Megjelenésének várható időpontja: 2017. november 30.

A ​rózsa neve 928 csillagozás

Umberto Eco: A rózsa neve Umberto Eco: A rózsa neve Umberto Eco: A rózsa neve Umberto Eco: A rózsa neve Umberto Eco: A rózsa neve Umberto Eco: A rózsa neve Umberto Eco: A rózsa neve Umberto Eco: A rózsa neve

Az olvasó az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb világsikerét tartja a kezében. Súlyosan szórakoztató és szórakoztatóan súlyos regényt. Krimit. Igazi nyomolvasást. A nyomok, persze, a tettes nyomai. Ki a tettes? Miért halnak sorra a szerzetesek egy XIV. századi apátságban?
A rózsa neve nem volna tisztességes krimi, ha az olvasó a végén (a legeslegvégén) nem kapna választ erre a kérdésre. De tisztességes (ördögi, ravasz és mégis üde) regény se volna, ha a válasz nem törpülne el még sokkalta nagyobb kérdőjelek árnyékában. „Ki a tettes?” Ez a kérdés – figyelmeztet a regényhez írott „széljegyzeteiben” Umberto Eco, a tudós bolognai szemiotikaprofesszor – nemcsak a krimiknek, hanem a pszichoanalízisnek és a filozófiának is alapkérdése.
A rózsa nevétől a rózsáig hosszú az út és kacskaringós, de belátható. Ami a rózsától a „tettesig” sötétlő homályt illeti, bizony válasz nélkül maradunk.

Eredeti mű: Umberto Eco: Il nome della rosa

Eredeti megjelenés éve: 1980

>!
Európa, Budapest, 2017
748 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634058328 · Fordította: Barna Imre · Megjelenés időpontja: 2017. november 30.
>!
Európa, Budapest, 2015
746 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634051442 · Fordította: Barna Imre
>!
Európa, Budapest, 2012
746 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630795463 · Fordította: Barna Imre

