The ​Dispossessed (Hainish Cycle 1.) 88% 11 csillagozás

Arra ébredtem, hogy LeGuin távozott közülünk. Bár régen olvastam ezt a regényét, mély nyomokat hagyott bennem, ezért azt gondoltam, ezzel az értékeléssel tisztelgek az egyik legnagyobb mesélő emléke előtt.
* * *
Adott két ikerbolygó, de mi nem a hasonlóságot látjuk köztük, amikor olvassuk LeGuin regényét, hanem mindazt, ami elválasztja őket, így nem véletlen, hogy az ideológiai ütköztetésen túl az izoláció a legfontosabb téma, amit a szerző itt körbejár, s ennek megfelelően az űrkikötőt körbeölelő, vagyis a két világ átjárhatóságát megakadályozó fal tekinthető központi szimbólumnak.
Anarres és Urras két ellentétes ideológia alapján szerveződött társadalma mégis ikerbolygó nem a szó csillagászati, hanem szimbolikus értelmében: a fal elválasztja őket, ám egyúttal valami furcsa, asztronómiai köldökzsinórcsonkként is funkcionál, egyfajta emlékeztetőjeként annak, hogy a két világ valójában elválaszthatatlan egymástól, mert társadalmuk a másik bolygó ellenpontozása, tudatos ellentételezése. Sarkított végletek társadalomszerveződés szempontjából: Urras a hedonizmus és kapitalizmus otthona (mondhatni, a nyugati világ ikerbolygója), Anarres pedig spártai életmódjával és anarchista-kommunista szemléletével definiálja önmagát. Más kérdés, hogy ez az egész utópiaformálás egy hatalmas blöff, ha megnézzük a társadalom módszereit, hiszen olyan eszközök hívnak életre ideálisnak tekintett társadalmi berendezkedéseket, amelyeket az adott utópia elvi alapon egyébként elvet. Ilyen például az az eszméletlen mértékű központosítás, ami Annaresen lehetővé teszi az „anarchiát” és a megosztáson alapuló társadalmat. (Innen nézve teljesen jogosak tehát azok az észrevételek, amelyek szóvá teszik, hogy itt azért nincs „igazi” anarchia.) Vagy az a paradoxon, miszerint Annares a megosztáson alapuló társadalom – csak éppen olyan szinten izolálja magát a világ többi pontjától, hogy ezzel kisemmizi az univerzumot, és kisemmizetté teszi önmagát is, mert nem akar osztozni a másképp gondolkodókkal. De ugyanilyen paradoxon, hogy a főszereplő Shevek Urrasra menekül, hogy megoszthassa elméletét más tudósokkal, és így befejezhesse Általános Időelméletét, mely egyesítené a szekvencialista és a szimultaneista időfelfogást, vagyis lehetővé tenné a tökéletes osztozást (az időben). A kétféle társadalomban azonban az osztozás is mást jelent, így azon sem lepődünk meg, hogy Shevek nem járhat sikerrel, hiszen az urrasiak osztozáson eltulajdonítást értenek a kapitalizmus kizsákmányoló szellemének köszönhetően.
A szöveg erősen sugallja, hogy a szeparáláson alapuló, extremitásokra építő társadalom bukásra van ítélve, akármelyik irányban is indul el utópiát építeni. A harmónia, az egyensúly az, ami a tökéletesedés felé indíthatná el a különböző világokat – ehhez pedig az kell, hogy végre leomoljon az a fal. spoiler
A regény tematikája a filozofikus sci-fik toposzait veszi elő, de ami miatt zseniális, az a megvalósítás. Két dologra szeretném felhívni ezzel kapcsolatban a figyelmet:
1) Nyelvezet. Nem, nem arra gondolok, hogy – mint mondani szokás – „szépirodalmi mércével is” igényesen van megírva, ez alap LeGuinnél, csodálatosan ír. LeGuin egy fantasztikus gondolatkísérletet visz végig, hihetetlen rétegekben gondolkodik arról, hogy egy ideológia milyen változást képes előidézni egy társadalomban, és azt is végiggondolta, hogy egy olyan társadalomban, amelynek tagjai mindent megosztanak egymással, tehát elutasítják a magántulajdont, óhatatlanul olyan nyelv alakul ki, amelyből pl. hiányzik a birtokviszony jelzője. És igen, megkapjuk ezt a nyelvet, LeGuin nem csak ír arról, milyen egy utópia nyelvezete, hanem létrehozza azt. Vagy ehhez kapcsolódóan a névadás metódusa is átgondolt, sőt, a család mint egység fogalma, stb. LeGuin olyan szintre emeli ebben a regényében a világteremtést, hogy az embernek még a szava is eláll a döbbenettől és a gyönyörűségtől.
2) Ha a regény szerkezetét tekintem, akkor látom LeGuin kacsintását: bár végig az egyensúly hiányáról és annak következményeiről szól, a helyzetről, ami lehetetlenné teszi az Általános Időelmélet végleges kidolgozását és alkalmazását, LeGuin írástechnikailag egyidejűleg alkalmazza a szekvencionizmust és szimultaneizmust, az Általános Időelmélet két komponensét, amit az elmélet egyesíteni szeretne. Az anarresi fejezetek a múltban játszódnak, Shevek életútját mutatják addig a pillanatig, míg elhagyja a bolygót, az urrasi részek a jelenben játszódnak, és a visszatérés pillanatáig követik Sheveket. Múlt és jelen játszik egymással, folyton újraértelmezve a történéseket, vagyis a művészetben lehetséges az, amit a művészet által felmutatott valóságokban nem elérhető. Ez LeGuin hitvallása, hiszen sokszor hangot adott a művészet reformáló, sőt rebellis erejébe vetett hitének. Azt vallotta, hogy a politikai változás gyakran a művészetben kezdődik el: „Resistence and change often begin in art, and very often in our art, the art of words.”

