Szitakötő 83% 165 csillagozás

Nyomasztó, szorongást keltő regény ez. Ahogy haladtam vele, egyre erősebbé vált az érzés: mi értelme élni? Ez a végére sem változott. Nyolc emberi sors, és egyik sem tud annál többet felmutatni, mint hogy gyerekeik születtek – már akinek születtek –, és kész. Semmi több. Éltek – de minek? Ez nyomasztó, mert a legtöbb ember életére igaznak tűnik. Pedig az élet ennél több, csak az valahogy nem jön át ebből a regényből. A lét hiábavalósága viszont annál inkább. Vajon Miklósnak valóban ez volt a mondanivalója ezzel a regénnyel? Különös, hogy olyan brutális erővel sugárzik a könyvből ez a „hiábavalóság” érzés, amitől még rémálmom is lett. Csak erős lelkűeknek ajánlom, pedig nincs benne horror – a horror maga a lényegében üres élet. [azt, hogy végül még a jövőbe is „beletapicskol” a történet, már sok – kicsit komolytalanná teszi a regényt, de oldja is a feszültséget: különösen a bevásárlóközpont elnevezése, amin jó röhögtem – ez az egyetlen poén a könyvben].

"Ahhoz túl későn születtünk, hogy benne legyünk ötvenhatban, ahhoz meg túl korán, hogy most újult erővel vessük magunkat a kapitalizmusba. Nem vittük sokra, egyikünk sem.' (278. o.)

Nemzedékünk regénye – akár furának tűnhet, bár nem vagyok a regény szereplőivel egykorú, én mégis annak érzem: 'nemzedékünk regényének', jóllehet én nem, de a szüleim közel egykorúak velük (picit fiatalabbak tőlük), és nekik köszönhetően azért én is, mint gyermekük, átélhettem, ha nem is konkrétan, de elbeszéléseikből, elszólásaikból, de akár elhallgatásaikból is a fiatalságukat nyomasztó gondokat (is)…
Vámos Miklós írt már hasonló visszaemlékező regényt, az Apák könyvét ebben az őrá kimondottan jellemző 'történetmesélős' stílusban, csak akkor a történelem mélyére ásott le egyetlen család esetében és annak járt utána, hogy milyen sors jutott az elsőszülötteknek. Most szintén hasonlót tett, bár az ábrázolt és egészen intimen lecsupaszított korszakot szűkebbre vette (a csodálatos 20. századunkra, 1950 és a 2010 közé), kiegészítve egy kis fricskázóan adomázó, (nekem-mindegy-én-már-úgysem-érem-meg stílusban megírt) 'Édesvíz' ízű sci-fivel (egészen fantasztikus módon éli túl kortársait) – és a sztorizgatást kiterjesztette a 8ak (a vége felé már 9-ek) baráti társaságára. Ebből viszont egy alapos és kifejezetten éles szociofotót rakott elénk rajta a Nyolcakkal, majd az egyre bővülő Nyolcakkal, végül az egyre fogyatkozó Nyolcakkal.
Nagyon érdekes volt számomra, nagyon megfogott és meg is rendített – sok esetben együtt éreztem néhai szüleimmel, és egyáltalán nem irigyeltem őket az őket körülvevő politikai éra és hangulat nyomasztó terhei közepette leélt életükért.
Ennek a nyolc szereplőnek a rendszeres találkozásaiból követhetjük nyomon a történelem változásait – kicsik, kb. 6 évesek, amikor megismerkednek: részt vesznek a hízótáborban, és „megalakulnak”, valamint naplót kezdenek; aztán ismét összekerülnek az építőtáborban, majd Lencsibaba édesanyja táborában, Szarvason, szintén. Ifjúkorukban – számomra egészen elképesztő módon – mindenki megfeledkezik egyéni tehetségéről és a barátság megőrzése végett ill. azért, hogy a nyolcak együtt maradhassanak, inkább a város (jelen esetben Szeged) lesz meghatározó az életükben, és ott igyekeznek bekerülni valamilyen felsőoktatási intézménybe – hááát, ez nekem furcsa volt spoiler. Később, fiatal felnőttként még a munka világa egy darabig összetartja őket, de a karrier és a családi élet kezdi kikezdeni a Nyolcak közösségét, igaz, hogy mégsem tudja felőrölni azt, mert mindig megtalálják – Vica szervezőkészségének hála – a módot arra, hogy egy-egy Szilveszterre, hajókirándulásra, közös nyaralásra összejöjjenek – a baráti társaságból ki-ki valamilyen összeköttetését és befolyását is bedobja nem egyszer. Bólogatva olvastam egy-egy jó pártösszeköttetésnek hála a nyaraló-, a pihenőház vagy akár a hotel megszerzéséről – bár a szüleim nem voltak párttagok, mégis mindenki tudta abban az időben: így ment ez… off

