A ​Conjuring of Light (Shades of Magic 3.) (The Shades of Magic Universe) 86% 32 csillagozás

„Anoshe brought solace. And hope. And the strength to let go.”

Tökéletes sorozatzáró rész volt, imádtam az elejétől a végéig.
Igyekeztem húzni halasztani a könyv elolvasását, hogy minél tovább tartson, de így is túl hamar a végére értem.
Nagyon megszerettem az írónő alkotta világot és a szereplőket, így fájó szívvel búcsúzom a sorozattól, és reménykedem, hogy egy nap talán új történetekkel bővíti ki a Shades of Magic univerzumát.

VÉGEM VAN, MERT VÉGE VAN.

Most akkor minimum két hetes book hangover következik számomra. Nem tudok túl sok mindent mondani, annyira el vagyok kápráztatva. V.E.Schwab számomra tökéleteset alkotott ezzel a befejező kötettel, feltette az i-re a pontot. TÖ-KÉ-LE-TES! Ritkán mondok ilyet könyvre, de ez…

Ezek után reménykedem, hogy lesz spin-off!

4,25* igazából :)

Kicsit lassan haladtam vele és egy picit soknak éreztem ezt az ördögi 666-os oldalszámot, de mindent egybevetve nagyon szép és kerek lezárást kapott a trilógia. Hihetetlenül beleszerettem a világba, már most nagyon várom a spin-off kötetet, rengeteg kiaknázatlan lehetőség rejlik még ebben az univerzumban. spoiler
Kell-Alucard szópárbajok voltak a kedvenc részeim az egész könyvben, valami zseniálisak ezek ketten. :)

Nehéz lenne megmondani, mennyire élveztem ezt a könyvet. A sorozat első része tetszett, aztán a második már kevésbé – erre pedig elég nehezen vettem rá magam, tartottam tőle.
Vajon mi volt a gond? A tempó? Vagy az, hogy tele van töltelékkel, kitérünk olyan szereplőkre, akikkel csak arra a pár oldalra találkozunk? Lényegében elég sok réteg került így a történetre, és valahogy úgy éreztem, hogy talán nem mindegyik kellett volna.
De közben meg voltak jobb szakaszai is, és bár vártam, hogy a végére érjek, az utolsó egységnél megcsapott a búcsúzás szele.
Nem bánom, hogy elolvastam, mert különleges történet és ötlet, de úgy érzem, inkább a szeretném szeretni kategóriába tartozom.

Most látom, hogy ennek elmaradt az értékelése anno, szóval pótlás következik:

Nagyon szeretem Schwab könyveit, nagyon érdekes világokat tud megalkotni, de így a sorozat harmadik részére be kellett látnom, hogy itt nem nagyon ment neki a karakterábrázolás. Azt várnám egy trilógia folyamán, hogy a szereplők fejlődnek, eljutnak 1-ből 2-be (ha nem már egy eleve kiforrott karakterről van szó és itt neeeeem erről volt szó), de itt ehelyett olyan érzésem volt, hogy inkább visszafaroltunk a starthoz. Lina az első könyvben is nagyon irritáló tudott lenni, ha valaki megpróbált tanácsot adni neki, akkor persze, hogy fejjel ment a falnak, csak azért is, meg hasonló finomságok vele kapcsolatban, de úgy voltam vele, hogy ez csak a kiindulás. Még fiatal, legalább lesz hova fejlődnie, majd megtalálja önmagát a kalandok során. Hát ha sikerült is neki ez a felfedezés, előlem jól elrejtette.

Aztán ott van a lezárás. Ami enyhén szólva is kiábrándító volt. Olyan szintre fel lett már turbózva a főgonosz az előző két részben, hogy itt azt vettem észre, hogy az írónő se tud már vele mit kezdeni, olyan epic lett, így gyorsan össze is csapta valami mondvacsinált lezárással. Én meg – aki valami látványos, államat a padlóra ejtő összecsapást vártam – csak tátogtam, mint partra vetett hal, hogy ennyi? Komolyan? Ezt építgettük mi 2 részen keresztül?

Szóval az egész csak olyan meh… de kár érte.

1-7. fejezet: 3*
8-15. fejezet: 5*

Nem tudom, van olyan opció, hogy a könyv első felét csak úgy elfelejtjük? :D Mert akkor élnék vele.

Az ACoL első felének az egyik nagy bűne, hogy baromi vontatott és ezúttal nem sikerült megtölteni ezt a kb. 250-300 oldalt számomra érdekes információval, ehelyett még többet kapunk a same old Rhy-Kell-Alucard melodráma bullshitből. :)) spoiler

A másik dolog Holland karakterének a csapongása, akit Schwab kénye-kedve szerint úgy írt meg, hogy az neki kényelmes legyen. A regény közepe táján eljutottam odáig, hogy lövésem sem volt, hogy Hollandnak igazából mi a célja, mit akar, szinte egy fejezet alatt borultak fel az addigi prioritásai. Túl éles volt a váltás a két „személyisége”, spoiler között. Azért is kár, mert Holland múltját is megismerjük ebben a kötetben, ezek a részek nagyon érdekesek, jó ötlet volt a történetbe beleszőni és egy kis mélységet adni a karakterének.

A végére ugyan Holland megtalálja a félúton elvesztett személyiségét, viszont egy olyan sorozatnál, ami ennyire karakterközpontú, ilyen bénán megírni az egyik főszereplőt szerintem elég nagy melléfogás és ez frusztrált.

Kb. két hétig tartott mire átrágtam magam a regény első felén, aztán a második fele megvolt két nap alatt. A 2-6. fejezet nálam egy az egyben kuka, ez a spoiler dolog meg a legnagyobb hülyeség, amit valaha olvastam. Schwab tuti részegen írta vagy valami Hagyjuk is.

