Baudolino 136 csillagozás

Umberto Eco: Baudolino Umberto Eco: Baudolino

„Hát ​ez meg mi?” – bök Nikétasz úr, a bizánci birodalom legfőbb bírája és történetírója az orra elé tolt, nehezen kisilabizálható irományra – Baudolino maga alkotta nyelven írt, kamaszkori naplójára – az Úr 1204. esztendejének eleje táján. És Baudolino mesélni kezd. Bizáncot keresztes martalócok fosztogatják, a város lángokban áll, menekülniük kell, de Baudolino közben is mesél és mesél. A meséje nyomán kibontakozó kópéregénynek – a világhírű író-filozófus legújabb, immár negyedik, diadalútját járó regényének- a hőse ő maga, Baudolino, Rőtszakállú Frigyes paraszti származású fogadott fia. Méghozzá felettébb tevékeny hőse: Baudolino képzelő- és tettereje nem ismer határokat. Legfőbb ötlete egyenesen a Német-római Császárság egészének sorsát igyekszik új útra terelni… Ötlet és valóság viszonya azonban – a korábbi Eco-regényekből ismerős módon – igencsak összekuszálódik. Létező személy-e a távol-keleti „János pap”, és írt-e levelet Barbarossának (a pápának, a bizánci uralkodónak)? Mi… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2000

Tartalomjegyzék

>!
Európa, Budapest, 2013
542 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630796866 · Fordította: Barna Imre
>!
Európa, Budapest, 2009
544 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630787055 · Fordította: Barna Imre
>!
Európa, Budapest, 2006
546 oldal · ISBN: 9630781050 · Fordította: Barna Imre

1 további kiadás


Enciklopédia 7


Kedvencelte 19

Most olvassa 8

Várólistára tette 94

Kívánságlistára tette 30


Kiemelt értékelések

Gedi>!
Umberto Eco: Baudolino

Történetünk elején az Úr 1204. évében járunk Bizáncban. A „jámbor zarándokok” a kereszt szent nevében a római császárok keleti fővárosát gyújtják fel, fosztogatják a dúsgazdag templomokat, megölik a tehetős polgárokat. Ebben a zűrzavarban találkozik hősünk, Baudolino Nikétasz Khoniatész bizánci történetíróval, hogy saját történetét elregélje neki…
Mindenekelőtt ismét ez az érdekes történelmi korszak az, ami Eco könyvét izgalmassá teszi. Már A rózsa neve olvasásakor is az egyik fő vonzerőt számomra a középkori létezés és mindennapok testközelbe hozása jelentette. Ez a történet ráadásul majd’ 200 évvel korábban is játszódik, a keresztes háborúk idején, a nagy nyugati egyházszakadás visszafordíthatatlan folyamatai, császári és pápai hatalom összeütközése idején, egyszersmind ez a kor a hős lovagoké, korhely diákoké, dúsgazdag papoké, világszép hölgyeké és persze legendáké, ábrándoké, a Szent Grálé, János papé és a történetíróké…

Baudolino személyében pedig Eco ismét a történetek írásának lehetőségeit veszi górcső alá. Ő írja a történelmet vagy a történelem írja őt? A legelején leszögezi, hogy hazudós, hogy gyerekkorától kezdve kitalál történeteket, és azokban annyira hisz, hogy rögtön valósággá lesznek. Mi a valóság, mi a képzelet egy történetben? Hol kezdődik a történelem és hol a mítosz? Át- és átjárja ez a kérdéskör a mesét, ami olyan zseniálisan követi a korabeli világról alkotott felfogást és az ismeretlen, mesés Keletről szőtt paradicsomi ábrándokat, hogy a Baudolino által felvázolt cirka 50 év, mely Barbarossa Frigyes német-római császár udvarába, az itáliai hadjáratokba, a városállamok életébe és a párizsi diákéletbe is betekintést nyújt, szóval ez a krónika szinte észrevétlen megy át mesébe, természetszerűleg lépünk át a történelemkönyvből egy középkori regébe, keresztény legendáriumba, ezeréves mítoszba. Olyan nagy a különbség? – teszi fel Baudolino és Eco a kérdést.