Számomra megdöbbentő volt, hogy mennyire figyelték az embereket spoiler
A másik dolog, ami igen mélyen megérintett, hogy aki meghalt és nem öngyilkos lett – az mindegyik rákban halt meg…
Szép kezdeményezés volt részükről az Alapítvány, amelyből a meghalt társaik gyerekeinek taníttatását fedezték.

Ha lehet legszimpatikusabb szereplőt választani, akkor az számomra Vica volt, a legkevésbé Malacit tudtam megkedvelni; hogy kinek volt a legtragikusabb a sorsa? Hú, ez is nehéz kérdés, de talán Snecit és Kobra Karcsit is megelőzve írom le Tibi (Rozsos) bácsi nevét… pártvonalon futott a szekér – egy darabig – de aztán kiderült, milyen is az, ha valaki tudás nélkül kerül jobbnál jobb pozícióba, majd kifut a szekér a feneke alól…és ezt egyáltalán nem rosszmájúságból írom, inkább, mint tényt…
A történelmi helyzetek élet legnagyobb „megúszói”: Lencsibaba, Malaci és talán még Selmeczy Jolán is – Lencsibaba számomra olyan volt, mint egy macska, mindig talpra esett, de valahogy sosem látszott bánkódni, ha valami rosszul jött ki, vagy nem jött úgy össze, ahogy szerette volna, igaz, megvolt mögötte a biztos szülői támogatás, ami egyértelműen hiányzott Joli háta mögül, Malacinak pedig kib*tt nagy mázlija volt mindenkor… (kivéve a halálát)
Rengeteg változásnak lehettünk tanúi ez alatt a (sci-fi szál nélküli) 60-70 évnyi időszak alatt – őrület, mennyire változékony tud lenni egy ember élete még ha a családi részét is nézzük – számomra marha sok volt a válás, szétköltözés, újraházasodás, második sőt harmadik házasság v. kapcsolat… az ifjúkori szabadosság is hm… – azt hittem ezekből a szempontokból nézve a mi korunk sokkal negatívabb, aztán ki kellett mondanom magamban halkan, hogy á, ez egyáltalán nem volt a maitól jobb, csak másabb…
Szóval számomra egyfelől tanulságos is volt olvasni, érzelmeimre is kellőképpen hatott, és azt hiszem a történelmi tényeket is tekintve, csak annyira volt fikció amennyire kellett és annyira volt tény, amennyit én magam is sejtettem…
Nem is tudom, írtam már magáról a regényről? Vagy ezek csak a felmerülő gondolataim?

Mindenkinek ajánlom olvasásra, aki szereti, ill. eddig is szerette Vámos Miklós stílusát (én bizony igen sok évet hagytam, ki, és bevallom, hiányzott), sőt, kifejezetten azoknak ajánlom, akik szeretnék megismerni és meghallani Vámos Miklós halk, visszafogott de annál beszédesebb hangját…

Amúgy tele van az egész különféle retró tárgyakkal, mint pl. a herfli, tercel, snóbli, stanicli, kantin, századkönyvtár, tábortűz, 'Bitlesz', 'Rénzser7', Ho Si Minh, Gagarin, Geisler Eta; szabógallér tészta (ez amúgy mi is?), sercli, román vámosok megmagyarázhatatlan elkobzásai és az jó részét belengi a Táncdalfesztivál hangulata (Illés, 'Szörnyű Levente' kontra Kovács Kati dilemmával)

„A többieknek, akik tágas, világos otthont, Lada ezerötszázast, mosógéppel porszívóval felszerelt háztartást, nagy képernyős színes tévét, önálló (nem iker ) telefonvonalat, tóparti víkendházat, szilárd szocialista családot, előmenetellel kecsegtető állást akartak, az egyetlen megoldás a párttagság.” (236. o.)

