Anyakép, ​amerikai keretben 93% 31 csillagozás

A Balaton fölött nagy légi csaták dúlnak, egy lelőtt amerikai harci gép nem messzire olyan erővel vágódott a földbe, hogy fölfakasztotta a talajvizet. Egy kiskamasz banda tagjaként én is hősködöm, dohányzom, káromkodom, köpködök, idétlenkedem a lányokkal – és zsidózom.

75. oldal

Valami zavaros, tisztázandó szükséglet diktálja ezt, hogy érzékeny pontokra bökjek, és sokszor nem tudok ellenállni. Látom, hogy rosszulesik, fáj neki, elszomorodik, szenved tőle, becsukódik, de bölcsen elfogadja, megadóan hozzáadja a többihez. Talán ösztönével ő érti, amit én nem. Már a börtön előtti években is folyt ez a nemtelen játék; fájdalommal tűrte, de akkor még talán mosolygott magában, hogy egy ilyen nehéz kamasszal hozta össze a biológiai sorsa. Nagyon hamar aztán megint a régi. A türelme, nyugalma, bölcs megértése szinte végtelen; mélyen felszín alatti forrásból táplálkozik. De többet nem mutat. Nincs váratlan ölelés, becézés, oktalan, kedveskedő csók, évődő nevetés, játékos ugratás, elengedettség, bolondozás; nem is volt soha. Belőlem is hiányzik ezekből legalább kettő-három. Zárkózottság és tartózkodás van, ami azonban nem komorság, nem színtelenség, nem is egykedvűség, egyáltalán nem zárja ki a melegséget, kedvességet, figyelmességet, vidámságot, és finom iróniába képes öltöztetni a humort, azt pedig nagyon szeretem.

10-11. oldal

Megkönnyebbülés: igen, ez kétségtelenül ő, nemcsak az amerikai lady, hanem jelmeze alatt az én anyám, aki erre az alkalomra, amerikaiságát megtartva, sőt görcsösen hangsúlyozva, két hétre kilépett általam már ismert, olcsó, de tartós amerikai műanyag keretéből, ám az üresen itt hagyott, értékes, régi, erősen viharvert történelmi keretébe már nem lép vissza, nem is tud és nem is akar már visszalépni, mert nem illik bele többé. Valamiféle köztes lelkiállapotban van most. Én is köztes lelkiállapotban élek, csakhogy én állandóan. Nézeteim, vágyaim, igényeim szerint kint, választott sorsom szerint bent, a hazugságok és az utált kompromisszumok fojtó fogságában. Ő hazamegy, és ott érzi jól magát. Én itthon vagyok, és úgy érzem rosszul magamat.

65-66. oldal

Álmaimban is folyton jelen van, megjelenik valamilyen módon, gyakran még akkor is, ha nem róla szól az álom. Mikor pedig egyáltalán nem szerepel a többnyire abszurd, néha nevetséges, néha valószerű, néha szörnyű történésekben, gyakran valahogy akkor is érzem a jelenlétét. De volt már olyan álmom, húszvalahány éve, jóval a halála után, amelyben üzenni látszott nekem. Azt üzente – vélném, ha hinnék az álmoknak az éjszakai üzemmódban, gazdátlanul dolgozó agyamon kívüli eredetében –, hogy van, megvan valahol, csak valamiért nem érintkezhet velem. Szépen, esztétikusan megrendezett, döbbenetes, hosszú álom volt, olyan, mint egy gyönyörűen fényképezett, fontos film lélegzetelállító kulcsjelenete.
Magasból és nagyon messziről közelítettem rá valami enyhén lejtős domboldalra, azon egy hatalmas, zöld mezőre, amelyen mértani pontossággal meghúzott, végtelen rácsos szerkezetet alkotó nyílegyenes sorokban, ameddig a szem ellát, egymástól tökéletesen egyforma távolságban, ezerszám apró pontok látszanak. Mint egy ismeretlen táj térképszerű látványa, az űrből nézve. Lenyűgöző, színes panoráma, szélei a végtelent keretezik. Egészen lassan közelít rá a kamera, még mindig a magasból, egyre jobban fölcsigázza bennem a kíváncsiságot, ami nem mentes a szorongástól, mert nem tudom, mire közelítünk rá, mit akarhat kiemelni a rendező. De hamarosan már látszik, hogy az apró pontok élnek, mégpedig egy helyben mozgó emberek, és gépies egyformasággal és pontossággal, talán vezényszóra, valamennyien ugyanazokat a szögletes mozdulatokat végzik. Mintha egyetlen óriási, szinkronban működő gépezet mozgó részei volnának valahányan. Ahogy aztán lassan közeledve és élesedve fókuszba kerül a nagy totálkép, már látni, hogy azonos, terepszínű gyakorló-egyenruhát viselő katonák ezek, sok-sok ezren, és puskával csuklógyakorlatot végeznek: két kézzel vízszintesen fej fölé, aztán mellre, majd baloldalt tussal le a földre, onnan föl és át jobb vállra, aztán középre, végül újra át bal vállra, majd le a földre, és megint elölről, feszesen, újra meg újra. Még közelebb érve kiderül, hogy ezek a katonák kínaiak. Mégpedig kínai nők. Katonanők. Némi csalódást érzek, de mégis egyre jobban izgat a dolog, mert rejtély, hogy mi lesz ebből, kit vagy mit akar megmutatni nekem ez a némafilm. Akkoriban Kína nem volt annyit a hírekben, mint manapság. Csupa majdnem egyforma, kifejezéstelen, mongolos arc, zöld sapka alá simított, fekete haj, üres tekintet. Kivéve egyet: és az ő. Semmi kétség: az én anyám. Most már közelről látom. Neki is kínai az arca, pontosan olyan, mint a többi, de én mégis biztosan tudom: az övé. A gyakorlata közben adódó pillanatban, mikor a magasba tartott fegyver miatt föl kell tekintenie, végigsiklik rajtam a szeme, pillantásunk egy töredék másodpercre találkozik, és érzem, hogy látott, hogy fölismert, de a szeme nem rebben, az arca nem változik, gyakorlatozik tovább, nem ad semmiféle jelet, és nem is néz rám többé. Óriási erőfeszítéssel, kétségbeesetten próbálkozom, de nem bírok mozdulni, inteni, kiáltani. Tudom, hogy soha vissza nem térő pillanat volt. A kamera lassan továbbmegy, és ő már nincs többé a képben.
Úgy riadtam föl, mintha áramütés ért volna.
Ezek szerint úgy látszik, mélyen a tudatom, a racionalizmusom alatt mégiscsak hinnék a létezésében, vagyis az oly sokféle módon belém nevelt túlvilágban? Mintha példátlan módon, egyedül az én kedvemért egy pillanatra föllebbent volna a túlvilág áthatolhatatlan függönye, hogy bepillanthassak valamiféle modern purgatóriumba, ahol szigorúbb törvények uralkodnak még Márianosztránál is? Látszólag most is én közeledtem hozzá, nem ő jött el hozzám. Olyan beszélőre jöttem, amelyben beszélnünk sem lehet, éppen csak megpillanthatjuk egymást, és azt is csak egyetlen, vissza nem térő, néma pillanatra. Súlyos büntetésben van most is; azt szabott ki rá az álmom. Én ítéltem volna el? Talán mert valaha, gyerekkoromban, megbocsáthatatlan módon megvonta tőlem magát. Vagy talán amiért egyszer, egyetlenegyszer, súlyosan csalódnom kellett benne. Vagy amiért most a halálába burkolózik, és elérhetetlen? Kínainak kell lennie, az a büntetése, és katonának; vezényszóra, vég nélkül gyakorlatozva bűnhődik. De fegyvere van, az is jelenthet valamit. Szenvedek én is, mert láttam, és mégsem szólhattam hozzá.
Azt mondja ma nekem ez az álom, hogy valóban nem érintkezhetem vele többé, mert nincs, az univerzum végtelenébe olvadt, én mégis együtt lehetek vele, mert bennem még él, de a kapcsolat egyetlen lehetősége annyi, hogy leírom őt, szétszedem, fölépítem, faggatom, gyónok neki, megértem, és fölmutatom, amennyire tudom.

