Halak ​és sárkányok 76% 11 csillagozás

Ekkora véletlent! – gondoltam, amikor tudatosult bennem, hogy a várólistámon előkelő helyen szereplő és tőlem karnyújtásnyira heverő Cox ugyanúgy Quiánlong császár udvarában játszódik, mint a Halak és sárkányok két történetszála közül az egyik, sőt, a császárnak a borítón látható portréját is a H & S egyik főszereplője, Giuseppe Castiglione festette.
Castiglione története egyfajta példázat a kultúrák találkozására. A jezsuita felfogásnak megfelelően ő és misszionáriustársai igyekeznek megtalálni a kapcsolódási pontokat a kínai filozófiában, szokásokban és szimbólumokban, hogy azok segítségével tereljék közelebb a keresztény hithez a kínaiakat, elsősorban persze magát a császárt. Azonban egy ponton Castiglione is megállapítja, hogy a találmányokat és tárgyakat ugyan lehet exportálni, a hitet nem.
Bár a vallás terén nem sikerül a kapcsolatteremtés, a festészetben* megvalósul: Castiglione a kínai hagyományokat és az európai stílust ötvözi festményein. A kedvenc történetem az, amikor egy Száz ló című mű elkészítésére kapott megbízást. A kész festmény bemutatásakor a kínaiak nem voltak restek megszámolni a lovakat, és amikor számon kérték Castiglionén a hiányzó öt vagy hat állatot, azt felelte, hogy azok is ott vannak, csak épp a festményen látható hegy mögött futnak át. A kínaiakat megnyugtatta a válasz.
Míg Castiglione megtanult a kínaiak nyelvén, és képes volt az ő fejükkel gondolkodni, a napjainkban játszódó történetszál szereplői nemcsak a környezetükben előforduló kínaiaktól tartanak biztos távolságot (legfeljebb az ablakon át követik figyelemmel jövés-menésüket), hanem sokáig úgy általában mindenki mástól is. Saját kis világukba és terükbe bezárkózva mintha sportot űznének abból, hogy direkt félreértik egymást, vagy valami teljesen oda nem illőt kérdeznek vagy válaszolnak. Ezek az abszurd szócsaták ideig-óráig szórakoztatóak (valószínűleg nem mindenkinek…), de nem nagyon vezetnek sehová, ráadásul nem leplezik el elég hatékonyan a tényt, hogy nagyon-nagyon sokáig nem történik semmi. Lehet, hogy ennél a szálnál lemaradtam az Üzenetről, pedig nagyon igyekeztem figyelni.
Talán kicsit konkrétabb összefonódásra számítottam a két történetszál között, de összességében kifejezetten jó olvasmányélmény volt. Ezek után még kíváncsibban várom a Coxot, természetesen majd beszámolok arról is.

*És az építészetben is: a könyv említést tesz a potsdami Sanssouci-kastély parkjában található, Nagy Frigyes megbízásából épített kínai pavilonról.

Kifejezetten furcsa könyv, ami a typotex kiadásában megjelenő regények esetében nem szokatlan, sőt. A Kínában a nyugati kultúrát, de főként a hitet meggyökereztetni kívánó különféle papok, rendi emberek próbálkozásait, meg a kínai szemléletről, rendről, emberekről szerzett tapasztalatait, a csigaléptű átformálódását, egymással való rivalizálását megmutató monologizálás, amelyet folyton közbevágva csipkéznek a négy nő dialógusai, akik állandóan egymásban turkálnak könyékig, mégis maradnak a felszínen, összezárva indulnak el fejben a maguk irányába, a kényszeres panaszlevél-írással, a meddő nagy tervekkel, az olvasással, a pasizással. Mindkét vonal szereplői kötődni, alakítani, de egyúttal szabadulni is szeretnének. Főleg alakítani. Ehhez egy zaklatott, töredezett, dadogósan ismétlő, leginkább a nagymamához illő elbeszélő stílus társul, bár a nagyobbik lány fejében vagyunk főleg. Nem nagyon látni, hol kapcsolódik a mai szál a XVIII. századihoz, mert a kínai éttermes szomszédok ablakból való megfigyelése még a másik idősíkban született könyvek tanulmányozásával együtt is elég karcsú összekötő kapocs, az elején mindenképpen. Aztán már kezdenek sejleni lehetséges párhuzamok, de nem markánsan. A szokatlan stílus ellenére egészen haladós. Viszont még most sem tudom hová tenni. Nincs boldog vég, senki számára, nem fejlődésregény, inkább történés. off
A nők rigolyái, csipkedő, húzd meg – ereszd meg párbeszédei kifejezetten üde (élőben tutira érfelvágosan zsibbasztó, de kívülről egész szórakoztató) vonulata nekem sokat lendített a kínai vonal toporgósabb, tépelődőbb szakaszain. Ott ugyanis több az egzisztenciális borongás, a csendes rivalizálás és az el sem követett bűnök lajstroma, mint amennyi kitekintés jut az idegen érába. Hiába festészet és építészet a két fő tematika, ami érdekes is, különleges is, mégis főleg demonstrációs eszköz a keleti gondolkodás és annak hajthatatlansága megvilágításához. Igaz, ahhoz pompás eszköz.

