La ​Mancha és Bábel között 14 csillagozás

Irodalomról
Umberto Eco: La Mancha és Bábel között

A ​tudósként, monumentális regények szerzőjeként, esszéíróként és publicistaként Magyarországon is méltán népszerű Umberto Eco új esszékötete mintegy folytatása a Hat séta a fikció erdejében előadásainak. Eco ezúttal az irodalom funkcióiról, működéséről és az „élettel” való összefüggéseiről beszél Dante és Joyce, Nerval és Borges, Arisztotelész és Oscar Wilde kapcsán – mélyen és szellemesen, hol egy ábrát, hol egy paródiabetétet közbeiktatva, ahogy Ecótól megszokhattuk. Az írások nemcsak önmagukban, hanem egymáshoz képest is változatosak. A Kommunista kiáltvány frappáns stíluselemzése fényesen megfér a szimbólumról és az intertextuális iróniáról, az Amerikamítoszról vagy a hamisság erejéről írt tanulmányokkal. A kötet legszembetűnőbb újdonsága ugyanakkor az a gesztus, amellyel Eco, ezúttal önmagát téve egy jellegzetesen „ecós” elemzés tárgyává, bepillantást enged a maga (szép) írói műhelyébe. „Hogyan írok?”, teszi fel a kérdést, és megválaszolja. Tudósként és… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2003

Tartalomjegyzék

>!
Európa, Budapest, 2004
500 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630775441 · Fordította: Barna Imre, Gecser Ottó

Enciklopédia 6

Szereplők népszerűség szerint

Cesare Pavese


Most olvassa 2

Várólistára tette 17

Kívánságlistára tette 11


Kiemelt értékelések

Aurore>!
Umberto Eco: La Mancha és Bábel között

Annak idején jó emlékű @HAri idézetei hívták fel rá a figyelmemet, melyeket egytől-egyig meg is örököltem, tehát jó sok van. Mégis kerek három hónapig olvastam. Birkóztunk, én és a könyv. Nagyon nehéz volt, a legtöbb esetben halavány lila dunsztom sem volt arról, miről dumál. De azért csak haladtam előre. Apránként. Rendületlenül.

Így aztán – bocsáttassék meg nekem 3,5 csillagot akartam neki adni, mondván, hogy a Mester ezúttal nem tudott megfelelő könyvet írni az én hibás készülékemre. Szégyellje magát. De végül az utolsó esszé (Hogyan írok?) jó csattanóként mindenért kárpótólt, és mindent megbocsátottam. Haladt a szemem és az eszem a szövegben, mint vajban a kés; régi ismerősöket köszöntöttem benne melegen, kulisszatitkokra derült fény, ésatöbbi. Na, ez volt az igazi mutatványszám.

Meghalt a Mester, éljen a Mester! Mindörökké, az Apokalipszis utáni galaxisokban. Ámen.

>!
Európa, Budapest, 2004
500 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630775441 · Fordította: Barna Imre, Gecser Ottó
3 hozzászólás
Epilógus>!
Umberto Eco: La Mancha és Bábel között

Első felindulásomban majdnem a lehető legalacsonyabb magnitúdójú (a csillagok fényességének mértékegysége) értékelést* szántam e könyvnek. Mérhetetlen érzéketlenség az author részéről, hogy egy magamfajta bölcsészeti alultápláltat ilyen sűrű szakmai mártással zúdít nyakon. Kisebbrendűségi pattanások borítottak el tőle.

Hasonló egészségkárosító hatás a vásárlóerő egyéb rétegeiben is mutatkozhatott, ugyanis az eredetileg 2900 HUF-ra taksált kiadványt egészen készletfogytig 680-ra mérsékelte a kereskedő. Ez a korrigált árképzés aztán hatott. Ennyit már a magára adó kultúrsznob könnyedén áldoz egy ilyen szobadíszre. Jóelőre kigondolja a vendégei előtt keltett hatást is: „- Eredeti Ékó az ezredfordulóról, roppant kedvező áron jutottam hozzá – büszkélkedik elégedetten, szerénykedő mosollyal a szájszegletében. – Nem ám akárki lakában markolásszátok most a borospoharat és ropogtatjátok a csipszet, kedves barátaim!”

Ám hátra van még az olvasás. Ha egyáltalán. De ez már igazán nem a terjesztés hatóköre.