Jóval könnyebben olvasható, mint A rózsa neve, feltéve ha valakit érdekel a történelem (vagy épp ez a kevéssé ismert szakasza; imádtam volna, ha minden kort Eco tanított volna meg egy ilyen könyvvel), a mitológia, netán mindkettő – mint engem :). Csak a Baudolino gyerekkori kéziratából származó első 15 oldaltól nem szabad megijedni, ami az eredetiben középkori olasz-latin-kitalált hablaty nyelven íródott, de egyrészt a zseniális fordításnak köszönhetően rendkívül szórakoztató, másrészt a könyv többi része tényleg viszonylag könnyed stílusú. A történetíráson kívül leginkább kaland- és pikareszk regényekre hajaz (főleg a második fele), sokszor mulatságos a humora, és hát végül itt is van egy rejtélyes haláleset, amit természetesen az olvasó (és az utókor) ítélhet meg ki-ki szájíze szerint.

17 hozzászólás
WolfEinstein>!
Umberto Eco: Baudolino

Sokáig nem értettem, hogy miről szól. Ahogy azt sem, hogy mi a könyv műfaja. Úgy vágtam bele, hogy semmit nem tudtam a könyvről, hogy mire számítsak, hogy miről fog szólni, csak évek óta kacsingatott rám a könyvespolcomról. Először azt hittem, történelmi regény, aztán azt, hogy filozofikus-teológiai eszmefuttatás. Aztán kalandregénynek, komédiának és fantasynak hittem. A végén derült ki, hogy egy mesterien megírt krimi, ami kétségek között hagyja az olvasót, hogy mi igaz az elmeséltekből, tekintve, hogy a keresztes háborúk korának Münchausenje az elbeszélő. Kellemes izgalmak és Eco sajátos humora miatt kacarászásokkal telt mintegy 520 oldal, hogy az utolsó 20 oldalban az egész értelmet kapjon, minden a helyére kerüljön, és ez alatt a 20 oldal alatt három olyan csavart csináljon, hogy majd' leforduljak a fotelről. A hideg ráz tőle. Hihetetlen olvasmányélmény lett!

1 hozzászólás
Véda P>!
Umberto Eco: Baudolino

Óh én balga! Miért is nem olvastam én Eco-t eddig??

1 hozzászólás
vicomte P>!
Umberto Eco: Baudolino

A kedvenc Eco könyvem a valóságról és annak a fonákjáról.
Baundolino nem hazug, csupán nem hagyja, hogy a valóság a képzelete útjába álljon.
Az elsődleges értelmezési szinten a könyv pikareszk, kalandos utazásokkal és (főleg a könyv elején) meglehetősen jó történelmi hűséggel.
Viszont ahogy a cselekmény kezd áthelyeződni az egzotikusabb helyszínekre úgy csúszik át a történet egy másfajta realitásba – abban, amit az adott kor embere minden komolyabb kétely nélkül annak tekintett.

2 hozzászólás
Kallós P>!
Umberto Eco: Baudolino

Mea culpa, mea maxima culpa, de nem ezt vártam. Én valami színes szagos szélesvásznú véres eszméletvesztést szerettem volna Bizánci központtal, erre itt ez a könyv, igazi Televíziós mesék felnőtteknek stílusban, a háttérben egy statikus Bizánc képével. Steven Runciman után ez olyan „Utazás a Föld középpontja felé Münchausen Báró előadásában” történet volt kicsit, nagyon.

monseigneur>!
Umberto Eco: Baudolino

A könyvet még a nyáron olvastam el, és Eco alaposan megédesítette a vele eltöltött napokat. Én először a Rózsa nevét olvastam tőle, ismerőseim ajánlására. A könyv lenyűgözött,és ez nálam bőven elég volt ahhoz,hogy tovább kutakodjak az író után. Szaglászásom eredménye egy hosszú könyveslista lett Ecótól ”OLVASD EL!” címszóval,elsőhelyen a Baudolinóval. A történethez hozzátartozik,hogy egyszer már nagyon fiatal koromban kézbevettem egy boltban,bár akkor még csak a gyönyörű borító vonzott oda. A történet ismét csak mindent feldolgoz ami akkor izgalmas volt,de semmiből sem mutat túl sokat. Umberto Eco pedig ezúttal is prezentálja különleges adottságát, nevesen, hogy bármiről tud írni amihez gusztusa támad. A könyvet bárkinek,bárhova,bármikorra tudom ajánlani. Nekem csodálatos élmény volt.