„Ne búsulj, ha valaminek vége szakadt, az valami másnak az eleje, majd meglátod!” (331. o.)

„Azt hitted, ha a szocializmusnak sanyi, végre egyenesbe kerül az ország. Fájdalmasan csalódtál, nem lehet az az ország egyenesben, ahol zsidóznak. Sose kértél helyreigazítást, ha nyomtatásban tették, azzal csak megismételnéd a képtelenséget, ráirányítanád a reflektorfényt. Sajnos, hogy szeretteid kiborultak, azt várták, lépj valamit. Ugyan, mit léphettél volna? Ez a mocsokság olyan, mint a mesebeli sárkány, ha levágod egy fejét, kettő nő helyébe. Nyugati újságírók nem értették, hogyan fajultak el a dolgok. Te sem értetted.” (302. o.)

"Még idetartozik, hogy az utolsó esténken volt a döntő. Hálisten Kovács Katit hozták ki nyertesnek a Nem leszek a játékszereddel. Toldy Máriával holtversenyben, Más ez a szerelem, fú de nyálas.
Sok második díjat adtak. Zalatnay, Hol jár az eszem, Tárkányi Tamara, Idegen utakon, Koós János, Annyi ember él a földön, és az Illés, Még fáj minden csók. Zorán, akinek jön a hang a zorrán, nem nyert semmit, csak tapasztalatot, Mi fáj, gyere mesélj.
Érdemes volt szorítanom Kovács Katiért. Aki különben ápolónő. Az ő esete is bizonyítja, hogy minden lehetséges.' (103. o.)

„Ria néni áthozatta a házából két nagyfiúval a nagy tévéjét, az a neve, hogy Duna. A dupla antennadrótot, ami egy átlátszó műanyagba van benne, mindig két önként jelentkezőnek kell tartania. Az egész társaság dirigálja őket, hogy jobbra, balra, föl, le, ahogy élesebb a kép. Sose éles, de mindegy, a végén idétlen pózokba kell megállniuk, úgy a legjobb a többség szerint.
Megy az adás, lepisszegjük a dirigálókat, hogy legalább halljuk a műsort, a Táncdalfesztivált. Emőke odavan az Illésért, amit sokan kiröhögnek, én is például. Mikor az a töpszli szemüveges fáj-fáj-fáj-fájozik, az tiszta kabaré. Szörnyű Levente. Emő szerint édi. Ja, a himlőhelyes arcával. A szája meg, mint a harcsának. Zalatnay idegesítő az elcsukló hangjával. Hol jár az eszem.
Kovács Katinak szurkolok. Nem leszek a játékszered. Kár, hogy rettentően kidagadnak az erek Kovács Katinak a nyakán. Legalább ne mutatnák közelből.” (91-92. o.)

„Először géppel akartam írni, azt legalább el tudod olvasni, de aztán ráemlékeztem, hogy te mondtad, magánlevél írógéppel modortalanság, kézzel kell. Ezért kapod a macskakaparásom.” (77. o.)

„Két kocsival mentek az Országházba, Malaci mesélte el. Bátran bekanyarodtak elébe, se rendőr, se díszőr nem állította meg őket. Ott parkoltak a képviselők autói, Malaci úgy látta, legalább húsz százalékuk Trabant. Kijelentette, hogy ő nem bízik olyan politikusban, aki Trabanton jár. (…) Szerinte aki a saját anyagi helyzetét sem tudja menedzselni annyira, hogy rendes autót vehessen, az hogyan tudná intézni az egész ország ügyeit?” (276.o.)

