A ​rózsa neve 1104 csillagozás

Umberto Eco: A rózsa neve Umberto Eco: A rózsa neve Umberto Eco: A rózsa neve Umberto Eco: A rózsa neve Umberto Eco: A rózsa neve Umberto Eco: A rózsa neve Umberto Eco: A rózsa neve Umberto Eco: A rózsa neve

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Az ​Úr 1327. esztendejében járunk. Melki Adso és mestere, Baskerville-i Vilmos egy császárbarát apátságba érkeznek. (Adso, a történet elbeszélője a később bekövetkezett szörnyűséges események miatt nem ad pontos helymeghatározást az apátságról.) Az apát úr az éles eszű és tapintatos Vilmost – akit viselkedése és előneve alapján Sherlock Holmes középkori elődjének tekinthetünk – kéri fel arra, hogy segítsen felderíteni egy, az apátságban történt különös halálesetet. Otrantói Adelmust, a fiatal kora ellenére is nagy tekintélynek örvendő miniatúrafestőt egyik reggel a kecskepásztor holtan találta az Aedificium keleti őrbástyája alatti meredély tövében. Viharos éjszakán történt a tragédia, meg sem lehetett állapítani, a szerencsétlen vajon melyik ablakból zuhant ki. Gyanúra adott okot viszont az, hogy másnap egyetlen nyitva hagyott ablakot sem találtak, ráadásul az ablakok olyan magasságban vannak, hogy azokon képtelenség véletlenül kiesni. Vilmos a tőle elvárt tapintattal és… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1980

>!
Európa, Budapest, 2017
748 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634058328 · Fordította: Barna Imre
>!
Európa, Budapest, 2015
746 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634051442 · Fordította: Barna Imre
>!
Európa, Budapest, 2012
746 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630795463 · Fordította: Barna Imre

15 további kiadás


Enciklopédia 40

Szereplők népszerűség szerint

Baskerville-i Vilmos · Melki Adso · Burgos-i Jorge · indián


Kedvencelte 288

Most olvassa 97

Várólistára tette 720

Kívánságlistára tette 360

Kölcsönkérné 7


Kiemelt értékelések

Chöpp>!
Umberto Eco: A rózsa neve

Tizennyolc évesen olvastam. Mindig a kezemben vagy mellettem volt, akkor is, ha éppen nem tudtam foglalkozni vele. Már akkor is bizsergett bennem a történelem iránti vágy, és az autodidakta tudásszerzés hatalmas motivációja. Nekem mindig örömet szerezett az ilyesfajta regények olvasása. Értem ez alatt azt, hogy a történet mellett folyamatosan releváns és hiteles információkat kapok egy adott történelmi korszakról, vallásról, társadalmi hagyományokról, közösségi rituálékról. Jelen esetben például a szerzetesi élettel kapcsolatosan minden hasznos és érdekes infót szórakozva gyűjthettem be.
Bevallom engem éppen a háttér és a járulékos tudás nyűgözött le; talán sokkal jobban, mint a nyomozós szál. Éppen ezek miatt szeretem Eco-t. Hatalmas kutatómunka és tudás áll a regényei hátterében.

4 hozzászólás
Bla I>!
Umberto Eco: A rózsa neve

Eco egy valószerű középkori kolostort teremtett, hogy egy bűnügyi regény keretein belül bemutassa számunkra az egykori szerzetesrendek, a barátok életét, az uralkodó és egymással küzdő különböző nézeteket és ideológiákat és ezek hús-vér képviselőit a megfelelő történelmi háttérrel. De a dolgos mindennapokat is: a könyvtár munkáját és értékeit, a kódexmásolást és díszítést, az önellátó mezőgazdaságot és állattartást, a gyógyfüvek termesztését, a kovácsolást és az ötvösmunkát, stb. Mert nem a sorozatgyilkos személye itt az üzenet – bár végül erre is választ kapunk, hanem a számunkra már árnyékba vetülő, „sötét”, homályos korszak. A középkor e különleges szelete – amely akkor az apátságokban a tudományos műhelyeket is megtestesítette – érdekes, izgalmas színt és máig ható kérdéseket is ad ennek a letűnt világnak. Különösen az „együgyüek serege és az ellenségválasztás módja” olvastán támadtak némi aktuális deja vu párhuzamaim.
Nehéz olvasmány, oda kell figyelni, de – én fenn a hegyen olvastam – s szerintem érdemes! Nem véletlen lett világsiker a könyv, s a belőle készült film is!

