Szivárvány ​Birkenau felett 88% 39 csillagozás

A holokauszt irodalom – remélem félreértések nélkül szabad ilyet mondanom – mindig is egy olyan téma volt, amiről bármikor, bármennyit bírtam olvasni. Válogatós is lettem emiatt az utóbbi időben, de most Váradi József könyvét csak dicsérni tudom. A maga brutális, nyers, gyomorforgató valójában telve volt a történet bajtársiassággal és akaraterővel, és néha felbukkant az emberi érzések legmélyebbike, a remény is.
Nagyon tetszett Mengele ábrázolása, még ha néha teátrálisnak is éreztem, de az ördögöt magát hogyan is lehetne máshogy ábrázolni? Félre kellett ezek után a fejezetek után tennem a könyvet, nehezen bírtam megemészteni a sok szerencsétlen sorsot. A szörnyűségek vad ábrázolása kikezdte a lelkemet, mégis ismerni kell ezt a történetet, egy különösen hiteles olvasmány, alapos kutatómunkával a háta mögött.

Valahol tetszett, valahol viszont nagyon mesterkéltnek éreztem. Főleg Mengele személyét illetően tűnt sok(k)nak a könyv, számomra már túlzás volt, hogy az író a doktor kísérleteit az ördögi megszállottság köré építette. Persze simán elhiszem, hogy a valóságban minden műtét és kísérlet megtörtént, és tudom, hogy kellett hozzá egy nagy fokú őrültség is, mégis annyira sarkalatosnak éreztem a személyét, a gyomorforgató műtétekről nem is beszélve, hogy a könyv közepétől folyton azon agyaltam, hogy az író a saját ellenszenvét is beleírta a sorokba, és nekem, mint olvasónak, kötelező (lenne) együttéreznem.
A téma egyébként érdekes és hiánypótló, a cigány holokausztról ugyanis eddig még nem született túlzottan sok könyv, ebben a formában azonban számomra kevés volt ahhoz, hogy 3,5 csillagnál többre értékeljem.

Számomra Váradi József neve nem mondott semmit, ismeretlen volt. A borítóra figyeltem föl. Utólag kiderült, nem alaposan.
Nem vagyok megszállott hegedű fan, úgy értve, nem gyűjtögetek rá vonatkozó kis tárgyakat, nem is kell, ugyanis mindig kapok. Tévedés azt hinni rólam, hogy ezek nagyon jót tesznek velem. Semleges.
De. Az igazi hangszer látványa, szépsége megindít. Akár élőben, akár képen, festményen. (Nagy kedvencem Man Ray fotója: Ingres hegedűje. Fantasztikusan szép alkotás.)
A könyv borítójára visszatérve. Tudtam a témát, hiszen a cím mindent elárult, nem kellett ehhez fülszöveg sem. Meglátva a hegedű testet eldöntött volt a könyv sorsa. Kikölcsönöztem. Minap mikor kezembe vettem, akkor megdöbbentem. A húrok helyett szögesdrót. Borzasztó, de nagyon ötletes kivitelezés a tartalmat tekintve.
A szerző ugye Kicsi Tyson. Nem tudtam. Rákerestem, hallgattam őt, néztem klipeket, beszélgetést vele. Ugye zongorázott, szövegíró, stb. Kezdett szimpatikussá válni.
A rap műfaj számomra nem mond sokat, nem értek hozzá, nem mindennapos rutinom a hallgatása, a szövegre főleg nem figyelek, inkább a ritmikára, számomra az a megkapó benne. Nem sorolok föl előadókat, egy külföldit és egy magyart hallgattam eddig szívesen, sőt kerestem is őket. És íme egy újabb magyar cigány előadó, aki már több könyvet megjelentetett. Érdekelt hogyan ír.
Tanultam tőle, mert tanított. Megjegyeztem pontosan mikor volt a roma holokauszt. A könyv végi többszörös megerősítés által sikerült jól bevésnem. Megtanultam, hogy a hallgató moll hangnemű, végtelenül szomorú és fájdalmas, de gyönyörű, lassú cigánynóta.
A történetet szép ívben építette föl. Abba nem akarok belemenni miről szólt, mindenki tudja, nincs már olyan közülünk, aki nem olvasott volna ebben a témában.
Ami nem tetszett. Túl nagy volt a kontraszt a lágeri történések és az azt megelőző életre visszaemlékezések képei között. Tudom, tudom, kellett az a szál is, hiszen mibe kapaszkodott volna szerencsétlen főszereplő, csak hát nagyon szirupos, végtelenül szentimentális volt.
A hegedülésről is írt a szerző, bár ne tette volna. Sem a hangszer, sem a vonó nem vonaglik a kezünkben. A testünk, a karunk talán igen. Már akinek. Aki túlzottan vergődik, szeretném kupán nyomni. Nem természetes számomra.
Paganini La Campanellája van olyan nehézségű (ugye a h-moll hegedűverseny III. tétele ez), hogy fegyelmezetten érdemes előadni, ha vonaglik a vonó, akkor ott már nagy baj van.
Összességében nagyon nem bánom, hogy elolvastam. Sőt. Várólistásak a szerző eddigi könyvei.
Végszavaim: a brácsa teste és hangja mennyei(bb) gyönyörűség!

