A ​rózsa neve 1173 csillagozás

Umberto Eco: A rózsa neve Umberto Eco: A rózsa neve Umberto Eco: A rózsa neve Umberto Eco: A rózsa neve Umberto Eco: A rózsa neve Umberto Eco: A rózsa neve Umberto Eco: A rózsa neve Umberto Eco: A rózsa neve

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Az ​Úr 1327. esztendejében járunk. Melki Adso és mestere, Baskerville-i Vilmos egy császárbarát apátságba érkeznek. (Adso, a történet elbeszélője a később bekövetkezett szörnyűséges események miatt nem ad pontos helymeghatározást az apátságról.) Az apát úr az éles eszű és tapintatos Vilmost – akit viselkedése és előneve alapján Sherlock Holmes középkori elődjének tekinthetünk – kéri fel arra, hogy segítsen felderíteni egy, az apátságban történt különös halálesetet. Otrantói Adelmust, a fiatal kora ellenére is nagy tekintélynek örvendő miniatúrafestőt egyik reggel a kecskepásztor holtan találta az Aedificium keleti őrbástyája alatti meredély tövében. Viharos éjszakán történt a tragédia, meg sem lehetett állapítani, a szerencsétlen vajon melyik ablakból zuhant ki. Gyanúra adott okot viszont az, hogy másnap egyetlen nyitva hagyott ablakot sem találtak, ráadásul az ablakok olyan magasságban vannak, hogy azokon képtelenség véletlenül kiesni. Vilmos a tőle elvárt tapintattal és… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1980

>!
Európa, Budapest, 2020
746 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634058328 · Fordította: Barna Imre · Illusztrálta: Tabák Miklós
>!
Európa, Budapest, 2017
748 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634058328 · Fordította: Barna Imre
>!
Európa, Budapest, 2015
746 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634051442 · Fordította: Barna Imre

16 további kiadás


Enciklopédia 42

Szereplők népszerűség szerint

Baskerville-i Vilmos · Melki Adso · Burgos-i Jorge · indián


Kedvencelte 326

Most olvassa 115

Várólistára tette 776

Kívánságlistára tette 413

Kölcsönkérné 9


Kiemelt értékelések

Chöpp P>!
Umberto Eco: A rózsa neve

Tizennyolc évesen olvastam. Mindig a kezemben vagy mellettem volt, akkor is, ha éppen nem tudtam foglalkozni vele. Már akkor is bizsergett bennem a történelem iránti vágy, és az autodidakta tudásszerzés hatalmas motivációja. Nekem mindig örömet szerezett az ilyesfajta regények olvasása. Értem ez alatt azt, hogy a történet mellett folyamatosan releváns és hiteles információkat kapok egy adott történelmi korszakról, vallásról, társadalmi hagyományokról, közösségi rituálékról. Jelen esetben például a szerzetesi élettel kapcsolatosan minden hasznos és érdekes infót szórakozva gyűjthettem be.
Bevallom engem éppen a háttér és a járulékos tudás nyűgözött le; talán sokkal jobban, mint a nyomozós szál. Éppen ezek miatt szeretem Eco-t. Hatalmas kutatómunka és tudás áll a regényei hátterében.

4 hozzászólás
Bla I>!
Umberto Eco: A rózsa neve

Eco egy valószerű középkori kolostort teremtett, hogy egy bűnügyi regény keretein belül bemutassa számunkra az egykori szerzetesrendek, a barátok életét, az uralkodó és egymással küzdő különböző nézeteket és ideológiákat és ezek hús-vér képviselőit a megfelelő történelmi háttérrel. De a dolgos mindennapokat is: a könyvtár munkáját és értékeit, a kódexmásolást és díszítést, az önellátó mezőgazdaságot és állattartást, a gyógyfüvek termesztését, a kovácsolást és az ötvösmunkát, stb. Mert nem a sorozatgyilkos személye itt az üzenet – bár végül erre is választ kapunk, hanem a számunkra már árnyékba vetülő, „sötét”, homályos korszak. A középkor e különleges szelete – amely akkor az apátságokban a tudományos műhelyeket is megtestesítette – érdekes, izgalmas színt és máig ható kérdéseket is ad ennek a letűnt világnak. Különösen az „együgyüek serege és az ellenségválasztás módja” olvastán támadtak némi aktuális deja vu párhuzamaim.
Nehéz olvasmány, oda kell figyelni, de – én fenn a hegyen olvastam – s szerintem érdemes! Nem véletlen lett világsiker a könyv, s a belőle készült film is!