eme P>!
Umberto Eco: A rózsa neve

Jaj, de huncut ez az Eco bácsi… Ennyire bevinni a jónépet a labirintusba! Hányan tudnak tudományos igényű mondanivalót szépirodalmi és egyben szórakoztató irodalmi ruhába öltöztetve ennyire profin megfogalmazni? Összefonni, tekerni, csomózni a krimi, a történelmi regény, a szemiotika, nyelvelmélet, történetfilozófia, irodalomelmélet és miegymás szálait, és közben sikert sikerre halmozni, igazi bestsellert produkálni? Mert Eco mindenkit becsalogat az útvesztőbe, mindenki elindul egy úton, bolyong és keresgél, megtalálja vagy megtalálni véli keresett válaszát, de hogy igazából sikerül-e kijutni a labirintusból… Hát, ez a nagy kérdés. Mert „az igazság sosem az, ami épp annak látszik”, illetve mindenkinek megvan a maga igazsága, a maga megoldása, válasza. Semmi sem egyértelmű, ahogy Vilmos vallja, aki még a saját megközelítését sem tartja megfellebbezhetetlennek. Így talán nem is jut ki senki a labirintusból – végső megoldás nincs is. Csak részmegoldások vannak – személyre, olvasóra szabottan.
Az én olvasatomban a regény gerince Jorge és Vilmos összeütközése.
A dogmatikus Jorge őrzi a változatlan, megkövült tudást, az egyértelműséget, a szószerintiséget, a kutató szemektől nem bolygatott, egy és örök érvényű igazságot, melynek egyes részeit hű szolgasággal másoltatja, de a mélyebb betekintést, az összefüggések keresését megtagadja mindenki elől. Vilmos ezzel szemben az igazság keresője, a ráció, a tudomány embere, aki ki meri jelenteni: „Nem volt terv… és én tévedésből jöttem rá”. Ez azonban nem zárja ki a keresés és kutatás fontosságát, mert az, ha nem is egyetemesen érvényes megoldásokhoz vezet – lényeges részigazságokat tár fel. Szkepszis, többértelműség, metafora, irónia, értelem és nevetés, mint az ember sajátja, sőt célja áll itt szemben a dogmával, a komoly egyértelműséggel, a nevetés tilalmával.
„Mindenkinek megvolt a maga igazsága, és mindenki tévedett.” – mondja Vilmos.
A teljességet magába foglaló könyvtár – a világ labirintusának jele – valójában nem ismerhető meg teljesen, még akkor sem, ha úgy tűnik, szerkeszthetők térképek, vannak logikus, értelmesnek tűnő magyarázatok – rend nincs. A rendet, vagyis a dolgok magyarázatát utólag adjuk, mi, akik a jelek jeleivel szembesülünk, és akiknek, akárcsak Aldónak, csak a nagy könyvtár, az egész, az enciklopédia, a minden értelmezés egységének kis töredéke, maradéka jut, melyet nagy gonddal és odaadással, nem kevés nosztalgiával gyűjtögetünk össze. És még az is, amit összegyűjtünk csak jelnek a jele, nyomnak a nyoma – ahogy Adso története is egy többszörösen át- meg átírt, alakított elbeszélés – szavak, jelek szövedéke. A jelek igazsága azonban kétségbevonhatatlan, csak ezek segítenek eligazodni bennünket a világban – de a jelek közti összefüggések átlátása nem hozzáférhető, végső bizonyosság nem létezik.
Juj, de jó könyv ez… annyi rétege van, hogy ha ezerszer olvasod, akkor is fedezhetsz fel benne újat. És Eco többek közt azért zseniális, mert tudja és bebizonyítja: nem azt kell adni az olvasónak, amit az akar, hanem azt, amit akarnia kellene. Ez az ember tud játszani, és tud nevetni. Nagyon.

