A Vámbéry sorozat első, egyben a szerző legismertebb, leghíresebb kötete a Dervisruhában Közép-Ázsián át. A történet Isztanbulban kezdődik, ahonnan négy év szellemi, és lelki felkészülés után, elindult hősünk, hogy dervisnek öltözve, bejárja, az akkor még félelmetes, ismeretlen Közép-Ázsiát.
Naplószerűen számol be az eseményekről, szinte napról-napra követhetjük útját, először Teheránig, ahol jó félévet időzött, majd elképzelt útvonalát a lehetőségekhez igazítva, nekivágott, hogy pusztákon, hegyeken, sivatagokon át, örök félelemben attól, hogy felismerik európai arcvonásait, elérje a ma is jól ismert Szamarkand és Buhara hajdani városait.
Karavánokhoz csapódva, a legegyszerűbb emberek társaságában utazott, de számtalan ajánlólevele révén a nagyhatalmú khánok gyakori vendégeként, mindent látott a szegénységtől a gazdagságig.
A hajdani Bocharából aztán tovább zarándokolt a mai Afganisztán területét is érintve, míg hatalmas utat bejárva vissza nem jutott újra… (tovább)
Dervisruhában Közép-Ázsián át 8 csillagozás
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Világjárók – Klasszikus útleírások Gondolat
Enciklopédia 13
Helyszínek népszerűség szerint
Irán · Perzsia · Üzbegisztán
Kedvencelte 3
Most olvassa 2
Várólistára tette 26
Kívánságlistára tette 31
Kiemelt értékelések
Második könyv, amit Vámbérytól olvasok, s a régies nyelvezet elvarázsol. Vámbéry Ármin remek stílusban ír, így a könyv nagyon érdekes, kalandregényként olvastatja magát, hűen bemutatva az 1860-as évekbeli Ázsia kiszámíthatatlanságát, az ott élők félelmetes vadságát, a biztonság teljes hiányát, de mégis, végig éreztetve az olvasóval az utazás szépségét, izgalmát.
A szerző egyik alapító tagja volt a Magyar Földrajzi Társaságnak. Ő még ahhoz a tudós generációhoz tartozott, amelynek tagjai nem a könyvtárakban kutatták témájukat, ő el is ment a helyszínre. Hogy milyen viszontagságokkal járt annak idején Kelet-Ázsiát bejárni, azt mi ma már elképzelni se tudjuk. Vámbéry kolduló dervisnek öltözött, és hogy le ne bukjon, jegyzeteket se nagyon készíthetett, mindent a fejében hozott haza. Gyalog indult el 1862-ben Konstantinápolyból Teheránon át Belső-Ázsiába, ami annál is inkább megsüvegelendő, mert bicegett. Az úton embert próbáló kalandok színesítették a száraz kutatómunkát, bár ő szívesen lemondott volna például arról a skorpiómarásról, amit alig úszott meg. Egyszer majdnem szomjan halt, máskor meg kishíján elnyelte egy sósmocsár. Egyébként nem a magyarok rokonait kereste, hanem a magyar nyelvi rokonságokat, s ha már arra járt, ahogy Kőrösi Csoma Sándor tibeti-angol szótárt, ő török-német szótárt állított össze. Nyelvzseni volt, törökül jobban tudott, mint ők maguk, de hiba nélkül beszélt németül, oroszul és perzsául is, és szinte tökéletesen angolul, spanyolul, portugálul, svédül, dánul, horvátul. Utazásairól könyvben is beszámolt, és a Dervisruhában Közép-Ázsián át rendkívül szórakoztató olvasmány. Ki kell próbálni! A klasszikus útleírások formájában viszonylag könnyen elérhető mű meghálálja a törekvést.
Sokat kellett a térképet és a guglit bújnom, amíg minden várost, folyót, sivatagot azonosítottam, de az olvasás csak annál élvezetesebb volt. Keveset tudok erről a területről, és a kalandok (ha mindjárt százötven évesek is) nagyon érdekeltek. A stílus pedig… azt hiszem, Jókainál olvastam a kifejezést „finom emberszólás” – nos, volt benne részem. Adnék én erre hat csillagot is.