14 további kiadás


Enciklopédia 21

Szereplők népszerűség szerint

Baskerville-i Vilmos · Melki Adso · Burgos-i Jorge


Kedvencelte 236

Most olvassa 100

Várólistára tette 574

Kívánságlistára tette 264

Kölcsönkérné 5


Kiemelt értékelések

>!
eme P
Umberto Eco: A rózsa neve

Jaj, de huncut ez az Eco bácsi… Ennyire bevinni a jónépet a labirintusba! Hányan tudnak tudományos igényű mondanivalót szépirodalmi és egyben szórakoztató irodalmi ruhába öltöztetve ennyire profin megfogalmazni? Összefonni, tekerni, csomózni a krimi, a történelmi regény, a szemiotika, nyelvelmélet, történetfilozófia, irodalomelmélet és miegymás szálait, és közben sikert sikerre halmozni, igazi bestsellert produkálni? Mert Eco mindenkit becsalogat az útvesztőbe, mindenki elindul egy úton, bolyong és keresgél, megtalálja vagy megtalálni véli keresett válaszát, de hogy igazából sikerül-e kijutni a labirintusból… Hát, ez a nagy kérdés. Mert „az igazság sosem az, ami épp annak látszik”, illetve mindenkinek megvan a maga igazsága, a maga megoldása, válasza. Semmi sem egyértelmű, ahogy Vilmos vallja, aki még a saját megközelítését sem tartja megfellebbezhetetlennek. Így talán nem is jut ki senki a labirintusból – végső megoldás nincs is. Csak részmegoldások vannak – személyre, olvasóra szabottan.
Az én olvasatomban a regény gerince Jorge és Vilmos összeütközése.
A dogmatikus Jorge őrzi a változatlan, megkövült tudást, az egyértelműséget, a szószerintiséget, a kutató szemektől nem bolygatott, egy és örök érvényű igazságot, melynek egyes részeit hű szolgasággal másoltatja, de a mélyebb betekintést, az összefüggések keresését megtagadja mindenki elől. Vilmos ezzel szemben az igazság keresője, a ráció, a tudomány embere, aki ki meri jelenteni: „Nem volt terv… és én tévedésből jöttem rá”. Ez azonban nem zárja ki a keresés és kutatás fontosságát, mert az, ha nem is egyetemesen érvényes megoldásokhoz vezet – lényeges részigazságokat tár fel. Szkepszis, többértelműség, metafora, irónia, értelem és nevetés, mint az ember sajátja, sőt célja áll itt szemben a dogmával, a komoly egyértelműséggel, a nevetés tilalmával.
„Mindenkinek megvolt a maga igazsága, és mindenki tévedett.” – mondja Vilmos.
A teljességet magába foglaló könyvtár – a világ labirintusának jele – valójában nem ismerhető meg teljesen, még akkor sem, ha úgy tűnik, szerkeszthetők térképek, vannak logikus, értelmesnek tűnő magyarázatok – rend nincs. A rendet, vagyis a dolgok magyarázatát utólag adjuk, mi, akik a jelek jeleivel szembesülünk, és akiknek, akárcsak Aldónak, csak a nagy könyvtár, az egész, az enciklopédia, a minden értelmezés egységének kis töredéke, maradéka jut, melyet nagy gonddal és odaadással, nem kevés nosztalgiával gyűjtögetünk össze. És még az is, amit összegyűjtünk csak jelnek a jele, nyomnak a nyoma – ahogy Adso története is egy többszörösen át- meg átírt, alakított elbeszélés – szavak, jelek szövedéke. A jelek igazsága azonban kétségbevonhatatlan, csak ezek segítenek eligazodni bennünket a világban – de a jelek közti összefüggések átlátása nem hozzáférhető, végső bizonyosság nem létezik.
Juj, de jó könyv ez… annyi rétege van, hogy ha ezerszer olvasod, akkor is fedezhetsz fel benne újat. És Eco többek közt azért zseniális, mert tudja és bebizonyítja: nem azt kell adni az olvasónak, amit az akar, hanem azt, amit akarnia kellene. Ez az ember tud játszani, és tud nevetni. Nagyon.

25 hozzászólás
>!
mezei P
Umberto Eco: A rózsa neve

Az értékelés megírásával sokkal lassabban haladtam, mint az olvasással, pedig az sem ment gyorsan. Ennek legfőbb oka az időhiány volt. Bár mosogatás, ablakmosás, porszívózás közben bőven volt lehetőségem átgondolni, megrágni a dolgokat, vagy legalábbis lehiggadni.

Talán az lenne a legjobb és legegyszerűbb, ha ennyit írnék értékelésként: a könyv, a történet tetszett, az író nem.

Nem bírom megállni.

Nagyon sok minden tetszett. Tetszett a dupla keret: a kézirat megtalálása/elvesztése, ill. az idős Adso visszaemlékezése. Tetszett az atmoszféra, a középkori hangulat, az apátság és a szerzetesek életének leírása. Tetszett, hogy Eco milyen elfogulatlanul rajzolja meg a politikai hátteret, az egyes szerzetesek véleményét, helyezkedését.* Az is tetszett, hogy nem ítélkezett egyes testvérek vallási ill. egyéb eltévelyedései felett. Valahogy szívemhez nőtt minden szereplő, mert a maguk módján mindenkinek az indítékait meg lehetett érteni. Még az inkvizítor, Bernard Gui is lenyűgözött, az intelligenciája, ahogy az eseményeket a maga céljai mellé tudta állítani. Mégis, a legnagyobb kedvenc természetesen a felvilágosult gondolkodású Vilmos testvér volt, aki tudásával, műveltségével bárkit legyőzött, engem mégis állandó kételyeivel ill. végtelen toleranciájával, no meg a humorával nyert meg magának. Valamint Adso, aki fiatal kora ellenére meglehetősen érett gondolkodású volt, és kiváló segítője Vilmos testvérnek.