25 hozzászólás
Naiva P>!
Umberto Eco: A rózsa neve

Összességében ez egy nagyon lebilincselő olvasmány volt. Bár olykor úgy éreztem, mintha egy teológia iránnyal párhuzamba állított detektívregényt, vagy sokkal inkább középkori thrillert olvasnék. Mégis minden túlzás nélkül izgalmas volt.
A történet tulajdonképpen Adso visszaemlékezése.
Egy ferences rendi szerzetes, Vilmos és annak fiatal tanítványa, Adso, megérkeznek egy ferences apátságba, ahol különös gyilkosságok zajlanak. Az egyház vezetősége őt kérte fel, derítse ki az igazságot.
Ő pedig, aki annak ellenére, hogy az inkvizíció szolgálatában áll, mindent csakis tudományos és nem hitéleti alapokon próbál megközelíteni és nincs könnyű helyzetben.
Számos leírást és alapos bemutatást kapunk az akkori történelmi és vallási helyzetről és a szerzetesrendek sorsáról. Akárcsak arról, ahogyan a pápák és világiak viaskodásai, miként árnyékolták be az egyébként hithű katolikusok életét. A leíró részek és a tömény nyelvezete, ami gyakran átment latinba, kicsit nehezebbé tette az olvasást, de mindenképpen szerettem volna tudni, ki a gyilkos.
Vallás és politika. Hit és hatalom Ezek még napjainkban is nehéz kérdéseket vetnek fel, és ez akkor sem volt másként. Mindenképpen tartalmas olvasmány, aktuális mondanivalóval.

Kelemen_Hanna>!
Umberto Eco: A rózsa neve

Ez fantasztikus volt! Elhiszem Econak, hogy egy korabeli ember tényleg így gondolkodott, épen ennyit tudott és értett a világból. És akkor még a csavaros krimi és a gyönyörű szerelmi szál benne, minden szinte, ami egy regényt igazi élvezetté tesz. Ha tudtok még ilyen könyvet, aminek ennyi erénye van, szóljatok!

mezei P>!
Umberto Eco: A rózsa neve

Az értékelés megírásával sokkal lassabban haladtam, mint az olvasással, pedig az sem ment gyorsan. Ennek legfőbb oka az időhiány volt. Bár mosogatás, ablakmosás, porszívózás közben bőven volt lehetőségem átgondolni, megrágni a dolgokat, vagy legalábbis lehiggadni.

Talán az lenne a legjobb és legegyszerűbb, ha ennyit írnék értékelésként: a könyv, a történet tetszett, az író nem.

Nem bírom megállni.

Nagyon sok minden tetszett. Tetszett a dupla keret: a kézirat megtalálása/elvesztése, ill. az idős Adso visszaemlékezése. Tetszett az atmoszféra, a középkori hangulat, az apátság és a szerzetesek életének leírása. Tetszett, hogy Eco milyen elfogulatlanul rajzolja meg a politikai hátteret, az egyes szerzetesek véleményét, helyezkedését.* Az is tetszett, hogy nem ítélkezett egyes testvérek vallási ill. egyéb eltévelyedései felett. Valahogy szívemhez nőtt minden szereplő, mert a maguk módján mindenkinek az indítékait meg lehetett érteni. Még az inkvizítor, Bernard Gui is lenyűgözött, az intelligenciája, ahogy az eseményeket a maga céljai mellé tudta állítani. Mégis, a legnagyobb kedvenc természetesen a felvilágosult gondolkodású Vilmos testvér volt, aki tudásával, műveltségével bárkit legyőzött, engem mégis állandó kételyeivel ill. végtelen toleranciájával, no meg a humorával nyert meg magának. Valamint Adso, aki fiatal kora ellenére meglehetősen érett gondolkodású volt, és kiváló segítője Vilmos testvérnek.

Ami nem tetszett. Bárki bármit mond, egyes részek unalmasak és túlírtak voltak. Ezt a „Széljegyzetek a Rózsa nevéhez” c. írásában maga Eco is elismeri, bár egészen másfajta összefüggésben. És nagyon sokszor túlságosan is didaktikus is volt – az elején, az érkezéskor a Brunellus eset kapcsán megijedtem, hogy egyfajta Holmes-Watson féle átirat lesz, de Baskerville-i Vilmos ide, The Hound of The Baskervilles oda, Vilmosban nyoma sem volt Holmes arroganciájának, Adsoban meg Watson együgyűségének. Amúgy a túlzásba vitt magyarázatoknál nálam a mélypont a mágnes működésének leírása volt. Indokolatlanul sok volt benne a latin szöveg is. Már eleve gyanús lehetett volna – egy könyv, amihez 40 oldalas magyarázó jegyzet tartozik. (Mondjuk erre csak menet közben jöttem rá, és – ahogy a jegyzetek készítője, Klaniczay Gábor is írta – a jegyzetek olvasása nélkül is érthető volt a könyv.)

