Dervisruhában ​Közép-Ázsián át 97% 16 csillagozás

Második könyv, amit Vámbérytól olvasok, s a régies nyelvezet elvarázsol. Vámbéry Ármin remek stílusban ír, így a könyv nagyon érdekes, kalandregényként olvastatja magát, hűen bemutatva az 1860-as évekbeli Ázsia kiszámíthatatlanságát, az ott élők félelmetes vadságát, a biztonság teljes hiányát, de mégis, végig éreztetve az olvasóval az utazás szépségét, izgalmát.
A szerző egyik alapító tagja volt a Magyar Földrajzi Társaságnak. Ő még ahhoz a tudós generációhoz tartozott, amelynek tagjai nem a könyvtárakban kutatták témájukat, ő el is ment a helyszínre. Hogy milyen viszontagságokkal járt annak idején Kelet-Ázsiát bejárni, azt mi ma már elképzelni se tudjuk. Vámbéry kolduló dervisnek öltözött, és hogy le ne bukjon, jegyzeteket se nagyon készíthetett, mindent a fejében hozott haza. Gyalog indult el 1862-ben Konstantinápolyból Teheránon át Belső-Ázsiába, ami annál is inkább megsüvegelendő, mert bicegett. Az úton embert próbáló kalandok színesítették a száraz kutatómunkát, bár ő szívesen lemondott volna például arról a skorpiómarásról, amit alig úszott meg. Egyszer majdnem szomjan halt, máskor meg kishíján elnyelte egy sósmocsár. Egyébként nem a magyarok rokonait kereste, hanem a magyar nyelvi rokonságokat, s ha már arra járt, ahogy Kőrösi Csoma Sándor tibeti-angol szótárt, ő török-német szótárt állított össze. Nyelvzseni volt, törökül jobban tudott, mint ők maguk, de hiba nélkül beszélt németül, oroszul és perzsául is, és szinte tökéletesen angolul, spanyolul, portugálul, svédül, dánul, horvátul. Utazásairól könyvben is beszámolt, és a Dervisruhában Közép-Ázsián át rendkívül szórakoztató olvasmány. Ki kell próbálni! A klasszikus útleírások formájában viszonylag könnyen elérhető mű meghálálja a törekvést.

Már azt hittem, hogy bennem van a hiba, talán egészen rosszmájú lettem, vagy mi a szösz, de az utóbbi időben igen kevés csillagot tudtam adni az olvasmányaimnak, annál több kifogás, fanyalgás kíséretében. De a jelek szerint mégsem bennem van a hiba. (Rosszmájú azért még lehetek…) Vámbéri Ármin műve ismét felkeltette bennem a csillagszórási hajlamot. Régies nyelvezete egyáltalán nem zavaró, inkább sajátságos bensőséget sugall. Vámbéri személyében egy hihetetlenül vakmerő embert ismertem meg, aki minden nehézséggel dacolva tör nem mindennapi céljai felé. Utazása legnagyobb részében állandó életveszélyben forgott, ám ennek ellenére nemcsak részletes leírását adja az akkori nyugati világ számára szinte teljesen ismeretlen közép-ázsiai viszonyokról, de gyakran humorát is megcsillantja. Néhol talán kissé előítéletes – habár lehet, hogy csak nem találkozott objektivitása az én 21. századi média által generált előítéleteimmel – de mindig rendkívül életteli. Megfontolandó mindaz, amit az iszlámról, s főként annak Közép-Ázsiában általános fanatikus változatáról írt. Ezzel kapcsolatban szembetűnő, hogy egyik idei olvasmányomban Szadriddin Ajni: Bokhara] egy tadzsik szerző a huszadik század elején belülről sok szempontból megerősítette mindazt, ami Vámbéri részéről kívülállóként nyilvánul meg. Rendkívül sokrétűen szemléli az útközben tapasztaltakat, ami végül igen árnyalt képeket eredményez a felkeresett népek esetében. Felületes ismeretek alapján könnyen nyilváníthat valaki rokon-, vagy ellenszenvet egy néppel szemben, ám az ezen népekkel napi szinten fenntartott szoros kapcsolat feltétlenül olyan ellentétes megítéléseket eredményez, mint Vámbéri esetében. Ma sem hiábavaló olvasni, mert a világnak azon a táján is sokan mesterkednek a történelem kerekének visszaforgatásán. Vámbéri műve nemcsak olvasmányos, de izgalmas is, akár egy kalandregény.

