a 20. századi könyvek, de nem volt rossz. Sőt igazából jó volt. Egy könyv rengeteg fordulattal és klisével. A színjátszó miatt kellett elolvasnom, de nem bántam meg. Igazán remélem, hogy fel tudunk nőni a feladathoz, hogy ezt eljátsszuk.

Az első kiadás helyesírása elképesztően csapnivaló, de ez nyilván a szedő bűne volt, nem a szerzőé. Fordulatos cselekmény, nem könnyen kiszámítható végkifejlet, néhány tollvonással hitelesen, elevenen, kissé karikírozva megrajzolt jellemek. Ilyen karikatúra-szerű a két legfontosabb szereplő, lord Wronghead és Clark Patterson is, hogy Yellow komornyikról vagy Unspar ügyvédről már ne is beszéljünk. Néha gegparádévá fajuló „angol humor”, gyakori helyzetkomikumaival akár a „Halló, halló!” című angol vígjátéksorozatra is emlékeztetheti az olvasót. És nagy vonalakban ugyanaz az általános üzenet olvasható ki belőle, mint az angol sorozatból: az életben sokféle baj előfordul, de azért köszönjük, mi alapjában véve teljesen jól vagyunk… Hogy ezt a fajta magabiztos optimizmust esetleg a bécsi döntés nyomán újra talpra álló Magyarország társadalmi-politikai közhangulata is ihlette volna? Meglehet, ezt ma már nehéz volna eldönteni.

Vaszary nem tagadta meg magát, csak most Angliába vitt engem, nem a híres francia nőket figurázza, hanem a hűvös angolokat. A történetet nagyjából ismertem, mert egyszer elcsíptem egy színházi közvetítést, amire aztán igyekeztem nem annyira odafigyelni, mert tudtam, hogy el akarom olvasni, és azért ez egész jól sikerült. Szóval könnyed tavasz eleji olvasmány volt, amin néha hangosan derültem, máskor elmélyültem a gyönyörű angolhon tájainak leírásában.

Egy könnyű kis olvasmány, ami kellőképpen leköt, de azért nem tornáztatja meg túlságosan az agyi tekervényeket – sőt, sajnos mára már tényleg inkább az hollywoodi szerelmes vígjátékokra emlékeztet kliséstül. Benne van minden, ami kell: sok-sok szerelmespár (persze eleinte harcban), ki-idegesíti-hamarabb-halálra-a másikat-verseny, bonyodalmat okozó véletlenek sorozata, meg az a fránya, titokzatos, kibírhatatlan öreg lord. Nem is igazán lehet komoly filozófiai kérdéseket és nagy igazságokat várni egy ilyen történettől, szükség van néha a mindenjóhaavégejó-könyvekre. :)