Tehanu (Szigetvilág 4.) 86% 76 csillagozás

A Szigetvilág könyvek első két részét még kalandregényként is olvashatjuk. Talán még a harmadikat is, bár annak szerintem már a mélyebb értelmére is illik figyelni. A Tehanu azonban az abszolút anti-epikus (ha úgy tetszik, prózai) fantasy, amelyet a filozófiájáért érdemes kézbe vennünk. Szomorúan aktuális regényről van szó, mert a néhány napja elhunyt írónő itt szerintem a hősök eltávozásáról mesél. Ami azonban nem azonos a halállal.
A hagyományos fantasy rajongói azt szokták meg, hogy egy epikus hős csak dicsőséges lángok között múlhat el, egy végső csatában. De mi van akkor, ha a hős, feladatát elvégezvén, csendben eltávozik, és egy közönséges ember marad a helyén? Ez valahol az eszképizmus teljes megtagadása – sokkal inkább, mint az antihősök és a mocskosan realista low fantasy világok, mert itt egy már létező, korábban mágikusnak megismert univerzum válik hirtelen földközelivé. Egy varázsló közönséges halandóvá válása minden igazi fantasy rajongó számára szomorú esemény, ugyanakkor bizonyos értelemben ez a felnőtté válás végső aktusa: a varázslatba és a csodákba vetett hit feladása, és visszatérés a valódi emberek közé. Feltéve, hogy egyáltalán képes rá, mert ehhez előbb el kell fogadnia új, hétköznapi önmagát és feladnia cselekvő, a világot befolyásoló énjét.
Nem véletlen, hogy az idősödő Tenar szemén keresztül úgy látjuk a varázslókat, mint valamiféle örök tinédzsereket, akik már nem gyerekek, de mégsem ismerik a valódi életet, amelynek itt elsősorban a nők lesznek a megtestesítői. Hiszen egy nő a mindennapos dolgokkal foglalkozik, a hétköznapokban találja meg az örömöket, és ezekből (valamint a Földből) nem csekélyebb erőre tehet szert, mint bármelyik férfi. Eközben a varázsló – aki természetesen mindig férfi – a fellegekben jár és a hatalom könnyebben felismerhető formáira összpontosítva sok mindent kizár az életéből*. A felnőtt női szemszög, ami az előző részekből hiányzott (a fiatal Tenar a második kötetben szerintem inkább még gyereknek volt tekinthető, tapasztalatai alapján mindenképpen) teljesen új összefüggésbe helyezi a Szigetvilágot és annak eddigelé oly idealistának és tökéletesnek tűnő mágusait.
Felnőtt olvasóknak ajánlom e könyvet, azoknak, akik képesek kikapcsolni a fantasztikummal szembeni beidegződéseiket és a megszokott klisék mögé látni. Ezzel a regénnyel, amellyel Kóbortól búcsúzott a szerző, búcsúzok én most el tőle is.

*Kell-e mondanom, hogy Terry Pratchett milyen sokat merített ebből a gondolatból, amikor megalkotta saját varázslóit és boszorkányait? :)

Az idei nyár számomra a könyvsorozatok nyara, legyen teljesen új de egész sorozatok, vagy mint ahogyan erre a könyvre is sor került régen elkezdett, majdnem elfeledett sorozat. Bár csak második nekifutásra, de elolvastam, ugyanis ehez hangulat is kell, lassan csörgedező, igényes, felnőtt vagy érett nem ma divatos fantasy lévén. Szomorúsággal töltött el mintha a világ végét írta volna le, legalábbis Kóbor szemszögéből, valaminek végét, úgy, hogy túl vagy már minden hőstetten és már nem az vagy aki voltál és nem is lehetsz soha többé.
Szomorkás hangulatott hagyott maga után, szép lírai hangulatot, bár nem ez a kedvencem a sorozatból, Atuan sírjai jobban tetszett, és a Sötétség balkezét mint sci-fi regényt jobban szerettem az írónőtöl, de hangulatos olvasmány volt.

A könyv végére érve úgy éreztem, nem mehetek el a sorozat mellett úgy, hogy nem szólok róla néhány szót.
Be kell vallanom, hogy eleinte csupán egy jól megírt, ám sablonos fantasy sorozatra számítottam, szerencsére azonban ebben csalódnom kellett. A Szigetvilág varázslója ugyanis csupán sablonos elemeket tartalmaz, de egyáltalán nem sablonos, hiszen mögötte olyan mélységes történet és mondanivaló lappang, amely bármelyik könyv dicsőségére válna.
A fantasy irodalom megszokott elemei mellett, nagyon sok remek felütés, téma és élethelyzet van ezekben a történetekben, amelyek az emberiség örök érvényű kérdéseire keresik a választ. Ezekhez hozzávéve még a szereplőket és a Szigetvilág univerzumát, bátran kijelenthetem, hogy a Szigetvilág varázslója méltóképp van jelen a fantasy irodalom nagyjai között.
Köszönöm Ursula K. Le Guinnak, hogy megírta ezt a sorozatot!