Mindent összegezve, a könyv végére érve – amit egyébként az egyes unalmasabb részektől eltekintve nagyon élveztem, – volt egy olyan kényelmetlen érzésem, hogy Eco valahogy hülyének néz engem. Ezt megcáfolandó olvastam el a „Széljegyzeteket” is. Amiből is megtudtam, hogy Eco mennyire zseniális, mennyire szakértője a középkor történelmének, valamint létezik „művelt olvasó” és „egyszerűbb gondolkodású olvasó” is. És hogy igen, „a kiadóbeli barátai” is azt javasolták, hogy „húzza meg az első száz oldalt”, …"de ha valakinek ez nem tetszik, az ő baja: lent marad a hegy lábánál." Mindezek a hozzászólások nagyon nem tették szimpatikussá Ecot, és egy kicsit keserű szájízzel tettem le a könyvet.

* Az egyik legviccesebb jelenet a pápai legátus ill. a ferencesek vitája spoiler volt.

7 hozzászólás
Emmi_Lotta I>!
Umberto Eco: A rózsa neve

Legyen az idő a középkor, a 14. század, pontosabban 1327. A helyszín Olaszország, az Appenninek egyik fennsíkján lévő bencés apátság. A mesélő Melki Adso bencés novícius, egy tudni vágyó német fiatalember, a visszaemlékező krónikás is ő, 80 éves korában. A főszereplő a mester, Baskerville-i Vilmos, 50 körüli angol ferences szerzetes, korábbi inkvizítor, egy csavaros eszű, nagy tudású, humánus ember.
Szerepeljenek titokzatos gyilkosságok, fontos könyvek, vallási mozgalmak, eretnekek, hitviták, hatalmi harcok, inkvizícók, boszorkányüldözések, császárok, pápák, bíborosok, apátok, szerzetesek.
Lássunk emberi gyarlóságot, nemi eltévelyedést, tiltott szerelmet, féltékenységet, butaságot, fanatizmust, de tudásvágyat, nyílt értelmet, segíteni vágyást és áldozatkészséget is.
Gondolkodjunk el eszméken, valláson, filozófián, történelmen és nyelven.
Mindehhez végy egy nagyszerű elmét, egy rendkívüli írót, aki olasz szemiotikaprofesszor és középkorkutató is, és kapsz egy kivételes alkotást, A rózsa nevét.
Az élmény különleges lesz!

>!
Európa, Budapest, 2012
746 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630795463 · Fordította: Barna Imre
12 hozzászólás
gabiica P>!
Umberto Eco: A rózsa neve

Igazából kellemeset csalódtam a könyvben. A katedrális után kicsit nyugodtabban vettem a kezembe egy ekkora volumenű, középkorban játszódó művet, de azért bennem volt a félsz, hogy nagyon unni fogom.
Szerencsére ez nem történt meg, élveztem. Tényleg bele tudtam képzelni magamat a korba, el tudtam hinni, hogy ez akkor és ott megtörténhetett.
Bár nehezen indult be, és nem mondom, hogy az olvasás során egyáltalán nem éreztem azt, hogy nincsenek benne unalmas részek, mégis lekötött. Gondolkodásra késztetett, voltak részei, amit akár izgalmasnak is nevezhetnék. Nem volt rossz.

mandris>!
Umberto Eco: A rózsa neve

„In omnibus requiem quaesivi, et nusquam inveni nisi in angulo cum libro.”

(Végül aztán túl sok nyugalmam mégse volt, mert ahogy közeledtem a végéhez, egyre nehezebb volt félretenni a könyvet. Pedig előzetesen úgy gondoltam, hogy mivel már harmadszor olvasom, ezért a többi könyv élvez prioritást. Aztán valahogy menet közben változtak a dolgok.)