„A szocializmus gyönyörű volna, de kivitelezhetetlen! Még sehol se sikerült, nem is fog. Mikor életemben először Olaszországban jártam, egy kis faluban a tengerparton, minden halász veregette a vállamat, hogy ők szocialisták. Közben akkora hajókkal dolgoztak, mint a Kossuth-gőzös a Dunán. Mondtam nekik, a szocializmus azzal kezdődik, hogy elveszik tőlük a bárkát! Nem hitték.” (282.o.)

Hanyas vagy? Negyvenkilences? Vagy ötvenes? Én meg ötvennégyes. Akkor félszavakból megértjük egymást.
Gyerekkorunkban ez a pár év olyan sok volt, hogy szóba se álltunk volna egymással. De azóta eltelt egy fél évszázad, és minden eltelt év kisebbítette a különbséget. Közös nevünk is van: mi vagyunk a Ratkó-gyerekek. A te nemzedéked az én nemzedékem is. A te úttörőtáborod, építőtáborod, KISZ-táborod az én úttörőtáborom, építőtáborom, KISZ-táborom. Neked békés megyei hízótábor meg Szarvasi Királyság, nekem meg felsőtárkányi őrsvezetőképző meg kiskőrösi mezőgazdasági építőtábor. Ha azt énekled, A bávval, a méhhel egy az utunk, én azzal folytatom, Egy a jelszónk a béka. A te Szegeded, Szarvasod, Békéscsabád, Nagyváradod az én Gyöngyösöm – ahonnan Budapest az álmok és lehetőségek országa. Ha azt mondod, táncdalfesztivál, bólogatok, és ugyanazokat a dallamokat dúdolgatom. Ha történeteket mesélsz iskolákról, szülőkről, hiányokról és bezártságról, politikai okokból elutasított útlevelekről és felvételikről, szamizdatról, Szabad Európáról – értem őket, és tudok rájuk rímelő történeteket mesélni. Ha azt mondod, ki jelentett kiről, ki mennyire volt vonalas vagy megbízhatatlan elem, arra is arcok, nevek bukkannak fel bennem.
Ha sorolod a 8akat meg a kültagokat, én is tudnék neked mondani egy listát bel- és kültagokról. Igaz, azt a mi régi bandánkat sokkal jobban szétrázták a válások, újrakezdések, ellentétes politikai nézetek és eltérő gazdagodási lehetőségek. Nehéz lett a szívem, olvasva a könyvet, mert nem is tudtam, hogy tulajdonképpen mennyire hiányoznak azok a menet közben elveszett régi barátok.
Nem tudom, mit mond ez a regény azoknak, akik nem a mi nemzedékünkhöz tartoznak. Talán megértenek valamit belőlünk, abból, hogy éltünk, mik voltak annak az átkosnak nevezett korszaknak a szépségei és nehézségei. És mennyire nehéz volt a váltás, az átállás is. Ez a világ annyira más, hogy tanulságot, tapasztalatot átadni nem könnyű. De lehet ránk, a szülők nemzedékére, akik ezt végigéltük, kicsit megértőbb, elnézőbb szemmel nézni. Amíg még itt vagyunk.
Aztán hogy mi lesz majd, ha a Lenin körúttól az Erzsébet/Teréz körúton át eljutunk a Jövő körútig, az még nagyon nyitott kérdés. Szerencse is kell hozzá, hogy meglássuk. Nem érdem szerint osztogatják a rövidebb vagy hosszabb életet sem.

„Ma már az emberek jóformán csak a saját testi és lelki javítgatásukkal foglalkoznak. Sportolnak, kocognak, futópadoznak, mozgatóöltönyökben rázatják magukat. Meditálnak, jógáznak, többféle kócshoz, mesterhez és mágushoz folyamodnak. Ki-ki magára figyel, nem a másikra. Hiába szövögetjük a kapcsolati hálónkat egy életen át, mire legnagyobb szükségünk lenne rá, semmivé lesz…”
A kötet egy kedves ismerősöm kedvence, azért is olvastam el, és bár nem egy vidám megközelítést választott Vámos Miklós az élet bemutatásához, azért mindenképp érdemes volt részese lenni.
https://annamarie-irkal.blogspot.com/2019/06/vamos-mikl…