Ami nem tetszett. Bárki bármit mond, egyes részek unalmasak és túlírtak voltak. Ezt a „Széljegyzetek a Rózsa nevéhez” c. írásában maga Eco is elismeri, bár egészen másfajta összefüggésben. És nagyon sokszor túlságosan is didaktikus is volt – az elején, az érkezéskor a Brunellus eset kapcsán megijedtem, hogy egyfajta Holmes-Watson féle átirat lesz, de Baskerville-i Vilmos ide, The Hound of The Baskervilles oda, Vilmosban nyoma sem volt Holmes arroganciájának, Adsoban meg Watson együgyűségének. Amúgy a túlzásba vitt magyarázatoknál nálam a mélypont a mágnes működésének leírása volt. Indokolatlanul sok volt benne a latin szöveg is. Már eleve gyanús lehetett volna – egy könyv, amihez 40 oldalas magyarázó jegyzet tartozik. (Mondjuk erre csak menet közben jöttem rá, és – ahogy a jegyzetek készítője, Klaniczay Gábor is írta – a jegyzetek olvasása nélkül is érthető volt a könyv.)

Mindent összegezve, a könyv végére érve – amit egyébként az egyes unalmasabb részektől eltekintve nagyon élveztem, – volt egy olyan kényelmetlen érzésem, hogy Eco valahogy hülyének néz engem. Ezt megcáfolandó olvastam el a „Széljegyzeteket” is. Amiből is megtudtam, hogy Eco mennyire zseniális, mennyire szakértője a középkor történelmének, valamint létezik „művelt olvasó” és „egyszerűbb gondolkodású olvasó” is. És hogy igen, „a kiadóbeli barátai” is azt javasolták, hogy „húzza meg az első száz oldalt”, …"de ha valakinek ez nem tetszik, az ő baja: lent marad a hegy lábánál." Mindezek a hozzászólások nagyon nem tették szimpatikussá Ecot, és egy kicsit keserű szájízzel tettem le a könyvet.

* Az egyik legviccesebb jelenet a pápai legátus ill. a ferencesek vitája spoiler volt.

7 hozzászólás
>!
Kelemen_Hanna P
Umberto Eco: A rózsa neve

Ez fantasztikus volt! Elhiszem Econak, hogy egy korabeli ember tényleg így gondolkodott, épen ennyit tudott és értett a világból. És akkor még a csavaros krimi és a gyönyörű szerelmi szál benne, minden szinte, ami egy regényt igazi élvezetté tesz. Ha tudtok még ilyen könyvet, aminek ennyi erénye van, szóljatok!

>!
Emmi_Lotta IMP
Umberto Eco: A rózsa neve

Legyen az idő a középkor, a 14. század, pontosabban 1327. A helyszín Olaszország, az Appenninek egyik fennsíkján lévő bencés apátság. A mesélő Melki Adso bencés novícius, egy tudni vágyó német fiatalember, a visszaemlékező krónikás is ő, 80 éves korában. A főszereplő a mester, Baskerville-i Vilmos, 50 körüli angol ferences szerzetes, korábbi inkvizítor, egy csavaros eszű, nagy tudású, humánus ember.
Szerepeljenek titokzatos gyilkosságok, fontos könyvek, vallási mozgalmak, eretnekek, hitviták, hatalmi harcok, inkvizícók, boszorkányüldözések, császárok, pápák, bíborosok, apátok, szerzetesek.
Lássunk emberi gyarlóságot, nemi eltévelyedést, tiltott szerelmet, féltékenységet, butaságot, fanatizmust, de tudásvágyat, nyílt értelmet, segíteni vágyást és áldozatkészséget is.
Gondolkodjunk el eszméken, valláson, filozófián, történelmen és nyelven.
Mindehhez végy egy nagyszerű elmét, egy rendkívüli írót, aki olasz szemiotikaprofesszor és középkorkutató is, és kapsz egy kivételes alkotást, A rózsa nevét.
Az élmény különleges lesz!

