Találkozások ​Jeszenyinnel 1 csillagozás

Télen csak ketten voltunk otthon anyámmal. Sok mesét mondott, de valamennyi ijesztően egyhangúnak és unalmasnak tűnt, mert anyám mindegyikben énekelt. Például az Aljonuskáról szóló mesében Aljonuska olyan keservesen hívta a kisöccsét, hogy nem bírtam tovább, és könnyezve kértem anyámat, ne énekeljen ezen a helyen, inkább csak mondja. Anyám sokat mesélt a szentekről, s azok is egytől egyig énekeltek.

15. oldal

– Nincs miért kuporgatni a pénzt, meghalunk, s mindent itt hagyunk.

12. oldal

Szomorúan, riadtan, de már kezdem megtanulni, hogy azt mondjam magamnak: gombold be, Jeszenyin, a lelkedet, éppolyan kellemetlen, mint a kigombolt nadrág […]

158. oldal

– Kinyitottam a doboz fedelét, és hirtelen megláttam, hogy az oldalán végigfut egy hatalmas pók… Úgy megijedtem, hogy lehúztam a félcipőmet, és egy csapással agyonütöttem. Csak egy pillanat műve volt! És lám, most azt gondolom… Nos, talán ebben a dobozban született és élt éveken át ez a pók. Ez volt az ő fekete és sötét világa. A világ elemeit nem ismerte. Az ő világa volt határolt sarkaival, meredek felületével. De ez volt a világmindensége, ezen túl minden csak a Semmi vagy az Ismeretlen. A pók ebben a világban élt, nem tudta, hogy egész világa csak a kalapdoboza egy bizonyos Isadora Duncannak, akinek eszébe jutott, hogy Berlinbe repüljön! És ebbe a világba hirtelen betört valami soha nem látott, érthetetlen, vakító dolog! És lám, beállt a halál! Ez a nagy ismeretlen erő, amely váratlanul a halálát okozta, én voltam. És lehet, ez az, amit az emberek az életben istennek tartanak. Talán mi is egy ilyen kalapdobozban élünk?

238. oldal

– Mit nevetsz?
– Olyan mulatságos – válaszolta Szergej.
– Sokszor nevetgélsz, mikor egyedül vagy?
– Miért? – kérdezte Szergej.
– Mert a fegyakinói sekrestyés is nagyon szeretett olvasni, állandóan csak a könyveket fajta, s aztán belebolondult. És mibe? Hát a könyvekbe, Hej, pedig micsoda sekrestyés volt!
Szergej nevetni kezdett.

15. oldal

Az imazsinista életformára sokkal nagyobb szüksége volt Jeszenyinnek, mint a fiatal Majakovszkijnak a sárga blúzra.

107. oldal

Nem akarom eltakarni cilinderrel az erdei ördög szarvait!

107. oldal

Látni lehetett, soha nem szeret más országot, és utolsó órájáig fogja magasztalni „ihletben égve a föld egyhatodát, amelynek neve: Oroszország”.

116. oldal

– Igen! Ide figyelj, Liza néném! Felháborító dolog! A szobában nincs tinta! Érted? Verset akarok írni, és nincs tinta! Kerestem, kutattam, de hiába. Nézd mit tettem!
Feltűrte ingujját, és megmutatta a karján lévő sebet. Lett nagy szörnyülködés. Usztyinova komolyan megharagudott. A vitát így fejezték be:
– Szergunyka! Utoljára figyelmeztetlek! Ha eztán is így viselkedsz, többé nem ismerjük egymást!
– Liza néném! Mondom, ha nem lesz tintám, még egyszer megvágom a karom! Mi vagyok én, könyvelő, hogy elnapoljam?
– Lesz tinta. De ha még egyszer rád jön az éjszakai írhatnék, s a tinta ki lesz száradva, nyugodtan várhatsz reggelig. Kutyabajod se lesz.

147. oldal

És igaz is, ki a fenének kell ez a lélek, amelyet nálunk Oroszországban pudra mérnek. Teljesen fölösleges ez a nemezcsizmás lélek, amelynek piszkos Akszjonov-haja és -szakálla van.

158. oldal