A ​régi Belső-Ázsia története 83% 12 csillagozás

A hiungnuk nomád életmódját először a kínai történetírás atyja, Szema Kien írta le a Si ki „Történeti feljegyzések” 110. fejezetében. Ez a jellemzés olyan találó és kifejező, hogy hosszú időn keresztül a nomádok általános jellemzését innen merítették a kínai történetírók. Érdemes nekünk is beletekintenünk:

„Az északi barbárok területén éltek, s egyik helyről a másikra vándoroltak állataikat legeltetvén. Főleg lovat, tehenet és juhot tartanak, de olyan ritka állataik is vannak, mint a teve, szamár, öszvér és a vadló, … Állandóan továbbvonulnak vizet és legelőt keresvén, nincsenek fallal körülvett városaik vagy állandó lakóhelyük, és semmilyen földműves tevékenységgel nem foglalkoznak. Földjeik azonban területekre vannak felosztva, s ezek különböző vezetőik ellenőrzése alatt állanak. Nincs írásuk, ígéreteik és egyezségeik is csak szóbeliek. Kiskorukban juhon tanulnak lovagolni, s íjjal és nyíllal madárra és patkányra lőni. Mikor már kissé nagyobbak, rókára és nyúlra vadásznak, melyeket ételnek fogyasztanak el. Így minden fiatal ember tudja az íjat használni, és háború esetén fegyveres lovasként szolgálatba állni. Szokásuk, hogy békeidőben nyájaikat legeltetik, és vadászattal tartják fenn magukat, míg válságos időben fegyvert ragadnak, és fosztogató-rabló harcokra indulnak. Úgy látszik, hogy ez veleszületett természetük. Hosszú távú fegyvernek az íjat és a nyilat használják, közelharcra a kardot és a dárdát.”

A türkök neve, mint oly sok belső-ázsiai nomád népé, először a kínai forrásokban bukkan fel. Eredetükről és szokásaikról a Csou su, és kevésbé részletesen a Szuj su dinasztikus évkönyvekben olvashatunk. A Csou su két eredetlegendát is közöl. Rendkívül érdekesek ezek a beszámolók, hiszen korabeli türk adatközlőktől származnak, és részletes bepillantást engednek egy belső-ázsiai nép eredetmítoszába. Az egyik változat szerint a türkök a hiungnuk egy törzse volt, családi nevük az Asina. Miután egy szomszédos ország legyőzte őket, mindnyájan elpusztultak, csak egy tízéves fiú maradt életben, akit megszántak a katonák és a mocsárba dobták. Egy nőstényfarkas találja meg a gyermeket, hússal eteti, felneveli, majd teherbe esik tőle. Mikor a győztes szomszéd ország királya megtudja, hogy a gyermek él, érte küld, megöleti, de a nőstényfarkas továbbmenekül a hegyekbe, Kaocsangtól (Turfán) északra egy barlangba vonul, melyen belül egy több {64} száz mérföldnyi zöld mező van. Itt telepszik le a nőstényfarkas és tíz gyermeket szül. Ezek a környező országokból feleséget hoznak s gyermekeket nemzenek. A gyermekeknek nevet adnak, egyikük neve Asina lesz. Sokasodnak, majd mikor már több száz családra szaporodnak, kijönnek a barlangból és a zsuanzsuanokhoz csatlakoznak. Ez időben a Kin-san (Altaj) déli vidékén élnek, a zsuanzsuanoknak mint vaskovácsok szolgálnak. Mivel a Kin-san hegye sisak alakú, s a sisakot nyelvükön tuküenek hívták, végül is ez a név ragadt rájuk.

