Dunapest 84% 134 csillagozás

Nagyon megörültem, mikor olvastam a hírt, megjelent Vámos Miklós új regénye. Nevezhetem őt a kedvenc magyar kortárs írómnak, a korábban olvasott kitűnő művei alapján.

Az öröm még nagyobb volt, mikor végre nemcsak hír, hanem valóság is lett a regényből, és végre nekiláthattam, hogy személyes tapasztalatot szerezhessek róla. A témaválasztás igazán vonzó, és ahogy a szerző írja a bevezetőben: Fiction és non-fiction szeszélyes gubanca.

Történelmi, irodalmi, várostörténeti, építészeti visszatekintés, megemlékezés, emlékállítás – nagy alapossággal és igényességgel kidolgozott fejezetek szólnak a vérkorszak szereplőiről, áldozatairól, történéseiről. Mindezt a Pozsonyi út 38-40. szám alatt található épületre fókuszálva idézi fel az író.
Pár éve volt szerencsém egy szervezett, városnéző túra keretén belül személyesen is bejárni az impozáns épület egy részét, így nem volt idegen a helyszín maga, ahol a regény főbb jelenetei játszódnak.

Több szálon fut, ám egymással szorosan kapcsolódó a cselekmény, időbeli váltakozással, több fejezetre tagoltan. Az Angliában élő, francia származású Linda, aki magyar férje halála után felkerekedve Budapestre látogat. Megismerkedik az említett ház tövében üzemelő Dunapark kávéházban három magyar fiatallal, egy huszonéves, nehéz sorsú lánnyal, Tóth Julival, aki kezdő képzőművész, valamint kér fiatalemberrel, Kádár Ákossal és Vas Danival, egyikük zenei szakíró, míg a másik egy könyvkiadó szerkesztője. A Dunapark kávéházban találjuk hármukat, majd megjelenik Linda – megismerkednek vele, egymással.

Közben kirajzolódik az épület múltja, története, lakói és azok élete, sorsa a II. világháborúban. Hofstätter Béla, az építtető, aki maga is a ház lakója volt, és a II. világháború üldözöttje, áldozata; továbbá Báró Hatvany Lajos, Szép Ernő, aki testvéreivel ott talált menedéket, a ház védettnek számított egy ideig, és megjelenik a két embermentő Carl Lutz, Raoul Wallenberg is a történetben.

A remek témaválasztás, gondos felépítés, nagy kidolgozottság ellenére nekem mégis csalódás ez a mű. Többnyire untattak a jelen szereplőiről szóló fejezetek, túlírtnak éreztem őket, és habár a négy szereplő nem tekinthető soknak, mégis túlzottnak, fárasztónak éreztem történetüket, alig vártam, hogy a történelmi szálon haladjunk tovább. Minden bizonnyal a sok trágár szó használata is közrejátszott ebben, melyek – feltételezem – a lazaságot, jófejséget hivatottak hangsúlyozni, ugyanakkor számomra éppen közönségessé tették a regény ezen fejezeteit.

Olyan érzésem volt, mintha két író művét olvastam volna váltakozva.
A Dunapest nem csatlakozott a kedvenc Vámos-regényeimhez. Kár érte, mert a téma adta magát, és a de erre az alkotásra is igaz a mondás: a kevesebb néha több!

Mit üzenhet nekünk egy épület a múltból? Olykor sokkal többet rejtenek a régi falak, mint azt első látásra gondolnánk.

Vámos Miklós regényének középpontjában egy 1930-as években épült újlipótvárosi luxusbérház áll, melynek falai között megelevenedik előttünk a múlt és a jelen. A két idősíkban játszódó történet egyszerre múltidézés és emlékezés. Az író saját bevallása szerint a mű alapötlete már negyven évvel ezelőtt megfogalmazódott benne, amikor ennek az ódon háznak a falai között élt.

