Kolima 92% 53 csillagozás

Nem tudom, hogy mit írhatnèk egy olyan könyvről, ami a munaktábor borzalmait mutatja be…
Örülök, hogy Salamov el tudta nekünk mondani, hogy mit èlt át Kolimán. Viszont összeszorul a szivem ès megborzongok, ha belegondolok, hogy mindez valóban megtörtènt, nem is olyan règen.

Mit is írhatnék erről a könyvről? Azt, hogy döbbenetes? Félelmetes? Szívbemarkoló? Azt, hogy ökölbe szorul tőle az olvasó keze? Mindezek csak tompa, kifakult kifejezések, melyek sohasem lesznek képesek még csak megközelítőleg sem pontosan visszaadni azt az érzést, melyet Salamov sorai kiváltottak belőlem. A szavakat egyébként is hagyjuk meg neki, s inkább mutogassunk, rajzoljunk, vagy táncoljunk, de a szavak mágiáját hagyjuk meg neki. Oly könnyedséggel ír a legnyomasztóbb dolgokról, hogy gyanítom, ha őt arra ítélték volna, hogy pusztán 50-100 szót használhat alkotás közben, ő ebből a minimálisra korlátozott szókészletből is képes lett volna remekművet varázsolni. És ami a legcsodálatosabb, hogy minden testi és lelki szenvedés ellenére Salamovból hiányzik a gyűlölet, ami pedig szinte kötelező tartozéka a lágerirodalomnak. Nem esik a szokványos hibába, hogy élesen elválasztja „Őket”, a hóhérokat, és „Minket”, az áldozatokat, mintha a két csoport között áthághatatlan határvonal húzódna. Egyértelműen megmutatja, hogy áldozatok és hóhérok között jelentős átfedés van, áldozatokból is kiemelkedhetnek hóhérok, s az utóbbiak is bármikor válhatnak áldozatokká. S mindez arra a kijózanító felismerésre vezet, hogy amíg ember más emberek felett uralmat gyakorolhat, addig lesz láger, bárhogyan nevezzék is azt, mint ahogyan jóval Kolima előtt, s utána is, egészen napjainkig voltak, vannak, s lesznek is ilyen embertelen képződmények.

A téma nem volt új számomra, már edzett a gyomrom a hasonló borzalmakhoz, de ezzel mégis nagyon lassan tudtam haladni. Minden egyes elbeszélés borzalmai meggyötörtek, minden egyes elbeszélés vége hatalmasat üt, igazából azzal adva meg a kegyelemdöfést. Minden egyes elbeszélés egy kis halál.

Egy ilyen könyvet soha nem mernék kedvencelni. Mert mi lehetne benne kedvenc? Az a mérhetetlen szenvedés, aljasság, embertelenség, ami a múlt század huszas éveitől a hatavanas évekig (és talán még tovább is) jellemezte az orosz realitást?
Vagy csináljak úgy, mintha erről sose hallottam volna? Mert ennek a népirtásnak (ráadásul, saját nép irtásának), valahogy nem sikerül akkora hangot biztosítani, amekkorát ő is megérdemelne.
Egy dolog biztos, max egy évig húztam volna ki Kolimán. Vagy bármelyik kommunista lágerben. Persze csak akkor, ha nem halok bele már előtte a kihallgatásokba.
És ez az eszmerendszer még mindig (alsó hangon szólva) elfogadottnak tekintett, olyan még élő entitások is léteznek, akik szerint ez jó volt. Gondolom ők csak kutyát sétáltattak, botokkal játszottak, esetleg néha vadászgattak a friss, téli levegőn. Max ha nagyon fáztak közelebb húzódtak az őrtorony fűtéséhez…

Ennyire őszintén írni csak az orosz lírai lélek tud.
Salamov írt vagy kétszáz elbeszélést, ebben a kötetben kapunk belőle válogatva huszonkilencet. Súlyuk eltérő, de a szavakban és mögöttük is ott a legzsigeribb borzalom.
A legdöbbenetesebb szó számomra a rabsalak kifejezés volt, mert az embert, mint élő, lélegző tudatot, ennél mélyebbre még nem tudták számomra pozicionálni. Ez már-már a tudat nélküli zombi lét, a már minden mindegy állandósága, a totális elembertelenedés üressége.
Egy pont, ahonnan ugyan még lehet felfele út, de mögötte már semmi sincs. Csak a megváltó halál.
Döbbenetes könyv!

