Ötvenhét ​lépés 76% 39 csillagozás

„Belecsúsztathatók retikülbe, zsebbe, autóstáskába, és erőfeszítés nélkül tarthatja őket a legkisebb női kéz is, nemcsak otthon, hanem vonaton, autóbuszon, villamoson, strandon, repülőn, de akár sorban állás idején is. ” – olvasható a kiadó könyvajánlójában. Nos igen, küllemre tényleg tetszetős ez a rövid és kompakt kis könyvecske. Sajnos nagyjából ebben ki is merül minden előnye.

Kellett nekem fanyalognom a Dunapest fiataljainak erőltetett és életidegen szóhasználatán, tessék most megkaptam. Vámos Miklós ezúttal három szegény, iskolázatlan, idős, vidéki nő szócsöveként próbált szólni az olvasóhoz, elmesélni három generáció nehéz sorsát, azonban a nyelvezet most sem sikerült túl hitelesre. A történet szerint egy dunántúli kis településen járunk, de főhőseink szókészletében szinte az ország minden tájegységének tájszólási jellegzetessége megtalálható, néhol megtűzdelve olyan szavakkal is, mint az áperté. Őszintén szólva engem inkább fárasztott ez a mesterkélt népiesség és egy másodpercig sem éreztem azt, hogy most valóban egy meglett korú falusi asszony emlékmorzsáit olvasom.

Maga a történet sem valami túlságosan eredeti, nagyjából összefoglalható néhány instant életbölcsességben. Tudniillik, hogy aki szegénynek született, az az is marad, főleg kis hazánk tájékán, valamint minden férfi megbízhatatlan szemétláda, főként, ha előkelő származású, de kiváltképp, ha író.

Mivel korábban valóban kedveltem a munkásságát és az egész életművét olvastam, így talán még nagyobb volt most a csalódottságom, mintha ez lett volna az első találkozásom az íróval.

Rá kellett döbbennem, hogy Vámos már nem nekem ír, a célközönség viszont biztosan örömmel veszi, hogy évente két alkalommal is olvashat majd ilyen kis karcsú kötetet tőle.

Nagyon szeretem Vámos Miklóst, de ez a történet most nem adta a Tőle jól megszokott élményt. Az alap elgondolás nagyon jó, nem lehet eleget beszélni és írni déd- és nagyanyáink átélt szenvedéseiről a második világháború idején. Három generáció szomorú sorsa elevenedik meg a lapokon: Ilona, Éva és Gizi története, akiket a férfiak használtak és kihasználtak. Nagyon szeretem az ízes beszédet, a tájszólást, de azt hiszem ilyen táj, ahogyan ezek az asszonyok, nők beszélnek, nincsen.
Erőlködtem, hogy szeressem, hogy megszokjam az erőltetett nyelvezetet, de nem sikerült.
A Karcsú Könyv kiadás egyébiránt tetszik, még megpróbálkozom egy másik történettel is, rehabilitációképpen.

Hát… Zagyva. Ez az első szó, ami erről az egészről eszembe jut. És azt is értem, hogy az író szándékosan olyan stílusban írja meg a könyvet, ahogy a szereplők a hétköznapokban beszélnek, de ekkora kolbász mondatokat még életemben nem láttam. Hát megöregszem, míg találok egy pontot, valahol két oldal után. Amúgy a könyv elég szomorú és megrázó, ha az embernek van egyáltalán türelme végigolvasni. A folyamatos közbeékelések miatt szörnyen élvezhetetlenné válik. Nem egy kellemes olvasmány se tartalmilag, sem szerkezetileg.

Az alaptörténet tetszett, de a műparaszt beszédet nem igazán tudtam megszokni. A másik, ami zavart, a túlvilági beszélők beemelése. A végével sem tudtam kibékülni: valahogy komikussá tette. Ha ez volt a cél, akkor rendben, de nekem nem tetszett.

A kisregény a Karcsú könyvek sorozat első darabja. 20. századi családtörténet, amelynek mesélője 3 generáció képviselője, Ilona a mama, Éva az anya és Gizi, a lánya. Mindannyian cselédek voltak a grófi kastályban, ami a 2. világháború után írói alkotóház lesz. Nem tudjuk, hogy melyik településen játszódik a történet, de akár lehetne a szigligeti Eszterházi kastély is, ami írói alkotóház lett a szocializmus idején. A cselédház éppen 57 lépésre van a kastálytól, innen a cím. A kisregény a szegény sorsú nő kiszolgáltatott nehéz helyzetét mutatja be, akiket a férfiak csak kihasználtak, megerőszakoltak, lehetett az gróf, orosz katona, író…
A kötet gyorsan olvasható, pedig nincsenek benne párbeszédek, viszont a mondatoknak szinte nincs vége, olyan hosszúak.
A vége egyáltalán nem tetszett, másra számítottam.

Vámos Miklós Karcsú Könyvek sorozatának az első része az Ötvenhét lépés. Négy nő életét mutatja be a könyv. Egy grófnőt, egy nagymamát, a lányát és az unokáját ismerhetjük meg. Az utóbbi három nő a közeli, grófi kastélyban voltak cselédek, és az a melletti házban élték le az életüket. A kastély kezdetben a grófi család otthona volt a második világháború után írói alkotóházként működött. Így négy szemszögből ismerhetjük a huszadik század sokszor kegyetlen világát, és azt, hogy asszonyoknak mit kellett elviselniük, átélniük.
Az írói nyelvezet érdekes, tájszólásban szólaltatja meg a nagymamát, az anyát és az unokát, minden egyes bekezdés tulajdonképpen egy hatalmas mondat, olyan érzésem volt olvasás közben, mintha valaki egy levegővel gyorsan mondaná el a “mondandóját”.
Szeretem Vámos Miklós stílusát, nekem ez a kötete is tetszett.
A Karcsú Könyvek kiadása pedig nagyon szép és igényes.

Vámos hosszabb regényei: pl. Anya csak egy van, Apák könyve sokkal jobban tetszettek. Ez egy gyorsan olvasható, rövid történet. Az alapgondolat jó, a kastély és négy nő története, de nincs eléggé kifejtve szerintem. Ötvenhét lépés, ennyi választja el a nádfedeles házat a kastélytól, a grófokat a cselédektől. A három nőtől, akik egész életükben a kastélyban dolgoztak, nehezen éltek, a férfiak csak kihasználták őket. Ötvenhét lépés, amit mindennap megtettek oda-vissza. Ennyi volt az élet? Csak szenvedés, munka és tűrés?
„ csak a kastélyba vágyakozott, mintha odabenn vóna a kánaán, pedig csak dógozás volt, kínlódás, megalázás, verejték és könnyek, minekünk nincs kánaán, nem volt, nem is lesz ebbe a büdös életbe”

A kisregény négy nő, három generáció története. A grófnő, és a,nagymama, anya és az unoka.
A grófi kastélytól 57 lépésre laknak. Kiszolgálták a grófnőt, és a felmenőt. A három nő sorsa elevenedik meg előttünk, hosszú váltott monológok formájában. A szerelmet nem ismerték, a férfiak csak kihasználták őket. ( gróf, orosz katona, író)
Sodró erejű a történetmesélés, tájszólásban beszélnek. A vége kissé misztikus, meglepő befejezéssel. Tetszett, hogy az anya a fákat az éltében szerepet játszó férfiakról nevezte el.