A ​második ég 1 csillagozás

TÁVOZÓ

Elszáll a nap. Könnye hull már, drágám.
Takard be szíved: fázni fogsz nagyon.
Látod a fákat, meghajtott derékkal
fenn toporognak mind a dombokon.
Ez hát az ősz. A dérütött, magányos.
Anyánk, apánk lassuló lépteit
áttörhetetlen vadvízként, mocsáros
otromba esők lopva ellepik.
Nyűgös testüket dérből, zuzmarából
sem mentheted ki. Nincs mód, s alkalom.
Sorsuk árvultan megunkra felöltjük.
Takard be szíved: fázni fogsz nagyon.

71. oldal

Felöltöztél és csupasz maradtál.
Barátok közt is magad maradtál.
Mert nem elég a szó a tett,
a dolgok lelke csak kivet,
ha nem tudsz elvegyülni.

Maugli könyvéből (15.o.)

Az emlék én magam vagyok.
Ahogy növekszem úgy fogyok,
Halok naponta.
Minden örömért itt hagyok
Valami csorba
Ámulást, kinőtt hitet, –
S nyüszít a lét rám, rég kitett
Kutyakölyökre.
Jaj, csókák! Ne engedjetek!
Füstként elillan kisgyerek-
Voltom örökre.

Jaj, csókák (8.o.)

– Ugyan! Annyi mese van a világban,
s mind, mind, mint törpe gomba
oly egyforma:
először minden csak goromba,
hogy a torkomban kapar a macska,
és lesz belőle nagy, piros sírás,
aztán a hangod kiderül,
hozzádbúvok és csuda, csuda jó
bizsergés fut a hátamon, –
hát ennyiből áll minden írás.

Csipet és az irodalom (76.o.)

Egérfogó

Mit vehetsz el tőlem, halál?
Tán a meg nem történt jövőt?
Mi meg nem történt, nem enyém,
mi lesz, az még nem én vagyok.
Dallamtalan dal, sejtelem,
csak testetlen kering velem.
Felásatlan kút, rejtelem, nincs mélye, csobbanása sem.
Utcája, háza délibáb.
Vetetlen kert. Vad tátikát,
szamárkórót se nyit ki rád.
Felállványozott képzelet
keskeny padlóján átvezet:
ringó mélységét észlelem,
meghitt sarkait nem lelem,
mert minden otthon, kényelem
már egy darab múlt. Védelem
a szokás, összetartozás.

Próbáld elvenni múltamat!
Minden foszlánya fennakad
az idő ágán, s ottmarad.
Tűnt kislány-sorsom szendereg
arany tövis közt, s nem leled.
Kócos öröme csendre ült,
mint bolygó, ami kikerült
minden vonzásból s puha űrt
talált, önsúlya pihe-tok
egyhelyben tartja. Nem mozog.
Minden, mi voltam egy darab
nyugvó valóság, kiszakadt
vonzásodból, és ott maradt
az idő ágán valahol,
csak képzeletem bujdokol
értük, de többé nem lelem
melegük. Már nem viselem
sem örömük, sem bánatuk.

Tied egyetlen pillanat,
míg a gyanutlan szív kihagy,
de az a perc sem én vagyok:
enyészetre felmosdatott
alkalom csak, mit elhagyott
az érzelem s az értelem.

Mit vehetsz el tőlem halál?
Csak az omló húst, vért, inat,
s a gyöngyházfényű csontokat.

20-21. oldal

A sárga madár
Mese

Mit tudtam én, hogy a gyermeki szívnek
minden rezzenése örök távolodás,
s az új meg új sikerekben saját kezemmel
kalapálom önnön magányom bazalt-kupoláját?
Csukódik a világ körülöttem.

30. oldal

Mert minden tárgy elárul, mit elme megteremt.

Veronika kendője (112, 113.o.)

{…}
jószagú holmik, finom csemegék és
bonyolult könyvek rejtőznek a koffereikben, –
jószagú tréfák, fínom nevetések,
bonyolult jelzők buggyannak friss szavaikban,
s én hánykódok, ingok közöttük, mint tengerre rúgott,
megüresedett bárka, s káprázik a szívem.

A sárga madár (30.o.)

GILICE-HANGON

Naptűz. Ég, aszalódik a nyár.
Sír-rí gilice-hangon anyám:
Köll-köll-kökölyke,
szívedre vond,
bujj-bujj-bubóka,
ólom a gond.

Szunnyad a magzat szívem alatt.
Verdesi szárnya a falakat:
Köll-köll-kökölyke,
tűz elragad,
bujj-bujj-bubóka
védd hát magad!

Eljön időm, vashámba befog.
Hallom anyámat, egyre zokog:
Köll-köll-kökölyke,
zúzza fejét,
bujj-bujj-bubóka,
tágul a lét.

Fekszem, verődöm. Véres az éj.
Telve szavával színig az éj:
Köll-köll-kökölyke,
meghal, akin
bujj-bujj-bubóka,
nyargal a kín.

Szunnyad a gyermek hóvánkoson.
Szívemen jajja átaloson:
Köll-köll-kökölyke,
félni talált,
bujj-bujj-bubóka,
s szült új magányt.

87-88. oldal

… a dolgok dübörgése közül kihasított tenyérnyi sárga nyugalom hová kankalint vetnék sárga nevetést gyermekláncfüvet ezernyi drága haszontalanságot és sárga sárga fényt eresztenék Mert nagyon szeretem a napot…

Veronika kendője (115.o.)