Nem tudom, mi van velem, de utóbbi időben nagyon nehéz levenni a lábamról. Még az olyan klasszikus szerzőknek sem feltétlenül sikerül, mint Clarke, vagy épp jelen esetben Le Guin. Pedig ebben a regényben is – amely sajnos eddig az egyedüli a szerzőtől, amit olvastam – van bőven olyan gondolat, ami beindította a fantáziámat, amivel el lehetett játszadozni. Ugyanakkor ismét a cselekményt hiányoltam kissé. Oké, nem lehet minden regény űropera (és még azokkal sem voltam feltétlenül elégedett utóbbi időben), de ennél azért kicsit több cselekményre számítottam volna. De sebaj. Ezt leszámítva egyébként izgalmas volt a könyv: Anarres és Urras (alfabetikus sorrend) testvérbolygók társadalmainak (Urras esetében egyik társadalmának) szembeállítása révén eltöprenghetünk a hatalom, az egyenlőtlenség, kapitalizmus, szocializmus, kommunizmus, anarchizmus témáin, miközben gondolatainknak Ursula K. Le Guin ad új és új lendületet. Nem győzném eléggé hangsúlyozni, ezért csak egyszerűen leírom: nagyon szimpatikus volt az a mód, ahogy a szerző mindkét rendszerhez, amelyet elsősorban be szándékozik mutatni, alapvetően úgy állt, hogy bár érezhető, melyik felé húz a szíve, mindkettő kellően életszerű módon komplex, és a sajátos problémái által megterhelt társadalmi berendezkedés lett. Az anarchista se lett túl utópikus, a kapitalista se lett túl disztópikus. Az összbenyomás, ami megfogalmazódott bennem (ismételten) a könyv hatására, hogy a rendszerek legfeljebb képzeletben és papíron tudnak tökéletesen működni, a benne élők legalább egy része mindig talál valamit, amivel joggal elégedetlen lehet.
@pinter_bence értékelésében írja, hogy Anarrest csak a körülmények szerencsétlen volta választja el attól, hogy utópia legyen: tudniillik termőterületben szegény, ha ércekben gazdag is, így az itt élőknek meg kell küzdeniük a túlélésért. Bennem azonban felvetődött, vajon mennyi ideig lenne tartható a társadalmi berendezkedés, ha egyeseknek reális esélyük lenne mások kárára jobb körülményeket teremteni a saját maguk és családjuk számára. Nem lehetséges-e, hogy annak, hogy a közösségnek meg kell küzdenie a túlélésért, szerepe van abban, hogy az emberek készek is a lemondásra és az önzetlenségre, annak ellenére, hogy nincsenek szankciók, legfeljebb (bár ez sokszor nem is olyan kevés – legalább is kisebb és zártabb közösségek esetében) a közösség többi tagjának rosszallása. De látszik, hogy Anarres – véleményem szerint – a körülményektől függetlenül sem egy utópia, kialakulnak azok a mechanizmusok, amelyek esetleg csak bizonyos területeken, decentralizáltan (hálózatosan), de mégis az egyéni szabadság, illetve a társadalmi hasznosság korlátai is tudnak lenni.
Urrasról nem szeretnék túl sokat írni, mert egyrészt sokkal ismerősebb, mint az anarcho-szindikalista Anarres, mert sokkal inkább hasonlít saját világunkra (bár a nemek közötti egyenlőség terén azért jobban állunk), másrészt mert én úgy érzem, hogy Urras létének és (a könyvben való) jelenlétének talán legfontosabb funkciója, hogy Anarres kontrasztja legyen. Épp ezért Anarres bemutatásához képest kicsit elnagyoltnak éreztem az Urrasi társadalom bemutatását.
Minden kritikám ellenére azonban úgy érzem, hogy még sok ilyen könyvet szeretnék olvasni, mint a Kisemmizettek.