A másikat eredetmonda szerint a türkök a Szo-államból erednek, mely a hiungnuktól északra feküdt. Vezetőjük Apangpu volt, akinek tizenhét testvére volt. Egyikük, név szerint Icsinisitu egy nőstényfarkastól született. Apangpu és testvérei országát elpusztították, de Icsinisitunak két felesége volt, a Nyáristen és a Télisten két lánya. Egyikük négy fiút szült, ezek közül az egyik fehér hattyúvá változott, egy másik pedig államot alapított az Afu (Abakán) és Kien (Kem) folyók között kiku néven. A harmadik fiú a Csucse folyónál uralkodott, a negyedik, a legidősebb a Cienszicsucsesi hegynél. Ezt a legidősebb fiút, Notulu sadot vezetőjüknek választották meg, s a tuküe címet adták neki. Tíz feleséget tartott, s az egyik fia volt Asina. Notulu halála után a tíz fiú közül kellett uralkodót választani, s az lett a győztes, aki a legmagasabbra ugrik egy fára. Természetesen Asina győzött, akit ettől fogva Ahien sadnak neveztek. Ahiennek volt leszármazottja Tumen, aki alatt a türkök egyre erősebbek lettek, s a kínaiakkal is kapcsolatba léptek. Ezzel a legendák világából már a történelem világába léptünk.

A hatalom dinamikus fogalom, vagy nő, vagy csökken: úgy tudom fenntartani, hogy állandóan növelni próbálom.

De minden külpolitikai siker mellett a legfontosabb esemény Khri-szrong lde-brcan életében a buddhizmus végleges elterjesztése volt Tibetben. Indiából hívatott híres buddhista szerzeteseket, hogy azok a buddhizmus gyenge hajtását erősítsék országában. A buddhizmus támogatása megfontolt politikai lépés volt a király részéről, ugyanis ezzel is ellensúlyozni akarta a túlontúl nagy hatalmú törzsi arisztokráciát, melynek hivatalos vallása az ún. bon-vallás volt. Ez lényegében egy animista hitvilág, mely sokat merített a tibetiek ősi vallásából, de más források is táplálták, így többek között nem maradt független a buddhizmus növekvő hatásától sem. Az első buddhista tibeti monostor alapítását, mely Bszam-jaszban épült 775-ben, nem sokkal később követte a buddhizmus államvallássá nyilvánítása 779-ben. A bon-papokat száműzték az országból, s Khri-szrong lde-brcan elrendelte, hogy az indiai buddhizmus szent könyveit fordítsák tibetire.

A 751-es talaszi csata után, melyben az arabok karluk szövetségeseikkel győzelmet arattak a kínaiak felett, megszilárdult az arab uralom Transzoxianában, mely most már végleg az iszlám világ része lett. A bagdadi kalifa helytartói uralkodtak a két folyó közén, az egykori nyugati türk területeken, de a régi iráni, elsősorban szogd világ túlélte az iszlamizációt is, sőt az irániak fokozatosan vezető szerephez jutottak. A Számánidák dinasztiája például egy iráni eredetű uralkodóház volt, mely a Balh melletti Számán városáról kapta nevét, 875-től 999-ig volt Transzoxiana és Kelet-Irán, azaz Horászán ura. Ez a terület a bagdadi kalifátus részét alkotta, a bagdadi kalifát egy helytartó képviselte emíri rangban, s ennek székhelye először Szamarkandban, majd Buharában volt. A névleges függőség ellenére azonban a Számánida Emirátus gyakorlatilag önálló volt, s fennállásának rövid ideje alatt az iszlám mezbe bújtatott iráni nemzeti restauráció központja lett. A 10. század elején e Számánida Emirátus minisztere volt Buharában az a Dzsajhání, akinek elveszett, de más muszlim szerzők kivonataiból ismert és rekonstruálható földrajzi műve a kelet-európai népekre, így a magyarokra vonatkozó híradások gazdag tárháza. Az iszlamizált iráni világ Transzoxianában hamar szembe találta magát az ősi nomád ellenséggel, a törökkel, s a 10. század végén éppen két török eredetű dinasztia, a Karahanida és a Gaznevida vetett véget a Számánida Emirátusnak. Ez időtől kezdődött el intenzíven Transzoxiana eltörökösödése, mely folyamat egészen napjainkig tart, hiszen az iráni elem a városokban mostanáig fennmaradt.

A bolgár vezető rétegek többsége az iszlám hitet vallotta, így természetes, hogy az arab ábécét vették át. A tulajdonképpeni volgai bolgár nyelvnek az emlékei 13–14. századi síremlékeken maradtak fenn. Ezek alapján megállapítható, hogy a volgai bolgárok a török nyelveknek azt a sajátos típusát beszélték, amelyet ogur vagy bolgár típusnak nevezhetünk, s amelynek egyetlen mai képviselője a csuvas nyelv. Ezzel eljutottunk a volgai bolgárok továbbélésének a kérdéséhez. Mi történt velük az 1236-os mongol hódítás után?