U. i.:Miért csak 5 csillag?

Dominik_Blasir >!
Umberto Eco: Baudolino

A félezer oldal olvasása közben szinte végig az járt a fejemben, hogy egészen remek, amit Eco csinál, de ehhez minek ennyi oldal? Aztán a végére megértettem, és nyugtáztam magamban, hogy azért közel sem hiábavaló átküzdeni magunkat az eseménydús XII. századon és végigélni Baudolinoval veszedelmekben, izgalomban és hazugságban bővelkedő életútját – s ami azt illeti, másokat is erre biztatnék. Mert senki más nem képes úgy kalauzolni a fikció és a valóság zűrzavaros rengetegében, mint az olasz szerző: ráadásul mindezt olyan magától értetődő erővel és letaglózó hitelességgel teszi, hogy a végére csak ámulni tudunk. Arról nem is beszélve, hogy ki-ki vérmérsékletének és a hangulatának megfelelő választ találhat ama örök kérdésre, miszerint: mi áll a történelem mögött?
Bővebben: http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2013-12-25+…

LRn>!
Umberto Eco: Baudolino

„Más világokról képzelegni pedig azért jó – folytatta –, hogy elfelejthessük, mennyire keserves ez a világ, amelyikben élünk. Akkor legalábbis így gondoltam. Még nem jöttem rá, hogy aki más világokat képzel el, az előbb-utóbb emezt is megváltoztatja.” (104. o.)

Baudolino története egyszerre tanulmány és szerelmes levél a történetmondásról: kifinomult, intelligens és szórakoztató kalandregény egy férfiról, akinek a kitalációi valósággá válnak. A fantáziáját megtermékenyítő mítoszok lényei megelevenednek, a valós lények és események pedig mítosszá, bestiáriummá lényegülnek szavai által. Gyónása – hiszen nem puszta szórakoztató célzattal mesél Nikétasznak – egy seregnyi hazugságon keresztül jut el az igazságig. Azért mesél, hogy benne is összeálljon élete története, hogy értelmezni tudja mindazt, amin keresztülment: „Azt hiszem, mindig jó, ha van, akinek a történetmondó meséljen, mert magának is csak így tud jól mesélni.” (215. o.) Baudolino hazugságai és szélhámossága nagyrészt eszképizmus, de gyakran előfordul, hogy épp ezek a leleményes hazugságok kellenek ahhoz, hogy a dolgok a helyes irányba haladjanak tovább: „Jó, tudom, nem ez az igazság, no de hát egy-egy nagy história kis igazságain bátran változtathatunk, hogy a nagyobb igazság jobban kidomborodjék.” (542. o. – bár ez a rész nem Baudolinótól származik, de önironikus kacsintásként értelmezhető az egész szövegre is.)

Baudolino szeretni való karakter: engem már az első tíz oldalnyi, bogarászósan olvasható kézirattal megvett. Jóhiszemű, vidám és kreatív fickó, örökké lelkes szerencsevadász. Az az első tíz oldal már magával hozta az esszenciális Eco-érzést – annyi műveltség, humor és mesélőkedv van minden mondatában, hogy hihetetlen. Hangosan röhögtem a lekapart foliumok történetein, szívesen olvastam volna tovább is. Persze, a továbbiakban sem kellett csalódni: a mesének van egy időnként előbukkanó kerete, s a múltidéző elbeszélés szerkesztése sem engedi, hogy unatkozzunk (egyes szám első és harmadik személyű részek váltakoznak). Rengeteg érdekességet ismerhetünk meg a korszak kultúrtörténetéből, s ez a rengeteg ismeret sem terhel túl minket a szórakoztató sztori mellett. Arról nem is beszélve, milyen könnyű megtalálni egykori kamasz önmagunkat Baudolino meséi által.

Marcus>!
Umberto Eco: Baudolino

Történelmi regény, ami egyszerre csavar is egyet a témán. Baudolino története ahogy halad előre, úgy lesz egyre elszálltabb, de hiszen ő maga mondja még az elején, hogy hazudik. De azért hazudik, hogy megismerhesse az igazságot a misztikus János pap országáról… mely mítosz megintcsak hazugságokra épül. De talán a ezek a hazugságok is az igazság megismerése érdekében születtek, és ha egyszer minden hazugságot lelepleztünk, visszatérünk az első hazug eredeti szándékához, és megleljük a végső igazságot. Már persze ha a végső igazság nem mítosz.

Ettől a filozófiai-irodalmi rétegtől eltekintve a Baudolino könnyed, humoros történelmi regényként is kitűnően megállja a helyét, Eco mesterien adagolja a történetet, tulajdonképpen akár már önmagában ezért is érdemes elolvasni.

padamak >!
Umberto Eco: Baudolino

Nagyon jó kis nagy mese volt. Eco nagyon tud mesélni!
Iszonyatos mennyiségű háttérinformációt csempészett bele ebbe a szórakoztatóra sikeredett keserű élettörténet-fikcióba. Élvezetes stílus, könnyen olvastatta magát e kultúr- és vallástörténeti kor- és jellemrajz. Bár én elhúztam az olvasást, inkább kisebb szünetekkel érdemes végigrobogni rajta.


