Mutatványszám 73% 99 csillagozás

Gondban voltam a csillagozással. Egyrészt nagyon jó kis könyv ez: Eco mester ismét nekiáll megdönteni az egy oldalra jutó irodalmi és kulturális utalások aktuális Guinness-rekordját. Voltaképpen összeesküvős krimit ír, de úgy, ahogy arra Dan Brown soha nem lesz képes: könyve egyszerre paródiája és magasirodalmi kiterjesztése a zsánernek. Csak hát az a baj, hogy Eco annak idején megírta A Foucault-inga című regényt (ami nekem nagy kedvencem), és hát ez a mű bizony nagyon sok átfedést mutat vele. Mindkettő keretes-visszaemlékezős szerkezetre támaszkodik, és mindkettőben akad egy nőszereplő, akinek az a funkciója, hogy józanságával az őrület határmezsgyéjén innen tartsa az elbeszélőt. Amíg A Foucault-inga a rózsakeresztes és templomos machinációk lexikona, és mellesleg bevezet minket a könyvkiadás mocskos kis műhelytitkaiba, addig a Mutatványszám-nál ugyanez a helyzet, csak az összeesküvők a fasiszták és a CIA, a „mellesleg” pedig a lapkiadói munka összes pokoli bugyra. spoiler Sajnos ez a hasonlóság csak feltűnőbbé teszi, hogy amíg A Foucault-inga egy veretes, súlyos nagyregény, addig a Mutatványszám nem az. Kicsit mintha könnyített olvasmány lenne rohanó világunk időzavarban szenvedő olvasói számára. Hogy ez tudatos koncepció, vagy egyszerűen így alakult, nem tudom. (És nincs már kitől megkérdezni.) Jó, nagyon jó, kiválóan szórakoztam és tudom ajánlani, de nem egy élethosszig tartó szerelem, csak emlékezetes egyéjszakás kaland.

Ebben a kötetben minden olyan téma felbukkan, amiről egy friss hírlap szerkesztője csak álmodhat. Miközben próbálják az új újságot összedobni, s az első lapszám témáiról tervezgetnek a szerkesztőség tagjai, olyan komolyabb vagy kevésbé komolyabb témák kerülnek szóba, mint: a fasizmus, a Vatikán és az USA körüli összeesküvés-elméletek, a szabadkőművesség, az újságírói technikák, melyekkel megtévesztik az embereket, s még sok-sok más érdekes dolog. S mindez krimibe bújtatva… Ugyanis a szerkesztőség egyik tagja olyan nyomra bukkan Mussolini állítólagos halálával kapcsolatban, ami egyre mélyebbre viszi őt az adott témában, mígnem spoiler

Nehéz értékelést írnom erről a könyvről, mégpedig ezúttal lélektanilag is. Két korábbi olvasmány (és azok egyszer, illetve kétszer való újraolvasása) megingathatatlan Eco-rajongóvá tett, egyúttal feltornázta az egekbe az Eco-regényekkel szembeni elvárásaimat.
Ha nem Eco írta volna/nem tudnám, ki írta ezt a könyvet, akkor elképzelhető, hogy áradoznék róla. Így viszont nem vagyok teljesen elégedett. Eco a Foucault-ingával bizonyította, mennyire jó regényt tud írni összeesküvés-elméletek köré. Most is ezt teszi. Ugyanakkor, ha a másikkal hasonlítom össze, nem csak terjedelemben (és lábjegyzetek számában) marad el,* de sajnos minőségben is. Ez mondjuk rövidebb is, jóval (kb. harmada?). Talán Econak szüksége van arra a plusz párszáz oldalra, hogy igazán jót írjon.
Pedig a kiinduló történet ígéretes. Az a néhány karakter, akit megismerünk is jó. Bizonyos jelenetek úgyszintén. Csak épp egyiknek sincs lehetősége kellőképpen kibontakozni. Kár érte. De azért valószínűleg még így is fényévekkel jobb, mint amit mások (értsd: Dan Brown**) írni tudnak.
Az mondjuk tetszett, hogy ha valaki elfelejtené, hogy krimit olvas, néhány oldalanként jön egy utalás (Poe, Maigret, Sherlock, stb.).

* Ebben nincs egy se.
** Bár tőle még csak egyet olvastam. Rajongói nyugodtan ajánlhatnak olyan műveket tőle, amelyek megváltoztatják a véleményemet.
("Dan Brown is one of the characters in my novel Foucault’s Pendulum, which is about people who start believing in occult stuff." Umberto Eco)

Nem szűnő hódolattal és szeretettel, de ez akkor is csak közepes. Lehet, nem volt idő többre :( A kiadói machinációkon, dezinformációs ötletelésen kiválóan szórakoztam (ugyanakkor hátborzongató is volt pl. ezzel párhuzamosan olvasva: spoiler), de a fő összeesküvés-elméletes szálban túl sok volt nekem az ismeretlen név, úgyhogy azt eléggé untam.