>!
Európa, Budapest, 2012
746 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630795463 · Fordította: Barna Imre
12 hozzászólás
>!
kvzs P
Umberto Eco: A rózsa neve

Súlyos könyv, fizikailag és tartalmilag is. Ha szűken vesszük a cselekményt -vagyis a nyomozás szálát-, 200 oldalba belefért volna az egész. Nagyjából ebből a szűk metszetből készült a film is, amit én már tizenévesen nagyon imádtam és többször is láttam. Azonban ha kicsit mélyebbre nézünk, akkor úgy tűnik, mintha ez a szál csak indok lenne ahhoz, hogy bemutassa Eco a többi réteget. És rétegekből, témákból van bőven a könyvben. Mert kapunk egy kis történelmi leckét, bepillantást egy apátság mindennapi életébe -a gyógynövények termesztésétől kezdve a gazdálkodáson át a kódexmásolásig mindenről van szó-, a tudomány fejlődésébe és a tudás megtartásába a szemüvegen és a könyvtáron keresztül, illetve az egyházon belül forrongó indulatokba, és reformálási, illetve szakadási kísérletekbe. Témából adódóan természetesen az egész át van itatva Bibliai passzusok magyarázatával és értelmezésével, illetve a változatlanság és a haladás folyamatos ütköztetésével egyrészt Vilmos és Jorge, másrészt a küldöttségek vitáin keresztül.
A sűrű szöveg -nem is lehet fáradtan vagy gyorsan olvasni- és a témák sokasága és sokszínűsége egy olyan lenyűgöző egységet alkot, aminek olvasása után megérti az ember, hogy miért tartják a könyvet kihagyhatatlan klasszikusnak.

>!
csend_zenésze
Umberto Eco: A rózsa neve

No, ez az a nemkötelező regény, amit a magyar tanszék tanárai annyit de annyit emlegettek az óráimon, hogy muszáj volt azt mondanom, hogy akkor most uccuneki. (Nem lehet ép ésszel kibírni annyi „Mint ahogy azt Eco is írja A rózsa nevében…”-t meg „Ha emlékeznek, mit mond Vilmos abban a jelenetben, amikor…”-t anélkül, hogy nem olvasná az ember lánya.)

És tudjátok mit? Igazuk volt. Ez a regény kolosszális úgy, ahogy van. Akkor is imádom, amikor csak a felszínt kapargató „naiv olvasóvá” lettem, meg akkor is, amikor fejest ugrottam a legeslegmélyébe.

Mit is mondhatnék… Szórakozás felsőfokon. Bestsellerbe rejtett tudományos diskurzus. De leginkább: bölcsészkrimi.

Kész, én megkajáltam.

6 hozzászólás
>!
tonks
Umberto Eco: A rózsa neve

Huhh, hát úgy érzem most magam, mintha egy hatalmas hegyen jutottam volna túl, amely mindig ott volt a horizonton, csak nem mertem nekivágni.
Nagyon nehezen haladtam vele egy darabig, be is cipeltem magammal az irodába és az unalmas papírmunkával szemben épp hogy csak a könyv győzedelmeskedett. Hogy aztán azon kapjam magam, hogy amíg a kolléganőm teniszt néz munkaidő után az irodai gépen, én is benn maradok vele és ezt olvasom. Egészen zseniális, nem ismertem a sztorit előtte (még nem láttam a filmet), és nagyon tetszett a krimiszál. Meg a körítés. Minden.