eme P>!
Umberto Eco: A rózsa neve

Jaj, de huncut ez az Eco bácsi… Ennyire bevinni a jónépet a labirintusba! Hányan tudnak tudományos igényű mondanivalót szépirodalmi és egyben szórakoztató irodalmi ruhába öltöztetve ennyire profin megfogalmazni? Összefonni, tekerni, csomózni a krimi, a történelmi regény, a szemiotika, nyelvelmélet, történetfilozófia, irodalomelmélet és miegymás szálait, és közben sikert sikerre halmozni, igazi bestsellert produkálni? Mert Eco mindenkit becsalogat az útvesztőbe, mindenki elindul egy úton, bolyong és keresgél, megtalálja vagy megtalálni véli keresett válaszát, de hogy igazából sikerül-e kijutni a labirintusból… Hát, ez a nagy kérdés. Mert „az igazság sosem az, ami épp annak látszik”, illetve mindenkinek megvan a maga igazsága, a maga megoldása, válasza. Semmi sem egyértelmű, ahogy Vilmos vallja, aki még a saját megközelítését sem tartja megfellebbezhetetlennek. Így talán nem is jut ki senki a labirintusból – végső megoldás nincs is. Csak részmegoldások vannak – személyre, olvasóra szabottan.
Az én olvasatomban a regény gerince Jorge és Vilmos összeütközése.
A dogmatikus Jorge őrzi a változatlan, megkövült tudást, az egyértelműséget, a szószerintiséget, a kutató szemektől nem bolygatott, egy és örök érvényű igazságot, melynek egyes részeit hű szolgasággal másoltatja, de a mélyebb betekintést, az összefüggések keresését megtagadja mindenki elől. Vilmos ezzel szemben az igazság keresője, a ráció, a tudomány embere, aki ki meri jelenteni: „Nem volt terv… és én tévedésből jöttem rá”. Ez azonban nem zárja ki a keresés és kutatás fontosságát, mert az, ha nem is egyetemesen érvényes megoldásokhoz vezet – lényeges részigazságokat tár fel. Szkepszis, többértelműség, metafora, irónia, értelem és nevetés, mint az ember sajátja, sőt célja áll itt szemben a dogmával, a komoly egyértelműséggel, a nevetés tilalmával.
„Mindenkinek megvolt a maga igazsága, és mindenki tévedett.” – mondja Vilmos.
A teljességet magába foglaló könyvtár – a világ labirintusának jele – valójában nem ismerhető meg teljesen, még akkor sem, ha úgy tűnik, szerkeszthetők térképek, vannak logikus, értelmesnek tűnő magyarázatok – rend nincs. A rendet, vagyis a dolgok magyarázatát utólag adjuk, mi, akik a jelek jeleivel szembesülünk, és akiknek, akárcsak Aldónak, csak a nagy könyvtár, az egész, az enciklopédia, a minden értelmezés egységének kis töredéke, maradéka jut, melyet nagy gonddal és odaadással, nem kevés nosztalgiával gyűjtögetünk össze. És még az is, amit összegyűjtünk csak jelnek a jele, nyomnak a nyoma – ahogy Adso története is egy többszörösen át- meg átírt, alakított elbeszélés – szavak, jelek szövedéke. A jelek igazsága azonban kétségbevonhatatlan, csak ezek segítenek eligazodni bennünket a világban – de a jelek közti összefüggések átlátása nem hozzáférhető, végső bizonyosság nem létezik.
Juj, de jó könyv ez… annyi rétege van, hogy ha ezerszer olvasod, akkor is fedezhetsz fel benne újat. És Eco többek közt azért zseniális, mert tudja és bebizonyítja: nem azt kell adni az olvasónak, amit az akar, hanem azt, amit akarnia kellene. Ez az ember tud játszani, és tud nevetni. Nagyon.