Kedves Vámos úr (Á, mi vagyok én, NAV-ellenőr?) Szia Miki! (Vámosúr azért vagy tizenöt évvel idősebb nálam, és nem árultunk együtt malacot…) Kedves Író úr! (És máris készíti a tollát az autogrammhoz, nem jó!) Kedves Vámos Miklós! (Majdnem, de nem…)
Kedves Miklós! (Talán még ez, de nem megy a magázás ebben az értékelésben; pedig így ötven felé néha irritál, hogy a boltban lesziáznak a huszas eladólányok, fiamkorú nagykamasz srácok. Pedig nem vagyok hiperkonzervatív. Csak valahogy olyan… S most, kedves Miklós, mégis, fiatalabbként, nonémként, a tegezést kezdeményezve írok Neked, s ezt élőszóban meg nem tenném, de a könyved késztet erre!)

Nemzedéketek regénye, írod. Én a hatvanas évek utolsó harmadában születettem. Tehát majdnem húsz évvel idősebb vagy nálam. Ha pöttyet belehúzol, a fiad lehetnék (van ilyen, a gyermekvédelemnél dolgozom; mármint nem, hogy ott a fiad vagyok, hanem tizenhét éves apák). A könyv, már megbocsáss, nem csak a Te nemzedéked regénye. Az én nemzedékemé is. Meg még a az ötvenes évek végén születetteké is. Rendben, én nem ismerem a csengőfrászt, nem hallottam a tankok lánctalpainak zörgését a Nagykörúton, nem ittam Bambit, és mire ráeszméltem, hogy létezik a Beatles, már nem is létezett, az Illést már legendaként, az Omegát meg az Időrabló-nál csíptem el. De az alufóliás Túró Rudi, a Sokol rádió, a mávval a hévvel egy az utunk nekem is élmény, és Szabadságot Corvalan-nak!, fáklyákkal körbe-körbe felvonulva a Harrer-parkolóban, meg a tömegnek a tribünről integető Apánk, Losonczival és Aczéllal az oldalán, a kötelezőn szabadon választott május elsejei felvonulásokon, meg ezer minden más: közös élmény. Csak némi időcsúszással.

Szóval, szomorú vagy vidám, de a könyv az én nemzedékem könyve is. Meglehetős rendszerességgel lejárok szerelmetesfeleségtársammal szombat esténként az óbudai Fő tér közvetlen közelében levő kis zugkocsmába, a Bánba. Kulturális hely, nem csak ivoda. Sőt!

Két napja egy jogtanácsossal ültünk egy asztalnál, meg egy bíróval. Nem ismertük őket előtte. Kb. egy hónapja egy volt halacskás-tévés rendező ült le mellénk, nem régen jött vissza keleti szomszédunktól, és könyvet adott ki az útjáról. De van itt ügyvéd, kereskedő, zenész, stúdiós, földmérő, ki tudja, ki mindenki. Ide járt drága Pipi barátom is egy időben, egészen a tavaly ilyenkori haláláig. Ő pincér… oppárdon, felszolgáló volt. (Pusztai tanár úr elmondta az iskolában: pincér az a Zokogó Majomban, a Zöld Takonyban van, felszolgáló meg a Hyatt-ben, Hilton-ban.)
Tudod, Miklós, nagyon szívesen meghívnálak Téged ott egy-két sörre, fröccsre, forralt borra, mit szeretsz? És szombatonként a tulaj, Palika főzni is szokott (ezt többször írtam már itt), ingyen adja a pia mellé!
Nem azért hívnálak meg, Miklós, mert függő lettem. Hanem azért, hogy lásd: a könyved az én nemzedékem könyve is!

Mert nekem két dologról szólt az írásod, ha nagyon leegyszerűsítem a kérdést. Egyfelől a barátságról. A baráti kapcsolatokról. Amik átívelnek a politikán, a nőkön, az életkorokon. S hogy ki kell mondani, barátok vagyunk. Meg kell hozzá alakulni, hogy legyen mihez kötni a dolgot, és kapcsolatot kell tartani. Mert ahogy a kapcsolatok fogynak, úgy süllyed el az ember.