A viszonylag még könnyen fogyasztható bevezető után – mire jó az irodalom – néhány fejezetnyire aztán teljesen eltévedtem a valois-i ködben. Ugyanis kapunk egy hosszú, tudományos igényű műelemzést (Gérard de Nerval: Sylvie ) grafikonnal, táblázattal, térképpel, amely a) a mű elolvasása nélkül nem sokat ér, b) az elemzés hatására pedig nem valószínű, hogy elolvasom. Ugyanis rámenne a hátralévő életem, amíg kibogoznám, hogy hol járunk; mikor járunk ott, ahol éppen járunk; kivel járunk ott és amikor; egyáltalán miért is járunk… hány éves a kapitány? És ez csupán egyetlen – bár nem biztos, hogy a legbelterjesebb – fejezet a könyvben!

Ám idő múltával, lapok fogytával szigorommal együtt bőrtüneteim is enyhültek, így aztán minden leküzdött fejezettel közelebb éreztem magam ahhoz az arisztokráciához, amely csupán ezen erőfeszítésem jutalmául még aligha fogadna be.

De hát a szórakozáson felül nem éppen ilyesféle titkos szándékkal is olvasgatunk? Olykor-olykor?

__
* A valóságban a csillagászati magnitúdó fordítottan értelmezendő: minél magasabb a számszerű érték, annál halványabb az objektum. Ennek helyes alkalmazása kényelmetlen magyarázkodásra kényszerített volna fent, ahol a szövegkörnyezetben automatikusan a növekvő megközelítésre gondolunk. Ezért inkább lábjegyzetben magyarázkodom. Szintén kényelmetlenül.:)

btunde P>!
Umberto Eco: La Mancha és Bábel között

Hihetetlen, hogy a végére értem!
Bár nagyon figyelmesen olvastam, nem tudom kivívni senki utálatát azzal, hogy azt mondom, mindent tökéletesen értettem. Ennek ellenére sem volt elvesztegetett idő, sőt! Egyrészt felkerült egy csomó könyv az elolvasandók listájára, másrészt többször előfordult, hogy amit én olvasásaim során csak éreztem, itt pontosan megfogalmazva és kifejtve megtaláltam, harmadrészt pedig új szempontokat kaptam, amikre ezután figyelni fogok, ha regényt olvasok.
Legjobban nekem is a hogyan írok rész tetszett. Nem árt emlékeztetni magunkat néha arra, hogy az írás bizony munka. Nem is akármilyen.


Népszerű idézetek

Boglárka_Madar>!

[…] az olvasó, akinek nincsenek vagy alig vannak gondolatai, amikor rátalál egy festői, villódzó, robbanásra kész mondatra, rögvest beleszeret, emlékezetébe vési, kommentárként egy felkiáltójelet, egy “úgy van!”-t vagy egy “helyes!”-t fűz hozzá, mintha mindig is ezt gondolta volna, és ez a mondat gondolkodásának, filozófiai rendszerének kvintesszenciáját fejezné ki.

102-103. oldal, Wilde. Paradoxon és aforizma (Európa, 2004)

7 hozzászólás
Aurore>!

Wagner zenéjét szeretem a legjobban. Olyan lármás, hogy egész idő alatt nyugodtan beszélhetünk, senki se hallja meg, amit mondunk.

121. oldal, Wilde. Paradoxon és aforizma (Európa, 2004)

Aurore>!

[…] nem vagyok olyan idealista, hogy azt gondoljam, az irodalom enyhülést hozhat azoknak a hatalmas tömegeknek, akiknek se kenyerük, se gyógyszerük nincsen. De annyit azért megjegyeznék, hogy azok a szerencsétlenek, akik cél nélkül, bandákba verődve, utcaköveket hajigálva gyilkolnak, vagy rálőnek egy kisgyerekre, akárkik legyenek is, nem azért válnak ilyenné, mert megrontotta őket a számítógépes Newspeak (számítógéphez sem jutnak hozzá), hanem azért, mert ki vannak rekesztve a könyvek univerzumából és azokról a helyekről, ahol – az oktatás és a beszélgetés révén – eljuthatnának hozzájuk egy olyan világ visszfényei, amelynek értékei könyveken alapulnak és könyvekre utalnak.

11-12. oldal, Az irodalom néhány funkciója (Európa, 2004)

Aurore>!

A múltkor rábukkantam valamelyik fiók mélyén egy tízévesen írt művemre: az Északi-Jeges-óceán Makk nevű szigetét felfedező, gyarmatosító és megreformáló mágus naplójára. Mai szemmel újraolvasva nagyon borgeses történetnek látszik, de persze nyilvánvaló, hogy tízévesen (ráadásul idegen nyelven) aligha olvashattam Borgest.

