Derszu ​Uzala 92% 53 csillagozás

Ez tényleg a Winnetou meg az Old Shatterhand a szibériai tajgán, leszámítva a korukat meg a megjelenésüket. Ki is mondta a minap, hogy hiányoznak az irodalomból az alacsony férfihősök? :) Az illetőnek egyetlen problémája lesz a könyvvel: hogy nem regény. :) Derszu Uzala tényleg igen-igen menő: kicsi, okos, maga lövi a vacsoráját, szabad ég alatt alszik, sk. készült ruhákban jár, három lövésből kétszer eltalálja százötven lépésről a legyet, egy letört faágból elmondja az arra járt ember vagy állat teljes kórtörténetét, és legyen hóvihar vagy tűzvész, rendületlenül megmenti a legjobb barátja életét.

Itt olvasható az értékelés többi része:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/02/21/v_k_arszen…

Nagyon szerettem. Utazni is a tajgán keresztül-kasul, a főhősöket is minden nehéz helyzetükkel együtt. Azon gondolkodtam, hogy milyen jó, hogy a kapitány találkozott Derszu-val és le is írta közös történetüket. Néha csak egy véletlen az, ami miatt fennmarad egy-egy történet. Ha ez a történet nem született volna meg, Derszu Uzala halott lenne (legfőképpen nekünk, olvasóknak), ami jóvátehetetlen hiányt jelentene. Egy nagyszerű animista gold vadász hiányát, akit sohasem ismerhettem volna meg, nem járom be vele a tajgát és nem okoz gyönyörűséget tiszta, emberi humánuma és egyszerű, természetközeli viselkedése. Többször is felteszi a kérdést a kapitány, hogy csakugyan, miért nem viselkedik úgy a civilizált ember, mint ez a nomád vadász? Miért nem az egymásra való gondolás, az egymás segítése áll az emberi nem gondolkozásának a középpontjában? Minek a felesleges ölés, a sportból, csupán élvezetből történő vadászat? Miért nem gondoskodunk jobban, odafigyelőbben a környezetünkre? Miért nem óvjuk jobban azt, ami végtelenül esendő és mulandó: az életet? Derszu éppen a civilizált ember tompa embertelenségének az ellentéte. Először még a lövészek sem veszik komolyan, és csak nevetnek rajta. Hamarosan azonban már szinte semmibe nem fognak bele anélkül, hogy ki ne kérnék a véleményét. Az ember figyelmesebb, hasznosabb és jobb lesz mellette.
„Derszu nemcsak az emberekről, hanem az állatokról is gondoskodott, még az olyan kicsiny lényekről is, mint a hangyák. Szerette a tajgát minden lakójával együtt.”
Derszu egy Igaz Ember a szó valódi, nemes értelmében. Örülök, hogy létezett, és sosem felejtem el!