Elöljáróban: viszonylag kevés olyan könyv van, amit 1-2 alkalomnál többször elolvastam. Mivel bőven van még lemaradásom a klasszikusok terén is, hát még a kortárs irodalomból, bőven adódik új könyv, amit alig várok, hogy elolvassak. Ezért egy-egy újraolvasás szinte hitvallással ér fel nálam: vagy arról, mennyire szeretem a könyvet, vagy arról, mekkora hatalmuk van felettem a kihívásoknak. (Ez most egyébként az előbbi eset)

Ez tipikusan egy olyan könyv, amely minden könyvekkel szemben támasztott igényemet kielégíti. Amellett, hogy szórakoztató, alapos háttérmunkán alapul, hemzseg az utalásoktól (ezekre olyan jó ráismerni), felvet izgalmas kérdéseket, kellő kihívást támaszt (és még fel is lehet vele vágni).
Aki krimiként olvassa, valószínűleg annak sem kell csalódniaspoiler. Ugyanakkor talán mégse ezt ajánlanám valakinek, aki „csak” egy kis krimit szeretne olvasni.
Történelmi regényként se semmi a könyv, szerintem többet jegyeztem meg a középkori egyháztörténetből ennek köszönhetően, mint történelemórákon. Jól bele lehet látni a XIV. századi olasz egyház helyzetébe, átérződik az a bizonytalanság, átláthatatlanság (kérdés: ma ki képes átlátni a keresztény felekezetek közötti különbségeket?), mellyel a korabeli laikusok és klerikusok egyaránt szembesülni kényszerültek, azokba a finom különbségekbe, a számtalan átfedésbe, amely gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy az ember eldöntse, az adott vallási mozgalom éppen hová is sorolandó. Nem vagyok történész, hogy megítéljem, mennyire hiteles a könyv, de kétségkívül történelmi regényként olvasva is lebilincselő. De, mint maga Eco is írja az utószóban, egy történelmi regény sem feltétlenül csak az adott korról szól, hiszen minden problémánk gyökere a középkorban keresendő. A könyv tehát nagyon aktuális – ezek szerint régóta aktuális – kérdéseket vet fel.
Így harmadszor olvasva pedig különösen is tetszettek az előrevetítések, Eco nagyon ügyesen adagolta a „spoilereket” és a félrevezető információkat.
Külön érdekes az, ahogy Eco az egészet tálalja: Mintha Eco maga figyelmeztetne, nagyon komoly fenntartásokkal kezeljük, amit most leír. Eco nagyon el akar minket bizonytalanítani.

És végül, amit ez a legutóbbi olvasás számomra mondott, és amilyen kérdéseket felvetett:
Vajon hogyan viszonyul ahhoz Eco, hogy az írás mindenki szabad prédájává válik? Most már nagyon távol vagyunk a középkortól, amikor a kiváltságosok fértek csak hozzá a könyvekhez, akár keresleti, akár kínálati oldalon.
A regény egyik központi kérdése számomra, hogy kit engedjünk hozzájárulni és hozzáférni a tudáshoz? Ez a téma egyébként a Foucault-ingában (másik nagy kedvencem) is elég hangsúlyos.
Veszélyes lehet-e a megismerés? Talán emiatt is nem véletlen a kor: ez történik, ha a hitbéli igazságok is szabadon hozzáférhetőkké és értelmezhetőkké válnak? Milyen célokra használják a leírtakat, illetve a tudományos eredményeket? Milyen felelőssége van a szerzőnek? spoiler
A másik, előbbitől nem független kérdés, ami végigvonult a művön és a valósággal való végső szembesülésben csúcsosodik ki: hogyan és mennyire ismerhető meg a világ? Van-e benne rend? A megfigyelhető jelek mire utalnak, hogyan kapcsolódnak, összeállnak-e valamilyen renddé, és az hogyan viszonyul a valósághoz?

Most legyen elég ennyi, majd a negyedik olvasást követően még kiegészítem, ha akarom.