A vegyes kritikák miatt sokáig halogattam az olvasást, de mivel 18 éves korom óta végigolvastam az egész életművét, így mindenképpen kíváncsi voltam rá. Összességében nem csalódtam a könyvben, de számomra a múltbéli szál sokkal erősebb és meghatározóbb olvasmányélmény volt, mint a jelen. A múltban játszódó történetszálon érezni, hogy aprólékos kutatómunka rejlik a sorok mögött. Ez a drámai fordulatokkal, tragédiákkal és szörnyűségekkel teli múltidézés akár önmagában is megállta volna a helyét. Ezt az emlékezést az író remek arányérzékkel fűszerezi egy édes-bús szerelemi szállal. A jelenben játszódó történet viszont nekem meglehetősen hiteltelen és ezáltal súlytalan maradt. Úgy érzem, hogy az író nem igazán tudott belehelyezkedni a mai fiatalok élethelyzetébe, gondolatvilágába és a karaktereket csak az által elképzelt panelekkel próbálta meg életre kelteni. A jelenben játszódó történet egyetlen hiteles szereplője Juli apja, aki véleményem szerint az író alteregóját hivatott megtestesíteni.

A regény mindezen hiányosságai ellenére olvasásra érdemes, hiszen a múltunk nem törölhető ki, mindig is hatással lesz ránk.

A 70-es években, huszonévesen táncolni jártunk a Dunaparkba. Tizenéve pedig az ÖTYE-klubunk tartja itt havi találkozóit. Régóta ismerem a kávéház, a ház, a környék történetét.

A könyvnek az a része, ami a múltban játszódott, a múlttal foglalkozott, nagyon érdekelt és érdekes volt. A jelenben játszódó rész, a szélösszehordta néhány ember története, viszont nem tetszett. Eléggé erőltetettek, célzottan megírtak voltak a figurák, nagyon életszerűtlenül viselkedtek. Idegesítő volt, hogy minden szereplő folyton versidézetekben gondolkodott; hogy néha bekezdésen belül váltott E1, E2, E3-ra; hogy Tóth Juli meg úgy beszélt, hogy 'szal', 'sztem' – mond ilyet valaki élőbeszédben? sms-rövidítésként még elmenne –, és folyton buta nyelvtani hibákat vétett beszédében, iskolázottsága ellenére. Egyes szövegrészek magyar szlengben vagy szóviccesen íródtak, de rögtön kiderül róluk, hogy angolul vagy franciául mondták őket – tényleg, hogy mondják angolul/franciául azt pl., hogy 'bocsika'?
Ezek a fiatal emberek, akiket egyáltalán nem vet fel a pénz, tényleg folyamatosan ott reggeliznek-tízóraiznak-ebédelnek-kávéznak-vacsoráznak a Dunaparkban? off
Egyébként a jelenidős történésnek nem volt számomra semmi különös értelme vagy mondanivalója. Mintha ürügyet keresett volna ezekben a szereplőkben, hogy elmesélhesse a régi történetet. Az a régi történet, az volt számomra a lényeg.

A jelen és a múlt hatásait vizsgálva ismerhetjük meg a régi épület életét, egykori és új lakóit, magát a történelmet, annak hatását mai életünkre. A múlt bármilyen tragédiák hordozója is, itt él, velünk van.
https://gaboolvas.blogspot.com/2020/09/dunapest.html

„Ha ezek a falak beszélni tudnának…” – halljuk, olvassuk, gondoljuk sokszor életünk során. Milyen jó volna néha egy ház, egy épület régi lakóit megismerni, visszamenni a múltba, megtudni, miért fognak el bizonyos érzések, hangulatok bennünk egy régi ház falai között, miért érzünk szomorúságot vagy éppen miért áraszt el bennünket valami nagy-nagy nyugalom egy régi szobában sétálva.
Vámos Miklós megtette nekünk azt a szívességet, hogy egy budapesti ház életét felkutatta, megírta, ezzel emléket állítva a lakóknak, a múltnak.
Nagy alapossággal megírt történelmi megemlékezés, melyben a múlt kemény és megrázó, megbocsájthatatlan, feledhetetlen eseményekkel.
A jelen szereplőivel nem teljesen voltam kibékülve, de el tudom képzelni, hogy VM szándékosan rendezte így. De lehet, hogy nem.
Bővebben: http://konyvutca.blogspot.com/2020/09/vamos-miklos-duna…