Talán nincs is olyan lehetséges életveszélyes helyzet, amelybe Arszenyevék ne csöppentek volna bele az expedíciójukon. Hóvihar, erdőtűz, szélvihar, árvíz, folyóhomok, jeges folyó, lesben álló tigris, elfogyott élelem, eltévedés. Az esetek 90%-ban a társaságot rendszerint Derszu menti meg, a tapasztalt gold vadász, aki oly harmóniában áll a természettel, mint egy maláj Matula. Figyelmeztetései és jóslatai mindig beválnak, nyomolvasása lekörözi Sherlock Holmes-t, időjólás terén pedig sokat tanulhatna tőle a meteorológiai szolgálat. Emellett szerény és szimpatikus, érdekes dolgokról mesél, de jaj akkor, ha közli, hogy „kicsit-kicsit fél”. Ha pedig a rakoncátlankodó társaságra rászól, hogy „Mit nevettek? Nemsokára sírni fogtok!”, akkor borítékolható a küszöbön álló újabb elemi csapás.
A könyv kétharmadában esőverte csapat kalandjából megtudhatjuk többekközt:
– hogyan szerezzünk mézet egy kis bögre mézmaradékkal,
– hogy a +3 fok kellemes, ingujjban sétálós őszi időnek számít,
– hogy nem jó ott táborozni, ahol az ördög kétszer megdob kővel,
– hogy minden természeti katasztrófánál rosszabb a púposszúnyog,
– hogyan süssünk húst gödörben,
– hogy a bíborvörös esti pír és a virradat előtti köd a láthatáron biztos előjele annak, hogy reggel fagy lesz,
– viszont ha csendes időben a köd felszáll, és közben erős visszhangot lehet tapasztalni, akkor feltétlenül tartós esőre van kilátás,
– hogy a hal is ember, és baj van, hogyha szitkozódik.
Tőzegrozmaring, zöldmoharkása, ginszeng, Szihote-Aliny, végtelen expedíciók, újabb és újabb kalandok, és helyenként olyan szép természetleírások, hogy még Fekete Istvánnak is imponálna. És ami a legjobban tetszett az egészben: Derszu és a kapitány igaz barátságának története, gyakorlatilag bármennyit el tudnék olvasni a közös kóborlásaikból.
Fél csillag levonás csupán egyvalami miatt. Spoiler! spoiler
Tényleg szinte kedvet kaptam ahhoz, hogy szakadó esőben túrázzam. Derszuval mindenképpen nekivágnék!

„- Derszu – szóltam hozzá – eluntam magam nélküled. Amint nem vagy körülöttem, máris érzem, hogy valami hiányzik.
– Köszönöm, kapitány – felelte mosolyogva –, köszönöm. Én is úgy vagyok. Ha te egyedül jársz a dombokon, én nagyon félek.”

A könyv röviden arról szól, hogy egy Arszenyev nevű orosz katona (kapitány) három expedíciót vezetett a tajgában kozákokkal, katonai feltárás érdekében. Az elsőt 1902-ben végezte, a másodikat 1906-ban, az utolsót 1907-ben. A feltárás a mai Oroszország „Tengermelléki határterület” nevű részén történt, aminek székhelye Vlagyivosztok (jelentése: Urald a keletet) városa. Az expedíció a várostól északra fekvő területen, főleg a Hanka-tó, Usszuri folyó, és a Szihote-Aliny hegység erdeiben valósult meg. Ránézve a térképre ez a terület egy kis nyúlványnak látszik a nagy országon belül, de a valóságban a régió nagyobb, mint Magyarország. Jelentős része a tájegységnek összefüggő erdő, kevés településsel. Vad és érintetlen vidék ez, jelentős vadállománnyal, szarvasokkal, vaddisznóval, medvékkel, és tigrisekkel. Utak szinte nincsenek, jobb esetben ösvények mentén lehet haladni az erdőben, de ezek is sokszor az avatatlan szemnek láthatatlanok. Mivel a talajréteg vékony, jellemző, hogy kidőlt fákkal van tele az erdő, ami nagyon megnehezíti a lovakkal való bejárást. Meglepő, de a nagy területen elhelyezkedő erdő mégsem lakatlan, kevés számú ember, folyamatosan járja ösvényeit. Ők tanyákon, kunyhókban, vagy jurtákban élnek, többnyire vadászatból tartják fenn magukat. A prémeket eladják, vagy ginszeng gyökereket keresnek az erdőben. Közülük jelentős számban élnek itt kínaiak, akik „uralkodnak” a tez, és udege bennszülött népeken, főleg az ópium segítségével. De laknak itt goldok (nanajok), szolonok, koreaiak, és óhitű oroszok is. Arszenyev összebarátkozik egy Derszu Uzala nevű nanaj őslakóval, aki többször megmenti az életét, és segít neki az útvonalak bejárásában. A könyv inkább meditatív jellegű, amin azt értem, hogy nem a cselekmény dominál benne, hanem maga az erdő, a táj, és a természet. Persze történnek dolgok, hőseink veszélyes helyzetekbe kerülnek, mint az erdőtűz, az eltévedés, hatalmas viharok, és még egy tigris is rájuk támad, miközben az éhséggel, és a hideggel is meg kell küzdeniük. A könyvből kiemelkedik Derszu alakja, az animista, erdőben élő férfié, aki emberségével, nyomolvasásával, hozzáértésével nemcsak segíti Arszenyevéket, hanem példát is mutat nekik tetteivel. De nemcsak nekik, hanem mindenkinek, hiszen ő még egy olyan ember, aki a természetben él, minket pedig már megrontott a város, és a civilizáció.