A másik dolog, Miklós a regényed vége. Írogatok én is, de eddig csak két teológiával foglalkozó könyvem jelent meg. A szépirodalmi próbálkozásaim eddig nem nagyon érdekeltek senkit. Tavaly kezdtem el egy valamit, ami Pipinek állítana emléket. Abban írtam le, ilyentájt, csak egy évvel ezelőtt, hogy voltaképpen, ha elmúlik az ember, úgy igazán kicsudának fog hiányozni, egy-két év, egy nemzedék, és már sehol sincsen belőle semmi. Megy a levesbe minden, ami ő volt, a vágyai, az álmai, a tervei, az indulatai, minden.
Ezzel a gondolattal a Te regényedben is találkoztam. Nem üdítő gondolat, gyorsan fel is oldottad azzal a nemtudomhovátenni utolsó fejezettel.
Nem üdítő ez a gondolat, mert ezen mérleg serpenyőjén bizony mindenki lúzer. Leteszünk ezt-azt az asztalra, de mi marad belőle pár hónap, év múlva? Utánad a regényeid, nyilván. De maradnak? (Ez most nem értékítélet, értsd jól, kérlek!) S mi van, ha maradnak?
Igen, egy bizonyos életkor után az ember már nem esküvőre, hanem inkább temetésre jár. Nem belső kényszerből, szükségszerűségből. Illemből. Szeretetből. Lehangoló.

Ahogyan a könyved nem az, hiába is érnek benne véget dolgok, életek, tervek, hiába is érzik úgy a szereplők, hogy velük kicseszett az elmúlt század, a rengeteg, követhetetlen változás, miközben lényegét tekintve nem változott semmi, csak nyíltan lehet szidni Viktort, lehet Gyurcsányozni, ufózni, pökhendizni a miniszterelnököt. Mondjuk ez is valami… De közben a kis sorsok, életek, jogtanácsosok, bírók, kocsmárosok, ügyvédek, zenészek, rikkancsok, sofőrök, kofák, politikusok saját kicsi élete valahogy soha nem szputnyik vagy csellendzser, hanem olyan kis pici semmiség, nagy-nagy lukakkal és kérdőjelekkel, ami az egész értelmét illeti.

Tudod,Miklós, amikor Pipi barátom tavaly meghalt, ott volt, s azóta is ott van bennem a kérdés: vajon, amikor suhant ki belőle az élet, vajon megkérdezte-e, hogy rendben, el kell osonni a létből, de mifaszról szólt az egész? A küszködésről, a pénzért való gályázásról, a megfelelésről, szülőnek, tanárnak, főnöknek, nőnek, barátoknak? Vagy csak azokról a pillanatokról, amit Pipi is megélt pár hónappal a halála előtt: ülni egy motoron, utasként, egy felszisszentett sörrel a kezében, és úgy száz körül suhanni Esztergom felé a parti úton, üvölteni, hogy „borntubivájd”?
Egyre inkább hajlok rá, hogy az utóbbi a lényeg. Ahogyan Ofi barátom mondta Svájcba szakadva: „Mondjunk bármit is, végső soron az dönti el az életünk minőségét, hogy a női szerv, ami a napi betevőnk alanya, milyen sűrűn és milyen minőségben áll a rendelkezésünkre; mert ez minősíti az adott nőt és az egész kapcsolatot!” (Ugye, érzed, Miklós, hogy nem antifeminsta, és különösen nem szexista, fallokrata szöveg? Te biztosan érzed, tudom!)

De persze nem depiképző a könyved. Nagyon jókat is vidultam rajta olvasás közben. Köszönöm a mosolyokat, Miklós! Szelavi, ugye! S úgy különben: köszönöm az egész könyvet! Na!