Sokat kellett a térképet és a guglit bújnom, amíg minden várost, folyót, sivatagot azonosítottam, de az olvasás csak annál élvezetesebb volt. Keveset tudok erről a területről, és a kalandok (ha mindjárt százötven évesek is) nagyon érdekeltek. A stílus pedig… azt hiszem, Jókainál olvastam a kifejezést „finom emberszólás” – nos, volt benne részem. Adnék én erre hat csillagot is.

Az 1860-as évek első harmadában megtett nagy körzarándoklat, amely a harmincas éveinek elején járó Vámbéry Ármin nevéhez fűződik, vágyakozással tölthet el mindenkit, aki valamennyire is szeret kimozdulni, hogy a szűkebb – de nem is olyan biztos, hogy ismertebb – környezetét folyamatosan kitágítsa, és tolja, tolja magától messzebb azokat a határokat, amelyekre a szemével rápillant, s csak a horizont alján húzódó vízszintes egyenes emlékezteti, hogy van még hova eljutni, s a cél, ami acél keménységű karddal hadonász, őrjíti és biztatja: menj, menj tovább.

(Rengeteg idézetet kigyűjtöttem a könyvből, de úgy döntöttem egyet sem fogok beírni – na jó, lehet, hogy egy-kettőt mégiscsak –, legyen elég az az egy hosszabb hangvételű karc… olvassa el mindenki ezt a nem mindennapi utazást, amiben egy nem is oly távoli világ hétköznapjai, élete-kultúrája kerül a szemünk elé.)

Micsoda egy könyv!

Zseniális, kalandos, laza és informatív egyben. És minden várakozásom ellenére a nyelvezete is teljesen érthető, imitt-amott megmosolyogtató, időnként modoros, néhol viccelődő.

És micsoda kalandok! Nem kis adag vakmerőség kellett ahhoz, hogy valaki ezt az utat végigcsinálja gyakorlatilag szinte konstans életveszélyben… És persze óriási tudás: nemcsak nyelvi, irodalmi, történeti (avagy szoba-kutató), hanem helyszíni tapasztalat, a gesztusok, a társalgás menetének ismerete, az önmagáról való gondoskodás képessége (a közép-ázsiai sivatagban, nem mondjuk Isztambulban!), és emellett még volt energiája, ideje és memóriája arra, hogy ilyen laza kis úti beszámolót rittyentsen ide a nyájas olvasónak.

Van itt mindenféle néprajzi leírás, igazi nyalánkságok a közép-ázsiai népekről, nyelvi érdekességek (törökösök előnyben), mókás és kevésbé mókás történetek, majd a második könyvben az elsőben elhallgatott nehézségek, epizódok bemutatása. A tatár szakácskönyv elkészítése sajnos másra marad, ami igazán kár, mert igen ínycsiklandóan tudja leírni Vámbéry a legkevésbé sem vonzó étkeket is.

Mindez egy érdeklődő európai (magyar!) szemével, aki időnként azért nem állja meg, hogy ki ne szóljon az olvasónak, hogy azért ezek itten aztán valami reménytelenül elmaradott népek…

Valahol a könyv fele táján felkiáltottam, hogy igen, ez kellene az iskolás gyerekeknek pl. földrajzból Közép-Ázsiáról olvasni, nem száraz adatokat a sivatagokól és a vízhiányról. Extra piros pont járhatna annak, aki megtalálja a füles hippogriffet a könyvben. Nem, Rowling nem nyúlt bele a kéziratba! :-)

Kettes számú feladat kisötösért: tessék felkeresni Molla Szadik sírját Velencén. Aki olvasta a könyvet, tudni fogja, ki ő. Aki nem, az olvassa el! Aztán menjen kirándulni. :P

Fél csillagocska levonás… hát néhol azért kicsit ellaposodik. És igen sajnálom szegény rabszorgasorba kényszerített perzsákat, de úgy az ötvenedik említés már alaposan tesztelte a monotóniatűrésem.