Kiegészítés (2023.03.13): hétvégén megnéztem a Derszu Uzala című filmet (rendezte Kuroszava Akira, 1975). Sokan írták a hozzászólások között, hogy a filmet látták először, és ahhoz képest csalódtak. Az én véleményem viszont az, hogy mindkettő jó. A film elég hűen követi a könyvet, maximum az események sorrendjét változtatja, illetve kimarad jó pár dolog. Kuroszava abban volt jó, hogy a film olyan, mint ahogy a történetet elképzeltem, nincs csalódott érzésem utána, és ennek oka az is, hogy a két főszereplő hitelesen játszik. A könyvben sok „meditatív” rész van, ahol csak mennek az erdőben, és a szerző a természetről ír, és lényeges esemény nem történik. Ez a filmben kimarad, a rendező inkább az eseményekre koncentrál, ettől lesz mozgalmasabb, és izgalmasabb a film. De ez előny és hátrány is, mert ha kritikailag nézzük a filmet, akkor az amatőr nézőnek is feltűnhet, hogy olyan az expedíció, mintha napról napra folyamatosan történne valami kaland, miközben tudjuk, hogy a valóság olyan, hogy minden expedíció tele van szürke hétköznapokkal is, amikor csak menetelnek, és lényeges dolog nem történik. Ez hiányzik, illetve néhány fontosabb kaland is kimaradt (pl: az erdőtűz, vagy az, hogy miként viselkedtek egyes kínaiak az őslakókkal stb). Összefoglalva a film némileg izgalmasabb, a könyv meditatívabb, de mindkettő tetszett, számomra mindkettő egyformán jó volt. Ami ritka dolog.

Egy térképész ír a munkájáról. Nem ígérkezik túl izgalmasnak, ugye? És ha hozzátesszük, hogy Arszenyev nem afféle szobatudós volt, hanem Oroszország keleti területét járta, hogy elkészíthesse annak térképét? Így már egészen másképp hangzik.
Arszenyev kapitány még a cári időkben kapta feladatul, hogy térképezze fel a Szihote-Aliny hegységet és környékét. Ez a terület Oroszország délkeleti sarkában, Vlagyivosztoktól északkeletre, a kínai és koreai határ közelében található. Utazásairól írt könyvében nem elsősorban a térképészeti munkáról ír – nagy hangsúlyt kap a környék természetrajzának, állatvilágának, etnikai összetételének ismertetése is, valamint az út során elszenvedett viszontagságok. Azt tudtam, hogy ez a környék nem túl sűrűn lakott, de meglepett, hogy ez a gyér számú lakosság mennyire vegyes: számos kisebb őslakos törzs mellett jelentős arányban éltek itt kínaiak és koreaiak. Az oroszok úgy tűnt, viszonylag kevesen voltak, ők is javarészt az ország nyugatabbi területeiről menekültek ide az üldöztetések elől. Az őserdő és a vadvilág csodálatos, szinte érintetlen – ami nem is csoda, mert az őslakosok nomád körülmények között harmóniában éltek a természettel. Az ő képviselőjük a címszereplő Derszu Uzala, aki az erdőben vándorolva vadászatból tartja fenn magát. Bámulatos, hogy két ennyire eltérő társadalmi és kulturális háttérrel rendelkező ember, mint Derszu és Arszenyev, milyen őszinte, mély barátságot tud kialakítani egymással. A kapitányt kísérő katonák először lenézik a „primitív bennszülöttet”, ám hamar rá kell döbbenniük, hogy az nem csak az erdőben való boldogulásban, de sok szempontból erkölcsi szinten is fölöttük áll.
Nagyszerű könyv a természetről, barátságról, emberi értékekről és gyarlóságról. Érdekesség, hogy Akira Kuroszava rendezett belőle filmet.