180. oldal, Borges, én és a hatásiszony (Európa, 2004)

Aurore>!

Sohasem derült ki egyértelműen, hogy minőségi bestselleren vajon népszerűségre törekvő regényt kell-e érteni, amely bizonyos “igényes” stratégiákat is alkalmaz, vagy “igényes” regényt, amely valami titokzatos okból népszerűvé válik. Az első esetben a mű szerkezeti elemzése szolgáltathatná a jelenség magyarázatát, például úgy, hogy azért tud hatni a tömegízlésre, mert izgalmas, netán krimibe illő “sztorija” van, ami magával ragadja az olvasót, és átsegíti őt a stilisztikai vagy regényszerkezeti kellemetlenségeken. Utóbbi esetben befogadásesztétikai, sőt befogadásszociológiai magyarázatot kellene keresni. Azt kellene például mondani, hogy a minőségi bestseller nem a poétikai terven, hanem az olvasóközönség ízlésében bekövetkező változásokon múlik, mivel egyrészt nem lebecsülendő mértékben növekszik az olyan, “közönséges” olvasók száma, akik a “könnyű” és közvetlen szórakoztatást kínáló szövegekbe beleunva, a nagyobb erőfeszítést, de valamiképpen nagyobb élményt is ígérő művek felé fordulnak, és ezeket többször is hajlandóak elolvasni, másrészt mivel a könyvkiadók által még mindig “egyszerűnek” tartott olvasók közül számosan rég elsajátították már így-úgy a korszerű irodalmi technikákat, és kevésbé jönnek zavarba a minőségi bestsellerektől, mint sok irodalomszociológus.

Ebben az értelemben minőségi bestseller mindig is volt, amióta világ a világ. Biztosan minőségi bestsellernek tekintendő az Isteni színjáték, ha hiszünk annak a legendának, amely úgy szól, hogy Dante megbüntet egy kovácsot, amiért az rosszul énekli a verseit (hiszen bár rosszul énekelte, mégiscsak énekelte, tehát ismerte őket). Minőségi bestsellerek szerzőjének kell mondanunk Shakespeare-t is, ha az állandó népi közönségére gondolunk, bár ez a közönség aligha értékelte mindig a darabjaiban rejlő finomságokat vagy a szövegelőzményekre utaló jeleket.
[…]
Sőt tulajdonképpen minőségi bestsellernek tekinthetjük mindazon újra meg újramásolt és újranyomtatott nagy műveket, az Aeneis-től az Eszeveszett Orlandó-ig, a Don Quijoté-től a Pinocchió-ig, amelyeknek a sikere túlmutatott az elit olvasók körén. Nem rendkívüli, hanem nagyon is megszokott művészet és irodalomtörténeti jelenségek tehát ezek, még ha koronként más-más is rájuk a magyarázat.

322-323. oldal, Az intertextuális irónia és az olvasat szintjei (Európa, 2004)

2 hozzászólás
Aurore>!

Többször is kifejtettem már, hogy minden szöveg (különösen ha esztétikai céllal és mint a most tárgyalt esetekben, elbeszélő prózának íródott) kétféle mintaolvasót is teremteni akar magának. Először is ahhoz az első szintű mintaolvasóhoz fordul – nevezzük őt szemantikus-olvasónak –, aki tudni szeretné (joggal), hogyan végződik a történet (sikerül-e elkapnia Ahabnak a Fehér Bálnát, találkozik-e Leopold Bloom Stephen Dedalusszal, miután véletlenül többször is keresztezte már az útját 1904. június 16-án, átváltozik-e Pinocchio hús-vér gyerekké, boldogul-e a szerző az Eltűnt Idővel). A szöveg azonban célba vesz egy második szintű mintaolvasót is – őt talán szemiotikus- vagy esztéta-olvasónak nevezzük –, aki arra kíváncsi, hogy az elbeszélés szerint vajon miféle olvasóvá is kell neki válnia, és tudni szeretné, hogyan is instruálja őt a mintaszerző lépésről lépésre. Egyszerűbben szólva, az első szintű olvasó arra kíváncsi, hogy mi történik, a második szintű meg arra, hogy az, ami történik, miképpen is mesélődik el. Az, hogy mi a történet vége, általában egyetlen olvasás után kiderül. Második szintű olvasóvá csak az lehet, aki sokszor elolvassa ugyanazt, némely történetek pedig vég nélkül olvasandók.
Nincs olyan olvasó, aki csak második szinten az; sőt, második szintűvé eleve csak az válhat, aki első szinten jó volt.
[…]
Nehogy úgy értelmezzük a szinteknek ezt a megkülönböztetését, mintha az egyik olvasó kevéssel beérné, és csak a sztorira volna kíváncsi, az esztétikailag kifinomult ízlésű másikat viszont csakis a nyelv érdekelné. Ha ez igaz volna, akkor a Monte Christo grófjá-t első szinten égő fülekkel és forró könnyek közt olvasnánk, aztán a második szinten meg szépen rá kellene jönnünk, hogy stilisztikai szempontból pocsékul van megírva, tehát úgy rossz, ahogy van. Igen ám, de a Monte Christo grófjá-hoz hasonló művekben épp az a csodálatos, hogy bár pocsékul vannak megírva, mégis remekművek. A második szintű olvasó tehát nemcsak arról ismerszik meg, hogy észreveszi, milyen rosszul megírt regény ez, hanem arról is, hogy látja: az elbeszélésszerkezete ennek ellenére tökéletes, az archetípusok a helyükön vannak, a meglepetések adagolása hajszálpontos, az egésznek a lélegzete (ha olykor zihál is kissé) szinte homéroszi – vagyis a nyelve miatt szidni a Monte Christo grófjá-t olyan volna, mintha valaki a Verdi-operákat pocskondiázná, amiért Francesco Maria Piave vagy Salvatore Cammarano nem volt éppen Leopardi. A második szintű olvasó tehát arról is megismerszik, hogy észreveszi, milyen jól működik ez a regény első szinten.

