Visszavágó (Az elvetemültek 2.) 86% 94 csillagozás

Három évvel az első rész után nem igazán folytatásként olvastam ezt a regényt, és nem is akként fogom értékelni. Elég annyit tudni hozzá, hogy valamikor régen két ember harcolt egymással, és az egyik győzött, a másik pedig veszített.
De az élet nem áll meg, és egy történet vége nem jelenti azt, hogy minden lezárult. A győztes például sokkal többet veszített, mint gondolta volna, és ezzel együtt kell élnie. A vesztesnek pedig számot kell vetnie azzal, hogy talán mégsem volt mindenben olyan tökéletesen igaza, mint ahogy azt eredetileg képzelte. Bennük – és még más szereplőkben is, akik közül a legérdekesebb alighanem az emberi kaméleon, aki szeretne egyszer a változatosság kedvéért megnyílni valaki előtt – azt a kérdést járja körül a szerző, hogy vajon miképpen alakítja az emberek személyiségét egy-egy páratlan és leutánozhatatlan szupererő? A válasz pedig abból indul ki, hogy bizony nem a vele járó felelősség az első, ami jellemzően bárkinek is az eszébe jut.
Ha az első kötet kapcsán Doktor Frankensteinnel példálóztam, akkor ide is bedobnék egy többé-kevésbé ötletszerű áthallást: Hannibal Lecter. A történetben ugyanis elég nagy szerepet kap egy veszélyes szociopata, aki hozzá hasonló alakokat profiloz egy különleges rendőri alakulat kedvéért – közben persze a saját terveit szövögetve. De más toposzok is megjelennek az író sajátos újraértelmezésében: ilyenek például a színpadias megnyilvánulásokért rajongó gonosztevő, vagy a képregényes halál (comic book death) szindróma. Maga a sztori egyébként bonyolultabb, mint az első rész, több szálat mozgat, sokat ugrál az időben, több kérdést vet fel, de nem kevésbé izgalmas, mint elődje.

Nem is tudom… Az utolsó 30 oldal nagyon rendben volt, és pörgött rendesen, közben is akadtak jobban elkapott részek, de ez most annyira nem vert földhöz, mint amennyire készültem rá. De egy jó pont jár azért, hogy az idősíkok közötti ugrálás elég gyorsan rutinná tudott válni, ellenkező esetben elhajítottam volna, annyian kalandoztak annyifelé :P
spoiler
spoiler

Megcserélődtek a szerepek, feltárult a múlt, a kérdésekből válaszok lettek.
Eli volt börtönben és Viktor szabadlábon, mégis Victor szenvedett. Egymás után hozta a rossz döntéseket, de a kapcsolata Sydnyvel és Mitchcsel töretlen maradt.
Eli most nagyon meglepett. Nem hittem, hogy valaha sikerül megkedvelnem. Számomra az a fanatizmus, amit ő képvisel megemészthetetlen, de tagadhatatlan, hogy ő egy zseni, és ebben a részben lubickolt.
Az új szereplők közül Marcellától a hideg rázott. Hű, de utáltam. June képességéért pedig ismét jár a plusz pont az írónőnek.
Az utolsó száz oldalon hatalmas volt a feszültség. Eli és Viktor egy ideig egymás mellett harcolt, de tudtam, hogy a végén csak az egyikük maradhat.
A legvégén szembesültem azzal, hogy ez bizony még folytatódik.