Az 1860-as évek első harmadában megtett nagy körzarándoklat, amely a harmincas éveinek elején járó Vámbéry Ármin nevéhez fűződik, vágyakozással tölthet el mindenkit, aki valamennyire is szeret kimozdulni, hogy a szűkebb – de nem is olyan biztos, hogy ismertebb – környezetét folyamatosan kitágítsa, és tolja, tolja magától messzebb azokat a határokat, amelyekre a szemével rápillant, s csak a horizont alján húzódó vízszintes egyenes emlékezteti, hogy van még hova eljutni, s a cél, ami acél keménységű karddal hadonász, őrjíti és biztatja: menj, menj tovább.
(Rengeteg idézetet kigyűjtöttem a könyvből, de úgy döntöttem egyet sem fogok beírni – na jó, lehet, hogy egy-kettőt mégiscsak –, legyen elég az az egy hosszabb hangvételű karc… olvassa el mindenki ezt a nem mindennapi utazást, amiben egy nem is oly távoli világ hétköznapjai, élete-kultúrája kerül a szemünk elé.)
Micsoda egy könyv!
Zseniális, kalandos, laza és informatív egyben. És minden várakozásom ellenére a nyelvezete is teljesen érthető, imitt-amott megmosolyogtató, időnként modoros, néhol viccelődő.
És micsoda kalandok! Nem kis adag vakmerőség kellett ahhoz, hogy valaki ezt az utat végigcsinálja gyakorlatilag szinte konstans életveszélyben… És persze óriási tudás: nemcsak nyelvi, irodalmi, történeti (avagy szoba-kutató), hanem helyszíni tapasztalat, a gesztusok, a társalgás menetének ismerete, az önmagáról való gondoskodás képessége (a közép-ázsiai sivatagban, nem mondjuk Isztambulban!), és emellett még volt energiája, ideje és memóriája arra, hogy ilyen laza kis úti beszámolót rittyentsen ide a nyájas olvasónak.
Van itt mindenféle néprajzi leírás, igazi nyalánkságok a közép-ázsiai népekről, nyelvi érdekességek (törökösök előnyben), mókás és kevésbé mókás történetek, majd a második könyvben az elsőben elhallgatott nehézségek, epizódok bemutatása. A tatár szakácskönyv elkészítése sajnos másra marad, ami igazán kár, mert igen ínycsiklandóan tudja leírni Vámbéry a legkevésbé sem vonzó étkeket is.
Mindez egy érdeklődő európai (magyar!) szemével, aki időnként azért nem állja meg, hogy ki ne szóljon az olvasónak, hogy azért ezek itten aztán valami reménytelenül elmaradott népek…
Valahol a könyv fele táján felkiáltottam, hogy igen, ez kellene az iskolás gyerekeknek pl. földrajzból Közép-Ázsiáról olvasni, nem száraz adatokat a sivatagokól és a vízhiányról. Extra piros pont járhatna annak, aki megtalálja a füles hippogriffet a könyvben. Nem, Rowling nem nyúlt bele a kéziratba! :-)
Kettes számú feladat kisötösért: tessék felkeresni Molla Szadik sírját Velencén. Aki olvasta a könyvet, tudni fogja, ki ő. Aki nem, az olvassa el! Aztán menjen kirándulni. :P
Fél csillagocska levonás… hát néhol azért kicsit ellaposodik. És igen sajnálom szegény rabszorgasorba kényszerített perzsákat, de úgy az ötvenedik említés már alaposan tesztelte a monotóniatűrésem.
A könyv nyelvezete hetekre belopta magát gondolatvilágomba, olyannyira, hogy a szavak néhol a bő 100 évvel ezelőtti ízes mondatszerkezetben kívánkoztak ki belőlem. Az útleírás maga lenyűgöző, számomra eddig ismeretlen tájakra kalauzolt el a szerző és igen gazdag kulturális és földrajzi ismeretanyaggal lettem ellátva. Köszönöm.
