A ​magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941–1944 8 csillagozás

Esemény – Elbeszélés – Utóélet
Ungváry Krisztián: A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941–1944

A ​második világháború folyamán, a Szovjetunió területén több mint félmillió négyzetkilométeren magyar csapatok láttak el megszálló feladatokat. Nemcsak a magyar csapatok viszonylag nagy részaránya, hanem bevetésük területi eloszlása is indokolja, hogy a megszállás történetével külön monográfia foglalkozzon. A Szovjetunióban a magyar megszállók két évig ugyanis a leginkább partizánveszélyes területen, a brjanszki erdőkben tevékenykedtek: emiatt a magyar megszállás és a szovjet partizánháború története egymástól elválaszthatatlan. Ugyanez érvényes a holokauszt ukrajnai történetére is. Katonai szempontból a magyar háborús részvételben a megszálló tevékenységnek legalább akkora jelentősége volt, mint a 2. hadsereg doni hadműveleteinek. Könyvünk egyrészt eseménytörténeti feltárás, másrészt túl a hadműveleti szempontokon, egyben társadalomtörténeti elemzés is. A német és magyar megszállók tevékenysége az erőszak brutális elszabadulásával járt. Ennek részletei Magyarországon ma még nem… (tovább)

>!
Osiris, Budapest, 2015
468 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632762654

Most olvassa 3

Várólistára tette 7

Kívánságlistára tette 14


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Ungváry Krisztián: A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941–1944

Ha egy történész olyan kutatási témáról akar publikálni, ami addig nem képezte közbeszéd tárgyát, és amiről (az akkor és azóta regnáló rezsimek áldásos tevékenységének hála) csak sporadikus* bizonyítékok maradtak fenn, akkor alapvetően két dolgot tehet:
a.) Lecsupaszítja az anyagot, esetleg kihagyja a nem egyértelmű vagy egymásnak ellentmondó adatokat, így a végén kapunk egyetlen követhető, határozott narratívát, amivel ugyan lehet polemizálni, de legalább világos történészi állítás.
b.) Szétteríti a tényeket és azokat az erős hipotéziseket**, amiket ugyan közvetlenül bizonyítani nem tud, de érzése szerint megkockáztathat, és hagyja, hogy az olvasó a rendelkezésére álló elemekből maga állítsa össze a saját narratíváját.
Ungváry a két opció közül inkább az utóbbit választotta, de az elsőről sem akart lemondani teljesen. Azonban a két módszer közötti ellentmondásokat nem mindig sikerül elsimítania – emiatt pedig joggal lehet kritizálni. Ugyanakkor az a puszta tény, hogy legolvasottabb magyar történészként bele mer vágni ebbe a kérdéskörbe, engem elnézésre hangol iránta***.

Amikor a magyar háborús részvételről van szó, akkor vagy a Don-kanyar, vagy a holokausztban vállalt itthoni részvétel szokott felmerülni – esetleg a szélsőjobb által kisajátított és agyonheroizált „kitörés” a budai ostromgyűrűből. Ugyanakkor a honvédség egyik legfontosabb feladata a keleti front mögöttes területein végzett megszállási tevékenység volt, aminek két járulékos eleme képezi Ungváry vizsgálatának fő tárgyát: a zsidók összegyűjtésében és kiirtásában való részvétel, illetve a partizánok elleni harc****. Különösen a második elem hatott az újdonság erejével, mind a partizánmozgalmak valóságával és eredményességével, mind a konkrét partizánvadászattal kapcsolatban. Ungváry leszögezi, hogy a partizánok tevékenysége sok szempontból túl van dimenzionálva – semmiképpen sem okoztak olyan mértékű kárt a tengelyhatalmaknak, mint amennyit a szovjet és posztszovjet történetírás nekik tulajdonít. Másfelől viszont az, amit a honvédek partizánvadászat címén műveltek, eleve kudarcra volt ítélve. Hiszen már csak létszámuknál fogva sem volt lehetséges, hogy ekkora területeket kontrolláljanak, felszerelésük pedig nem egy esetben gyengébb volt, mint a partizánoké*****. Ráadásul végtelenül kontraproduktív megoldást alkalmaztak – azzal, hogy falvakat gyújtottak fel, tömegeket lőttek agyon partizángyanúra hivatkozva, és harácsoltak, mint a veszett fene, elidegenítették magukat a lakosságtól és a partizánok oldalára állították őket. Nem menti fel őket, hogy sok esetben a partizánok sem tettek mást – ilyen értelemben az egész partizánháborúnak győztese nincs, viszont vesztese igen: a fegyvertelen civil lakosság, akinek aközött kellett választania, hogy kikkel löveti magát agyon azért, mert a másikuknak segített.

