Ének ​az anyáról 5 csillagozás

…BE SZÉP

Angyali kisded
Anyjának lenni,
Bölcsőt rengetni,
Nótát zengeni
Be szép.

Gügyögő hangra
Gügyögve felelni,
Nyűgös síráson
Elkeseredni
Be szép.

Piciny kezecskét,
Lábacskát csudálni,
Ébredést lesni,
Aluvást várni
Be szép.

Gyermekmosollyal
Bút hessegetni,
Kereső szácskát
Kebelre tenni
Be szép.

Gyermekmosolyban
Gyermekként feredni,
Bánatot elvetni
Édeset nevetni,
Gyermekmosolyban
Gyermekké lenn
Be szép.

1915

29-30. oldal

A FIAD VISSZATÉR

    Hidd akkor is, mikor már hihetetlen,
ki elment tőled, visszatér fiad,
ó, hányan térnek vissza vad csatákból,
kiket anyai, égő könny sirat.
Nem láttad őt sebzetten összerogyni,
nem láttad, hogy szivéből hull a vér,
zárd be a füled a vészmadár szavának,
csak egyben higyj: a fiad visszatér.

    Hiteddel védd őt tűz és fegyver ellen,
hited őrizze minden lépteit,
melengesse őt fagyos hómezőkön,
távoztassa el ellenségeit,
kovácsolj pajzsot hited erejéből,
testét ne fogja ólom, vert acél,
s mikor a legszörnyűbb sejtelem szakad rád,
hidd akkor is: a fiad visszatér!

    Hidd minden jel s bizonyság ellenében,
ha írás szól is róla, hogy halott.
Jób átkozódott, megtépte ruháját,
mikor ily szörnyű gyászos hírt kapott,
s mikor a kín már nem fért el szivében,
s pokol lett néki ez a földi tér…
hírmondó jött: az elveszettek élnek,
minden fia és lánya visszatér!

    Nem hull el mind a mezőknek kalásza,
mikor a földet jégvihar veri,
nem dől ki minden fa a rengetegben,
mikor villám sújt s szélvész ront neki,
itéletidő zúg most a világon,
és sok kalászból nem lesz majd kenyér,
de irgalmat lel a te sarjadékod,
a te fiad lesz, aki visszatér!

    Ő visszatér, mert kell, hogy visszatérjen,
oly ifjú még, ő nem lehet halott!
Még annyi dolga itt e bús világon,
ő él, csak eddig hírt nem adhatott,
valahol őrzik őt a messzeségek,
ne sírj, ha nem jön tőle most levél,
ha majd a tüzek fáradtan kihúnynak,
a béke szárnyán fiad visszatér.

    Ne sírj anya, vigyázz szegény szivedre,
össze ne törjön, míg az óra üt,
milliók várnak, mint te szívszorongva,
a fiút várják vissza mindenütt,
mely táj felől? Csak Isten a tudója,
oly messze tán a gondolat sem ér,
de tűz és víz és mélység visszaadja,
hinned kell, hogy a fiad visszatér!

    Várd lágy kenyérrel, illatos kaláccsal,
megéhezett a hosszú út alatt,
az asztalod fehérrel megterítsed,
így leljen majd a fényes pillanat,
mikor belép és karjait kitárja
s a boldogság szivedben el se fér…
leszállanak a csillagok a földre,
itt lesz a menny…ha a fiad visszatér!

206. oldal - A fiad visszatér (Szépirodalmi, 1968)

A VÉGTELENBEN EGY NAPOT

    Csak pár évet, pár hónapot,
a végtelenben egy napot
alszol egyedül gyermekem.

    Csak egyet álmodsz és jövök,
A földön itt misem örök,
s melletted leszek újra én.

    És rád roskadok, Mindenem,
ott messze túl a Mindenen,
ott újra eggyé forradunk.

    Köröttünk zeng a végtelen,
de túl a földi életen
nem érhet többé semmi vész.

    S újra viselem gondodat,
csak még pár földi dolgomat
elvégezem, s aztán jövök.

    Addig az álmod szép legyen,
a másvilági réteken
szebbek talán az álmok is.

    Aludj, aludj s már ott vagyok,
a végtelenben egy napot
aludjál addig, gyermekem.