Sok mindent megtudtam Közép-Ázsiáról… aztán azt is, hogy gyaloggal meglepően hamar meg lehet tenni az utat. (éven belül meg lehet fordulni)
.. no és a piláf:
„Felolvasztunk néhány kanálnyi zsírt (Közép-Ázsiában a kövér farkú juhok faggyúját használják) egy vaslábasban, s mikor egészen forróvá lett, apróra vágott húsdarabokat vetünk bele. Miután ezek félig megsültek, három ujjnyi vizet öntünk rá, s addig főzzük, míg a hús puhává lesz. Ezután borsot és vékonyra szelt sárgarépát kell ráhinteni, mindezekre pedig nyálkás alkatrészeitől megtisztított rizskását kell szórni. A rizsre aztán egy harmadrésznyi víz öntetik, s miután ezt a rizs felitta, a tüzet el kell fojtani, és a szorosan elzárt vasedényt addig kell a szénen tartani, míg a rizs, hús és sárgarépa a gőzben kellőleg megpuhult.”
Népszerű idézetek
(…) A sikerre nézve nagy kétségeim vannak, s ezért szíves elnézést kérek a közönségtől. Az olvasók és bírálók talán sok hibát fognak találni munkámban, s a gyönge világosságot, melyet talán némely egyes pontokra derítek, hihetőleg csekély jutalomnak fogják tartani azon szenvedésekért, melyeknek magamat alá kellett vetnem; de szépen kérem olvasóimat s bírálóimat, ne feledjék, hogy én oly földről térek vissza, hol a hallgatózás szemtelenségnek tartatik, a kérdezés véteknek, és a jegyezgetés halálos bűnnek.
Előszó (Gondolat, 1966)
(…) eltelve Ázsia belseje ismerésének forró vágyával, e vággyal, mely már ifjúságom ábrándképeiből sarjadzott ki, a keblemet duzzasztó óhajtástól sajkám vitorláinak is duzzadniok kellett volna: de az ugrást, mely a föltételtől a tetthez visz, mindig aggó elfogultság kíséri, és így történt, hogy az én lelkemben is a legkülönbözőbb indulatok és érzelmek viaskodtak, midőn 1862 márciusában a hosszú útra készültem. (…)
I. rész - I. Konstantinápolyból Erzerumba (Gondolat, 1966)
Az éjet a hegység túloldalának aljában töltők Ibrahim agának, egy igen derék töröknek a házánál, s ez gazdag vacsorával látott el bennünket. Míg mi ehhez jól hozzáláttunk, ő ott ült szemközt velünk, nagy élvezettel szíva csibukját, de minden kérelmünk dacára egyetlen falatot sem fogyasztott volna el mivelünk. Még jobban csodálkoztam aztán másnap reggel afölött, hogy szíves ellátásáért semmi határozott árat nem akart követelni. „Efendi – mondá –, nem erszényedtől, hanem szívedtől várom a jutalmat. Ami kényszerített adomány, azon soha nincsen áldás, s egy maga jó szántából adott piaszter többet ér, mint tíz annyi, amit úgy követelünk.”
I. rész - I. Konstantinápolyból Erzerumba (Gondolat, 1966)
(…) Az út mély, kiszáradt folyók medrén, úttalan, kavicsos síkságokon keresztül vezetett át, s csak akkor lőn járhatóbbá, mikor az Ararát aljához érkeztünk. Az Ararát hegye, melynek csúcsra nyúló ormát még nyaranta is hó lepi, még most is felénél mélyebben téli mezét viselé. Mind az örmények, mind általában a környéknek egész lakossága azt állítja, hogy csúcsán még most is láthatók Noé bárkájának maradványai, és sok kegyes vartabet (pap) dicsekszik vele, hogy a szent hajó drága ereklyéit látta a hegyormon levő kristálytiszta tó vízében. Mások még tovább mennek, s a vallásos világ tisztelete számára forgácsokat hoznak, sőt ezeket gyomorfájás, szembajok és egyéb betegségek ellen alkalmazzák is, s jaj annak, aki kétségbe vonná, hogy az Araráton máig is megvan Noé bárkájának legalábbis két gerendája s egypár árboca. Csodálatra méltó képzelődés!
