Éjszakai ​utazók 72% 40 csillagozás

Umberto Simonetta (1926 – 1998) olasz drámaíró, író és dalszövegíró volt. Őt „besorolhatatlan művésznek” tartották és „a különféle műfajok közötti vándornak” nevezték.
Ez a regénye – szépkorú lévén – személyesen is megérintett. Ha ilyen mában élnénk, mint a regényben, már rég távoznom kellett volna feleségemmel együtt. Nagyon remélem, hogy az egyre jobban túlnépesedő Földnek nem ilyen szomorú, a nemzedékek közé éket verő sorsban kell részesednie, mint ebben a lehangoló történetben…

„Az igazat megvallva, engem nem hajt a vágy, hogy embereket lássak. Másrészt viszont az sem jó, ha mindig egyedül vagyok, a végén túlzottan elvadulok."

Ez a regény valami brutális volt! Nagyon lehangolt ez a depresszív, melankolikus és siralmas cselekmény…A történet arról szól, hogy a jövőben megpróbálják valahogyan kezelni a túlnépesedést…Mindenféle üdülőfalut hoznak létre, ahol kedvük szerint elszórakozhatnak az emberek addig, amíg nem húzzák ki a nevüket egy tombolán, amikor is egy életre szóló kalandra indulhatnak…Nagyon jó ez a könyv, lehetett volna hosszabb, akkor jobban ki lehetett volna dolgozni ezt az egészet. spoiler

Ez brutális.

Jó könyv, egyszerű, elgondolkodtató alapötlettel. Viszont jobban belehetett volna a társadalmat mutatni, nem csak az öregek „nyaraltatása” lehet érdekes ebben az elképzelt világban. A többire is kíváncsi lettem volna.
Maga a történet a 49 éves korosztályról szól, akiket a társadalom úgy mond el tesz láb alól. A fülszöveg amúgy mindent elárul, nincs nagy meglepetés a könyvben.
Az stílusa kicsit zavaró volt számomra, váltogatta a E/1 személynél a szereplőket (még fejezeteken belül is), idegesített a nevek kiírása mielőtt megszólaltak. Örülök, hogy nem ez a módi a regényeknél.
Felkeltette az érdeklődésem a film iránt.

Simonetta nagyon rövid regénye alighanem minden idők egyik leglehangolóbb könyve. A történet szerint a túlnépesedett Földön a 49. évüket elérő embereket üdülőfalukba küldik, ahol hamarosan tombolán sorsolják ki, kiket eutanizálnak. A történet lassan adagolja az információkat, de már az elején tudjuk, hogy semmi nincs rendben. Megdöbbentő, milyen beletörődő a legtöbb szereplő a dologgal kapcsolatban, tulajdonképp miután az ember már tudja, hogy miről szól, szerintem az impulzív és addig végig nagyon ellenszenves családfő válik a legracionálisabban gondolkozó figurává. Az utolsó fejezet pedig kiválóan bemutatja, hova roncsolná egy ilyen világ az embereket.

Kissé meglep, hogy ilyen sokan alulértékelik ezt a könyvet, pedig egyáltalán nem rossz, sőt kifejezetten friss a témáját tekintve, és könnyedén is olvasható (ami szintén nem utolsó szempont ebben a kapkodó korszakban). Nem vártam tőle, hogy egy legapróbb részletekig kidolgozott regényt kapjak, hiszen eleve az volt a benyomásom, hogy ez egy novella, egy filmötlet vázlata, és mint olyan, nagyon jól fel is van dobva. Nagyon jól megjeleníti a generációs ellentéteket, a szülők és a felnőtté váló gyerekek elhidegülését – elidegenedését! – egymástól, és a túlnépesedés miatti feszültséget, ami az idősebbeken csapódik le: „ti már eleget éltetek, adjátok át a helyeteket!”. Ezt egy tömött buszon is érezni lehet, és érdekes elképzelni, hogy mi történne, ha tényleg hatalmat kapnának a kezükbe a tizen-, huszonéves fiatalok…
    Az elbeszélés haladási iránya is remek, a nézőpontok váltakozása szinte stafétaszerűen halad a végkifejlet felé: először a fiú, majd a lánygyerek szemével követjük az eseményeket, azután jön az anyai, majd az apai szemszög, legvégül pedig az unoka zárja le a történetet. Illúziók nélkül mutatja be a tömegek reakcióját az elkerülhetetlen, elodázhatatlan vég közeledtére: a kevesekét, akik inkább az egyedi, önkéntes halál méltóságát választják az intézményesített „darálógép” helyett, és a többségét, akik bevetik magukat az öntudatlan élvhajhászásba, és isznak, szórakoznak, mindenkivel lefekszenek az „üdülőtelepen”. Hogy ez nem reális? – De, sajnos hogy az! Elég egy átlagos szombat éjszakát megnézni a pesti belvárosban: pedig az még nem is az életnek, csak egy hétnek a vége!… De már ott elszabadul mindenféle ösztön, korosztályra, nemre való tekintet nélkül. Mit szólnának ugyanezen emberek, ha tudnák, hogy valószínűleg életük utolsó hétvégéje ez? Ki akarna józanul, magányosan szembenézni ezzel a tudattal? – Kb. 3%! Szóval szerintem nagyon jól van ábrázolva ez a kicsapongó, minden-mindegy-már hangulat. És említésre kerül egy kitörési kísérlet is (ami ugyanolyan ritka és különleges, mint a náci haláltáborokban volt), és az önfejű családapa elkeseredett magánakciója is… Amilyen rövid, olyan tartalmas írás. Gondolatébresztő – a nagyját az olvasóra hagyja. Már annak, aki nyitott rá!!

Szerintem csalóka a könyv műfaji besorolása, ami sci-fi lenne benne az a világ háttere, de az már a fülszövegben is fel vázolva.
A könyv fele az első nap, amikor az olasz házaspár betölti a 49. életévüket és gyerekeik kíséretében elindulnak új lakhelyük felé. Nem egy boldog utazás ez, a szülők egy az egyben kihagynák, a gyerekek meg nem értik és szégyenkeznek a szüleik miatt.
A második fele már az üdülőközpont, ahol minden „öregre” vár minimum egy hónap gondtalan élet, a szerencséseknek kicsivel több.

Meglehetősen nyomasztó jövőképet fest le a könyv, és bár maga az alap probléma a valóságban is aktuális, nagyon remélem, hogy a kezelése nem válik valósággá!
Könnyen, gyorsan lehetett olvasni a történetet, igazából olyan volt, mint egy hosszabb novella. Szívesen megtudtam volna többet is a világról, arról, hogy miért is ezt a „válság kezelési” módot választották, ill. minden országban ez és így történik-e stb. De összességében azért így is kerek volt a sztori. Tetszett, hogy váltogatta a nézőpontokat (néha mondjuk nem volt egyértelmű, hogy ki is beszél), nem csak a fiatalok és idősek között, de a két idős között is, így jobban meg lehetett ismerni, hogy ki hogy dolgozza fel ezt az egészet. Alvaro először nem volt szimpatikus, de egyre jobban meg tudtam érteni a reakcióit, jobban, mint Annamariat, a gyerekeik érzéketlensége viszont egyenesen rémisztő volt.