Tettesek ​vagy áldozatok? 84% 19 csillagozás

Folyóiratban megjelent tanulmányokból válogatáskötetet összeállítani kockázatos. Egyfelől nem mindig van meg az ív, amire az írások felfűzhetőek, aminek következtében morzsálódni kezdhet a felhasználó kezében a könyv – amikor az író sokrétű érdeklődése csak egyes pontokon találkozik az olvasó sokrétű érdeklődésével. Ezt Ungváry azzal előzné meg, hogy egy előszóban megkísérli a „tettes vagy áldozat” vezérgondolattal összekötni szövegeit – vagyis hogy a történelem nem fekete-fehér, ezért szereplőit tettesekre és áldozatokra, rosszakra és jókra szétválasztani gyakran mesterséges döntés, és a történészi objektivitás kárára történik, nem egyszer pedig politikai célzattal. Kár, hogy szerintem a kötet tanulmányainak egy része legfeljebb bősz erőszak alkalmazásával szuszakolható bele ebbe az alapsémába.

Meg aztán kockázat az is, hogy a folyóirat szükségszerűen rigorózus a szöveg hosszát illetően, és ahhoz a tudományon túlmutató érzék kell, hogy egy szakértő elme a kívánatos hosszt a kívánatos tartalommal optimálisan párosítsa. Ne legyen a tanulmány se túl levegős, se túl tömör… hanem pont a közepén. Nem mindig éreztem, hogy ez Ungvárynak összejött.

De több gondom nincs, mert amúgy érdekes kötet. Két kedvencem:
1.) A brit történész, Martin Gilbert története, akit a magyar hírszerzés próbált meg beszervezni a ’60-as években. Halászlével traktálták spoilerkémet, elvitték gyárlátogatni, Balatonra, a Mátyás-pincébe, és miközben kiette őket a büdzséjükből, agyba-főbe dicsérte a Szovjetuniót és szidta Nagy-Britanniát. Közben pedig a magyar hírszerzők azon filozofáltak, hasznát tudják-e egyáltalán venni. Egyrészt igen bűbájos „ki kit ver át” történet, John le Carré tollára való, másfelől meg tanulságos dokumentuma annak, mivel foglalkoztak a valós és reménybeli kémek a hidegháború során.
2.) És hát az se semmi, ahogy Ungváry Hulkká változik, amikor meghallja Schmidt Mária nevét, vagy a Terror Háza szókapcsolatot, majd rigorózusan, pontról pontra szétszedi az intézmény koncepcióját és tényekhez való viszonyulását. Úgy is kell, a Terror Háza valóban nem történelmi intézmény, hanem múzeumnak álcázott látványpékség, ahol politikai megrendelésre hamisítják az igazságot. Ungváryt meg lehet szeretni, vagy nem szeretni a megnyilatkozásai miatt, de azt aligha lehet a szemére vetni, hogy nem védi érvekkel a véleményét.

Egészen mást vártam, főleg a címe alapján (ami nekem egyáltalán nem felelt meg annak, amit sugallt), de végül rengeteg új ismerettel gazdagodtam.
Mostanában kezdtem el mélyebben érdeklődni a történelem iránt, ezért nekem még sokáig sok újat lehet mondani. A tanulmányok között volt érdekesebb és kevésbé érdekes témájú, de még azok is érdekesnek bizonyultak, amiket címük, témájuk alapján érdektelennek gondoltam volna. Nagyon jó, hogy a kötetben ezekkel is szembetalálkoztam.
spoiler