Derszuval sok-sok évvel ezelőtt találkoztam először, és nem is a könyv lapjain, hanem a filmvásznon. Ez volt a szerencséje. Vagy inkább az enyém. Mert így életem máig ható nagy találkozása lett. Kuroszava filmje számomra azóta is a FILM. Így, csupa nagybetűvel. Benne van a top ötben, annak is talán a legelején. Az első része mindenképpen. Máig lenyűgöz a kezdetleges technikával készült, pusztán csak képekkel ábrázoló, kevés szavú film. Nagyon mélyről fakadó érzéseket váltott ki belőlem, amiket most nehéz szavakba foglalni. Keresem a megfelelő kifejezést. Talán a megrendülés, igen, talán ez írja le legjobban, ha nem is pontosan az érzést.
Ehhez képest a könyv nagy csalódás volt. Pedig Arszenyev munkája a maga nemében jelentős értéket képvisel, csak más. Inkább tudományos igényű útleírás az Usszuri-vidéki expedíciókról, mint irodalmi mű. Akit érdekel a távoli vidékek felfedezésének aprólékos, napi szintű dokumentálása, az nem fog csalódni. És valóban rengeteg érdekes dolgot tudhatunk meg belőle: megismerjük a környék földrajzát, élővilágát; néprajzi érdekességeket, és a tajgai népek nyomorúságos kiszolgáltatottságát, elsősorban a rajtuk élősködő kínai telepeseknek. Ezenkívül kiváló tankönyv túlélő ismeretekhez, ha netán a tajgára vetődnénk. És ezt a mondatot véletlenül sem ironikusnak szántam, valóban sok az izgalmas kaland.
A könyv sava-borsa mégis az a bensőséges férfibarátság, ami Arszenyev, a cári hadsereg tisztje és a gold trapper, Derszu Uzala között bontakozik ki. Nagyon régen olvastam már az indiánregényeket, lehet, pusztán ezért, de nekem soha nem jutott eszembe párhuzamot vonni köztük. Míg az előbbi hőseit mindig valamilyen romantikus aura vette körül, Derszunál ilyet sehol sem tapasztaltam. Minden tette, cselekedete az egyszerűségből, a természettel együtt lélegző lényéből fakad. Hiányzik a romantikus máz. Arszenyev nem heroizál, meglehetős távolságtartó módon írja le Derszu cselekedeteit is, mint bármi mást az expedíció naplójába. Igaz, ő nem is szépíró.
De nem heroizált Kuroszava sem, aki Arszenyev művét alapanyagul használva alkotta meg remekművét. Ha azonban Derszu irodalmi alteregóját keresném, akkor azt a hanti író, Jeremij Ajpin regényében találnám meg, a romlatlan erkölcsű, tiszta lelkű hanti vadász, Gyemjan alakjában. https://moly.hu/konyvek/jeremej-ajpin-a-hantik-avagy-a-hajnalcsillag

Hát ez piszok jó volt. Ha végiggondolom a történetet magát, akkor ugyanarra jutok, hogy tényleg piszok jó volt. A könyvből nem, csak Arszenyev életrajzát olvasva derül ki, hogy Arszenyev feladata a keleti vidék feltérképezése volt hadászati szempontból.

