A ​tegnap szigete 77% 116 csillagozás

Nem egy könnyű, avagy könnyen értelmezhető mű; különösen a vége felé válik azzá. Persze ez nem feltétlen jelent negatívumot, és aki akarja megtalálhatja rá a maga gondolati kulcsát. Kicsit Szepes Mária Vörös Oroszlánjával mutat hasonlóságot…
Mindenesetre Eco kiváló gondolatokkal, filozófiai eszmecserékkel töltötte meg a könyvet , ilyentéren csak gazdagodhatunk. Mellettük még érezhettem a 17. századi olasz-spanyol-francia világot a maga szépségében – ahogy a Rózsa neve is tökéletesen írta le a középkor hideg és sötét atmoszféráját.
Az erős négyest megajánlom; meglátjuk milyen lesz másodszor…

A regényt nem a cselekmények viszik előre, hanem a gondolatok, melyek lassan bontakoznak ki Roberto elméjében, ahogy a különböző világnézeteket megismeri. Saint-Savin egy teljesen más álláspontot képvisel a világról, mint a keresztények többsége, és egy ilyen vita Emanuele atyával, okozza a végzetét is. A természettudományi viták és gondolatok nem csak érdekesek, hanem néha elég viccesek is. Persze, ezt mai fejjel teljesen másként látjuk, mint az 1600-as években, ahol még a Geocentrikus és Heliocentrikus nézetek versenyeztek egymással, és a világi nézetek szerint még a Holdon is kialakulhatott élet…
Umberto Eco, a regényben több filozófiai, tudományos és áltudományos nézetet és elgondolást is felvonultat. Ezeket több nézőpontból is körüljárja, de nem száraz, unalmas leírásokkal, hanem érdekes és megmosolyogtató párbeszédek, monológok által. Az ember észre sem veszi, hogy komolyan elkezd gondolkodni abszurdnak tűnő dolgokon. Persze, tudjuk, hogy ezek blődségek, de az akkori ember számára igenis lehetséges elgondolások és megoldások voltak….
Annak ellenére, hogy néha vannak üresjáratok a történetben, és bármikor le tudjuk tenni a könyvet, hiszen a szereplők nem fognak semmit csinálni nélkülünk (sőt, néha még akkor sem ha ott vagyunk), mégis szórakoztató. Több részre tagolódik a regény, aminek következtében nem fásulunk bele a dolgokba, hanem új és újabb események, elméletek bukkannak fel a regény lapjain. Eco érdeme továbbá az is, hogy a beszélgetéseknek és vitáknak nincs konklúziója, így az olvasóra hagyja annak eldöntését, hogy valamely elméletet elfogadja vagy elveti. Az ahogy feltárja előttünk a barokk ember gondolkodását, fejtegetéseit, igen meggyőző és érdekes. A vallási és világnézetek ütköztetésekor sincs egy éles határvonal, ami az egyik vagy a másik fél felé billentené az igazság mérlegét.

Bővebben: http://www.letya.hu/2021/03/umberto-eco-tegnap-szigete/

Eco egy zseni volt, nem csoda hát, ha nehezen olvasható regényeket hagyott ránk.

Ha függvényen ábrázolnánk mennyire kötött le ez a könyv, akkor egy Gauss (harang) görbét kapnánk: a közepén, olyan 150-300 oldalig izgalmas, de az eleje és sajnos a vége is lapos. Ami nem azt jelenti, hogy ne lenne jó, csak cselekményben és izgalmakban nem bővelkedik.

Mindenesetre benne van minden, ami kell, az élettel sodródó főhős, szerelem, háború, ármány, rejtély, regény a regényben, az olvasót győzködő mesélő. És rengeteg (főleg vallás-)filozófiai fejtegetés, ami miatt pár évtizeddel korábban biztos nem úszta volna meg az író szárazon, hiába adta ezeket a szereplők szájába.

Mindenkinek ajánlom, hogy gyötörje magát át ezen a majdnem ötszáz oldalon, mert maradandó nyomot fog hagyni.