Lassabban zajlik a történet, mint mondjuk a Szigetvilág varázslójában, kevesebb minden is történik, elég sok a „meg kellene tennem” stílusú mondat, illetve sok a hétköznapi élethelyzeteknek a bemutatása. Ez a nyugodt fantasy kikapcsolódás része. Jól mutatja be a lassan hömpölygő napokat, az eltelő évszakokat, a tépődő gondolatokat.
Fura volt, hogy Kóbornak nem az erős, titokzatos vad énje került előtérbe, hanem a gyengébb, emberibb oldala. Bár ezzel épp a karizmatikusságát vesztette el számomra.
Ugyanakkor elég gyakran volt hangsúlyozva a nők helyzete, és úgy egyáltalán a női lét, a női érték ebben a világban.
A végére szerencsére azért felpörögtek a dolgok, tetszett a nem lezárt befejezés.

Le Guin nagyon szépen egybeszőtte az előző kötetekben bemutatott szálakat, és hirtelen csavarral megmutatta a hősök emberi oldalát. Furcsa a fővarázslót kecskepásztorként, a kiválasztott papnőt pedig egyszerű gazdaasszonyként, esendő férfiként és nőként látni, ez a befejezés valahogy mégis szokatlan mélységeket ad a sorozatnak.
A végső csattanó sejthető volt, mégis hagyott megválaszolatlan kérdéseket, nagyon helyesen nem adta kezünkbe az összes választ.
Sajnos meg kell említenem, hogy a fordítás néha élvezhetetlenné tette a könyvet, mert állandóan magyartalan mondatokba ütköztem, és néha többször is újra kellett olvasnom egy-egy jelenetet, mire kihámoztam belőle, hogy mikor ki beszél, és kivel mi történik.

Tetszett, ahogy Le Guin a Földtenger-ciklus első kötetétől kezdve, amelyben eleve elég magasra tette a mércét, karakteralkotásban és jellemábrázolásban folyamatosan meghaladja önmagát. Könyvei nem tipikus fantasy-regények, és azoknak nem is ajánlom, akik a fantasyt önmagukban nézik. Van benne persze nagyhatalmú varázsló, csodás ereklye, világ királya, temérdek sárkány, satöbbi. Ezek a szokványos, néha kissé giccses díszletek azonban eltörpülnek az írónő hőseinek hihetetlenül mozgalmas belső történései, a folyamatos belső küzdelmek mellett, amelyeket az ember manapság is folytat saját magával, haláltudatával, felnőtté válásának súlyával, lemondásainak nyomasztó terhével. És ebben a Tehanu messze az egyik legjobb könyv, amit olvastam.

Nem kell megkönnyeznünk senkit, nem kell együtt nevetnünk senkivel, a könyvek egyenként szerettetik meg velünk a karaktereket és azok lassan így válnak a barátainkká hogy végül velük együtt tudjunk örülni egy egészen egyedülálló végkifejletnek.

Ugyanezt Tolsztoj, Du Gard vagy Thomas Mann is megírta már persze, sokkal mélyebben, de Le Guin még élvezhető is.

Kissé szégyenkezve, de most már be merem vallani, hogy annak idején Le Guin Szigetvilág-történeteit a filmsorozatból és az animéből ismertem meg. Mondhatnám, hogy a filmesítések lelőtték a poént, de aki ismeri ezeket, az nagyon jól tudja, hogy kevés közük van a könyvekhez.

Éppen ezért első olvasásakor A Szigetvilág varázslója meglepetést okozott, de ezen a hosszú, tengeren ringatózó utazáson talán ez volt az egyetlen, amely a klasszikusabb fantasy vonalat követte. Persze Le Guin filozófiai képekben gondolkodó képzelete ezt sem hagyta érintetlenül, de mégis alkalmazkodott a zsánerhez. A nagy kedvencem, az Atuan Sírjai már teljesen más hangvételű volt, maga Tenar és a körülményei is tökéletes ellentéte Karvalynak: saját hatalmának és a hiedelmeknek a foglya. A sötétség világának rémeivel körülvett papnő és a Névtelenek egész hitvilága elképesztően egyedi tónust ad az egész kötetnek. Máig nem találkoztam soha ehhez mérhető hangulatvilággal. Ezután következett A legtávolibb part, ami újabb váltás volt, és az egészet átlengte valamiféle véglegesség, ha nem lennék egyidős a Tehanuval, azt hittem volna, hogy ezzel zárul az egész történet.