332-335. oldal, Az intertextuális irónia és az olvasat szintjei (Európa, 2004)

Kapcsolódó szócikkek: Leopold Bloom
1 hozzászólás
Aurore>!

    Van némi tapasztalatom, amit alighanem igazolhat bárki, akinek nagyon sok a könyve (nekem Milánóban és a többi lakásomban összesen ma már több mint negyvenezer kötetem van), és aki szerint az ember könyvtára nemcsak arra szolgál, hogy legyen hol tartanunk azt, amit már elolvastunk, hanem inkább arra, hogy olyan könyveket raktározzunk benne, amelyeket előbb utóbb, ha egyszer szükségét érezzük, elolvasnánk majd. És van úgy, hogy egy még olvasatlan könyvre esik a pillantásunk, és lelkifurdalás fog el bennünket.
    Igen ám, de egy szép napon aztán utána akarunk nézni valaminek, és végre rászánjuk magunkat, hogy felüssük az egyik ilyen sosem olvasott kötetet, és amikor belenézünk, az az érzésünk támad, hogy ezt mi már olvastuk. Mi történt? A misztikus-biológiai magyarázat szerint addig-addig tologatjuk, porolgatjuk és rakosgatjuk a könyveinket, amíg a lényegük az ujjbegyünkön át apránként el nem jut az agyunkig. A véletlenszerű, de folyamatos scanning-gel kapcsolatos magyarázat szerint egy-egy kötetet fogdosva-rendezgetve idővel csak bele-belesandítunk azért; és addig-addig pásztázza a szemünk ma emezt, egy hónap múlva meg amazt az egy-két lapját, míg végül elmondhatjuk, hogy ha nem is folyamatosan, de nagyjából mégiscsak kiolvastuk. Az igazi magyarázat azonban úgy szól, hogy a könyv megszerzésének pillanatától addig a pillanatig, hogy ki is nyitjuk, már sok más olyan könyvet elolvastunk, amelyben szó esett valamiről, ami ebben a bizonyos elsőben is benne van; és mire ennek a hosszú intertextuális útnak a végére érünk, azon vesszük észre magunkat, hogy ez az olvasatlan könyv is a szellemi örökségünk része, sőt talán még nagy hatással is volt ránk.

196-197. oldal, Borges, én és a hatásiszony (Európa, 2004)

Aurore>!

A dantei Paradicsom a virtualitás, az anyagtalanság, a tiszta szoftver apoteózisa, a föld és a pokol hardverjének terhe nélkül, amely utóbbiak csökevényei a Purgatórium-ban maradnak. Paradicsom több mint modern; a történelemről megfeledkezett olvasó számára megdöbbentően futurisztikussá válhat. Annak a tiszta energiának a diadala, amelyet a web pókhálója ígér számunkra, de valóra váltani sosem lesz képes, az áramlások, a szervek nélküli testek felmagasztalása, nóvákból és törpecsillagokból írott költemény, szakadatlan Big Bang, fényévekre kiterjed események története, ő és ha igazán ismert példával akarunk élni, győzedelmes űrodüsszeia, amely boldog véget ér. Aki akarja, így is olvashatja a Paradicsomot, ártani nem árt, és jobb egy stroboszkópos diszkónál vagy egy extasynál. Az extasyval szemben, ugyanis, a harmadik ének megtartja az ígéreteit.