Vámbéry Ármin könyve az idei évi olvasásaim egyik legnagyobb és legkellemesebb meglepetése volt.
Főleg az író személye miatt vettem kezembe a könyvet, hiszen ő azon kevesek egyike, akik nyelvi rokonainkat keresték Közép-Ázsiában. Ezzel már eleve felkeltette az érdeklődésemet. Hogy ilyen remekbe szabott útleírást kapok, beszámolói ennyire izgalmasak legyenek, nem gondoltam.
A népek és szokásaik leírása néha megdöbbentett, néha csodálattal töltött el. Vallásuk életük szinte minden pillanatát áthatja – legalábbis látszatra. Ezekről a fonák viszonyokról elég kritikusan ír Vámbéry, néha iróniával, néha humorosan.
A nyelvezete külön csoda. Lubickoltam a szebbnél szebb mondatokban, a ma már szokatlan szószerkezetekben, ragozásban. Öröm volt olvasni.
Azt hiszem, nemsokára sort kerítek a többi Vámbéry-könyv elolvasására is.

Már a cím is megfogott. Milyen lehet az ugyanis, amikor egy ember dervisnek álcázva végigmegy közép-Ázsián, hogy az ott élő népeket és kultúrákat megismerhesse. Micsoda akarat és több évnyi készülődés kell ehhez! Az ott élő emberek vagy megőrizték a kultúrájukat, vagy inkább elkerülte őket a fejlődés, vagy mindkettő. Érdekes, hogy arrafelé 1860-ban még az élet teljes része a rablás és a rabszolgaság. Egy viszonylag hosszú utat követhetünk végig, az iszlám árnyékában. A könyv néhol azért szárazzá válik, ami egy kicsit elkerülhető lett volna, ha az útleírás utáni kifejtéseket beleilleszti a történetbe, de ennek ellenére mindenkinek ajánlom, aki szereti a történelmet!

A könyv nyelvezete hetekre belopta magát gondolatvilágomba, olyannyira, hogy a szavak néhol a bő 100 évvel ezelőtti ízes mondatszerkezetben kívánkoztak ki belőlem. Az útleírás maga lenyűgöző, számomra eddig ismeretlen tájakra kalauzolt el a szerző és igen gazdag kulturális és földrajzi ismeretanyaggal lettem ellátva. Köszönöm.

Sok mindent megtudtam Közép-Ázsiáról… aztán azt is, hogy gyaloggal meglepően hamar meg lehet tenni az utat. (éven belül meg lehet fordulni)
.. no és a piláf:
„Felolvasztunk néhány kanálnyi zsírt (Közép-Ázsiában a kövér farkú juhok faggyúját használják) egy vaslábasban, s mikor egészen forróvá lett, apróra vágott húsdarabokat vetünk bele. Miután ezek félig megsültek, három ujjnyi vizet öntünk rá, s addig főzzük, míg a hús puhává lesz. Ezután borsot és vékonyra szelt sárgarépát kell ráhinteni, mindezekre pedig nyálkás alkatrészeitől megtisztított rizskását kell szórni. A rizsre aztán egy harmadrésznyi víz öntetik, s miután ezt a rizs felitta, a tüzet el kell fojtani, és a szorosan elzárt vasedényt addig kell a szénen tartani, míg a rizs, hús és sárgarépa a gőzben kellőleg megpuhult.”

A klasszikus útleírások sorozathoz mindig nagy kíváncsisággal de kicsit félve is nyúlok . Nagyon érdekel milyen volt a világ száz, esetleg többszáz éve , de sokszor a régi borzasztó kacifántos kifejezésmód megértése rengeteg időmet és energiámat elveszi. Vámbéry Ármin könyvében ilyen “akadályokról” szó sincs. Az 1860-as években született könyv stílusa lenyűgöző, “kacifántos” szó fordulatait csakis élvezni lehet. A tájakat, az embereket a hangulatot annyira kifejezően adja vissza hogy ott “szamaragolunk” vele Szamarkand környékén vagy éppen “tevegélünk” mellette Teherán felé. Nagyon értékes , bárki számára ma is élvezhető kordokumentum.