Baudolino 85% 159 csillagozás

Eco ezzel a regénnyel is kitett magáért, amelyben megvan minden, amit a szerzőtől szerethetünk (vagy utálhatunk – megfelelő aláhúzandó). Ahhoz képest, mennyire szeretem Eco eddig olvasott regényeit, erről vajmi keveset tudtam, amikor belevágtam. Nagyjából annyit, hogy ez is hasonlóan jó, mint A rózsa neve vagy A Foucault-inga.
A korszak ismételten a középkor (ezt mondjuk szintén tudtam), amelyet (ceterum censeo) csak azok képesek sötétnek nevezni, akik nem ismerik, vagy irracionálisan elfogultak vele szemben. A könyv lapjain feltáruló középkorban ugyan nem feltétlenül kellemes élni, és nincs is maradéktalanul pozitív színben feltüntetve, de színes, mozgalmas, és sok szempontból varázslatos. Nyilván azt, amire a regény főszereplői vállalkoznak (egy egzotikus ország felkeresése, ismeretlen országok bebarangolása) nem mindenki tehette meg, sőt, valójában igen kevesen, de maga az, hogy még 1-2 birodalommal arrébb is potenciálisan soha nem látott veszedelmek és csodák várnak az emberre, ebben van valami irigylésre méltó. Nem véletlen, hogy népszerűek a sci-fi regények és filmek. A bolygónktól már nem is várjuk, hogy elkápráztasson, kénytelenek vagyunk a fényévekre lévő bolygókban bízni.
A regény az elején többé-kevésbé hagyományos történelmi regényként indul, amelyben a főhős Baudolino a bizánci történésznek, Nikétasz Khóniatésznek meséli el élettörténetét, fiatalságát a német-római császár udvarának környékén és ifjúkori párizsi dorbézolásait, háttérben Konstantinápoly kifosztásával. Persze, Econál jó kezekben vannak a történelmi tények, és valójában valami egészen mást (is) kapunk, mint egy egyszerű történelmi regényt. Ráadásul aztán a második felében erőteljesen belecsúszunk a fantasy zsánerébe, mindenféle válogatott humanoid lényekkel, unikornisokkal és szatírivadék lányokkal, de nyomokban krimit is felfedezhetünk (egy zártajtós gyilkosság formájában), amelyben a bűnügy megoldása Ecora jellemző módon tartogat néhány csavart.
De igazság és hazugság, vagy ha úgy tetszik fikció viszonya végig bonyolult a regényben, amely tele van álereklyékkel, hamisítvány levelekkel, végig egymásnak feszül a hivatalos történetírás és ahogy „valóban” történtek az események. De Eco még ezen felül is végig bizonytalanságban tartja az olvasót, hiszen az elbeszélő maga jelenti ki magáról, hogy hazudik.
Sokféleképpen olvasható a regény, és, mint azt Econál megszoktam, az is teljesen legitim lehet, ha valaki kalandregényként szeretné olvasni (ahogy A rózsa nevét krimiként), de valószínűleg ők előbb-utóbb úgy érzik, hogy ezért kár megküzdeni az összehordott tényanyaggal, amelyet Eco a vonatkozó korszak kapcsán prezentál. Eco pedig e tekintetben is elemében van ezúttal is. Ráadásul a szöveget olvasva végig úgy éreztem, hogy Eco nagyon jól szórakozhatott, amikor mindezt megírta, és bár minden bizonnyal elmulasztottam felismerni az utalások 99%-át, de a felismert 1%-on is nagyon jókat mulattam, mint ahogy úgy általában Eco humorán. Igen, tudom, hogy nem rövid a könyv, és tudom, hogy egy Eco-regény nem egy könnyed olvasmány (bár ez azért szerintem sokkal könnyedebb volt, mint A rózsa neve – cserébe az azért még mindig jobban tetszik egy hangyahajszálnyival), de ha valami megérte idén a ráfordított időt, ez a regény határozottan ilyen volt.