Holokauszt szakértőként, az összes ezzel a témával foglalkozó könyvet többször is elolvastam. Jó magam is számtalan tanulmányt, cikket írtam, és rengeteg kutatással töltött év van mögöttem.
Nyugodt szívvel jelentem ki, hogy Nyiszli Miklós óta nem olvastam hitelesebb leírást.
És most nem a történelmi adatokra gondolok, hanem arra amit a regény elolvasása után, érez vagy gondol az ember.
Már a regény első fejezeti után megdöbbentem, hogy egy fiatalember, aki ugye az életkora miatt nem is lehetett ott, hogyan tud ennyire életszerűen ábrázolni.
A kisérletek, vagy a tábor leírása… Precíz.
A rövid leírása Mengeléről ördögien tökéletes.
De már az legelejétől kezdve, félelmetesen hozza azt a hangulatot, ami ott uralkodott.
Jelenleg ez a regény mutatja be a leghitelesebben a Birkenauban történt borzalmakat.
Váradi Józsefnek egy nagyon komoly kutatómunkát kellett elvégeznie ahhoz, hogy ezt a regényt így megírhassa.
Nem is értem hogyan, mert például fizikailag lehetetlen egy Birkenau témájú történetbe emberséget, reményt vagy lelket becsempészni. De ennek az írónak sikerült.
Úgy tudom hogy a könyvben olvasható ; A vagon című versből, az Életmenete alapítvány(!) segítségével készült már egy videó is.
Mrkanita véleményét pedig meg kell cáfolnom, mivel Dr. Edith Eva Eger sorai, még csak érzetre sem tünnek fel sehol, de tovább megyek:
Ez egy páratlan regény. Ez más.

Mindig érdeklődve olvasok a holokausztról szóló könyveket. Ennek a könyvnek főként a címe és a fülszövege fogott meg. A rövid fejezetek gördülékenyen olvashatók, de egy-egy borzalmas jelenet után meg kellett állnom, mert nagyon részletesen voltak leírva Mengele tettei. Váradi Józseftől most olvastam először, de szívesen megismerném a többi könyvét is.

Ha azt gondolod, a szivárvány a remény szinonímája a könyvben, akkor nagyot tévedsz. Nyers kíméletlen őszinteséggel mutatja be a mű a roma-holokauszt során elkövetett rémtetteket, és Mengele ámokfutását. Azt gondolom a holokauszt-témáról nem lehet eleget beszélni, de úgy érzem, a nyers naturalizmus a könyvben sokszor öncélú. Amúgy kétségkívül hiánypótló alkotás, hiszen a roma-holokausztról alig született könyv

Nagyon jól megírt könyv. Az arcodba vágja , nem szépít. Brutálisabb ha a könyv olvasása közben Paganini La Campanella hallgatod.

„Isten sohasem hagy el téged, fiam. Néha félrenéz, mert másokra is figyelnie kell. Olyankor te is elhagyatottnak és elárvultnak érezheted magad. De végül Isten mindig visszafordul hozzád, mert ő soha senkit nem hagy örökre magára. Soha. Senkit.”

Számtalanszor tettem már fel a kérdést életem során, hogy ha van Isten, hol volt akkor, mikor ez a borzalom megtörtént. Hogy emelhette el tekintetét a koncentrációs táborokban szenvedő emberekről? Hogy hagyhatta, hogy a valaha volt legnagyobb féreg, Josef Mengele szabadon gyilkolja meg gyermekek tucatjait? Hol volt még ennél is nagyobb szükség vigyázó szemeire? Minél többet olvasok a témában, annál messzebb kerülök a választól…

Mikor ezeket a sorokat írom, február eleje van, de biztosan tudom, hogy számomra idén ez A KÖNYV. Váradi József olyan csodálatosan használja a magyar nyelvet, ahogy regénybeli hőse, Lakatos Ágoston játszik a Stradivarius hegedűn, Szavai a lelkem legmélyéig hatoltak, és volt, hogy megmosolyogtam a szerelmes emlékkockákat, máskor pedig felzokogtam a metrón a haláltábor ártatlan lakóinak szenvedései miatt. A sorok között észrevétlenül visszarepültem az időbe, és meneteltem a halálra ítélt emberekkel órákon át a barakk előtt vagy álltam órákig a reggeli Appellek alatt. (Az egyetlen negatívum, amit a könyvvel kapcsolatban elmondható, hogy végig helytelenül van leírva benne ez a szó, ráadásul mindig másképp hibás.)

nagyon sokat sírtam.
Váradi Józsefnek sikerült egyszerre megmutatnia a poklot és a mennyországot Birkenauban. egyszerre érezhető a regényben a totális embertelenség, és a kipusztíthatatlan, elvehetetlen emberség.
nehéz volt olvasni, és nehéz volt letenni. nehéz volt olykor lapozni is, nem vágytam a borzalmakból egy szóval se többre, de nehéz volt nem sodródni az élni akarás lendületével.
nekem ez az első holokausztregényem, ami cigányokról szól.
hálás vagyok, hogy Váradi József ezt képes volt megírni. én ennyire érzelmesen dermesztő regényt még nem olvastam a témában.
nincsenek elég erős jelzők, amikkel szólni lehet arról, hogy ehhez a rgényhez nagyon keményen fel kell készíteni az idegrenszert. de megéri.

Csodálatos könyv, noha a téma nehéz és megosztó.
Minden leírt szörnyűség ellenére magávalragadó.
2 nap alatt olvastam el, mert letehetetlen volt.
Váradi József gyönyörűen használja a magyar nyelvet, lélekemelő, lélekmelengető írás.