Évek óta szemezgettem ezzel a könyvvel, de mint kiderült, az elvárásaim még csak a közelében sem voltak annak, amilyen igazából. Sokkal több mágiára és misztikumra számítottam – vagy mondjuk úgy, hogy számítottam rá, mert egyáltalán nem is volt benne ilyesmi. Finoman szólva visszarettentem, amikor elkezdtem olvasni, és az első pár oldal után leesett, hogy végig ebben a zavaróan tőmondatos stílusban íródott. Én ugyanis valóságos ősellenségnek tartom a tőmondatokat. Oké, van, amikor kifejezetten hatásos, de el nem tudtam képzelni, hogy bírok ki ebből közel 500 oldalt. Aztán valahogy szép lassan belerázódtam, és a végére úgy hozzászoktam, hogy már fel sem tűnt. (Persze az is előfordulhat, hogy az írónéni eresztette bővebb lére a mondanivalóját.) Sőt még olvastatta is magát, szóval mégiscsak van benne valami, ami megfogott. Bár az előszeretettel és tömegesen használ írásjeleket még mindig utáltam.
Először halvány gőzöm sem volt róla, hogy kapcsolódik egymáshoz a két cselekményszál, a napjait Kínában tengető jezsuita festő és hittérítő, illetve a háromnemzedéknyi nőből álló, vilniusi család élete. Aztán persze leesett, hogy az egyik lány írja Castiglione történetét – már csak az írógépes hatást keltő betűtípus miatt is gondolhattam volna.
Meglepő módon sokkal jobban élveztem a – gyakorlatilag sokáig semmiről sem szóló – hétköznapi családi életet, mint Castiglione ténykedését. Tetszett a karakterek dinamikája, a dialógusok, hogy sokszor elbeszéltek egymás mellet, akár szándékosan, akár véletlenül. És persze Amigorena nagymamát is nagyon bírtam. A valóságban minden bizonnyal halála idegesítene egy ilyen öregasszony, de így könyvben olyan jól szórakoztam rajta. Valahogy erre a szálra jellemző egy visszafogott, fanyar humor és irónia, a régmúlt Kínája viszont sajnos egyáltalán nem fogott meg. Kár, pedig szívesen nyertem volna részletesebb bepillantást az ország hétköznapjaiba. Azért az időnkén felbukkanó legendák tetszettek.
Az utolsó kb. 100 oldal elég meglepő fordulatokat tartogat, nem is számítottam ennyi drámára. Nem is beszélve a befejezésről, ami viszont tényleg igazi „Na ne már!”-érzés. Ez így annyira kiakasztó, hogy nagyon. Ráadásul az idézetek kiírogatása közben vettem észre, amikor visszaapoztam, hogy mintha már a regény elején is lennének utalások arra, ami a végén történik. Persze lehet, hogy véletlen, és csak én látok bele mindenféle rejtett jelet. spoiler Jaj, hogy lehet így befejezni egy könyvet? Nagyon kiakadtam, de közben valahol merész húzásnak is tartom. Mindenesetre egy más lezárásnak valószínűleg jobban örültem volna.
Összességében nem is volt rossz, főleg ahhoz képest, ahogy indult. Maximum 2,5 csillagban reménykedtem, aztán mégis egész jól elkapott a sodrása. Újraolvasni nem fogom, de úgyis nagyon olcsó volt, szóval már a borító miatt megérte. Imádom a sárkányos borítókat.