""Egy kétértelmű utópia" – igencsak beszédes a regény angol alcíme. Miközben Le Guin egyértelműen elénk tárja véleményeit a vietnámi háborúról és a környezetvédelemről (ami Urrason szigorúan betartott dolognak számít, miközben a Földről megtudjuk, hogy tönkrevágta az emberiség), addig a két, vagy inkább három különböző politikai berendezkedés közül egyik mellett sem kötelezi el magát igazán. Urras világát mindannyian ismerjük, ebben élünk: a kapitalizmus, az erőszak, a fogyasztói társadalom, stb. világában, talán egy kicsit kevésbé patriarchálisan. Mindezt Shevek szemén keresztül látva könnyen ráérzünk a dolog visszásságaira. A fizikus munkáját itt az állam a saját profitszerző céljaira akarja használni. (Thuról kevés szó esik.)

Anarres, az anarchista társadalom, Odo követőinek világa inkább lehetne utópia: ezt az utópiát azonban sok-sok dolog tönkrevágja. Az egyik az, hogy választott száműzetésükben egy olyan bolygóra kerülnek, ahol napról-napra meg kell küzdeni a túlélésért, ahol a számukra igazságosnak tartott rendszer érdekében tulajdonképpen Urras összes természetes szépségéről és bőségéről le kellett mondaniuk. Másrészt Shevek szempontjából még fontosabb az a reveláció, hogy bár hivatalosan kimondott hatalom, kormány, alá-fölé rendeltség nem létezik a bolygón, a begyöpösödött társadalom már rég nem képviseli azt a forradalmat, amit az alapítója megálmodott: a társadalom középszere lett a mérce, ez lett a láthatatlan hatalom, ez pedig minden kiugró teljesítményt büntet az alapító jelszavait citálva. Shevek rájön, hogy akkor lesz Odo igazi követője, ha ezt a kiépülőfélben lévő, vagy már kiépült, káros hierarchiát valamiféleképpen megtöri.

A történetről ennél többet nem hogy nem érdemes, de nem is lehet elmondani, nincsenek hatalmas, meglepő fordulatok. A lassan csordogáló történetben Le Guin szokása szerint minden oldalról megvizsgálja az általa felvetett kérdéseket, az ítéleteket pedig – ha muszáj egyáltalán hozni ilyeneket – többnyire ránk bízza. Mindezt olyan elképesztő írói tehetséggel, hogy a leesett államat még mindig próbálom összeszedni az asztal alól. A sötéség balkezében is lenyűgözött az a biztos hang, ami ugyanúgy képes a gyönyörű leírásokra, mint a választott társadalmi/filozófiai problémák karakterek sorsán keresztül iszonyúan személyessé és intimmé tett felvázolására. Nehéz kikerülni a bűvköréből, na."

A teljes poszt itt érhető el:

https://spekulativzona.blogspot.hu/2017/09/a-valodi-uta…

Nehéz szavakba öntenem a véleményemet a könyvről. Röviden: Nagyon tetszett, biztosan fogom ajánlani másoknak. Kicsit lassan indult be és sokára vált érthetővé számomra, mi történik, de utána lényegében letehetetlen volt. Annak ellenére letehetetlen, hogy nincs pörgős, akciódús cselekménye, hanem leginkább filozofálgatás az időről (és tudományról), a hatalomról, a hierarchiáról – és ezek megnyilvánulásáról egyes társadalmakban, és hogy mit tesz az emberrel a szeparáció.

A könyv két helyszíne Anarres és Urras bolygók egymás ellentétei: anarchista és kapitalista társadalmak. De a főszereplő Shevek szemén át látjuk, hogy az emberek és a viselkedésük mégsem annyira különbözőek – ennek minden jó és rossz oldalával együtt. Például hiába nincs vezető, nincs törvény Anarresen de van helyette ideológián alapuló szokásjog, norma, ami már-már törvényként, korlátozásként funkcionál, informális hierarchiák alakulnak ki. Egy kétes utópia , írja az alcím. A könyv bizonyos szempontból egy sci-fibe ültetett gondolatkísérlet: milyen lehet, hogyan működhet egy anarchista-szindikalista társadalom? Tud-e működni? Hol mehet félre? Urras kapitalista rendszerének hibáit (és pozitívumait) kevésbé magyarázza el Le Guin, de mivel hasonlóban élünk, nem is kell annyira.