Elképesztő dolgokat hordtak össze a barokk idején az emberek. Ez a könyv arról is szól, vajon az, hogy ezek nagy részét ma komplett hülyeségnek tartjuk, tényleg indokolttá teszi-e, hogy elutasítsuk ezt a kort. Eco megmutatja, mennyi költészet és kaland rejlik a barokk hóbortos világában, amelyet a maga teljességében varázsol elénk: háborúk, tudományok, teológia, filozófia, esztétika, és mindez burjánzó részletességgel és az Ecótól megszokott szellemességgel. Hihetetlen pontossággal rekonstruál egy kavargó világszemléletet, és közben persze regényelméleti alapvetéseket fektet le. Sajnos a történet ezúttal mégsem elég meggyőző, belefullad a barokk körítésbe. Vagy csak én nem voltam képes elég csodálatot ébreszteni magamban a 17. század iránt. Mindenesetre Ecótól biztosan nem ez a csúcs.

Súlyos örökséget cipel vállán az író, aki A rózsa neve és A Foucault-inga után ismét a fikció birodalmába merészkedik – írhatnánk, ha nem lennénk tisztában azzal, hogy Eco-t szemernyit sem érdekli regénye papírra vetése közben, hogy írása megfelel-e majdan a betűfogyasztó olvasóközönség kellően kipárnázott elvárásainak. Lehet-e, vagy inkább: érdemes-e összevetni A Tegnap Szigetét a korábbi Eco regények karakterével? Nem igazán. És pontosan ez az, ami a szóbanforgó regényt érdekes és élvezetes olvasmánnyá teszi. Na de térjünk csak vissza az elejére.

Mit is emeltünk le voltaképpen a könyvtár/könyvesbolt polcáról? Egy kalandregényt? Is. Egy regényes köntösbe bújtatott korrajzot a barokk gondolkozásról? Is. Egy mesés elemekkel átszőtt, posztmodern ízű irodalmat? Is. Netán egy filozofikus regényt? Is. Igen, leginkább az „is”-ek sorozatán keresztül ragadható meg Eco könyvének természete. S persze álszent dolog lenne nem megemlékezni arról, hogy a regény élvezetéhez bizony mozgásba kell hozni magunkban a szunnyadni hajlamos intellektust.

Óvakodnék attól, hogy a mű időszerkezetébe belemenjek, mely amúgy is folytonos ingadozás régmúlt, jelen, az alkalmasint a jövőt is magába záró Tegnap és az időn kívüliség között (utóbbi nem azonos az örökkévalósággal). Az elhagyott(?) Daphné fedélzetére jutó hajótörött Roberto számvetése ez életével, ki nem élt vágyaival, s szellemtestvért teremtő beteg lelkületével; s mielőtt az olvasó maga is elveszne Roberto testetlen és alaktalan kísérőjeként, figyelmeztetőleg ott lebeg orrunk előtt a Tegnap Szigete a meghaladott múlt elérhetetlenségének szimbólumaként.

A könyv végéhez közeledvén egyre inkább előtérbe kerülő, kissé túlontúl bő lére engedett filozofikus eszmefuttatások megakasztják a regény amúgy meglévő lendületét, és a máshol szépen eldolgozott műfaji szegélyek itt karcossá válnak. Mégsem megkerülhetők ezek a létezés formáit és szintjeit boncolgató kitérők ahhoz, hogy a könyv egy hamisítatlan Eco kadenciával záruljon. S ha már e mellett a könyv mellett döntöttünk, túlzsúfolt, emberi testek kigőzölgéseitől súlyos levegőjű vonatfülkék helyett tálaljuk inkább egy nyáreste illatát hordozó üde lugasban, s kísérőnek válasszunk egy pohár kellemesre hűtött búzasört. Úgy elmegy…

Káprázatos ez a barokk keszekuszaság. És némileg otthonos is. Talán már érteni vélem, miért hasonlítják a posztmodernt a barokkhoz.

Káprázatos utazás a barokk nyakatekert és hóbortos világába. Ez nehezebben olvasható, mint a Rózsa neve, de mekkora élmény!

Ez az a fajta könyv számomra , amit úgy kell olvasni ,hogy elvonulok , csend legyen és ne zavarjon senki. Mivel nehézkes , vontatott oda kell figyelni az olvasásra , hogy élvezhető legyen . Szeretem Eco könyveit , de ez nem lesz a kedvencem. Talán a téma miatt , igazából nem tudom. A barokk nem a kedvencem , valószínűleg emiatt . Azért megérte elolvasni.

Egy lapos történet és közben egy csodálatos összefoglaló a barokkról.

Eddig ez a leggyengébb Eco könyv, ami a kezemben volt.