P.S.:
A Bán kocsmában általában délután négy-öt között készül el a csócsa szombatonként. De Palika mindig feldobja a Fészbúkra, hogy mit főz!
(https://www.facebook.com/kocsma.ban…)

Szerettem ezt a regényt. Mert életszagú. És nemcsak azért, mert koromnál fogva valahol én is benne vagyok (bár a „8ak” épp 15 évvel idősebbek nálam). Az ötvenes évek persze számomra is „csak” történelem, de aztán szépen bele tudtam simulni a sztoriba, hiszen sok mindent már magam is átéltem, mert benne éltem. Mondjuk úgy, tudom, mit jelent a „táváris ucsítyel já dákládiváju vám”. Ezért picit tartok is attól, hogy mondjuk a FB-generáció (a 90-es évek szülöttei) miként látják majd ezt a regényt. Mond-e egyáltalán nekik valamit. Ha csak arra gondolok, hogy milyen könnyű azt mondani, hogy szegény demokráciát ma lábbal tapossák, de sokan tudjuk, hogy milyen az, amikor tényleg. Ez persze csak egyik vonulata a könyvnek, meg hát nem is politizálni szeretnék, hiszen Vámos Miklós sem teszi – egyszerűen csak végigvezeti a „8ak” barátságát az ötvenes évektől … – hogy meddig, azt el nem árulhatom :) (De nagy ötlet, tetszik „írókám” – tudod, hogy én is csak szeretetből :))
Ez a könyv valójában a barátságról szól, rólunk emberekről, akik kölykökből felnőtté lettünk, és akik így-úgy evickélnek végig az életükön. Mindenki keresi a helyét, a lehetőségeit, a boldogulását – ahányan vannak, annyifélét. Persze nyilván az sem mindegy, ki honnan érkezik – aztán az sem, hányszor tud hatost dobni. Érdekes végignézni az egyes személyiségek alakulását, a kor előrehaladtával a hangsúlyok eltolódását vagy épp felerősödését. Hiszen más fontos a 20 éves magunknak, és nagyon más a negyvenesnek. Ami talán nem változik, hogy legyenek körülöttünk barátok, olyan igaziak. Nem is fontos hogy nyolcan legyenek. Kevesebb is elég. Akikben megbízhatunk annyira, hogy ha meghalunk, legalább annyit megtesznek, hogy törölnek minket a FB-ról.

Nehéz újat mondani a könyvről. Szenzációs, érdekes sorsok vannak megírva, lehetne ilyet találni jócskán az életben. Bizonyára akadtak valós példák is. Egy kicsit a Tövispusztára emlékeztet, több évtizedes magyar viszonyok között lavírozza át az olvasót. Az Apák könyve mellett ez is kedvenc lett. Csak azt nem tudom eldönteni, melyiket rangsoroljam előbbre. 5 csillag, 5,0 pont. Mindenkinek ajánlom, aki szereti Vámos Miklós stílusát illetve azoknak, akik még csak most ismerkednének meg vele.

Lehet, igazi emlékélménye a Vámos korosztálynak lesz a könyvet olvasva. Lehet, írt már részleteiben hasonlót. Lehet, biztos is, nem lehet mindig Apák könyvét írni. Lehet, hogy a könyvben feltűnő kültag író alakja ( Vass Márton = VM. ) maga az író. Lehet azért ír a múltról Vámos mert a jelenről nem érdemes….megértem elkeseredettségét. Elmúlt a fiatalságunk oda van igazoltan jó néhány barát is.Örüljünk, hogy élünk..
„Megkérdezte Vass Mártont, min dolgozik. A sci-fi író, félmosollyal: Unalmasan kiszámítható vagyok, már megint egy regényen, a tervvel ellentétben ez is a jövőről szól…..biztos azért, hogy addig ne kelljen foglalkoznom a jelennel.”
Elég felkavaró könyv, szomorú lettem néhol, bár nem az én nemzedékem regénye. Remek korrajz barátságról, szerelemről az életünkről.
Szerintem igazi „vámosmiklósos” a könyv, nekem tetszett!
http://gaboolvas.blogspot.hu/2013/08/szitakoto.html