4 hozzászólás
kvzs P>!
Umberto Eco: A rózsa neve

Súlyos könyv, fizikailag és tartalmilag is. Ha szűken vesszük a cselekményt -vagyis a nyomozás szálát-, 200 oldalba belefért volna az egész. Nagyjából ebből a szűk metszetből készült a film is, amit én már tizenévesen nagyon imádtam és többször is láttam. Azonban ha kicsit mélyebbre nézünk, akkor úgy tűnik, mintha ez a szál csak indok lenne ahhoz, hogy bemutassa Eco a többi réteget. És rétegekből, témákból van bőven a könyvben. Mert kapunk egy kis történelmi leckét, bepillantást egy apátság mindennapi életébe -a gyógynövények termesztésétől kezdve a gazdálkodáson át a kódexmásolásig mindenről van szó-, a tudomány fejlődésébe és a tudás megtartásába a szemüvegen és a könyvtáron keresztül, illetve az egyházon belül forrongó indulatokba, és reformálási, illetve szakadási kísérletekbe. Témából adódóan természetesen az egész át van itatva Bibliai passzusok magyarázatával és értelmezésével, illetve a változatlanság és a haladás folyamatos ütköztetésével egyrészt Vilmos és Jorge, másrészt a küldöttségek vitáin keresztül.
A sűrű szöveg -nem is lehet fáradtan vagy gyorsan olvasni- és a témák sokasága és sokszínűsége egy olyan lenyűgöző egységet alkot, aminek olvasása után megérti az ember, hogy miért tartják a könyvet kihagyhatatlan klasszikusnak.


Népszerű idézetek

eme P>!

In omnibus requiem quaesivi, et nusquam inveni nisi in angulo cum libro.
(Mindenben nyugodalmat kerestem, de csak egy sarokban, könyvvel a kezemben találtam rá.) Kempis Tamás

12. oldal · Kempis Tamás

Kapcsolódó szócikkek: könyv
1 hozzászólás
krlany IP>!

Mostanáig úgy gondoltam, hogy minden könyv a könyveken kívül álló emberi vagy épp isteni dolgokról szól. Most rádöbbentem, hogy a könyvek nemritkán könyvekről szólnak, vagyis olyan, mintha egymással váltanának szót. E felismerés fényénél egyszeriben még nyugtalanítóbb helynek láttam a könyvtárt. Hosszú-hosszú, évszázados pusmogás, pergamen és pergamen közötti, nesztelen párbeszédek helyszíne volt tehát, egyetlen ember eszével kordában tarthatatlan erők foglalata, sok-sok emberész kisugározta titkok, egykori gazdájuk vagy közvetítőjük halálát túlélő kincsek tárháza.

Negyedik nap - Tercia

Kapcsolódó szócikkek: könyv · könyvtár
Klementina>!

A könyvek nem azért vannak, hogy higgyünk nekik, hanem azért, hogy megvizsgáljuk őket.

371. oldal

Kapcsolódó szócikkek: könyv
3 hozzászólás
Nieve>!

A nevetés sokszor arra is jó, hogy a gonoszokat összezavarja, és megmutassa, mily bolondok.

158. oldal

Kapcsolódó szócikkek: nevetés
2 hozzászólás
Zsucsima>!

A könyvek nem azért vannak, hogy higgyünk nekik, hanem azért, hogy megvizsgáljuk őket. Egy könyv olvastán ne azt kérdezzük, hogy a könyv mit mond, hanem hogy mit akar mondani.

Kompletórium után

Kapcsolódó szócikkek: könyv
Frank_Spielmann I>!

A szent keresztnek sok-sok más darabját láttam én már sok más templomban. Ha mindegyik igazi volna, Krisztus urunkat nem két, keresztbe tett gerendára, hanem egy egész erdőre feszítették volna fel.

494. oldal, Hatodik nap - Prima (Európa, 2007)

4 hozzászólás
Sli P>!

– A könyvnek az a jó, ha olvassák. A könyv olyan jelekből áll, amelyek további jelekről szólnak, azok a jelek pedig a dolgokról beszélnek. Ha szem nem olvassa, a könyv jeleiből nem lesznek fogalmak, vagyis a könyv néma.

464. oldal, Ötödik nap - Vesperás (Európa, 2011)

Kapcsolódó szócikkek: könyv
1 hozzászólás
eme P>!

Valamikor rég, a kölni székesegyházban láttam Keresztelő Szent János tizenkét éves kori koponyáját is.

494. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Keresztelő Szent János

Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Giuseppe Tomasi di Lampedusa: A párduc
Ken Follett: A katedrális
Kertész Imre: Sorstalanság
C. J. Sansom: Kard által
Emmanuel Le Roy Ladurie: Montaillou
Elif Shafak: A város tükrei
Dževad Karahasan: Keleti díván
Margaret Mitchell: Elfújta a szél
Victor Hugo: A nyomorultak
Gárdonyi Géza: Isten rabjai