Ami a felelősség kérdését illeti, Ungváry könyvének számos vonzata van. A holokauszt esetében a felelősség vitathatatlan és közvetett – bár nem a magyarok húzták meg a ravaszt (néhány kivételtől eltekintve), de rendszeresen részt vettek a tömeggyilkosságok előkészítésében és biztosításában. A partizánvadászattal kapcsolatos felelősség azonban sokrétűbb, hiszen egyes területen a magyar egységek kifejezetten jó viszonyt ápoltak a lakossággal (sőt: akár a partizánokkal is, lásd Lengyelország esetét), emberségesnek mutatkoztak, más helyeken viszont túlteljesítették még a Wehrmacht direktíváit is. Ami azt jelenti, hogy a magyar felelősség leginkább egyéni volt – egy bizonyos egység tisztjei saját hatáskörben voltak embertelenek, akár a felsőbb utasítások ellenére is. Ami egyrészt érdekes dolgokat elmond a magyar parancsnoklási láncról és az alárendeltek fegyelméről, másrészt meg lehetetlenné teszi a felelősség áthárítását a németekre.

Összességében Ungváry könyvét olyan műnek láttam, amiben ugyan vannak nagyobb hibák, de csak azért, mert maga a könyv is nagyra tör. A kis hibákat hagyjuk meg a piszlicsáré történészeknek. Hehe.

* Sporadikus. Szeretem ezt a szót. Ha másra nem is, erre a szóra még húsz év múlva is emlékezni fogok ebből a könyvből.
** Egy példa. Ha azt olvassuk egy magyar század hadinaplójában, hogy elfogtak és kivégeztek (mondjuk) 1.000 partizánt, de a saját veszteség rovatban gyanúsan alacsony adatokat látunk, és a zsákmányolt lőfegyverek száma is elenyésző, akkor bizony erős hipotézisnek minősül azt állítani, hogy a honvédek ártatlanokat végeztek ki a puszta gyanú alapján. Csak egyszerűen 1.000 partizán jobban fest a jelentésben, mint 1.000 nő meg aggastyán.
*** Mondjuk alkalmasint azért ő a legolvasottabb történészünk, mert bele mer vágni ilyen témákba. Ki tudja.
**** Emellett nyilván a magyarok mindenféle adminisztratív feladatot is végeztek a területen, de ezekkel a szerző nem foglalkozik. Aminek köszönhetően valóban van némi féloldalassága a kötetnek.
***** Akadt olyan partizánegység, aminek még harckocsijavító-műhelye is volt. Hümm.

42 hozzászólás
>!
kfg
Ungváry Krisztián: A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941–1944

elolvastam. feltétlenül hiánypótló munka, de azért nem vagyok elragadtatva.

előre kell bocsátanom, hogy pont a hadtörténet a történelemnek az a része, ami nagyon kevéssé érdekel – eleve kevés vonzerőt szoktak rám gyakorolni azok a kötetek, amelyekben magas a „dandár”, „hadtáp”, „ezredközvetlen” kifejezések egy bekezdésre jutó előfordulása. olykor persze el lehet varázsolni – ungvárynak is sikerült például a budapest ostromában, ami az alakulatok mozgása számomra száraz és kevéssé izgalmas leírását olyan módon kombinálta hivatalos forrásokkal, visszaemlékezésekkel, naplókkal, tán szépirodalmi szövegekkel is, hogy a téma teljesen megelevenedett.

hogy akkor miért olvastam el? mert viszont nagyon érdekel a második világháború, a nácizmus, a kommunizmus, a holokauszt és magyarország részvétele és felelőssége a második világháborúban.

kezdjük azzal, ami jó. legelőször az, hogy itt most – szemben a horthy-rendszer mérlegével – ungváry hazai pályán tűnik játszani. fontos tudni, hogy itt nem magyarország háborús részvételéről van szó általában, hanem kifejezetten a megszállókénti részvételről, amiről kevesebbet szoktunk beszélni, mint a 2. magyar hadsereg sorsáról (amelyről a közgondolkodást bármilyen azóta történt fejlemény ellenére egyébként furcsa módon még mindig a nemeskürty-féle requiem… határozza meg).