>!
csillagka P
Umberto Eco: A rózsa neve

Sötét középkort bevilágítja a fény (ez morbidra sikerült), nagyon nem szerettem volna abban a korban élni, mondjuk esélyes is lett volna egy jó kis boszorkányper ellenem.
Nagyon jól megtalálható a műben a kettősség a bűn és a vallás szoros párhuzama, álszentség érződik minden pillanatban amikor túlságosan magasztos eszmékkel felvértezett gyarló emberek bizonygatják a saját mindenható hatalmukat és próbálják elzárni a tudás és az irodalom minden formáját a szerintük nem elégé érett, nem elégé elvakult emberektől.
Ebbe a közegbe lép bele a humanista kiugrott inkvizítor és a saját eszközeivel keresi a gyilkost, mint Agatha Christie legjobb regényeiben, halad a krimi, csak éppen láthatatlanul tanít közben a könyv emberségre, történelemre, kultúrára és mélyen elgondolkoztat.
Mit ér a tudás ha hét lakat alatt tartják?, van e értelme egy olyan intézménynek ahol három ember írásos engedélye kell egy könyv kiolvasásához, ahol a könyvtár labirintus és sokféle furfang védi a titkait.
Mit tett ez a korszak, mit tett a katolikus egyház, hova süllyesztette a görög-római kultúrát, milyené válhattunk volna ha nincs ez az 500 év ahol mindent cenzúráztak, kiirtottak és még jobb esetben elzártak, és nem semmisítettek meg a tudomány és irodalom több ezer éves fejlődését :( ahol egerek és patkányok rágták Homérosz, Platón, Arisztotelész műveit. Ma már csillaghajókkal utazhatnánk és talán kicsit fejlettebb lenne a társadalmi rendszerelmelét is, ha nincs a középkor és benne a mindenkit tudatlanságba döntő elit dogmatikus parancsuralmi rendszere.
Eco nagyon jól megfogta a korszakot, komoly mesét szerkesztett aminek a végszavai is rengeteg újdonságot hordoztak, nagyon tetszett, igaz néhol kicsit erőltetettnek éreztem, kicsit többet olvastam volna a mindennapokról a filozófiai fejtegetések helyett.

8 hozzászólás
>!
mandris
Umberto Eco: A rózsa neve

„In omnibus requiem quaesivi, et nusquam inveni nisi in angulo cum libro.”

(Végül aztán túl sok nyugalmam mégse volt, mert ahogy közeledtem a végéhez, egyre nehezebb volt félretenni a könyvet. Pedig előzetesen úgy gondoltam, hogy mivel már harmadszor olvasom, ezért a többi könyv élvez prioritást. Aztán valahogy menet közben változtak a dolgok.)

Elöljáróban: viszonylag kevés olyan könyv van, amit 1-2 alkalomnál többször elolvastam. Mivel bőven van még lemaradásom a klasszikusok terén is, hát még a kortárs irodalomból, bőven adódik új könyv, amit alig várok, hogy elolvassak. Ezért egy-egy újraolvasás szinte hitvallással ér fel nálam: vagy arról, mennyire szeretem a könyvet, vagy arról, mekkora hatalmuk van felettem a kihívásoknak. (Ez most egyébként az első eset)