Korábbi értékelések sok mindent leírtak, amit én is gondolok: pl. kitűnő próza off és világépítés. Inkább azt fogalmaznám meg, hozzám személyesen miért került közel ez a könyv. Aktívan foglalkoztat, hogyan lehet változást elérni, megváltoztatni/leváltani a rendszert, mit jelent, mivel jár a lázadás, egy lehetséges forradalom. A Dispossessed nem ad ezekre választ, de segít gondolkodni rajta. A regényen keresztül körbejárhatjuk, mik lehetnek egy anarchista társadalom buktatói és túlkapásai. Együtt gondolkodhatunk Shevekkel, mit jelent szabadnak lenni, és mit vagyunk hajlandóak megtenni a szabadságért. Ezek a kérdések ma is relevánsak.
spoiler

„You cannot buy the revolution. You cannot make the revolution. You can only be the revolution. It is in your spirit, or it is nowhere.”

Több anarchiával foglalkozó sci-fit is olvastam a közelmúltban, így nagyon nehéz volt szabadulnom attól a gondolattól, hogy a Dispossessed tulajdonképpen nem az. Az anarchia, ahogy én látom, az individualizmusról szól, és társadalmat csak annyiban alkot, amennyiben az egyes embereknek szükségük van egymás segítségére. De akkor is csak a feltétlenül szükséges, vagy – ha érzelmi szükségletekről beszélünk – a tagok számára kívánatos mértékben, és mindez a szerveződés rendkívül dinamikus és könnyen alakítható. (Nem véletlen, hogy gyakran a transzhumanizmussal áll párban, olyan regényekben, ahol az egyes ember önmagában és/vagy gépei segítségével már sokkal többre képes).
Le Guin „anarchiája” viszont egy olyan bolygón jön létre, ahol az embereknek borzasztóan nagy szükségük van egymásra, erőforrásaik minimálisak és nincs egymáson kívül semmijük. Így szerintem majdnem törvényszerű, hogy a nagy kísérlet valami mássá alakul. Kár, hogy a szerző nem tudott elképzelni egy decentralizált számítógépes hálózatot – „felhőt” – mert szerintem ez volt az Anarres első nagy hibája (erről nyilván nem Le Guin tehet, hiszen 40 éve írta a regényt, mégis kíváncsi volnék, vajon mennyit változtatott volna a történeten, ha megoldottnak tekintette volna az információs struktúra problémáját. Szerintem a Koordinációs Bizottság is egészen más alakot ölthetett volna).
A központi probléma azonban elsősorban a bolygó szegénységéből fakadó sztoicizmushoz kötődik. Az egykori lázadók utódaiból kiveszik minden újító szándék és magasabbra törekvés, és a rendszer az átlagemberek zsarnokságává alakul a kiemelkedő képességű egyének fölött. Amikor már az óvodában az a legfőbb tanítás, hogy „ne egyénieskedj”, felnőtt korban pedig ugyanez olyan parancsoló érvényű szokásjoggá alakul, amely minden írott törvénynél szigorúbb, az számomra az anarchia halála.
Az anyavilágról, amelyre főhősünk ellátogat, tizedennyit sem lehetne elmondani, lényegében a XX. századi Föld analógiája. Azt viszont javára kell írni, hogy mindent személyes szemszögből mutat be: a legtöbb társadalmi SF-vel szemben itt a mindentudó narrációnak nyomát sem találhatjuk.

Mint látható, a regény gondolatébresztő potenciáljával nincs probléma. Illetve hát… a fentieket, és még sok mást is, jóval azelőtt levezettem magamban, hogy a szerző rá méltóztatott volna mutatni. Szóval nagyon lassú, és amikor elkezdi levonni a következtetéseit, akkor már tulajdonképpen fölösleges, mert vagy félbehagytad a könyvet, vagy magad is továbbgondoltad a leírtakat. Középutat én személy szerint nem tudok elképzelni. Igaz, hogy az én olvasási szokásaim szélsőségesen anarchikusak :)
Kétségtelen, hogy a társadalmi SF egy nagyon fontos darabja ez a könyv, amely Bankstől MacLeodig számtalan kortárs szerzőre lehetett hatással. Én mégis úgy érzem, hogy ez a „hatás” sok esetben arra, illetve azzal motiválhatta Le Guin követőit, hogy saját műveikben kiigazítsák a Dispossessed vakfoltjait és következetleségeit.