Óhhh, na végre ezt vártam. Az elmúlt hónapok csupa keserűség olvasmányai után, ez megmutatta az élet sziporkázó és szép oldalát is. A Barátságot, a Szerelmet, az összetartást. Meg persze a szomorúságot, elesettséget, betegséget. Az Életet a maga teljességében.
Nem mondom, hogy egyszer sem szomorított el, de melyik élet nem szomorítja el néha az embert, na jó a végén már tényleg patakban folytak a könnyeim de ez a regény szüleim nemzedékének regénye tényleg jó volt. A történet háttereként megjelenő (ma már történelmi) eseményeket, főleg az elején, persze csak a családi legendáriumból vagy történelemkönyvekből ismertem, de lassan, lassan én is belenőttem ebbe a világa, vagy mondjuk beleszülettem, mint a szereplők gyermekei. A ’80-as évektől már saját emlékekkel is büszkélkedhetek és bizony, bizony nagyon ismerős volt sok fűszer, amivel Vámos Miklós ennek a nyolc barátnak + a kültagoknak az életét ízesítette.
Azt hiszem rámutatott néhány nagyon fontos dologra is, amit talán sejtettem, de még nem voltam benne biztos. Köszönöm neki.
Karcoltam is róla egyet, mert annyira fontosnak éreztem ezt a mondatot: https://moly.hu/karcok/734117

Ti szoktátok a könyvet becsukva a szívetekhez tenni a kötetet, és hosszú percekig ölelni, majd letenni és tapsolni neki zokogva, mosolyogva? Ha nem , akkor vagy velem vannak súlyos problémák, vagy nem olvastátok ezt a könyvet (meg azokat, amikre így reagálok). Mondjuk most csak halkan tapsolhattam, és zokogni az erkélyre szaladtam, mert a fiam békésen szuszókál az apukája mellett, és hát azért, mert anyuka infantilis, még nem kell őket felkelteni.
Ez a regény nem az én nemzedékem regénye, de rólam is ír, a gyerekkoromról, és a jelenemről, s talán a jövőmről is. Mégis értem a regényt, mégis közöm volt valahogyan a 8akhoz. Miért? Mert a szüleim, barátaik és tanáraim nemzedékének története. Akkor is az, ha nem voltak hízótáborban, vagy építőtáborban. De használtak mártogatós tollat, nem értették apáik furcsa, megtört csendjét, imádták a Balcsit, tudtak oroszul, nem szerették a besúgókat, itták a Bambit, az Utas- üdítőt, nem ettek salátát a Csernobil-i katasztrófa után, tudták mi a dollárbolt, az indigós papír, igényeltek autót, telefont, vagánykodtak a VHS kazettákkal, próbálták a Commodore 64-et kezelni, igyekeztek megküzdeni a mobilokkal, iwiw-vel, facebookkal, túléltek jó néhány politikust, rendszerváltozást (direkt írom így), és mind megöregedtek, megfogyatkoztak, hiányoznak. Én ennek a nemzedéknek sertepertéltem a lába alatt, az ő beszélgetéseiket hallgattam ki, az akkori nénikre akartam hasonlítani, mert csuda szépek voltak, ők meséltek nekem sok dologról, az Életről, és annak változékonyságáról.Szeretem ezt a nemzedéket, a „született ezerkilencszáznegyvenvalamennyi”-t.
Szeretem Vámos Miklóst is. A gondolatait, humorát, emberségét, szelídségét. Azt, hogy sose mutatja se rosszabbnak, se jobbnak a világot mint amilyen. Mégis ha nevettet, szívből jövő kacaj csendül. Ha meghat, az igazi, mély zokogás. Emberi, kedves, egyszerű.
Szép rovar a szitakötő, olyan, mintha tündér lenne azzal a gyönyörű szárnyával, színes kis testével, kecses röptével. Fogynak a szitakötők. Vészesen. Ahogy ez a nemzedék is.
Hiányozni fogtok, kedves 8ak. Megszerettelek benneteket!
Lencsibaba
Jolika
Vica
Tibor bácsi
Malaci
Tóth Gyuri
Sneci
Kobra
és még
Dani, Imi, Anna
és
írókám (VM), írj még sokat, jó egészségben.
Baba 2015.