Történetünk elején az Úr 1204. évében járunk Bizáncban. A „jámbor zarándokok” a kereszt szent nevében a római császárok keleti fővárosát gyújtják fel, fosztogatják a dúsgazdag templomokat, megölik a tehetős polgárokat. Ebben a zűrzavarban találkozik hősünk, Baudolino Nikétasz Khoniatész bizánci történetíróval, hogy saját történetét elregélje neki…
Mindenekelőtt ismét ez az érdekes történelmi korszak az, ami Eco könyvét izgalmassá teszi. Már A rózsa neve olvasásakor is az egyik fő vonzerőt számomra a középkori létezés és mindennapok testközelbe hozása jelentette. Ez a történet ráadásul majd’ 200 évvel korábban is játszódik, a keresztes háborúk idején, a nagy nyugati egyházszakadás visszafordíthatatlan folyamatai, császári és pápai hatalom összeütközése idején, egyszersmind ez a kor a hős lovagoké, korhely diákoké, dúsgazdag papoké, világszép hölgyeké és persze legendáké, ábrándoké, a Szent Grálé, János papé és a történetíróké…

Baudolino személyében pedig Eco ismét a történetek írásának lehetőségeit veszi górcső alá. Ő írja a történelmet vagy a történelem írja őt? A legelején leszögezi, hogy hazudós, hogy gyerekkorától kezdve kitalál történeteket, és azokban annyira hisz, hogy rögtön valósággá lesznek. Mi a valóság, mi a képzelet egy történetben? Hol kezdődik a történelem és hol a mítosz? Át- és átjárja ez a kérdéskör a mesét, ami olyan zseniálisan követi a korabeli világról alkotott felfogást és az ismeretlen, mesés Keletről szőtt paradicsomi ábrándokat, hogy a Baudolino által felvázolt cirka 50 év, mely Barbarossa Frigyes német-római császár udvarába, az itáliai hadjáratokba, a városállamok életébe és a párizsi diákéletbe is betekintést nyújt, szóval ez a krónika szinte észrevétlen megy át mesébe, természetszerűleg lépünk át a történelemkönyvből egy középkori regébe, keresztény legendáriumba, ezeréves mítoszba. Olyan nagy a különbség? – teszi fel Baudolino és Eco a kérdést.

Jóval könnyebben olvasható, mint A rózsa neve, feltéve ha valakit érdekel a történelem (vagy épp ez a kevéssé ismert szakasza; imádtam volna, ha minden kort Eco tanított volna meg egy ilyen könyvvel), a mitológia, netán mindkettő – mint engem :). Csak a Baudolino gyerekkori kéziratából származó első 15 oldaltól nem szabad megijedni, ami az eredetiben középkori olasz-latin-kitalált hablaty nyelven íródott, de egyrészt a zseniális fordításnak köszönhetően rendkívül szórakoztató, másrészt a könyv többi része tényleg viszonylag könnyed stílusú. A történetíráson kívül leginkább kaland- és pikareszk regényekre hajaz (főleg a második fele), sokszor mulatságos a humora, és hát végül itt is van egy rejtélyes haláleset, amit természetesen az olvasó (és az utókor) ítélhet meg ki-ki szájíze szerint.

Sokáig nem értettem, hogy miről szól. Ahogy azt sem, hogy mi a könyv műfaja. Úgy vágtam bele, hogy semmit nem tudtam a könyvről, hogy mire számítsak, hogy miről fog szólni, csak évek óta kacsingatott rám a könyvespolcomról. Először azt hittem, történelmi regény, aztán azt, hogy filozofikus-teológiai eszmefuttatás. Aztán kalandregénynek, komédiának és fantasynak hittem. A végén derült ki, hogy egy mesterien megírt krimi, ami kétségek között hagyja az olvasót, hogy mi igaz az elmeséltekből, tekintve, hogy a keresztes háborúk korának Münchausenje az elbeszélő. Kellemes izgalmak és Eco sajátos humora miatt kacarászásokkal telt mintegy 520 oldal, hogy az utolsó 20 oldalban az egész értelmet kapjon, minden a helyére kerüljön, és ez alatt a 20 oldal alatt három olyan csavart csináljon, hogy majd' leforduljak a fotelről. A hideg ráz tőle. Hihetetlen olvasmányélmény lett!

Óh én balga! Miért is nem olvastam én Eco-t eddig??

A regény egy HOAX, amennyiben ECO-szűzként kezdesz hozzá.

Ellenben aki már szép vagy csúnya esetlegesen be van tépve annak könnyebb dolga van ezzel a művel.
Baudolino a közékor hazug, képmutató, puha_öcsű Forrest Gumpja, aki komoly munkával építi fel a komplett hazugságok hálóját, az egyházi kegytárgyak online forgalmazásának kisebb ALZA központját.
Ezek mellett folyamatos történelmi tájékoztatás, és tények megmásítása mellett haladunk az IDŐ megállíthatatlan folyamában.
Csak már középhaladó ECO olvasóknak .

A kedvenc Eco könyvem a valóságról és annak a fonákjáról.
Baundolino nem hazug, csupán nem hagyja, hogy a valóság a képzelete útjába álljon.
Az elsődleges értelmezési szinten a könyv pikareszk, kalandos utazásokkal és (főleg a könyv elején) meglehetősen jó történelmi hűséggel.
Viszont ahogy a cselekmény kezd áthelyeződni az egzotikusabb helyszínekre úgy csúszik át a történet egy másfajta realitásba – abban, amit az adott kor embere minden komolyabb kétely nélkül annak tekintett.