Történelmi analfabétáknak igazi csemege a könyv. Félműveltségemből kifolyólag nem tudnék vitatkozni a szerzővel, nem tudom igazán megítélni az esszéket és azok igazságtartamát, viszont mindenképpen élvezetesek, érdekesek voltak. Elgondolkodtattak, némelyik dühített – aztán megszoktam.
Rengeteg újdonsággal találkoztam – illetve sok dologról, jelenségről, személyről már hallottam, de most megismerhettem egy új oldalát.
A holokauszt után igényelt kárpótlások és a velük való visszaélés – kb. ugyanaz, mint az uniós pénzek felhasználása és szétosztása ma. Padlót fogtam, hogy ez már akkor is így működött, talán egy árnyalatnyival mocskosabban.
Szálasi és Szálasiné portréja, illetve Szennik Györgyé is igen illusztratív volt. Pláne a hiú festő úré, aki bármilyen ideológiának eladja magát.
A Martin Gilbert történész „kémnek” való beszervezéséről szóló sztorin rengeteget nevettem. Rém röhejes, ahogy az úriember eljön Magyarországra nyaralni, valószínűleg információszerző megbízással – a karikírozott magyar ügynökök pedig megpróbálják megtéríteni, a kommunista eszméket megszerettetni vele. Ő meg hülyét csinál belőlük, és a kontójukra szórakozik. (Most, hogy így belegondolok, sosem tudtam, miről szólnak igazából a kémfilmek, vagy mi értelme egyáltalán a kémkedésnek, mikor lehet létjogosultsága, de most ez is egy kicsit helyre került.)
Volt pár provokatívabb írás is – emlékműmutyiról, az alaptörvény történelmi kritikája és ezzel összefüggően a Terror házának kritikája. Noha ezek szerepelnek utolsóként a kötetben, ezekkel kezdtem az olvasást és ezek hagyták bennem a legmélyebb nyomot. Ugyanis gyerekfejjel, – nem is emlékszem, hogy általános vagy középiskolás korunkban, – elvittek minket oda. Semmit nem fogtam fel a kiállításból, csak az iszonyat maradt meg bennem. Hiába gyűjtöttem össze a termekből a magyarázó papírokat, nem állt össze a kép. Ez az írás viszont abban erősített meg, hogy a kiállítás többre nem is képes, – mert ferdít, téves információkat vagy féligazságokat közöl, a hatásvadászaton és néhány ideologikus elven kívül mást nem ad. Halál és szenvedés-giccs. Elmegyünk és borzongunk egy kicsit, konklúziót levonni nem is kell. A nyilas rémuralom, a zsidóüldözések és a Kádár korszak rémségei, a háborús bűnök összekeveredve ömlenek az emberre – semmi értelme az egésznek.
Ha a szövegnek úgy a felét felfogtam, annak már örültem – és ha annak még a felét meg is jegyezném legalább… jó volna. Elképesztően tájékozott és alapos az író, – az a fajta szeretem-ember lehet, aki a fél életét könyvtárban tölti kutakodással.
Annyira szeretnék emlékezni – de hogy lehet emlékezni olyasmire, amit az ember nem élt meg? Valahogy nem tudatosodnak bennem azok a dolgok, amiket a rendszerváltás előtti időkről olvasok és hallok. Márpedig rengeteget olvasok róla, mégsem áll össze a kép. Az Ipari művészet c. csodálatos, ideologikus tartalmakkal erősen terhelt cikkgyűjteménysorozatra vetettem rá magam az Ungváry könyvekkel párhuzamosan. Érdekes egyszerre látni olyan szövegeket, amelyek egy rendszerszerű látszatot próbálnak fenntartani – és olyanokat, amelyek objektívak és kritikusak ugyanazon rendszerrel szemben.

Ungváry 3 kategóriába sorolja a kötetben megjelent tanulmányok témáit: hadtörténeti, pártállami, szélsőjobbos. A pártállami témák kifejezetten unalmasak voltak, viszont a két világháborús tanulmány 5 csillagos lett. A Terror Házáról szóló tanulmánya is igen alapos, szétbombázta kritikájával az intézményt. Azért amiket ír róla, az elég lesújtó, komolyabbnak gondoltam…tiniként engem meggyőzött anno.
Összességében nem rossz könyv, az igencsak változatos témakat valóban nehéz keretbe foglalni. A fő vezérgondolat, a „tettes vagy áldozat”, miszerint a történelem nem „fekete és fehér”, úgy ahogy átjött a tanulmányokban, de nem mindegyikre lehet ráhúzni ezt az ívet. Pontosabban az árnyalt elemzés minden témában jelen van, csak a változatos témák miatt 1-2 téma nehezen értelmezhető ebben a kontextusban.
Ungváry stílusa provokatív és tárgyilagos-előbbi témától függően érzékelhető (különösen emlékezetpolitikában, ami manapság szükséges is).

Nagyon jó kis tanulmánygyűjtemény!
A szerző tárgyilagosan, több oldalról is megvizsgálva az eseményeket, a források sokoldalú és bőséges használatával mutatja be a XX. századi történelem néhány érdekes és fontos momentumát.
Bár nem minden téma tartozott az érdeklődési körömben, mégis lelkesen olvastam az egyes írásokat. Történelemrajongóknak melegen ajánlott!

Ungváry azon kevés bölcsészemberek közé tartozik akik logikus, átlátható rendszerbe helyezve, világosan képesek levezetni a mondanivalójukat. Emellett jól ráérez arra, hogy a történelmet befolyásoló tények mellett milyen érdekességekre lehet kíváncsi az olvasó. Kifejezetten tetszettek Szálasi Ferencnéről és a Rommel-ről írottak. A szocialista rendszer kémsztorijai meglehetősek unalmasak voltak számomra. Külön érdekességek és megfontolandó érveket tartalmaznak a Terror házáról, az alkotmány preambulumáról és a Szabadság téri emlékműről írottak.

Az ismert történész máshol megjelent írásait kibovitve olvashatjuk ebben a könyvben, a kimondottan történelmi témájúak, mint például az életrajzok, vagy a német kárpótlási kifizetések kimondottan érdekesek. Az inkább politizáló jellegűek, mint az mondjuk Az emlékmű-mutyi, az én ízlésemhez képest egy kicsit egyoldalúak.

Alaposnak és megalapozottnak tűnik. A kedvenc tanulmányom a Rommelről szóló volt. A Terror Házával és a Megszállási emlékművel kapcsolatban nem biztos, hogy értem minden kifogását, de jó lenne, ha megtörténne a problémák tisztázása és kibeszélése. Lehet, konszenzusig nem lehet eljutni, de segítene az álláspontok megértésében.