[…]

Ha valaha netán sikerülne újra látnom azt az álmomat, amelyben a tudatalattim által teremtett purgatóriumban csuklógyakorlatokat végző kínai katonanő volt, valahogy kiváltanám a hadseregből, akár azon az áron is, hogy vén fejjel meg kell tanulnom kínaiul. És Kínából a sashegyi villába vinném, mert, amennyire ma meg tudom ítélni, ott volt néhány rövid évig, talán csak ott volt, igazán boldog.

112-115. oldal és 182. oldal

A Népköztársaság öt dollárral bocsátott el nagy nehezen erre a három hónapos látogatásra. Elég kínos érzés, mikor harmincnégy éves korában zsebpénzt kap az ember az anyjától. Kitart az anyám.

17. oldal

Aztán ott állunk a repülőtéren, kezemben szocialista útlevelem, arcomon a csókja, homlokomon a rárajzolt, láthatatlan kis kereszt, és visszanézve még látom gyanúsan csillogó szemét, és ahogy bátorító búcsúmosollyal álcázni próbálja, majd elveszítjük egymás tekintetét, és évekre újra közénk tódul az Óceán.

56. oldal

Bonyolult, de valamennyire mégis hihető igazolható áltörténeteket, neveket, adatokat kell megtanulnom. Hazudni nem tilos, hanem kötelező. Aztán szóba kerül, hogy az újságokat cenzúrázzák, a BBC-t titokban kell hallgatni, mert tilos, vigyázni kell, miről és kikkel beszél az ember, és hogy a magyar rádióban hallott hadijelentések, az újságok, a filmhíradók hazudnak. Mindezt sokszor hallottam, jórészt tudom, de nem lehet elégszer ismételni. Megkapom az alapfokú elméleti képzést Kelet-Európából. A gyakorlati jórészt még hátravan.

85.-86. oldal

Ekkor lép az életünkbe az Erdélyből átszökött drága Annuska, bentlakó ápolónője lesz apámnak, anyámnak pedig Amerikában holtáig bizalmas barátnője. És negyvenhat decemberének egyik reggelén Annuskával ketten, két oldalról támogatjuk apámat a fürdőszoba felé, amikor megáll a szíve. Gyakorlatilag a karomban hal meg.

108. oldal

A fegyőr tányérsapkája már félig takarja az arcát, de a kissé összehúzott szeme, a biccentése, a halvány mosolya és a gyanúsan csillogó tekintete többet mond nekem, mint amit a fegyőr jelenlétében tizenöt perc alatt közölni tudott.

9. oldal

Az arcomon figyeli, mit szólok a főztjéhez, megkérdezi, ízlik-e a kapri. Nem hagyom örülni: nincs abban semmi pláne, hogy Amerikában lehet kaprit venni, meg minden mást is, amit nálunk nem. Néha már nálunk is kapni banánt, válaszolom kapásból, egy törpe önérzetével, karácsony előtt narancs is volt. Persze, sorba kellett állni érte, teszem hozzá, hogy azért tárgyilagos legyek.

15-16. oldal