"Ez a henye mondat: – A költészet ma nem aktuális!, az én fülemnek úgy hangzik, mintha valaki azt hirdetné, hogy a szívdobogás kiment a divatból. Egyáltalán: maga a szív ma már említésre sem méltó. Ugyan, s miért nem? – kérdezném. Mert – mondaná X., s tüneményes riporteri-zsurnaliszta golyóstollát könnyedén forgatná az ujjai között – mert a komputerizált világban mások a szempontok, másról van szó, másképp élünk, mások az igények, mást tartunk fontosnak!… Híg általánosságok a konkrét költészettel szemben. Az életszerű elvadult fogalmazási ingere, szemben „az” élet egyszerű, nyílt és valóságos tényével. A köd azonban átmegy a kerítésen: a költészet tény, bizonyítékai a művek; az értetlenség ténytelen, hallomásra épít és szeszélyes.
A költészet esszencia. Nem azért, mert aki nem költő, az nem is „lényeges”, hanem mert legbenső élete szerint – ír vagy nem ír – mindenki költő. Így élünk, mi emberek, így érzünk, ilyen (koltői) mély és titkos lelki hátországot keresünk napjaink… (tovább)
"Ez a henye mondat: – A költészet ma nem aktuális!, az én fülemnek úgy hangzik, mintha valaki azt hirdetné, hogy a szívdobogás kiment a divatból. Egyáltalán: maga a szív ma már említésre sem méltó. Ugyan, s miért nem? – kérdezném. Mert – mondaná X., s tüneményes riporteri-zsurnaliszta golyóstollát könnyedén forgatná az ujjai között – mert a komputerizált világban mások a szempontok, másról van szó, másképp élünk, mások az igények, mást tartunk fontosnak!… Híg általánosságok a konkrét költészettel szemben. Az életszerű elvadult fogalmazási ingere, szemben „az” élet egyszerű, nyílt és valóságos tényével. A köd azonban átmegy a kerítésen: a költészet tény, bizonyítékai a művek; az értetlenség ténytelen, hallomásra épít és szeszélyes.
A költészet esszencia. Nem azért, mert aki nem költő, az nem is „lényeges”, hanem mert legbenső élete szerint – ír vagy nem ír – mindenki költő. Így élünk, mi emberek, így érzünk, ilyen (koltői) mély és titkos lelki hátországot keresünk napjaink homokhoz hasonlóan pergő múlásában. Nem igaz, hogy nem kell nekünk „valami ünnepi”, ami a költészetben lehet akár a leghétköznapibb is. Nem igaz, hogy nem akarunk túllátni a falként előttünk magasodó látóhatárunkon vagy katatóniánkon. Nem igaz, hogy ne akarnánk bensőleg kiterjeszkedni, befogadva a szellemiekből (is) azt, ami nem vagyunk.
Nem azt mondom, hogy az emberek az én verseimbe foglalt világ törvényei szerint akarnak élni. Nekem is nehéz mindaz, ami másnak. De az én verseimben is van valami fontos (mint ahogy minden igazi költő művében), amiről nem tudni – veszteség. Amit nem átbocsátani magunkon egy nagy mosakodás vagy a megértés aktusának elmulasztását jelentheti. Ezek a versek elfordulást mutatnak valamitől, és egyben odafordulást valamihez. Különbséget és azonosságot. Egy tónust. A figyelem egy irányát. Több irányát. Csillagszerű szétszóródását. Valakinek a jelenlétét. A szó, a jelkép, a gondolat uralkodását, elmúlását, fölizzását. Akkor azt. Akkor azért kellett őket megírnom."
V.P.