kapunk ehhez kontextust – miként tagolták a németek a főkormányzóság és a keleti front közötti területeket, mi volt „a céljuk”, majd rögtön kapunk árnyaltabb képet is arról, hogy nem feltétlenül voltak egységes célok a német politikai vezetésben sem (kiéheztetés vs munkaerőszükséglet, stb), illetve a végrehajtásban sem (sd illetve wehrmacht céljainak különbségei, politikai célok vs rendfenntartás korlátozott erőkkel, stb, stb). kapunk némi bemutatót arról is, hogy miként értelmezi ungváry a szovjet indíttatású partizánháborút – nyilván kevésbé mitikusan, mint a (poszt-)szovjet történetírás, és ebből következően nem jó és rossz háborújaként. (amiből nem az következik, hogy a magyarok/megszállók lennének sokkal jobbak, mint korábban gondoltuk, hanem bizony a partizánok itt leginkább a sztálinizmus kinyújtott karjaként jelennek meg, ennek minden következményével.)

ennek a kontextusnak a bemutatása fontos, hogy el tudjuk helyezni a magyar megszálló csapatokat. kapunk tagolt leírást, ami bemutatja, hogy mi volt a feladatuk a németek offenzívája sikereinek idején a nyugati és a keleti megszálló csoportnak. hogy milyen tevékenységeik voltak általában, s mi volt a viszonyuk speciálisan a partizánháborúhoz és a holokauszthoz.

megtudjuk, hogy a nyugati megszálló csoportnál, ami partizánoktól viszonylag mentes terület volt, a csapatok holokausztban való részvétele az elpusztítandó zsidók összegyűjtése és németeknek átadása volt a feladata, a végrehajtás szervezett szinten nem, miközben az öldöklésben való egyénenkénti részvétel dokumentálható – mint ahogy az is, hogy arról, hogy mi történik a zsidókkal ezeken a területeken, a magyar honvédség állományának, vezetőinek és politikai irányításának jelentős tudása volt.

azt is megtudjuk, hogy a partizánokkal fertőzöttebb részben a magyar csapatok elsődleges szerepe az ellenük való fellépés volt – a megsemmisítésük, kordában tartásuk, illetve a lakosság elleni büntetőexpedíciók formájában. ungváry megkísérli bemutatni, hogy a hadijog értelmében a partizánok, illetve a lakosság elleni fellépés jogszerűsége meddig terjed. és azt is, hogy a rosszul felszerelt és fegyelmezetlen magyar csapatok a mégoly kevéssé fényesen működő partizánok ellen is kevésbé voltak sikeresen fellépni, és hogy milyen szerepe volt a büntetőexpedícióknak. veszteségi listák (1-2 elesettre több ezer elesett partizán jut, pl) igyekszik szétszálazni jelentésekből, hogy mikor volt szó valóságos partizánokkal való összecsapásra és mikor egyszerűen fegyvertelen civil lakosság elleni fellépésre.

számomra eléggé meggyőzően mutatja be példákon, hogy adott kontextusban is nagyon komoly szerepe volt az egyéni mérlegelésnek – hogy hasonló helyzetekben a parancsnoki állomány egyéni kvalitásai alapján egy-egy egység korrektül vagy bűnös módon járt-e el. azt is, hogy milyenek voltak a lakosság életkörülményei egy olyan világban, ahol a partizánok ugyanúgy a civil lakosságot sanyargatják, s a lakosság hol azt támogatja, akitől éppen adott pillanatban jobban fél, vagy azt, aki jobban meg tudja védeni attól, akitől még jobban fél.

megtudjuk azt is, hogy miként változik a helyzet a hadi helyzet fordulásával, amikor már inkább a lakosság pacifikálása mint repressziója lenne a cél (hiszen egyszerűen nincs is elég megszálló a represszióhoz), mi történik visszavonulás közben, amikor a megszállók a frontvonalba csúsznak. s mi történik a front nyugatra tolódásával, amikor már mindenki harca van mindenki ellen: a lengyel honi hadsereg a németek és az oroszok és az ukrán nacionalisták ellen, az oroszok az ukránok a németek és a lengyelek ellen, stb, stb.

a végén pedig egy rész a háború utáni szovjet felelősségre vonásokról, a magyar háború utáni, illetve 56 utáni felelősségre vonásokról.

szerintem a könyv által nyújtott általános áttekintés jó és olvasandó.

