Végnapok 8 csillagozás

Valentyin Raszputyin: Végnapok

"Számomra ​nem léteznek „pozitív” és „negatív” hősök. Számomra csak eleven, életteli hős létezik, akinek hiszek. Az a legfontosabb, hogy az olvasó higgyen neki. Sőt kívánatosabbnak tartom, ha olyan ember, akinek negatív tulajdonságai vannak (bármilyen furcsán hangozzék ez). Azért, mert csak ilyen hősökön keresztül tudom ábrázolni a valóságos problémákat, helyzeteket, a jellemek ütközését.
Első nagyobb írásom a Pénzt Marijának. Egyik szereplője, Kuzma, „pozitív”, majdnem teljesen „pozitív”… És mégis kevéssé tetszik nekem. A Végnapok-ban nincsenek ilyen hősök, Annát kivéve valamennyi negatívnak nevezhető. Ezeket mégis jobban szeretem, mivel ők egész életük bonyolult, sokszor negatív tapasztalataival vannak jelen az elbeszélésben, és ezzel segítenek nekem abban, hogy teljesítsem alkotói feladatomat…
Vagyis az a véleményem: nem szükséges, hogy az olvasó valamilyen utánzásra való példát keressen a regényben. A könyv késztesse arra, hogy elgondolkozzék az életről, a saját… (tovább)

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Európa Modern Könyvtár Európa

>!
Európa, Budapest, 1970
240 oldal · ISBN: 9630703297 · Fordította: Galvács Adél

Enciklopédia 2


Kedvencelte 1

Várólistára tette 8

Kívánságlistára tette 11


Kiemelt értékelések

ppeva P>!
Valentyin Raszputyin: Végnapok

Nagyon szeretem Raszputyin könyveit, és ez a könyve is nagyon tetszett. Azonnal előkerestem oroszul is, és nekiláttam oroszul elolvasni. Egyrészt azért, mert érdekelt, hogy hangzik mindez oroszul (annyira orosz volt a magyar fordításban is!), másrészt meg nehéz volt „elengednem” a történetet…
Annyira szép volt, szomorú, egyszerű, szívhezszóló. Haldoklik egy egyszerű, öreg parasztasszony egy távoli (szibériai) kis faluban. Hazajönnek a gyerekei, ahogy szokás. De az öregasszony egy kicsit jobban lesz, és most várni kell. Igazából arra várnak, hogy „bevégződjön”, hogy ne kelljen még egyszer ideutazni, ha már egyszer összejöttek, ha már egyszer elkérezkedtek a munkahelyről az anyjuk temetésére… De persze arról beszélnek, hogy anyuska most már hamarosan teljesen meggyógyul, és minden rendben lesz. A várakozás pár napja alatt előjönnek a régi emlékek, történetek – és persze a családtagok közti rejtett feszültségek is. A gyerekek, az érdekek, az életmódok különbözősége. Van benne némi elnéző humor is, meg némi mélyen elrejtett társadalomkritika is – a régi falu vagy az új város, a régi életmód vagy az új életmód, avagy hogy lehetne a régit megtartva tovább élni.
Az egészben legszebb az öregasszony csendes, visszamerengős készülődése a halálra… Ahogy visszanéz az életére. Ahogy elképzeli a halált.
Szinte érthető közelségbe hozza az emberhez a meghalást…
Szép volt, na. Gyönyörűen tud írni. Sajnálom, hogy olyan kevés könyvet írt, nagyon bele tudok feledkezni az írásaiba.


Népszerű idézetek

padmee>!

Hazugság, hogy minden emberért ugyanaz a halál jön – a merő csontváz, dühös vénség, kaszával a vállán. Ezt valaki kitalálta, hogy ijesztgesse a gyerekeket meg az ostobákat. Az öregasszony hitt benne, hogy minden embernek saját, külön halála van, a maga képére és hasonlatosságára teremtve, amely szakasztott olyan, mint ő maga. Olyanok, mint az ikertestvérek, amennyi idős az egyik, annyi a másik. Egy napon jönnek a világra és ugyanazon a napon távoznak is: a halál türelmesen vár az emberre, és amikor itt az ideje, magához veszi őt, és azután már soha többé nem válnak el egymástól. Ahogy az ember egy életre születik, amaz egy halálra, ahogy az ember nem tanulta ki hamarább az életet, és gyakorta csak találomra él, mert nem tudja előre, hogy mi lesz holnap, ugyanúgy a halál is, mivel tapasztalatlan a maga dolgában, gyakran rosszul végzi, és akaratlanul is szenvedésekkel meg félelemmel sújtja az embert.

Boglárka_Madar>!