Az első könyvem Vámos Miklóstól. A híres Apák könyvével akartam kezdeni a vele való ismerkedést, de azt még nem szereztem be, ezt a könyvet pedig apukámnak vettem karácsonyra, és nem bírtam ellenállni, elolvastam.
A történet két idősíkon játszódik, a jelenben és a 2. világháború alatt. A két cselekményszálat egy épület (Pozsonyi út 38-40.) köti össze, régi és jelenlegi lakói. Sajnos nekem a jelenbeli szál nem igazán tetszett, főleg Tóth Juli karaktere, akinek a stílusa borzalmas volt. Nem tudom, hogy Vámos tényleg azt hiszi-e, hogy így beszélnek a mai huszonévesek: „szal, tulképpen, tutkó száz, nézzed meg!, figyeljél!”. Nekem ez a stílus inkább iskolázatlanságra utalt, holott a szereplő elvileg nem volt az. Huszonévesként mondom, hogy se én, se az ismerőseim nem beszélnek így soha.
Azt viszont elismerem, hogy érdekes volt a párhuzamot látni, hogy hogyan élnek ugyanabban a házban ma és 75-80 évvel korábban. Mennyire más az életritmusuk, mennyire mások a problémáik. Azt is érdekes volt olvasni, hogyan gondolkodik ma egy magyar és hogyan egy külföldi a történelmünkről.
Egyre több könyvet írnak meg úgy, hogy a párbeszédet nem jelzik külön sorokkal és gondolatjelekkel, ezzel a stílussal eleinte mindig megszenvedek, jobban kell koncentrálnom, hogy értsem ki mit mond kinek… off
A jelenbeli szál ellenéri is megérdemli szerintem a 4,5 csillagot, mert a történelmi rész elképesztően jó, mindig azt vártam, hogy mikor ugrunk vissza a múltba, hogy még többet megtudjak az akkori eseményekről. Rengeteg érdekes információ volt benne a holokausztról, a 2. világháború alatti életről, a nyilasokról és a külföldi diplomatákról. Emlékállítás az áldozatoknak és a hősöknek, akik ilyen nehéz időkben is azon dolgoztak, hogy minél több ember megmeneküljön.
Biztos, hogy nem ez volt az utolsó könyv, amit Vámos Miklóstól olvastam.

Nehéz ügy nekem ez az értékelés, márpedig azért, mert rendkívül elfogult vagyok Vámossal, hiszen ő az egyetlen olyan kortárs (ráadásul hazai kortárs) szerző, akinek minden egyes megjelent művét olvastam. Akad, amelyiket több alkalommal is. Nem lehetett kivétel ez alól legújabb regénye sem, ami alaposan szíven ütött helyenként, időnként. Szerettem volna minél tovább húzni az olvasást, de nem bírtam, ez a könyv is elképesztően olvastatja magát, viszi a flow, ha nekiül az ember.

Bár nem mondom, féltem rendesen. Mégis első pillanatban kedvenc lett a húszas éveiben járó Tóth Juli és a negyvenes Linda is, egyedül talán a harmincas fiúk voltak számomra kissé furán megírva, -rajzolva, s hát akármennyire is hiteles és találó volt a nyugdíjas korú nénik része, a szerkesztő helyében azért azt húztam volna. Sorry.

A történelmi vonal viszont káprázatos, nagyon érződik, hogy sok kutatómunka áll a háttérben, amiért csak dicsérni és elismerni tudom a szerzőt. A fiction és non-fiction összefonódása remekül működik, aki pedig szerette annak idején az Apák könyvét és a Sánta kutyát, két személyes és óriási kedvencemet, az nyugodtan tegyen egy próbát ezzel is és ugorjon fejest (már elnézést) a Dunapest világába.