és viszont, ami nem tetszett. ezek elsősorban szerkesztési dolgok. egyrészt nekem ahhoz képest, hogy osirises könyvről van szó, egészen elkeserítően sok benne a sajtóhiba.

másrészt az ízlésemhez képest nagyon kevés táblázat van a könyvben, főleg ahhoz képest, hogy a szövegben mennyi szám van. az nem baj, ha sok szám van, viszont a szövegek többnyire értelmezik is a számokat, és amikor az ember megpróbálja összerakni, akkor mindig bogarászni kell, hogy egy adott szám hogy viszonyul egy másik számhoz – hogy amikor a kettőt összehasonlítom, akkor két almát hasonlítok éppen, vagy almát és körtét. szeretem, ha a szöveges kifejtést követően a fontosabb számok egy-egy táblázatban ki vannak emelve olyan módon, hogy a sorok és oszlopok elrendezéséből látható legyen, hogy akkor mi milyen viszonyban van mivel.

harmadrészt nekem a kifejtés kicsit összecsapottnak és ötletszerűnek tűnik. ungváry folyamatosan hangsúlyozza, hogy nagyon kevés dokumentumból kell dolgoznia, mert az alakulatok jelentős részének a dokumentációja ilyen-olyan okok miatt (megsemmisülés, fogságba esés, nyugatra menekítés, stb) nem áll rendelkezésére. van ilyen, nem ismeretlen ez a helyzet a történetírásban, mások is megoldották már, vannak erre módszerek, amelyekkel ungváry is él. viszont amikor az ember ilyen módszereket alkalmaz, szerintem a szokásosnál sokkal jobban kell figyelni arra, hogy elkülönítse az ember, hogy mi az, amit biztosan tud, mi az, amit erősen állít, mi az, amire következtetni tud és mi az, amit leginkább csak sejt. és azt is nagyon el kell különíteni, hogy mit tekint általános viselkedésmintának, gyakorlatnak, és mi az, amit sporadikusként értékel. szerintem ez a két elkülönítés ungváry kifejtéseiben sem működik mindig, de amikor példákat hoz és forrásokat idéz, ott végképp elmosódnak a határok és olvasóként nem tudom eldönteni, hogy a példaként hozott igen erős jelenet (mondjuk napló- vagy jelentésrészlet) most a kivételt vagy az általános gyakorlatot írja le.

negyedrészt: lehet, hogy mások az elvárásaim, de én a borítószövegnek azt az ígéretét, hogy ez egyúttal társadalomtörténeti elemzés is, olyan nagyon nem láttam teljesülni. persze, felvillannak ilyen foltok, vannak ilyen szempontok, de azért az, hogy ez az egész könyvre jellemző lenne, nem éreztem. egy tágabb horizontú monográfiától ugyan nem várok el olyan részletes elemzést, mint browning írt a 101-es rendőrszázadba tömörített közönséges emberekről, de ennél talán kicsit többet.

amit pedig nagyon sajnálok, az a felelősségre vonásokról szóló rész. érintve vannak a fontos témák (kiket, milyen mértékben, mikor vontak felelősségre, mennyiben voltak ezek a felelősségre vonások priméren politikai aktusok, ha nem azok voltak, mennyiben befolyásolta mégis a lefolyásukat a politika, mennyiben használhatók a vizsgálati / bírósági jegyzőkönyvek az események rekonstruálásában, stb), de a korábbi kifejtéshez képest terjedelmileg is elég röviden, meg az én olvasói elvárásaimhoz képest eléggé felszínt kaparósan, egy-egy témába inkább belekapósan, mint mélységében kifejtősen.

és még egy szubjektív vélemény: amikor az ember összefoglal és következtet, akkor már szerintem nem nagyon illik új témát behozni, mint ahogy ungváry teszi azzal, hogy az összefoglalásban elkezdi elemezni az szu-beli magyar és a magyarországi szovjet megszálló csapatok működését. vagy szentel ennek egy külön fejezetet, ahol jelentőségének megfelelően kifejti, vagy megtartóztatja magát a téma szerepeltetésétől az összefoglalásban, ahol az ember a szakasz jellegénél fogva már inkább kijelent, mint állít / érvel / bizonyít.

nyilván azért írtam ilyen hosszan a negatívumokról, mert bassza a csőrömet, hogy egy egyébként nagyon fontos, jó és színvonalas munkát ilyen számomra idegesítő hibák rontanak le.

5 hozzászólás
>!
MortuusEst
Ungváry Krisztián: A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941–1944

Szeretem Ungváry könyveit, de az igazat megvallva, ezt most nagyon unom. Majd később újra belekezdek.