Az emberek nevetnek ezen: az öreg olyan, mint a gyerek, és azt gondolják, hogy az egyiket már elhagyta az esze, a másiknak meg még nem jött meg. Igaz: csakis az öreg meg a gyerek képes igazán és mélységesen csodálkozni tulajdon létezésén és mindazon, ami lépten-nyomon körülveszi.

209. oldal

2 hozzászólás
ppeva P>!

– Az öregasszonyok különben is sokáig élnek. Mennél roskatagabb egy öregasszony, annál tovább él – figyeld csak meg. Már minden lesorvadt róla, olyan, mint az árnyék, de még mindig jön-megy. Hogy mi tartja bennük a lelket?!

38. oldal

11 hozzászólás
ppeva P>!

Az öregasszony még egyszer kiáltott, ezúttal erősebben. Varvara meghallotta, bejött:
– Mi kell, anyuska?
– Ülj le. – Az öregasszony maga mellé mutatott a szemével, az ágyra. Varvara leült.
– Mi az, anyuska?
– Várj. – Az öregasszony keresgélte a szavakat. – Meghalok…
– Ne beszélj így, anyuska.
– Meghalok – ismételte az öregasszony, és hozzátette: – el kell majd siratni.
– Micsodát kell?
– Elsiratni. Ők nem fognak. Manapság sem a gyereket elringatni, sem az embert tisztességgel sírba tenni nem tudják, nem értenek semmihez. Csak benned reménykedek. Megtanítalak, hogy kell. Sírni magadtól is tudsz. Tanulj meg énekkel elsiratni is.
Varvara, úgy látszik, megértette, arcán iszonyat ült ki.
– Akkor hallgass ide. Én is ezzel sirattam el az anyámat, sirass el te is engem, ne restelld. Ők nem fognak. – Az öregasszony sóhajtott, és behunyta a szemét, igyekezett rendet teremteni a régi, félig elfeledett szavak között, amelyeket már nem használ senki, és elnyújtott, vékony hangon rákezdte: – Én hattyú madaram, drága szülőanyám…
– Édesanyááám! – Varvara felüvöltött, rázta a fejét, mint aki tiltakozik az ellen, hogy részt vegyen a dologban.
– Ne üvölts, te! – intette le az öregasszony. – Most csak figyeld, tanuld. Nem fontos most üvöltened. Még itt vagyok. Hagyd a könnyeket későbbre, holnapra. Valaki még be talál jönni, és félbeszakít. No, kezdjük, halkan.
Megvárta, amíg Varvara egy kissé elcsendesedik, és újra belekezdett:
– Én hattyú madaram, drága szülőanyám…
– Én hattyú madaram, drága szülőanyám – Varvara zokogva mondta utána.
– Miért öltötted fel díszes lepledet, hová lesz indulásod?
– Miért öltötted fel díszes lepledet, hová lesz indulásod?
Az öregasszony felült az ágyon, és átölelte Varvara vállát, hogy megnyugtassa. A hangja most már erősebb és magabiztosabb volt.
Mely távoli tájakra kívánkozol?
Kitaposott ösvény vezet
Szép zöld mezőn, berken által,
Az ékes Istenanyához,
Harangszó kondulására,
Az mennybéli hajlokába,
Az mi ékes Istenanyánktól,
Térek nyirkos anyaföldbe,
Az mi egész nemzetségünkbe.

228-229. oldal

kalypso>!

– Csakugyan: ne énekeljünk?
– Rajta! Ma ár mulatunk – legyen muzsika is. – Az utolsó pohártól Ilja határozottabb lett, szemében szilaj lángok gyúltak.
– Csak ne ezeket a mostaniakat, amiket a rádióban énekelnek – figyelmeztette Sztyepant. Ezeket nem szeretem. Ezek valahogy olyan… amíg éneklik, mulatságos, nem is annyira mulatságos, inkább olyan csiklandós, mintha játszanának veled, mint a gyerekkel. Azután, ha vége, emlékszel, a gyerekek csalimeséjének van egy ilyen csattanója: „Az is bolond, aki hallgatta.” Ez is olyan. Mintha bolondot csináltam volna magamból, hogy hallgattam, annyit ér. Akkor már inkább a magunkéit énekeljük, azok megfogják az ember lelkét, nincs bennük csalás.

162. oldal

ppeva P>!

Anna, az öregasszony, feküdt a keskeny vaságyon, az orosz kemence mellett, és várta a halált, amelynek mintha már elérkezett volna az ideje: az öregasszony nyolcvan felé járt.

(első mondat)

ppeva P>!