Eco bekapcsolja a dumagépet és szórakoztatóan végigdarál egy zavaros történetet a huszadik század második felének nem kevésbé zavaros történetéről, amiből kitűnik, hogy a történések nem is úgy vannak, hanem másképp és más okokból vannak úgy. Az összeesküvés-elméletekkel az a baj, hogy egyrészt semmi különösebb értelmük, hiszen csak egy alternatív valósággal kecsegtetnek aminek szintén nincs értelme, másrészt ha mégis, akkor esetleg igaznak bizonyulnak és valaki (többnyire a felfedő) pórul jár. A Foucault-inga vagy A prágai temető után nem volt szokatlan Eco utolsó regénye, agymenései cseppet sem fáradtak, bár a téma nem annyira érdekes, a kamuújság szerkesztői értekezletein jókat derültem. A párbeszédek pörögnek, a csattanók csattannak (ford. Barna Imre). Hiányozni fog az a hatalmas ténybeli tudás, amit Eco az idén magával vitt, és amiből bőven próbált csepegtetni nekünk is valamit.

Megint egy érdekes könyvet kaptam. Adva volt egy újság, egy frissen alapuló újság, de persze semmi és senki nem az mint amire elsőnek látszik. Maga ez az alap már rengeteg lehetőséget adott, hogy hogyan is alapul egy hírlap élete, pláne, ha az a lap, a Holnap. A holnap, amit mégis sokkal később állítanak össze, azt a látszatot keltve, mintha már a múltban is ennyire előrelátóak lettek volna, ennyire jól informáltak. De a Holnap témája se egyszerű soha, mihez nyúlhat, mivel marad a kellemes komfortzónáján belül, pláne, ha mindenhol összeesküvéseket látnak…

Nem hagyományos regény, kevés történéssel.
Az alapötlet jó lehetőséget ad az írónak arra, hogy kis helyre sok gondolatot bezsúfoljon, megcsillantsa hatalmas műveltségét, és ízelítőt adjon sajátos humorából. Van benne izgalom is, de érezhető, hogy nem kell ezt annyira komolyan venni.
Összeesküvés-elméletek kiagyalói haszonnal forgathatják e könyvecskét.
Csak az újságírók jártak rosszul a regénnyel, mert amit azok kaptak, azt nem rakják ki a kirakatba. Valaki közülük nagyon felbosszanthatta a mestert.

Nyomokban Eco-t tartalmaz…

Nem tudom, mi ez. Mert nem egy Eco-regény. Inkább egy előtanulmány egy regényhez. Az egyik szereplő körülbelül 40 (kicsi) oldalban elmondja egy esetleges nagyregény fő sztoriját, körülötte pedig zömében semmilyen szereplők zömében semmilyen modorban és nyelvezettel előadnak egy sajtó-bohózatot. Nem értem.

Nagyon szeretem Umberto Eco írásait, A rózsa neve, A Foucault inga, A prágai temető, mind-mind zseniális írások, de ez valahogy nem volt az igazi, pedig nagyon akartam szeretni ezt a könyvet, mivel a mester utolsó könyve. A problémám vele az, hogy néhol nagyon zavaros, kissé még hiányos is talán, máshol bő lére eresztett, olyan összecsapott benyomást kelt, mintha úgy adták volna ki, hogy még nincs teljesen kész, még nincs teljesen kibontva a történet.
Sajnálom, mert érdekes dolgokat ír le benne az író, érdekes elméleteket, gondolatok sejlenek fel a lapokon.

Nem rossz könyv ez szerintem. Olykor ugyan stílusparódiának tűnt, kevés volt vagy épp túl sok, nem egy féltégla, mint amik a polcomon sorakoznak a szerzőtől.
Érdemes olvasnia annak, akinek még vannak illúziói a médiával kapcsolatban, gyönyörűek a szerkesztőségi értekezletek. (De maga az alapszituáció is, „írjunk meg egy lapszámot úgy egy fél évvel ezelőtti napra, mintha több információnk, sejtésünk lenne, mint a többieknek”, zseniális. :D )
Érdemes annak, aki imádja az összeesküvés-elméleteket, meg annak is, aki ellenkezőleg. Számomra egyébként ez a rész volt a legkevésbé élvezhető (az maga csodálatos, ahogy Braggadocio levegővétel nélkül nyomja ezeket), ha az elmélet érdekes is, túlságosan részletezett.
És a kedvencem, az utolsó bekezdések:
„Csak semmi barokkos árnyjáték, az üzelmeket ma már plein air-ben űzik, mint az impresszionisták képein: a korrupció törvényes, a maffia hivatalosan a parlamentbe vonul, az adócsaló kormányra kerül, dutyiba pedig csak az albán tyúktolvaj jut. A jóravaló népek továbbra is gazfickókra fognak szavazni, mert ők vagy nem hisznek a BBC-nek, vagy olyan műsorok helyett, amilyen a ma esti volt, inkább valami bulvár előtt guvadnak, (…) Már csak ki kell várni, türelem: mire végleg átcsúszik a harmadik világba, tökéletesen élhető hely lesz a mi hazánk is, igazi Copacabana (…)”.