>!
szikszai_2 P
Ungváry Krisztián: A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941–1944

Nehéz erről a témáról írni. Ungvárynak sem sikerült ez a kötet valami jól. Sokszor túlságosan belemegy a részletekbe, csapat megnevezések és átnevezések. Bűnösök a magyarok, meg nem is. Sokszor légből kapott információkra alapoz, sok benne az önismétlés. Nekem kicsit csalódás volt, többet vártam tőle. Így kicsit összecsapottnak tűnik.
Szerintem ha több időt szentelt volna téma kidolgozásának, akkor jobb mű születik.

>!
gesztenye11
Ungváry Krisztián: A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941–1944

A könyv tartalma családilag is megérintett, hiszen párom nagyapja éppen a megszálló csapatok katonájaként kapott fejlövést, egy „bandatámadás” következtében, egy fehéroroszországi vasútállomás mellett. A banda valószínűleg egy partizánosztag lehetett, de a nagy nehezen a levéltárban megtalált veszteségkimutatáson szigorúan bandatámadást írnak. A könyv szerintem, a lehetőségekhez, és a rendelkezésre álló forrásokhoz képest jónak mondható – bár igazából a családi kutatáshoz vettem meg, és sok konkrétum az ominózus esetről nem volt benne. De értékeltem a szerző erőfeszítését, hogy olyan tényekkel ismertesse meg az olvasót, ami valóban nem volt a köztudatban az utóbbi 70 évben.


Népszerű idézetek

>!
Kuszma P

Az SS-tagok és vezetők kapcsán 1980-ban végzett pszichológiai vizsgálatok, amelyek az érintettek esetleges pszichológiai elferdüléseit kellett volna hogy bizonyítsák, ellenkező eredménnyel jártak: George Kren és Leon Rapaport sokkal inkább azt mutatta ki, hogy az érintettek minden további nélkül teljesítették volna az amerikai hadsereg vagy rendőrség felvételi követelményeit.
„Ha az emberek szituációkat reálisnak értékelnek, akkor azok következményeikben reálisak” – írta William Thomas. Ez az elsőre nem túl meglepőnek tűnő kijelentés súlyos konzekvenciákkal jár, és mi sem érzékelteti ezt jobban, mint azok az események, amelyek 1941–1943 között Ukrajnában történtek. Okkal feltételezhető, hogy a katonák nem szerették azokat a feladatokat, amelyek rájuk hárultak a gettók kiürítése és az áldozatok vesztőhelyre kísérése közben. Ettől függetlenül azonban fel sem merült bennük az, hogy megkérdőjelezzék annak a realitását, hogy a lakosság különböző csoportjainak teljesen más jogaik vannak az élet legkülönbözőbb területén.

246. oldal, Minden lehetséges

49 hozzászólás
>!
Kuszma P

Valójában mély és konzekvens logika húzódik meg amögött, hogy miért tett meg a kommunista elnyomó apparátus mindent a valóság kiderítésének megakadályozása érdekében. A pártállami elnyomó szervek ugyan a nácizmus ideológiai ellenségének tűntették fel magukat, de erkölcseikben sem voltak jobbak a náciknál és tevékenységükkel is a nácizmus szövetségeseinek bizonyultak. Negyven éven keresztül eltitkolták a magyar társadalom elől a tényleges háborús bűntetteket, és ezzel lehetetlenné tették a magyar társadalom számára a saját felelősséggel történő szembenézést. Érthető, hiszen ezzel azt érték volna el, amit mindenáron megakadályozni akartak: nevezetesen a lelki felszabadulást. Egy felszabadult társadalom nem zsarolható és nem is korlátozható, tehát mindannak ellentéte, amely egy diktatúra számára kívánatos.

245. oldal, Utójáték (2)


Hasonló könyvek címkék alapján

Nagy Péter: Távol a szülőföldtől
Konsztantyin Plesakov: Sztálin baklövése
Hans-Ulrich Rudel: Stuka pilóta
Földi Pál: A Barbarossa hadművelet
Józsa Béla: Egyetemisták az ostromgyűrűben
Aradi Gábor – Szabó Péter: A tolnai hadosztály a Don-kanyarban
Szabó Magda: Abigél
Dobozy Imre: A tizedes meg a többiek
Szakály Sándor: Történelmünkről hosszabban, rövidebben
David Benioff: Tolvajok tele