Népszerű idézetek

Turms>!

Jó, tudom, nem ez az igazság, no de hát egy-egy nagy história kis igazságain bátran változtathatunk, hogy a nagyobb igazság jobban kidomborodjék.

542. oldal (Európa, 2009)

Citrompor P>!

(…) aki tudja mi a cél, az a hozzá vezető utat is ismeri.

221. oldal (Európa, 2009)

Kapcsolódó szócikkek: cél
Citrompor P>!

Öregedett az én szegény apámuram, a szakálla is fehérré színtelenedett… De vissza-visszatértem Alessandriába is, és látnom kellett, hogy a vér szerinti szüleim még nála is öregebbek. Fakón, szálkásan és törékenyen, mint azok a fehér gombolyagok, amelyeket tavasszal kerget a mezőkön a szél, úgy hajladoztak a tűzhely körül, mint csenevész fák a viharban, és hol egy elkutyult bögre, hol egy földre pottyantott tojás miatt civakodtak naphosszat. Ha pedig meglátogattam őket, mindig nekem estek, hogy miért nem jövök soha.

251-252. oldal (Európa, 2009)

Kapcsolódó szócikkek: öregség
1 hozzászólás
Citrompor P>!

Az idő olyan, tudod, mintha dadogna az öröklét.

442. oldal (Európa, 2009)

Kapcsolódó szócikkek: idő
Citrompor P>!

– Boldog, aki eljut a tudatlanság határáig, ahonnan már nincs tovább.

220. oldal (Európa, 2009)

Citrompor P>!

– A szóban forgó szerzetesek egyikét Khalkédóni Zószimosznak hívták. Feltűnt nekem csontsovány arca, a minduntalan fel-felszikrázó karbunkulus szeme, a bozontos fekete szakálla, a hosszú-hosszú haja. Ha beszélt, akárha a megfeszített Krisztushoz szólt volna, aki közvetlenül az orra előtt hullajtja vérét.
– Ismerem a fajtáját, tele vannak vele a monostoraink. Fiatalon elpusztulnak, halálra sanyargatják magukat…
– Ő ugyan nem. Hozzá fogható mohó embert még sohasem láttam. Egyik este két velencei kurtizánhoz is elvittem, márpedig talán tudod, hogy azok messze földön híres művelői a világ legősibb mesterségének. Éjjel háromra úgy lerészegedtem, hogy haza kellett mennem, de ő ott maradt, s az egyik lánytól később azt hallottam, hogy ilyen sátánfajzattal még soha életükben nem volt dolguk.
– Ismerem a fajtáját, tele vannak vele a monostoraink. Fiatalon elpusztulnak, halálra sanyargatják magukat…

218-219. oldal (Európa, 2009)

4 hozzászólás
Citrompor P>!

Azt hiszem, mindig jó, ha van, akinek a történetmondó meséljen, mert magának is csak így tud jól mesélni.

215. oldal (Európa, 2009)

Kutor>!

– Az arca milyen volt? Szép?
– Azt nem láttam, el volt fátyolozva.
– Akkor hát ki az, akibe beleszerettél?
– Ő, mivelhogy nem láttam.

95. oldal

Citrompor P>!

– Az állandó tetszeni akarás elsorvasztja a szellemet.

539. oldal (Európa, 2009)

Citrompor P>!

– Ne hidd, hogy más nem ír történeteket ezen a világon. Valaki, aki még Baudolinónál is hazugabb, előbb-utóbb csak elmeséli.

543. oldal (Európa, 2009) - utolsó mondat


Hasonló könyvek címkék alapján

Trux Béla: A templomos lovag
Christian Rosenkrautz: Jeruzsálem pusztulása
Laimonis Purs: Lángoló vár
Pusztai Andrea: A zöld szemű kígyó
Luca Di Fulvio: A fiú, aki éjjel meglátta a napot
İhsan Oktay Anar: Ködös kontinensek atlasza
Hídvégi Igor: Középkor újratöltve 1.
Steve Berry: A templomosok öröksége
Budai Lotti: A magányos trónörökösnő
Christopher Moore: Te szent kék!