Közel két évtizedet lehúzni szovjet munkatáborokban már nem az az időintervallum, aminek a végét ki lehet várni. Örökös állapotnak tűnhet, ahol a számon tartható egység egy nap, amiben a ritka étkezések ismétlődésével lehet mérni az időt.
Kolima túlélhetetlen. Ha valaki látszólag mégis kikerült onnan, életének, erejének, korábbi emberi mivoltának a javát otthagyva kellett visszailleszkedni egy ismeretlen közegbe (ahol közben lezajlott egy második világháború).
A kötet történeteihez csak közelíteni lehet, átérezni majdnem olyan reménytelen, mint megtalálni az írót a hátsó borítót uraló, meggyötört lágerarc mögött.
Próbálkozni viszont erősen ajánlott.

Ajánlásra olvastam el a könyvet. Éppen az Iván Gyenyiszovics egy napját fejeztem be, s a kedvem elég borús volt emiatt. Ha már felhívták rá a figyelmemet, megkerestem a kötetet, és elolvastam Gereben Ágnes bevezetőjét. Annak alapján úgy döntöttem: néhány napig biztosan nem kezdek az olvasásába.
De csak nem hagyott nyugodni a téma. Így aztán olvasgattam. Itt ez a helyes kifejezés, mert egyhuzamban ennyi szörnyűségről képtelen lettem volna olvasni.
Még mindig zakatol bennem a kérdés: miért?
Miért teszik egymással az emberek ezeket a szörnyűségeket?
Szép eszméket hangoztatva követik el a legállatiasabb tetteket. A jó és szép, az igazság jelszavai mögé bújva ölnek és aláznak meg másokat, örökös rettegésben tartva mindenkit. Nincs jövő, nincs kiszámíthatóság, csak a pillanat önkénye.
Mindenkitől és mindentől – legfőképpen a lelküktől – megfosztva éltek ezek az emberek a tajgán. Csoda, hogy akadt túlélő, s volt, aki le tudta írni azokat az embertelenségeket, amik ott történtek. Megrázó és felemelő ez a kötet. Egy idézetet választottam zárásként:
„Rég megfogadtam, hogy ha megüt, kész, vége, nem csinálom tovább. Visszaütök, s főbe lőnek. Csak hát zöldfülű kezdő voltam. Amikor legyengültem, legyengült az akaraterőm, az értelmem is. Könnyen meggyőztem magamat, hogy tűrjek, nem volt bennem elég lelkierő a visszaütésre, az öngyilkosságra, a tiltakozásra. Kikészült rab voltam, és a kikészültek filozófiájának törvényei szerint éltem.”

Kényelmes, tárgyközpontú, teljesítménycentrikus, „mertmegérdemled”, világunkban nehéz elképzelni milyen is az ha máról holnapra csak egyetlenegy dolog motivál, tölti ki a tudatodat, ad értelmet napjaidnak. Ez pedig nem más mint élni még kicsit. Salamov a maga egyszerű módján pontosan ezt az érzést szeretné megosztani mindenkivel. A Gulág-irodalom a negatív erőkről szól ahol az olvasó – ha picit is azonosulni akar történtekkel – önkéntelenül is otthagy magából egy darabot a könyv lapjai között, hogy azután meghasonulva, tegye félre a könyvet s gyűjtsön újra erőt melyet ismét elveszít majd a lapok között bolyongva. Én ezekhez a történetekhez rengeteg szépirodalmat fogyasztotttam, kompenzáció gyanánt, hogy helyükön maradjanak a dolgok bennem. Salamov pedig megajándékozott azzal, hogy – kényelmes fűtött otthonomba ülve, jóllakottan, kialudva – elmehettem vele egészen a falig, mert néha el kell menni a falig, mégha csak virtuálisan is …

nem írhatom lelkem szerint, hogy nagyon tetszett a könyv, de szívem szerint ezt írnám… most mitévő legyek…?
a lágerirodalom témájában (bár nem oly nagy híres név, mint Szolzsenyicin), Salamov az egyik legfontosabb író számomra
lebilincselt, elborzasztott, lelkileg tönkretett – de mégis elolvasnám újra…

Nagyon nehéz olvasmány- kilátástalanság, éhezés, lelki gyötrődés, a emberi gonoszság különböző megnyilvánulásai, fájdalom, satöbbi. De a történetek nagy részében-a túlélésbe vetett hit, az aktuális nap végének megélése, az élhető jövő elérhetősége. Remek megfogalmazások, olykor kesernyéskeserves humort is belopva egy borzasztó életút évtizedeibe.