Nem nagyon emlékeztem az előző részre, de szerencsére Schwab úgy építette fel a történetet, hogy nem is volt szükséges. Egyrészt önállóan is megállja a helyét a kötet, másrészt a megfelelő helyeken finoman csepegteti az információkat az első részről.
Ritkán lehet látni ennyire szépen felépített könyvet: az idősíkok közötti váltás, és az így mozgatott szálak kiegyensúlyozottak voltak, és egy kerek egésszé álltak össze. A főszereplők és a konfliktusuk nem volt leegyszerűsítve fekete vagy fehér szintre: nincs ugyanis egyértelműen jó, vagy rossz, csak emberi sorsok, és megkérdőjelezhető döntések vannak. A szereplők közötti dinamika is ezt tükrözi vissza: ott van ugyan a barátság, a hűség és a felelősség kérdése, de vannak rossz döntések, és felelőtlenül kimondott szavak is, amelyek képesek töréseket okozni a legjobb szándékkal felépített kapcsolatokban is.
Tetszett, hogy a pillanatokra feltűnő mellékszereplők is éltek, mindnek mélysége és története volt. Számomra ez jelzi igazán azt, hogy egy író végiggondolta a történetét, és sokkal többet tud róla, mint amennyit megmutat.
Sajnos a kötet nem kapott nagyobb figyelmet, pedig színvonalas eleme a 2021-es palettának.

Kezdjük két köszönettel az írónak aki kitalálta és megírta ezt a világot a másik köszönet a Fumaxnak, hogy folytatta, hogy a második kötetet is kiadta.
A második részek ritkán érik el az első rész színvonalát itt sikerült szerencsére.
Végre a szuper képeségekkel rendelkező személyek nem túl emberbaráti jellemekkel rendelkeznek.
A sztori több szálon fut, a jelenben és a múltban egyaránt minden szereplőről megtudunk valamit. Ki ő és hogyan élt vagy halt meg.
A szereplőket egyaránt kedveltem és most nehéz azt írni jó vagy rossz mert nem nagyon volt különbség köztük.
Végére egy kérés az írónőhöz kérek folytatást.

Nem tudtam, felül lehet-e múlni, amit a Viszály tudott. Talán nem, de erős lett a folytatás is. Még emésztenem is kell – olyan végjátékot írt Schwab, hogy még mindig a hatása alatt vagyok.

Frappáns az időszerkezet. Több idősíkon haladunk előre, miközben vannak flashback elemek is. Van a jelen, de fontos dolgok történtek az utóbbi 3-4 évben, amit szereplőnként meg is ismerünk párhuzamosan, miközben a még korábbi múltjuk is megelevenedik egy-egy fejezetben. Fontos is most nézni a fejezetcím alatt az időjelzést, hogy mikor is járunk. 25 éve, 10 vagy éppen 4-2 éve, esetleg az utolsó estén? Nagyon szépen össze is illik minden, a szálak összeérnek. Szeretem, ami ilyen okosan építkezik.

Pedig az elején megijesztett a szerző. Ahogy Victor gyógymód és orvos után kutat, az olyan semmilyennek tűnt. Aztán több szálon is pörögni kezdenek az események, és ahogy az utolsó estén minden összeér…
Egyre jobb a tempó, egyre több minden történik, egyre nagyobb a játszma. Sokféle is: ahogy Eli a terveit szövögeti, miközben játssza a mintarabot. Victor nyomozása. Marcella felemelkedése – vele megint kapunk egy különleges szereplőt, és ő aztán nagy tempót diktál. A titkos szervezet, a beépített emberek, a csavarok…

Mindeközben azon merengtem, hogy mennyire meg tudtam szeretni a szereplőket, noha a Victor már az elején megmondta, hogy nem jó emberek. Talán az RK-k után nyomozó rendőr jó, de ez nem a jó emberek játszmája. Miközben imádom Victor eszét, az akaraterejét és hogy valahol mélyen törődik az övéivel, azért roppant mocskos dolgai vannak. Victor egy gyilkos. Ahogy Marcella is, akinél hataloméhesebb és merészebb nőt keveset találni. Schwab roppant pontosan jellemzi, de tetszett az a sor: olyan, mint Hófehérke, aki megölte a mostohát és ellopta a tükröt. Eli, aki szintén zseni, és olyan gyilkológép, hogy az állam leesett. Ahogy a végén megindul, arra nem voltam felkészülve, pedig már kaptam ízelítőt, hogy mire képes.
De nem csak ennyiből állnak, Schwab feszegeti a témát, hogyan lettek ilyenek. Mert nem az RK képességek hozták ezt ki, ott volt az életükben már korábban is minden. Hogyan alakult ki? A flashback jelenetekből kiderül. Egy-egy ponton még Eli-t is tudtam sajnálni, pedig biztos vagyok benne, hogy pszichopata. Jó sztorik, élő karakterek, akik bőven többek a képességeiknél.