Ez tipikusan egy olyan könyv, amely minden könyvekkel szemben támasztott igényemet kielégíti. Amellett, hogy szórakoztató, alapos háttérmunkán alapul, hemzseg az utalásoktól (ezekre olyan jó ráismerni), felvet izgalmas kérdéseket, kellő kihívást támaszt (és még fel is lehet vele vágni).
Aki krimiként olvassa, valószínűleg annak sem kell csalódniaspoiler. Ugyanakkor talán mégse ezt ajánlanám valakinek, aki „csak” egy kis krimit szeretne olvasni.
Történelmi regényként se semmi a könyv, szerintem többet jegyeztem meg a középkori egyháztörténetből ennek köszönhetően, mint történelemórákon. Jól bele lehet látni a XIV. századi olasz egyház helyzetébe, átérződik az a bizonytalanság, átláthatatlanság (kérdés: ma ki képes átlátni a keresztény felekezetek közötti különbségeket?), mellyel a korban élt laikusok és klerikusok egyaránt szembesülni kényszerültek, azokba a finom különbségekbe, a számtalan átfedésbe, amely gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy az ember eldöntse, az adott vallási mozgalom éppen hová is sorolandó. Nem vagyok történész, hogy megítéljem, mennyire hiteles a könyv, de kétségkívül történelmi regényként olvasva is lebilincselő. De, mint maga Eco is írja az utószóban, egy történelmi regény sem feltétlenül csak az adott korról szól, hiszen minden problémánk gyökere a középkorban keresendő. A könyv tehát nagyon aktuális – ezek szerint régóta aktuális – kérdéseket vet fel.
Így harmadszor olvasva pedig különösen is tetszettek az előrevetítések, Eco nagyon ügyesen adagolta a „spoilereket” és a félrevezető információkat.
Külön érdekes az, ahogy Eco az egészet tálalja: Mintha Eco maga figyelmeztetne, nagyon komoly fenntartásokkal kezeljük, amit most leír. Eco nagyon el akar minket bizonytalanítani.

És végül, amit ez a legutóbbi olvasás számomra mondott, és amilyen kérdéseket felvetett:
Vajon hogyan viszonyul ahhoz Eco, hogy az írás mindenki szabad prédájává válik? Most már nagyon távol vagyunk a középkortól, amikor a kiváltságosok fértek csak hozzá a könyvekhez, akár keresleti, akár kínálati oldalon.
A regény egyik központi kérdése számomra, hogy kit engedjünk hozzájárulni és hozzáférni a tudáshoz? Ez a téma egyébként a Foucault-ingában (másik nagy kedvencem) is elég hangsúlyos.
Veszélyes lehet-e a megismerés? Talán emiatt is nem véletlen a kor: ez történik, ha a hitbéli igazságok is szabadon hozzáférhetőkké és értelmezhetőkké válnak? Milyen célokra használják a leírtakat, illetve a tudományos eredményeket? Milyen felelőssége van a szerzőnek? spoiler
A másik, előbbitől nem független kérdés, ami végigvonult a művön és a valósággal való végső szembesülésben csúcsosodik ki: hogyan és mennyire ismerhető meg a világ? Van-e benne rend? A megfigyelhető jelek mire utalnak, hogyan kapcsolódnak, összeállnak-e valamilyen renddé, és az hogyan viszonyul a valósághoz?

Most legyen elég ennyi, majd a negyedik olvasást követően még kiegészítem, ha akarom.

>!
mokka1 P
Umberto Eco: A rózsa neve

A rózsa neve egy monumentális regény, mely krimi is, filozófiai mű is, megfűszerezve még egy kis egyháztörténelemmel, meg sok egyéb mással. A kötet nem tartozik a legkönnyebben emészthető olvasmányok közé. Azon olvasók, akik nem bírják az oldalakon átívelő elmélkedéseket, a sok latin szöveget, könnyen félretehetik a regényt, de nem érdemes. A filozófiai részek a cselekménnyel a kötet végére szépen összeállnak és így alkotnak egy egészt.

Személy szerint nagyon szeretem a szerzetesekről szóló elbeszéléseket, olvasás közben állandóan felvillantak Gárdonyi hasonló témájú regényéből, az Isten rabjaiból az emlékek. Kedvenc szereplőt a kötetből nem nagyon tudnék kiemelni, próbáltam kitalálni a következő áldozatokat, a tetteseket, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Vélhetően egyházi körökben nem aratott nagy sikert A rózsa neve, mivel Eco a szerzetesi életmódnak nemcsak a szép oldalát, hanem az inkább eltussolni való mozzanatait is ábrázolja. Ettől azonban a kötet még inkább valósághű képet fest a középkori szerzetesek világáról.

