Számomra Váradi József neve nem mondott semmit, ismeretlen volt. A borítóra figyeltem föl. Utólag kiderült, nem alaposan.
Nem vagyok megszállott hegedű fan, úgy értve, nem gyűjtögetek rá vonatkozó kis tárgyakat, nem is kell, ugyanis mindig kapok. Tévedés azt hinni rólam, hogy ezek nagyon jót tesznek velem. Semleges.
De. Az igazi hangszer látványa, szépsége megindít. Akár élőben, akár képen, festményen. (Nagy kedvencem Man Ray fotója: Ingres hegedűje. Fantasztikusan szép alkotás.)
A könyv borítójára visszatérve. Tudtam a témát, hiszen a cím mindent elárult, nem kellett ehhez fülszöveg sem. Meglátva a hegedű testet eldöntött volt a könyv sorsa. Kikölcsönöztem. Minap mikor kezembe vettem, akkor megdöbbentem. A húrok helyett szögesdrót. Borzasztó, de nagyon ötletes kivitelezés a tartalmat tekintve.
A szerző ugye Kicsi Tyson. Nem tudtam. Rákerestem, hallgattam őt, néztem klipeket, beszélgetést vele. Ugye zongorázott, szövegíró, stb. Kezdett szimpatikussá válni.
A rap műfaj számomra nem mond sokat, nem értek hozzá, nem mindennapos rutinom a hallgatása, a szövegre főleg nem figyelek, inkább a ritmikára, számomra az a megkapó benne. Nem sorolok föl előadókat, egy külföldit és egy magyart hallgattam eddig szívesen, sőt kerestem is őket. És íme egy újabb magyar cigány előadó, aki már több könyvet megjelentetett. Érdekelt hogyan ír.
Tanultam tőle, mert tanított. Megjegyeztem pontosan mikor volt a roma holokauszt. A könyv végi többszörös megerősítés által sikerült jól bevésnem. Megtanultam, hogy a hallgató moll hangnemű, végtelenül szomorú és fájdalmas, de gyönyörű, lassú cigánynóta.
A történetet szép ívben építette föl. Abba nem akarok belemenni miről szólt, mindenki tudja, nincs már olyan közülünk, aki nem olvasott volna ebben a témában.
Ami nem tetszett. Túl nagy volt a kontraszt a lágeri történések és az azt megelőző életre visszaemlékezések képei között. Tudom, tudom, kellett az a szál is, hiszen mibe kapaszkodott volna szerencsétlen főszereplő, csak hát nagyon szirupos, végtelenül szentimentális volt.
A hegedülésről is írt a szerző, bár ne tette volna. Sem a hangszer, sem a vonó nem vonaglik a kezünkben. A testünk, a karunk talán igen. Már akinek. Aki túlzottan vergődik, szeretném kupán nyomni. Nem természetes számomra.
Paganini La Campanellája van olyan nehézségű (ugye a h-moll hegedűverseny III. tétele ez), hogy fegyelmezetten érdemes előadni, ha vonaglik a vonó, akkor ott már nagy baj van.
Összességében nagyon nem bánom, hogy elolvastam. Sőt. Várólistásak a szerző eddigi könyvei.
Végszavaim: a brácsa teste és hangja mennyei(bb) gyönyörűség!