78. oldal, A végtelenben egy napot... (Szépirodalmi, 1968)

KÖNYÖRGÉS KISFIAM ÉLETÉÉRT

Ó, Fájdalom, alázattal könyörgök
Előtted én, akit porig aláztál.

Ó, Fájdalom, ki éles karmodat
Belevájtad édes fiam fejébe,

Az életemnek fényessége, éke
Most kínban fekszik, jaj, élet-halálban!

Ó, Fájdalom, szívem neked kitártam
S az üdvömet cserébe fölkinálom;

Menj tőle el, jöjjön szemére álom,
Gyógyító, csöndes, életet adó,

Ne sírjon föl, ne kelljen altató.
Ó, Fájdalom, ó, vedd ki karmodat

E drága fejből, nézd az arcomat;
Könnyáztatott és halálra gyötört

Szememet nézd, e törtfényű tükört,
Szívemet nézd, e vérzőt, keserűt,

Hogy marják, tépik bőszült keselyűk,
Ó, lásd a lelkem! Nem birom, olyan,

Mint egy vihartól korbácsolt folyam.
A testemen már túlárad, sodor,

Valahol már az őrület dobol.
Ó, Fájdalom, most annyi préda van,

Halál elé feszült sok férfimell,
Nekem csak az ő egy élete kell,

Lelankadt szirmú kis ájult virág.
Ó, halljad Isten, ó, halljad világ

Gonoszsággal és bűnnel vértezett!
Én nem vétettem, Ő sem vétkezett,

És porban vagyok, megtépem magam,
Maradtam volna örök magtalan,

Ha csak a kínnak hoztam életet.
Teremtő sors hagyd meg ez életet!

Ne engedd, ó, hogy bősz szitokra nyíljon
A síró szám, s az őrület lebírjon,

Ne engedd, ó, hogy önkezemmel tépjem
szivemet ki, a fiam éljen, éljen!…

Ó, Istenem, a lelkemet kitártam,
Itt állok most tépetten, ziláltan
S zokogok.

68-70. oldal, Könyörgés kisfiam életéért (Szépirodalmi, 1968)

HOLT GYERMEK ANYJA

    Anya, akinek holt gyermeke van,
a fél testével maga is halott,
és húzza, vonja le, a föld felé,
mit énjéből a földnek átadott.

    Anya, akinek holt gyermeke van,
csak félszemével néz a napba már,
a másik szeme túl a Mindenen,
holt gyermeke távol nyomában jár.

    Úgy jár közöttünk, mint ki messze megy,
vagy messze útról érkezett imént.
Mint idegen, ki otthont nem talál,
ki valahol elhagyta fél szivét.

    Csak fél szive vergődik mégis itt,
aranykalitkában sajgó, bús madár,
míg itt a földön élő gyermeke,
tilos addig a másik út, határ.

    Félkézzel végzi sok-sok dolgait,
s hiú viszályok fölött úgy lebeg
magasan, minden szennytől mentesen,
mint akit már nem érnek emberek.

    Anya, akinek holt gyermeke van,
csak félig él, lehuzza őt egy sír
s mikor élő fiára mosolyog,
az egyik szeme akkor is csak sír.

73-74. oldal, Holt gyermek anyja (Szépirodalmi, 1968)

ANYÁM AZ ŐSZBEN

Oly kicsire zsugorították az évek,
meggörnyesztették a szenvedések,
a háta hajlott, a szeme árkos,
s mint a fa kérge, arca ráncos.

Pompázó szépnek sohse láttam,
csak munkában, kopott ruhában,
remegni értünk, sírni, félni,
én nem láttam az anyámat élni.

Mint dús gyümölcsfa, megszedetten
áll ő kopárra szüretelten
a késő őszben, s földre hajlik,
panaszló hangja alig hallik.

Gyümölcsei már mind leértek,
magában néz elé a télnek,
a hosszú télnek, elmúlásnak,
lassan a földberoskadásnak.

Deres fejét az ősz belengi,
látom őt lassan ködbeveszni,
belehullni az öröklétbe,
időtlen, nagy végtelenségbe.

Termő porából élet érik,
aranyszíve a napban fénylik,
így él majd ő gyümölcsben, fában,
elmúlhatatlan anyaságban.