Eco fantasztikus mesélő, hatalmas képzelettel, élet és ember szeretettel. És a humora is nagyon jó. (Már a második oldalon hangosan felnevettem.)
A történetről már mindent leírtak az eddigi olvasók, ezért én csak azt emelem ki, hogy az olvasási élményhez kellett egy ilyen minőségű fordítás.

„Más világokról képzelegni pedig azért jó – folytatta –, hogy elfelejthessük, mennyire keserves ez a világ, amelyikben élünk. Akkor legalábbis így gondoltam. Még nem jöttem rá, hogy aki más világokat képzel el, az előbb-utóbb emezt is megváltoztatja.” (104. o.)

Baudolino története egyszerre tanulmány és szerelmes levél a történetmondásról: kifinomult, intelligens és szórakoztató kalandregény egy férfiról, akinek a kitalációi valósággá válnak. A fantáziáját megtermékenyítő mítoszok lényei megelevenednek, a valós lények és események pedig mítosszá, bestiáriummá lényegülnek szavai által. Gyónása – hiszen nem puszta szórakoztató célzattal mesél Nikétasznak – egy seregnyi hazugságon keresztül jut el az igazságig. Azért mesél, hogy benne is összeálljon élete története, hogy értelmezni tudja mindazt, amin keresztülment: „Azt hiszem, mindig jó, ha van, akinek a történetmondó meséljen, mert magának is csak így tud jól mesélni.” (215. o.) Baudolino hazugságai és szélhámossága nagyrészt eszképizmus, de gyakran előfordul, hogy épp ezek a leleményes hazugságok kellenek ahhoz, hogy a dolgok a helyes irányba haladjanak tovább: „Jó, tudom, nem ez az igazság, no de hát egy-egy nagy história kis igazságain bátran változtathatunk, hogy a nagyobb igazság jobban kidomborodjék.” (542. o. – bár ez a rész nem Baudolinótól származik, de önironikus kacsintásként értelmezhető az egész szövegre is.)

Baudolino szeretni való karakter: engem már az első tíz oldalnyi, bogarászósan olvasható kézirattal megvett. Jóhiszemű, vidám és kreatív fickó, örökké lelkes szerencsevadász. Az az első tíz oldal már magával hozta az esszenciális Eco-érzést – annyi műveltség, humor és mesélőkedv van minden mondatában, hogy hihetetlen. Hangosan röhögtem a lekapart foliumok történetein, szívesen olvastam volna tovább is. Persze, a továbbiakban sem kellett csalódni: a mesének van egy időnként előbukkanó kerete, s a múltidéző elbeszélés szerkesztése sem engedi, hogy unatkozzunk (egyes szám első és harmadik személyű részek váltakoznak). Rengeteg érdekességet ismerhetünk meg a korszak kultúrtörténetéből, s ez a rengeteg ismeret sem terhel túl minket a szórakoztató sztori mellett. Arról nem is beszélve, milyen könnyű megtalálni egykori kamasz önmagunkat Baudolino meséi által.

Mea culpa, mea maxima culpa, de nem ezt vártam. Én valami színes szagos szélesvásznú véres eszméletvesztést szerettem volna Bizánci központtal, erre itt ez a könyv, igazi Televíziós mesék felnőtteknek stílusban, a háttérben egy statikus Bizánc képével. Steven Runciman után ez olyan „Utazás a Föld középpontja felé Münchausen Báró előadásában” történet volt kicsit, nagyon.

A félezer oldal olvasása közben szinte végig az járt a fejemben, hogy egészen remek, amit Eco csinál, de ehhez minek ennyi oldal? Aztán a végére megértettem, és nyugtáztam magamban, hogy azért közel sem hiábavaló átküzdeni magunkat az eseménydús XII. századon és végigélni Baudolinoval veszedelmekben, izgalomban és hazugságban bővelkedő életútját – s ami azt illeti, másokat is erre biztatnék. Mert senki más nem képes úgy kalauzolni a fikció és a valóság zűrzavaros rengetegében, mint az olasz szerző: ráadásul mindezt olyan magától értetődő erővel és letaglózó hitelességgel teszi, hogy a végére csak ámulni tudunk. Arról nem is beszélve, hogy ki-ki vérmérsékletének és a hangulatának megfelelő választ találhat ama örök kérdésre, miszerint: mi áll a történelem mögött?
Bővebben: http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2013-12-25+…