I. rész - II. Erzerumból a perzsa határig (Gondolat, 1966)
(…) A legszívélyesebben fogadtak, zöld teát készítettek számomra, csak pokoli kín közt bírtam egy nagy bokharai csészét ebből a cukortalan zöldes vízből meginni, mire nagy kegyesen még eggyel megkínáltak, de már erre bocsánatot kértem. (…)
I. rész - VI. Ismerkedés a tatár dervisekkel (Gondolat, 1966)
(…) Csak egy aggodalmam volt: lesz-e elég testi erőm ellenállhatni az elemek viszontagságainak, az idegen tápláléknak, a folyton szabad ég alatt lételnek silány öltözetben, ágynemű nélkül; s miként fogok béna lábammal, mely oly könnyen elfáraszt, gyalogolni tudni? S csakis ebben áll mindaz, ami utamban merényletnek nevezhető.
I. rész - VI. Ismerkedés a tatár dervisekkel (Gondolat, 1966)
(…) A perzsa nők pongyolája kevésbé ismeretes Európában, de bizonyára senki sem fogja valami nagyon festőinek találni a perzsa hölgyet, ki otthon mezítláb jár fel-alá kurta s gyakran mégis húsz rőf szövetből készült szoknyájában, mely a csípőn alul fityeg, s mellét fedő rövid ingecskéjében, melynek a hasat szabadon kell hagynia. Ezt az illetlen öltözetet ifjú s vén egyaránt viseli, s ki még meg nem szokta, lehetetlen, hogy meg ne botránkozzék rajta.
I. rész - V. Teherán felé és a perzsa főváros leírása (Gondolat, 1966)
(…) Az építőmester elutazott. Vissza is tért, azután nemsokára megjelent a fejedelem előtt, s így szólott:
– Uram, trónod zsámolyára teszem le fejemet, mert lehetetlen parancsolatodat teljesítenem: a konstantinápolyi palota utánzása felülmúlja minden tehetségemet.
– S vajon miért? – dörgött haraggal a fejedelem.
– Uram – felelt amaz –, benső szépségeit még nem volna nehéz utánozni, de falai aljához naponkint két fejedelem dörzsöli homlokát hódolata jeléül, és ezt nem lehet utánozni!
A perzsa művész ugyanis a szeráj falainál zsongó Fekete- és Márvány-tenger habjait értette. Fejedelmeknek mondja azokat, melyek a szultánlak előtt hódolatukat mutatják be, s valóban, jóformán igaza is van, mert olyan tulajdonokat, minők Konstantinápoly körül egyesülnek, egyebütt a természet sehol sem tud felmutatni.
I. rész - V. Teherán felé és a perzsa főváros leírása (Gondolat, 1966)
A síiták az iszlám protestánsai, így hallottam s olvastam gyakran, s iparuk és szellemi fensőbbségük híre csakugyan ilyest sejtetett is velem, de mily nagy volt bámulásom, midőn már a legelső napon minden lépten-nyomon sokkal vadabb fanatizmust, sokkal kirívóbb álszenteskedést találtam itt, mint Törökországban. A korán eltérő magyarázata s az a körülmény, hogy Perzsia iszlámja sokkal elválasztottabb maradt minden nyugati elem befolyásától, mint a törökországi: ezekben keresendő annak oka, hogy a síita felekezet sokkal inkább fenntartotta a kegyesség magamagának ellentmondó számos fogalmát, s így itt minden színlelt szenteskedés mellett sokkal kevesebb benső vallásosság létezik, mint az iszlám akármely egyéb követőinél.
I. rész - IV. Tartózkodásom Tebriszben (Gondolat, 1966)
Említett könyvek
Hasonló könyvek címkék alapján
- Stein Aurél: Homokba temetett városok ·
Összehasonlítás - Stein Aurél: Ázsia halott szívében ·
Összehasonlítás - Baktay Ervin: Kőrösi Csoma Sándor 84% ·
Összehasonlítás - Antalffy Gyula: A Himalájától a Balatonig ·
Összehasonlítás - Petőfi Sándor: Útirajzok 96% ·
Összehasonlítás - Jan Myrdal: A kultúrák keresztútján ·
Összehasonlítás - Varga Csaba Béla: Varázslatos Napkelet ·
Összehasonlítás - Schelken Pálma – Szádeczky Kardoss Lajos: Zichy-expedíció Kaukázus, Közép-Ázsia 1895 ·
Összehasonlítás - Pásztor Ferenc: 100 nap nyeregben ·
Összehasonlítás - Győri Sándor: Virradatkor továbbmegyek ·
Összehasonlítás