123

Ki a legszebb a világon?
Tündöklésem szép idején
nem néztem a tükörbe én,
két kisgyerek szemefénye
volt az arcom tükörképe,
s szólt a szívem: – Édes lányom,
ki a legszebb a világon?
– Te vagy a legszebb, anyám,
hidd el nékem igazán!

– Édes fiam, mondd meg nékem:
ki a legszebb e vidéken?
– Édesanyám, Kedvesem,
nincs nálad szebb, senki sem! –
Csillagtükrön néztem arcom,
mint egy tündér királyasszony,
aki hol volt… hol nem volt…
de ez nagyon régen volt.

Fiam elment messzeségbe,
nem nézhetek a szemébe,
s másnak mondja: – Kedvesem,
nincs nálad szebb senki sem!…
Kislányomból kisasszonyka,
csillagszeme rám ragyogja,
mint egy fényes tükörkép:
– Szebb a jóság, mint a szép!

Tó tükréhez megyek s kérdem,
ki a legszebb a vidéken?…
Tó tükrét a szél kavarja,
arcom girbe-gurba rajta…
– Hamis a tó! – Futok messze,
csorba tükör a kezembe,
csorba tükör felel nékem:
– Nem az vagy már, aki régen!

Kedves, öreg Szülőanyám,
Te mondjad meg, de igazán,
elhervadtam, csúnya vagyok?
Édesanyám szeme ragyog:
– Hidd el nékem, édes lányom,
te vagy a legszebb a világon…
S ahogy szólott, könnye fénylett,
arcom benne tündérszép lett.

133

Nem volt hiába semmi sem…
Nem volt hiába semmi sem.
Igaz, kicsit fáradt vagyok,
Acélkerék is megkopik,
Hogyha szüntelen csak forog.
Kopik, kopik, de fényesül,
Nem fogja be a rozsda sem,
Csiszolja minden mozdulat,
S forog, forog ezüstösen.

Igaz, kicsit fáradt vagyok,
Nem adnak ingyen semmit ám,
Voltak keserves napjaim,
És rengeteg dúlt éjszakám.
Amíg egy gyermek nagyra nő,
Bizony egyet-mást tenni kell,
Legalább így az életem
Nem múlt el csip-csup semmivel.

Ránézek nagy fiamra, és
Egyszerre oly üde vagyok,
Hogy a szemem harmatgyöngyös,
Hajnali rét gyanánt ragyog,
S leánykám, mint a Március,
Rügyekbe zárt kölyöktavasz…
Őt nézem és bimbókorom,
Újra fölöttem sugaraz.

Nem siratom tűnt éveim,
Hiszen az idő úgysem áll,
Csak aki meddőségekben élt,
Azé a vénség, rút halál.
Szánom az inyenc élvezőt,
Csömörnél mása nem marad,
Koldus, ki mit sem áldozott,
S nem gyűjtött mást, csak aranyat.

Igaz kicsit fáradt vagyok,
Nehéz a toll is néhanap,
De a lehalkult szívverés
Fiam szívén erőre kap,
Szépségem múlik – nem sírok,
Leánykám arcán tündököl,
Szinte sok is, e két gyerek,
Mily roppant kincset örököl.

Nem volt hiába semmi sem,
Bár néhanap békétlenül
Lázongtam, hisz’ nem tudtam én,
Hogy ürmöm mézzé édesül…
Sokat fizettem? Nem tudom,
Hiszen mindennek ára van…
Ezerszer újra kezdeném
Alázatosan, boldogan.

191-192

[…]
Azután mégis megszülettél.
Életre keltél, mint a márvány
az alkotó művész kezéből,
élő szobor, földi szivárvány,
fényből, erőből ötvözötten
megszülettél, mint képzeletben
álmodtalak, egyetlen férfi:
gyerekem, nagy örök szerelmem!

160. oldal (BELEBÁMULTAM A NAPBA - utolsó versszak)

[…]
    Anyám köténye lobog előttem,
míg végzem a munkám, és rágondolok…
A tűzhely lángja, s a fazekak gőze
homloka körül, mint fény gomolyog,
és megnől, megszépül a párában, fényben,
feje fölött ím glória ragyog…
kinyujtom karom, de nem tudom elérni…
már magukhoz emelték a csillagok.

205. oldal ANYÁM KÖTÉNYE (utolsó versszak)