A Volga jobb partján élő mai csuvas nép nyelve kétségkívül valamilyen régi volgai bolgár nyelvjárásból alakult ki, de több nehézsége is van annak, hogy a csuvas etnikumot egyértelműen a volgai bolgárból eredeztessük. A csuvasok a 16. században, mikor az oroszok kapcsolatba kerültek velük, „pogányok”, tehát nem muszlimok voltak, és saját népi elnevezésük sem utal a bolgárokkal való kapcsolatra. A legvalószínűbb az a feltevés, amely a csuvasokban a Volgai Bolgár Birodalom valamilyen periferiális, nem iszlamizált törzsi elemét látja, amely ogur/bolgár jellegét, éppen izolált helyzeténél fogva, a mongol korban is fenntartotta, ugyanakkor a volgai bolgárok zöme, mely az iszlámot vallotta és a Volga bal partján élt, a 13. század után tömegesen olvadt be nyelvileg a mongol hódítás nyomán betelepült köztörök, méghozzá kipcsak típusú nyelvet beszélő csoportokba. Ha ez igaz, akkor az egykori volgai bolgárok etnikailag főleg a mai kazáni tatárokban élnek tovább, míg a volgai bolgár nyelv egy közeli változata a mai csuvasban folytatódik.

Alig száz évvel a Hun Birodalom bukása után tehát újra egy nomád birodalom központja lett a Kárpát-medence. Az avarok nem egy teljesen kiürített országba érkeztek, számos töredék népelemet találtak itt. Erdélyben a gepidák maradványai, az Alföldön az iráni eredetű szarmaták voltak, a szláv népesség pedig már az 5. század vége óta volt jelen. Az avarok maguk zömmel török nyelvűek lehettek, pár törzsük esetleg mongol nyelven beszélhetett, az utigurok és kutrigurok révén pedig jelentős bolgár-török nyelvű elem is bekerült a Kárpát-medencébe. Az sem kizárt, hogy kisebb bolgár csoportok már az 5. század végén betelepültek.

A Kárpát-medencei avarok és a különböző időben betelepült bolgár-török népelemek nyilván megérték a magyar honfoglalást, s részt vettek a magyar etnikum kialakulásában.

Végezetül nem mehetünk el szó nélkül az avar írásbeliség kérdése mellett. Ez nemcsak művelődéstörténeti, hanem fontos történeti következtetésekre is alkalmat ad. 1983-ban került elő Szarvason egy késő avar temetőből egy rovásírásos csont tűtartó, mely az avar írás kérdését új megvilágításba helyezte. Kétségtelen, hogy az ún. nagyszentmiklósi aranykincs feliratai és a szarvasi felirat egy ábécével készült, amely tehát a késő avar népesség írásának tekinthető. Ez az írás láthatólag valamilyen kapcsolatban van a türk rovásírással, de ez az ábécé, minden ilyen irányú erőfeszítés ellenére, ma még megfejtetlen. A feliratok megszólaltatása, mely nem elképzelhetetlen újabb leletek előbukkanása esetén, végleg pontot tehetne arra a rejtélyre, hogy végül is a „késő avarok” kik voltak: egy ogur-bolgár nyelvű csoport, vagy netán egy korai magyar csoport.

A 9. században a Kazár Birodalom hatalma gyengülőben volt. E gyengülésnek oka és egyben okozata volt az alávetett népek kiválása. Mind a keleti szlávok, mind a magyarok e században rázták le a kazárok fennhatóságát, ráadásul északról is újabb nomád hullámok, a besenyők és az úzok seregei gyengítették a kazárokat. A végső döfést az orosz–varég seregek adták meg: 965-ben Szvjatoszláv kijevi fejedelem dúlta fel a Volga-torkolatnál fekvő híres kazár fővárost, Itilt. Ezzel Kazária mint birodalom megszűnt, de helyén nem keletkezett új birodalom.