39. oldal, Miért érdemes olvasni a Paradicsom-ot? (Európa, 2004)

1 hozzászólás
Aurore>!

A Moby Dick valódi tanulsága az, hogy a Bálna oda megy, ahová akar.

27. oldal, Az irodalom néhány funkciója (Európa, 2004)

Aurore>!

A töltelékszó elfogadja a maga közhelyességét, hiszen a nélkül a gyorsaság nélkül, amelyet a közhely tesz lehetővé, késésbe kerülne egy olyan szakasz, amely a mű és értelmezése szempontjából sorsdöntő.
A töltelékszóra jó példát nyújt az, amit néhány mai teoretikus turn ancillary-nek nevezett, vagyis azok a kifejezések, amelyek a regénydialógusokban a beszélgetőpartnerek megszólalásait követik:

    A Vicomte a gyilkos – bökte ki a vádat a felügyelő.
    Szeretlek – mondta.
    Valamelyik szent majdcsak segít nekünk – vágott vissza Lucia.

Néhány szerzőt leszámítva, akik különös gondot fordítanak a turn ancillary-k megkülönböztetésére (hol a “felelt”, hol a “tréfálkozott”, hol a “mondta gúnyos mosollyal az ajkán”, hol pedig a “tette hozzá gondolataiba mélyedve” kifejezéssel élve – és ezek még csak nem is a legjobbak), a legtöbben, a leggyengébbektől a legnagyobbakig, lényegében úgy használják őket, ahogy jönnek, Manzoni ebből a szempontból nagyjából ugyanazt csinálja, mint a ponyvaregényírók. A turn ancillary-k töltelékszavak, nem lehet kikerülni, de nem is nagyon lehet megszépíteni őket, és az a nagy író, aki tudja, hogy ha ott vannak, az olvasó többnyire átugorja őket; ha viszont hiányoznak, a dialógus fárasztóvá vagy érthetetlenné válhat.
De a töltelék nem csak ezt jelenti. Lehet egy banális utalás is, amely hozzájárul a fenséges befejezéshez. Egy este Recanatiban, a Végtelen Dombján, ahol kőbe vésve találhatók minden idők egyik legszebb szonettjének első szavai, értettem meg, hogy ez a verssor: “Mindig szerettem ezt a puszta dombot”* meglehetősen közhelyes, és írhatta volna a romantika és talán más korszak vagy stílusirányzat bármelyik jelentéktelenebb költője is. Milyen legyen a “költői” nyelvben egy domb, ha nem puszta?** Mégis, e nélkül a közhelyes kezdet nélkül a vers nem tudna mozgásba lendülni, és bármennyire banális is, talán szükség volt rá ahhoz, hogy a végén el lehessen jutni ama feledhetetlenül költői tengeri megsemmisülés mindent betöltő érzéséhez.
[…]
De gondoljunk a Romeo és Júlia végére, és mondjuk meg, hogy nem lett volna-e jobb a befejezés az utolsó két sor nélkül:

    Borús békével virrad ránk a reggel;
    A gyászoló nap fönt ki sem tekint.
    Jertek tanács elé e gyászesettel:
    Itélünk, oldunk törvényünk szerint;
     Mert könnyel jegyzi majd a krónika,
     Hogy élt s halt Romeo és Júlia.***

Shakespeare azért döntött úgy, hogy ezzel a moralizáló közhellyel fejezi be a darabot, hogy a sok halál után előbb lélegzethez juttassa és megnyugtassa s csak aztán engedje útjára a közönséget. Vagyis jó, hogy ott vannak azok a töltelékszavak.

* Giacomo Leopardi A végtelen c. versének kezdősora; Szabó Lőrinc fordítása.
** Olaszul ermo, amely “magányosat”, “elhagyatottat” is jelent.
*** Mészöly Dezső fordítása.

308-311. oldal, A tisztátalan forma (Európa, 2004)

1 hozzászólás

Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Byung-Chul Han: A rítus eltűnése
Colum McCann: Levelek egy ifjú íróhoz
Mircea Eliade: A szent és a profán
Falusi Márton (szerk.): „Jóslás a te idődről”
Paolo Giordano: Járvány idején
Nádasdy Ádám: A csökkenő költőiség
Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet
Alberto Manguel: Az olvasás története
Tim Marshall: A földrajz fogságában
Benedek Marcell: Az olvasás művészete