Viszont a végére annyira beindult a sztori és olyan szépen összefutnak a szálak és lezárul az egész. Visszatérnek azok a régi elemek, amik annyira megfogtak az előző részben: a Rhy-Kell bond, a szokásvilág, a mágia és a mágus viszonya, az uralkodók szerepe, a veszteségek.
A végén a leszámolás Osaronnal szuper, meg a többi is. Lerágtam a körmöm, rázott a hideg, még sírtam is, meg minden!! :D spoiler És az a keserédes bejezés… HEARTWRENCHING. Olyan szépen van megírva… :’)))

Kell sokmindenben emlékeztetett Harryre (Potter:D). Nem ismerték a szüleiket, egyikük sem valami erős párkapcsolati téren, jó érzékük van a drámai pillanatokhoz és amit csak lehet, elrontanak. :D A trilógia végére ő is sokat változott, szerintem előnyére. :D
A „badass” női karaktereknél sokszor érzem, hogy a nagy badassery közepette az a legnagyobb dilemmájuk, hogy melyik szexi hímmel háljanak. :D Tetszett, hogy Kell és Lila kapcsolata úgy tudott nagyon is romantikus lenni, hogy ezt egyáltalán nem éreztem. Lila tényleg badass. :D
Rhy, Alucard, Holland, Maresh-ék, még Jinnar és Hastra is telitalálat volt nálam. Szerethető, többrétű, emberi karakterek. A szívemhez nőtt mindenki.

Nem tudom szóval… Valahogy ezek a könyvek is eljutottak nálam arra a szintre, mint anno a Potter-könyvek, hogy amikor jók, akkor nagyon jók, és amikor sz*rok, akkor is jók. Ez a Holland-dolog elég nagy tüske volt, de nem igazán tudok haragudni erre a sorozatra és nem is akarok. Előhozta a szentimentális oldalamat és ezért tökre hálás vagyok Schwabnak.

És követelem a spin-offokat. Akarok, még még még még többet. Bezzeg Maas már tuti bejelentett volna még 8 kötetet.

Ez egy szuper könyv volt, nagyon tetszett.

Örültem, hogy az a kötet is tudott újat mutatni, mind a világépítés, mind a történet terén. Nagyon tetszett az új főgonosz, illetve, hogy csak összefogással tudtak megküzdeni ellene.
A varázslatokról is sok érdekes dolgot megtudunk, bár kicsit sajnálom, hogy a történetben (főleg az antarik) nemigen használnak bonyolultabb varázsigéket, mindig ugyanazt a pár trükköt ismételgetik (Főleg az antari vérvarázs terén: alig hiszem el, hogy 3 köteten keresztül kevesebb, mint 15 (vagy 10? Nem számoltam meg) varázsszót ismerünk meg annak ellenére, hogy gyakorlatilag egy teljes nyelv áll rendelkezésükre….)

Kb az összes szereplőt imádtam, a sorozat végére szinte minden karakter kap egy kis mélységet, mindenki (még a kisebb mellékszereplők is) kapnak egy kis időt, hogy szerepeljenek :)
Holland karaktere kimondottan tetszett spoiler

A szerelmi szálak is egész érdekesek voltak spoiler

A vége tökéletes volt: izgalmas, kalandos és nagyon ötletes. spoiler Szóval a vége előtt csalódtam kicsit, de azért a végharc mindenért kompenzált. Iszonyatosan jó harc volt (remélem valaha megfilmesítik :D), tetszett, hogy egyáltalán nem volt egyoldalú, a legvégéig nem tudhattuk, hogy pontosan hogyan (milyen áldozatokkal és végső csapással) fog véget érni.

Összesítve nagyon jó volt a sorozat, tuti felkerül a kedvenceim közé. Egyetlen probléma, hogy nincs tovább, pedig nagyon érdekelne, mit rejthet(nek) még ez a varázsvilág(ok).
(Főleg az utolsó könyvben megismert varázskacatok fényében)

Ez egy nagyon nagyon jó lezárása volt az egész sorozatnak. Az előző rész vége után nagyon kellett ez a könyv. Ugyan annyira nem mozgalmas mint az előző részek, nincs annyi mozgás benne, mert Vörös London kerül a középpontba és cska néhányan hagyják el egy pár fejezet erejéig. Viszont London „ostroma” nagyon jól lett megírva, nagyon jól átadja, hogy mit éreznek a szereplők, igenis kellenek bele a háttérsztorik Maximról, Emiráról, és Hollandról, még Ned Tuttle is belefért és kapott egy pár fejezetet ami annyira nem fontos, de azért egy kicsit előrevetít dolgokat. Mindegyik történetszál megkapta a megfelelő lezárást, a Kell-Lila szól, Alucard-Rhy, Holland is megkapta a hozzáillő befejezést és azért oda is elfért egy kis sejtetés és nagyon kíváncsi vgayok, hogy mi fog történni Fehér Londonnal. Tény, hogy az Osaron elleni harcot rövidre zárta Schwab, de már az előző részben se a harci jelenetek domináltak, azért így is kellően erős jelenetek voltak benne. Én nem értek egyet azzal, ami Kellel történt, de Schwab így döntött és ezt tiszteletben tartom. Az egész könyv egy nagy anosh volt a szereplők felé, akiket három könyvön keresztül építgetett Schwab és majd valamikor vissza is fog térni hozzájuk.

2017 egyik szép pillanata volt. Pár nap alatt elolvastam, és elégedetten tettem le a világot.
Jöhet is a megfilmesítés, nagyon szép lenne. :)