A Pozsonyi út 38-40-42. szám alatti Dunapark-ház az 1930-as évek második felében épült. Napjainkig sok mindent láttak ezek a falak, amiről ha mesélhetnének, megtennék. De mivel az épületek nem képesek erre, ezért leginkább igyekeznek megihletni egy-egy írót vagy költőt, hogy az mesélje el helyettük a történetüket. A Dunapark-ház Vámos Miklóst ihlette meg.
Dunapest – egy angol-francia nő, Linda félrehallásának az eredménye, akinek a volt férje családfájának gyökerei egészen Budapestig érnek. Mégis Lindát a véletlen vezette éppen a magyar fővárosba, ugyanis menekülni akart az élete elől.
Vámos Miklós a két történeten keresztül igyekszik emléket állítani mindazoknak, akik a vészkorszak idején, az életük kockáztatásával igyekeztek életeket menteni. Valamint rávilágít arra, hogy a múlt nagyon is velünk él tovább, és nem szabad megfeledkeznünk róla. Az író egy épületet tett meg a történetek középpontjává, amin keresztül elmeséli az emberi sorsokat.
A Dunapest egy tragédiákkal, szerelemmel, hősiességgel, kegyetlenséggel, boldogsággal és erotikával átszőtt történet, Pont olyan, amilyen az élet is. Változatos. Egyszer fenn, egyszer lenn.
A valóság és a fikció keveredése a regényben biztosítja azt a hangulatot és miliőt, ami miatt nehéz letenni a könyvet.

Bővebben: http://www.letya.hu/2020/09/vamos-miklos-dunapest/

Rendkívül érdekes ez a könyv, ugyanis úgy váltogat jelen és múlt között, hogy észre sem veszi az olvasója. Nagyon szemfülesnek kell lenni az első néhány oldalnál, mire az ember felveszi a fonalat meg a ritmust, hiszen egy fejezeten belül ugrálunk egyik szemszögből a másikba. A Dunapestben nincsenek főszereplők. Szereplők vannak, mi, olvasók pedig egy kicsit mindegyik bőrébe bebújhatunk néhány gondolat vagy esemény erejéig.

Vámos Miklós magával ragadott, ez tény. De az is, hogy sokszor éreztem, hogy két különböző könyvet olvasok, amiből az egyik sokkal jobban tetszik, mint a másik. A jelen síkja kevésbé volt magával ragadó, és a szereplőit sem éreztem olyan igazinak.

Szal nem volt ez rossz, de ha nem lett volna a másik idősík, hát nem tom, lehet, hogy csalódnák.

De szerencsére ott volt, és minden borzalma ellenére magával ragadott. Remekül megfestett korkép és kórkép egy elkorcsosult, eszét vesztett időszakról, főszerepben egy kivételes épülettel, ami mindezek néma szemtanúja volt és azóta is őrzője egy letűnt kornak.

Bővebben: https://szofisztikaltmacska.hu/vamos-miklos-dunapest/

Két idősík, egy helyszín, 1944 és napjaink. Összehasonlíthatatlan mindennapok, mégis elférnek egymás mellett, pedig mennyire más problémák akkor és mennyire örülhetünk ma annak, hogy ma van. Persze mai is vannak problémák, de a szakadék órási, és ez nem engedi a felejtést. Mert a Duna, a Duna-parti házak, a rakpart, a „régi szerelmek lábnyoma” mind mesél. Nekem, aki ugyan akkoriban még szerencsére nem éltem, de később épp ezen a környéken nőttem fel, nosztalgikus élmény volt végigjárni azokat az utcákat, parkokat, ahol az egymás mellett futó régmúlt és jelen játszódik.
Olvasmányos regény, fontos, bár ismert mondanivalóval, de van, ami nem süllyedhet a felejtés homályába, egyszerűen nem megengedhető.