Latin tudás hiányában nem 100% az olvasásélmény, de emiatt semmiképpen se mondjunk le a mű kézbevételéről – én magam sem rendelkezem e nyelvismerettel.

Szomorú egybeesés, hogy Umberto Eco halálának híre pont a kötet olvasása közben ért. Nyugodjék békében!


Népszerű idézetek

>!
eme P

In omnibus requiem quaesivi, et nusquam inveni nisi in angulo cum libro.
(Mindenben nyugodalmat kerestem, de csak egy sarokban, könyvvel a kezemben találtam rá.) Kempis Tamás

12. oldal · Kempis Tamás

Kapcsolódó szócikkek: könyv
1 hozzászólás
>!
krlany I+SMP

Mostanáig úgy gondoltam, hogy minden könyv a könyveken kívül álló emberi vagy épp isteni dolgokról szól. Most rádöbbentem, hogy a könyvek nemritkán könyvekről szólnak, vagyis olyan, mintha egymással váltanának szót. E felismerés fényénél egyszeriben még nyugtalanítóbb helynek láttam a könyvtárt. Hosszú-hosszú, évszázados pusmogás, pergamen és pergamen közötti, nesztelen párbeszédek helyszíne volt tehát, egyetlen ember eszével kordában tarthatatlan erők foglalata, sok-sok emberész kisugározta titkok, egykori gazdájuk vagy közvetítőjük halálát túlélő kincsek tárháza.

Negyedik nap - Tercia

Kapcsolódó szócikkek: könyv · könyvtár
>!
Zsucsima

A könyvek nem azért vannak, hogy higgyünk nekik, hanem azért, hogy megvizsgáljuk őket. Egy könyv olvastán ne azt kérdezzük, hogy a könyv mit mond, hanem hogy mit akar mondani.

Kompletórium után

Kapcsolódó szócikkek: könyv
>!
Frank_Spielmann I

A szent keresztnek sok-sok más darabját láttam én már sok más templomban. Ha mindegyik igazi volna, Krisztus urunkat nem két, keresztbe tett gerendára, hanem egy egész erdőre feszítették volna fel.

3 hozzászólás
>!
Sli SP

– A könyvnek az a jó, ha olvassák. A könyv olyan jelekből áll, amelyek további jelekről szólnak, azok a jelek pedig a dolgokról beszélnek. Ha szem nem olvassa, a könyv jeleiből nem lesznek fogalmak, vagyis a könyv néma.

464. oldal, Ötödik nap - Vesperás (Európa, 2011)

Kapcsolódó szócikkek: könyv
>!
eme P

Valamikor rég, a kölni székesegyházban láttam Keresztelő Szent János tizenkét éves kori koponyáját is.

494. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Keresztelő Szent János
>!
matraimelinda

– Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom.

510. oldal (Árkádia, 1988)

1 hozzászólás
>!
eme P

– Eszerint atyám nem tud egyetlen válasszal megfelelni az összes kérdésekre?
– Ha tudnék, Adso, akkor teológiát tanítanék Párizsban.
– Párizsban mindig tudják, melyik az igazi válasz?
– Nem – mondta Vilmos –, soha, de nagyon biztosak a tévedéseikben.
– És atyám? – kérdeztem gyermeki arcátlansággal. – Atyám sohasem téved?
– Gyakran tévedek – felelte. – De én nem csupán egyetlen tévedést agyalok ki, hanem sokat, így aztán egyiknek sem leszek a rabszolgája.

359. oldal

3 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Elif Shafak: A város tükrei
Philippa Gregory: A királynő bolondja
Christie Golden: Assassin's Creed – Eretnekség
William Somerset Maugham: Catalina
Celia Rees: Bűbájos Mary
Philippa Gregory: A Sötétség Rendje
Rita Monaldi – Francesco Sorti: Imprimatur
Maurice Druon: Az elátkozott királyok I-III.
Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten
Fred Vargas: Talpra, halottak!