A könyvben viszont a természet bejárása, felfedezése áll a középpontban. Megismerjük a helyi embereket, a helyi kultúrát és világot. Megtudjuk, hogy Oroszország keleti részén sok a betelepült kínai, koreai, de van még japán is. Ezek közül sok a politikai menekült vagy bűnöző, akik kizsákmányolják az ott élő őslakosokat.
A történet viszont ritkán játszódik a városokban. A cél az erdők, hegyek bejárása. Na most képzeljünk el egy olyan kalandokkal teli helyet, ahol egyszerre van farkas, barna medve és tigris. A növényzetet az igazai tajgai őserdő borítja, ahol nem az ember az uralkodó, hanem a természet és ahol az egyik pillanatban még jó idő van és gyönyörködsz a kilátásban, a másik pillanatban meg jön a hóvihar. Gyönyörű történet! Mindenkinek ajánlom.
Ha egyszer rám szakadna egy halom pénz, akkor ezt a könyvet az elsők közt adnám ki újra, mert megérdemli.

Mivel a könyvet nagy eséllyel nehéz beszerezni, ezért annak, aki olvasni akarja és van e-book olvasója, megjegyzem, hogy a MEK-ről ingyen elérhető.

Több, sokkal több ez mint egy átlagos útleírás. Nemcsak a magyar olvasó számára meglehetősen ismeretlen Távol-Keleti vadon festői leírása miatt, hanem azért is, mert a címszereplőben egy rendkívüli embert ismerhetünk meg. Vagy csak nekünk, civilizált városlakóknak tűnik rendkívülinek Derszu humanizmusa, bölcsessége, a természettel tökéletes harmóniát alkotó életstílusa? Hiszen a könyvben szereplő kis népek, a goldok, tazok, udegék között ez teljesen szokványos volt. Maga Derszu is hányszor korholta a könyvben barátját, hogy évek óta járja az erdőt, mégsem képes egyszerű – számára egyszerű – dolgokat megtanulni. Mégis, a civilizáció és a természet összeütközéséből eddig még mindig az utóbbi került ki vesztesen. Vajon az említett kis népek is véglegesen a veszteséglistára kerültek? Él e még leszármazottjuk, vagy ők is eltűntek örökre, mint oly sok Észak-Amerikai indián törzs, melyek sokkal inkább érdeklődésünk homlokterében állnak? Annyi bizonyos, hogy szerethetjük mi a természetet és lehetünk „zöldek”, de a természetben mi már csak analfabéták vagyunk. Nem úgy, mint ez a feledhetetlen kis ember, Derszu, aki az őserdő egyetemi professzora.

A könyv olvasásához fontos az összpontosítás, és rá is kell hangolódni, csak így működik. Erőssége a természet és a benne zajló élet csodálatos leírása, egy ritkán bemutatott világ, az orosz-szovjet vadkelet megismertetése, és a természettel tökéletes harmóniában élő, rendkívül szerethető címszereplő karaktere.

Meghatározó élmény a területen élő bennszülött lakosság, gondok, tazok, udegék létezése, ősi életmódjuk.

A bölcs és emberséges Derszu Uzala az őserdőben otthon van, alaposan kiismeri magát, érti és tiszteli a természetet, ahol a városi ember úgy viselkedik, mint elefánt a porcelánboltban.

Elvarázsolt a lírai hangulat, a csodás természet és a két főszereplő igaz barátsága. Ritka az olyan könyv, amely ennyire meghatározó élményt nyújt. A filmet is láttam, az is levett a lámabról.

Ezzel a könyvvel nem lehet gyorsan haladni, mert akkor azt mondanám, hogy unalmas.
Menetelés és menetelés hegyre fel, hegyről le. Sátorverés, vadászat, halászat. Kietlen tájakon keresztül.
Nos igen, mert Arszenyev kapitánynak ez volt a dolga. Szívesen olvastam volna többet is a „dolgáról”, mert ezt nagyon szűkszavúan elintézte, olyan formán, hogy a merőasztal felállítása, vagy esti jegyzetek készítése.
Azonban, ami a letehetetlen kategóriába sorolta a könyvet, az a hegyi emberek, népcsoportok és főleg Derszu Uzala.
Gondolkodás nélkül kijelenthetem, ha nincs Derszu a kapitány egyik expedíciót sem úszta volna meg, vagy csak nehezen.
Számomra már csodával határos a kis emberke természet ismerete és szeretete.
Órák hosszat tudtam volna még olvasni és menetelni Derszuval.