És akkor megérkeztünk a Tehanu végsőnek szánt – persze mégsem végső – történetéhez. Rettentően szomorú volt látni a megöregedett szereplőket, saját hatalmuk és tekintélyük nélkül. Megértettem Tenart. Annak idején elemésztették a szörnyistenségek templomában és olyan szolgaságra és magányra kényszerítették, amelytől a lelke szabadulni akart. Nem csodálkoztam, hogy mindezek után nem vállalta a varázsló(nő)k ugyancsak magányos életét, hanem elszaladt a hatalom elől, hogy a Gyűrű Fehér Úrnőjének és a Sírok Papnőjének szerepét ledobva egyszerű parasztasszonyként élje le az életét. Karvalyt is megértettem. Miután királyt ültetett Enyhely trónjára, megküzdött a Névtelenekkel, elhozta Arhát és a békét a sötétség mélyéről, fővarázslóként megküzdött a halállal, ki várná el tőle, hogy túlélje a hatalom elvesztését.

Az egész kötetet áthatja valamiféle hatalomnélküliség, a varázslat ugyan megjelenik, legerősebb formájában is, de mégis többet kapunk a direkt mágiahasználattól különböző vajákosságból, egyfajta torzított hiedelemvilágból, amely reflektál Tenar múltjára, de mintha a Szigetvilág változó jövőjére is. Végig olyan érzésem volt, még ha tudom is, hogy az írónő még adott folytatást a szereplőknek, hogy a Szigetvilág maga is megváltozott, már nincsenek kalandok a láthatáron, nincs legyőzendő nagy ellenfél, hanem csak a hétköznapi emberek csendes élete, és ettől a gondolattól egy kissé szomorúan tettem le végül a könyvet.

Nagyon jó, hogy most aztán Le Guin megmutatta az érem másik oldalát! Lassú volt, de nagyon tetszett, a fordítást itt-ott leszámítva. Kifejezetten tetszett, hogy végre volt szó a nőkről, és nagyon is jól, egyáltalán nem sablonosan gombolyodik ez a történet, kedvenc lett.
(Viszont angolul van még… kéne az is. :D)

Érdekes, ámbár nem túl meglepő fejlődési ívet rajzol ki a Szigetvilág első négy kötete – és nem csak amiatt, hogy az elején a még félkönyvnyi történetberázódási idő fokozatosan ennek töredékére csökkent. A Tehanuhoz érve a cselekmény már nyilvánvalóan nem a 12, inkább a 16+ korosztályt szólítja meg, és a központinak tekinthető morális üzenete – vagyis in-universe inkább kérdésfelvetése – sem valami általános filozófiai urnakapargatás (amit egyébként kicsit most hiányoltam is), hanem a férfi–női társadalmi szerepkörök különbözőségének eredete és jogossága, illetve az ebből fakadó negatív viselkedésformák felett tartott vádbeszéd.
Gyakran szidják a korai Le Guin-fordításokat, de nekem nem volt velük különösebb problémám – mindezidáig. A Tehanuban ugyanis – az olyan apróbb következetlenségek mellett, mint hogy az összes lefordított településnév mellett ott szerepel a Vermouth (a Szukits-kiadásban ez már javítva van Völgytorkra), vagy hogy a rendszeres „úrnőm”-özés mellé egyszer becsúszik egy teljesen stílusidegen „Lady Tenar” – többször előfordult, hogy egyszerűen nem sikerült kivenni a bekezdés értelmét. A mondatok önmagukban értelmesek voltak, de az alany és/vagy a kontextus valahogy elveszett közöttük. Illetve egyszer-kétszer a párbeszédekben is sikerült beazonosíthatatlanná tenni, melyik mondat kitől hangzik el – az angol eredetiben a he/she különbségtétel ezt nyilván még kiküszöbölte.
Nagyon remélem legalábbis, hogy ezek a fordítónak tudhatók be, és nem a kezdődő öregkori szellemi leépülésemnek…
Maradt a műben néhány elvarratlan szál, ezekre remélhetőleg az utolsó regény vagy a novellák majd sort kerítenek.

Jah, arról nem írtam, hogy tetszett-e. Hát, én kedvelem a szereplőket, igazából a helyszínt is, nyilván ezért járok vissza. De olyan nagyon nem volt különleges a könyv, csak kellemesen elvoltam vele.

Ennek elég kurtán furán lett vége, egyébként számomra élvezetét tekintve is abszolút a kicsúcsosodása az előző háromnak. És egy nagyon szép metafora ível át a történeten a gyermekbántalmazásról, ami miatt külön érdemes mindenki figyelmére.