Az öregasszony sok gyereket szült élete során, de csak öt maradt életben. Azért esett így, mert eleinte, akár a görény a tyúkólra, nagyon rákapott a halál a családra, azután meg kitört a háború. De öten megmaradtak: három lány és két fiú. Az egyik lány ott lakott a környéken, a másik a városban, a harmadik pedig egészen messzire elkerült – Kijevbe. Az idősebb fiú, aki leszerelés után Északon maradt, ugyancsak átköltözött a városba, így hát az öregasszony Mihailnál, a kisebbik fiánál élte élete utolsó éveit – ez az egy maradt csak a faluban a testvérek közül –, és iparkodott, hogy öregségével ne legyen terhére fia családjának.

5-6. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Kijev
ppeva P>!

Az utóbbi években mintha helyet cserélt volna a nyár és az ősz: júniusban, júliusban ömlik az eső, utána meg egészen Mária oltalmáig hétágra süt a nap, ami nagyon jó, csak az a baj, hogy nem akkor süt, amikor itt volna az ideje. Most aztán találjátok el, asszonyok, mikor kell krumplit kapálni: a régi munkabeosztás szerint mintha már itt volna az ideje, de hagyni is kellene, hogy érlelődjön, amíg szolgál az idő, mert hogy érlelődhetett volna nyáron, az esőzések alatt, amikor úgy úszkált a krumpli a vízben, mint a hal?! Ha meg várakozol, ki vagy téve annak, hogy hirtelen beáll a rossz idő – aztán csak próbáld kikaparni a krumplit a sárból. Az ember nem tudja mihez kezdjen, amit nyer a vámon, elveszti a réven. Ugyanez a helyzet a szénakaszálással is: az egyik levágta a füvet, a szokásos időben, és ott rohadt az egész az esőben, a másik meg eldorbézolta az időt, ki sem ment a mezőre – bár készült rá –, mégis jól járt. Az időjárás is kezdett megzavarodni, mint valami vénasszony, akit már elhagyott az esze, elfelejtette, mi után mi következik. Azt beszélik, hogy ez mind a tengerektől van, amelyeket megront a folyók hordaléka.

22. oldal

Kapcsolódó szócikkek: június
ppeva P>!

Az öregasszony hosszan, már-már fájó kimerülésig nézte Ilját. Kereste benne az ő Iljáját, akit ő hozott a világra, akit ápolt és őrzött emlékezetében, és akit hol megtalált ebben a mostaniban, hol újra elveszített. Ő volt az, de mégis távoli. Annyi új anyag rakódott rá, annyi idegen ember között fordult meg, tőle távol, hogy most az öregasszony hitte is, meg nem is, hogy ez ő. Mintha Ilját, mint egy kishalat, elnyelte volna egy nála fürgébb nagy hal, és most mindketten egy testben élnének. Szólítsd csak meg, előfordulhat, hogy nem is válaszol mindjárt. Forgatja a fejét: neki szóltak-e vagy sem, ki szólítja és merről. Az öregasszony biztos volt benne, hogy Iljának nem lett jobb dolga ott, ahová költözött. Bár élne inkább a faluban… Ljuszjáról ezt még elgondolni is lehetetlen. Ő mindenestül városi lett, tetőtől talpig. Őt is az öregasszony szülte ugyan, nem valami városi nő, nyilván tévedésből, de aztán csak megtalálta a maga helyét. Ilja – nem. Ő sem városinak nem látszott, sem falusinak, más idegenre sem hasonlított – sőt saját magára sem.

42. oldal

3 hozzászólás
kalypso>!

Valóban körös-körül csak nőket látsz, utóbb már valósággal vadásztam, hogy legalább egy eleven fehérnépet felfedezzek, amelyik hús-vér, nem rugóra jár. Ha valahol lát egyet az ember, csak úgy örül a szíve, hogy legalább ez megmaradt, hisz már nemsokára úgy fogjuk őket keresni, mint az őskori mammutokat. Egy fehérnépen meglátszik, hogy anyja volt meg nagyanyja, ránézel, és tudod, hogy anya szüli az embert. Mer hisz ezek a nők vagy mik, különösen a fiatalabbja, mind olyan, akár a felhúzós babák. Úgy hasonlít egyik a másikára, hogy nem tudod őket megkülönböztetni. Ezeket nem anya szülte, gyárban csinálták őket…

157. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Borisz Akunyin: A fekete város
Vladimir Nabokov: Lolita
Vladimir Nabokov: Laura modellje
Ljudmila Ulickaja: Vidám temetés
Stephen King: A halálsoron
Viola Stern Fischer – Veronika H. Tóth: A Mengele-lány
Eric-Emmanuel Schmitt: Oszkár és Rózsa mami
Ruby Saw: Lucy
Agatha Christie: Mert többen nincsenek
Varga Gy. Brian: Két nap az élet