Nagyon olvastatja magát ez a kötet is. Pörgős, izgalmas, sötéten szórakoztató. Jó képei vannak, láttatja az eseményeket, de nem túlírt. Akad benne humor is.

Már láttam neten, hogy Schwab vissza is tér még a világba. Victorious – én már a címét is imádom. Várni kell még rá, de erre szerintem megéri.

Nem voltam elég erős lelkiállapotban, mikor nekiálltam a kötetnek, és ez meg is látszódik azon, hogy milyen lassan olvastam el. Egy ponton túl azonban rászántam magam, de utána voltak durva jelenetek. Folytatás is meg nem is, hiszen feltűnnek a régi szereplők, de újak is jönnek a képbe, akik közül számomra June volt a legérdekesebb. Továbbra is szeretem Schwab írásmódját, de el kell fogadnom, hogy ezt a sorozatot nem nekem írta. Viszont akinek bejönnek a keményebb regények, azoknak ajánlom Az elvetemülteket, mert nem mindennapi történeteket mesélnek el a részek.

Bővebben: https://egy-lany-blogja.blogspot.com/2021/10/bosszuhadj…

Méltó folytatása volt az első résznek. Igaz az eleje egy kicsit lassan indul, de mivel ugrálunk az időben elég sok és fontos információt kapunk. Még mindig tetszik az a felállás, hogy nincs jó és rossz. Ha azt nézzük csak rossz van. Nem egy sablonos, klisé sztori.

Kicsit aggódtam, hogy nem fogja tudni hozni az első rész színvonalát, de végül nem okozott csalódást. A Viszályra jellemző sötét és komor hangulat megmaradt, a cselekmény hasonlóan feszültre és izgalmasra sikerült. Sok új információt megtudhattunk a már ismert karakterek előételéről, ami nagyon érdekesnek bizonyult, az első rész eseményeit is más megvilágításba helyezte. Sajnálom, hogy nincs folytatása, még szívesen elmerültem volna ebben a világban.

Egyszerűen odavagyok meg vissza V.E. Schwab munkásságától. Az Elvetemültek az egyik kedvenc sorozatom Tőle. A másik a Verity szörnyei. Ezek a sci-fi, thriller jellegű írásai jobban bejönnek nekem.
A Viszályt tavaly olvastam és egyszerűen imádtam. Teljesen magába szippantott a világa. Nagyon tetszik a RendKívüliek világa. Ez a „hogyan születnek a szuperhősök, antihősök és főgonoszok” alapötlet.
Eli és Victor karatereit nagyon szeretem. Igaz kissé klisés ez a kettős érzés, ami a barátságukat illeti, de hihetetlenül izgalmasan van felvezetve.
Bevallom, engem az első rész sokkalta jobban elvarázsolt, mint ez a kötet. Az írónő azonban tartotta a szintet és a minőséget is. Marcella és Judy szála nagyon izgalams volt és tovább bonyolította a cselekményeket. Nem tudom még, hogy esetleg a folytatásban milyen szerepet szán nekik az írónő.
A könyv most is tele volt izgalommal, félelemmel és rengeteg csavarral.
Victor karaktere nagy változáson ment keresztül szerintem az előző részhez képest.
Syd, Dominic és Mitch karakterét is nagyon megszerettem. Végig szorítottam értük.
A könyv vége nagyon nagyott ütött. Így nagyon remélem és el is várom (:D), hogy minél hamarabb jöjjön a folytatás!