25 hozzászólás
SteelCurtain >!
Umberto Eco: A rózsa neve

Történelmi regénnyel keresztezett pszicho-thriller, vagy egy középkori díszletek közé helyezett krimi, középpontban egy félig-meddig amatőr Sherlock Holmes-szal? Ha pozitíven közelítek a kérdéshez, azt kell mondjam, hogy van annyira jó ez a regény, hogy ne lehessen ezt eldönteni. Kevésbé pozitív hozzáállással viszont ezt a kérdést nem is kellene feltenni, mert az egyes elemek olykor bántóan nem képesek kapcsolódni egymáshoz. Maga a történet alapvetően jó volt, csak nem kellett volna ennyire túlírni. A filozófiai, teológiai fejtegetések vegyes benyomást keltettek. Többnyire helyénvalónak találtam, s élvezettel olvastam azokat a vitákat, ahol mindkét oldal hatalmas felkészültséggel védelmezte álláspontját. Olykor azonban úgy éreztem, hogy a vitatkozó földlakók valahová a galaktika sokadik dimenziójába hajigálják érveiket, mert annyira a valóságtól elrugaszkodott, semmiben lógó volt maga az egész vita. Eleinte nagy lendülettel olvastam, de valahol középtájon szemmel érzékelhetetlen törés következett be, jött a sárdagasztás, és a vége majdhogynem szenvedős lett. Mondom majdhogynem, mert odáig azért mégse fajult a dolog. De az elején azért ennél egységesebb olvasmányra számítottam. A legérdekesebbnek a regnáló, és a néhai inkvizitor eltérő filozófiai hozzáállásának boncolgatását élveztem, tekintve, hogy lényegét tekintve a mai rendőri munka is az egyiknek a kiemelt hangsúlyozásán, ám gyakorlati semmibevételén, míg a másiknak a nyílt megtagadásán és hallgatólagos eltűrésén alapul. Gyengeségei ellenére sem sajnálom, hogy elolvastam.

Naiva P>!
Umberto Eco: A rózsa neve

Összességében ez egy nagyon lebilincselő olvasmány volt. Bár olykor úgy éreztem, mintha egy teológia iránnyal párhuzamba állított detektívregényt, vagy sokkal inkább középkori thrillert olvasnék. Mégis minden túlzás nélkül izgalmas volt.
A történet tulajdonképpen Adso visszaemlékezése.
Egy ferences rendi szerzetes, Vilmos és annak fiatal tanítványa, Adso, megérkeznek egy ferences apátságba, ahol különös gyilkosságok zajlanak. Az egyház vezetősége őt kérte fel, derítse ki az igazságot.
Ő pedig, aki annak ellenére, hogy az inkvizíció szolgálatában áll, mindent csakis tudományos és nem hitéleti alapokon próbál megközelíteni és nincs könnyű helyzetben.
Számos leírást és alapos bemutatást kapunk az akkori történelmi és vallási helyzetről és a szerzetesrendek sorsáról. Akárcsak arról, ahogyan a pápák és világiak viaskodásai, miként árnyékolták be az egyébként hithű katolikusok életét. A leíró részek és a tömény nyelvezete, ami gyakran átment latinba, kicsit nehezebbé tette az olvasást, de mindenképpen szerettem volna tudni, ki a gyilkos.
Vallás és politika. Hit és hatalom Ezek még napjainkban is nehéz kérdéseket vetnek fel, és ez akkor sem volt másként. Mindenképpen tartalmas olvasmány, aktuális mondanivalóval.

Kelemen_Hanna>!
Umberto Eco: A rózsa neve

Ez fantasztikus volt! Elhiszem Econak, hogy egy korabeli ember tényleg így gondolkodott, épen ennyit tudott és értett a világból. És akkor még a csavaros krimi és a gyönyörű szerelmi szál benne, minden szinte, ami egy regényt igazi élvezetté tesz. Ha tudtok még ilyen könyvet, aminek ennyi erénye van, szóljatok!

mezei P>!
Umberto Eco: A rózsa neve

Az értékelés megírásával sokkal lassabban haladtam, mint az olvasással, pedig az sem ment gyorsan. Ennek legfőbb oka az időhiány volt. Bár mosogatás, ablakmosás, porszívózás közben bőven volt lehetőségem átgondolni, megrágni a dolgokat, vagy legalábbis lehiggadni.

Talán az lenne a legjobb és legegyszerűbb, ha ennyit írnék értékelésként: a könyv, a történet tetszett, az író nem.

Nem bírom megállni.

Nagyon sok minden tetszett. Tetszett a dupla keret: a kézirat megtalálása/elvesztése, ill. az idős Adso visszaemlékezése. Tetszett az atmoszféra, a középkori hangulat, az apátság és a szerzetesek életének leírása. Tetszett, hogy Eco milyen elfogulatlanul rajzolja meg a politikai hátteret, az egyes szerzetesek véleményét, helyezkedését.* Az is tetszett, hogy nem ítélkezett egyes testvérek vallási ill. egyéb eltévelyedései felett. Valahogy szívemhez nőtt minden szereplő, mert a maguk módján mindenkinek az indítékait meg lehetett érteni. Még az inkvizítor, Bernard Gui is lenyűgözött, az intelligenciája, ahogy az eseményeket a maga céljai mellé tudta állítani. Mégis, a legnagyobb kedvenc természetesen a felvilágosult gondolkodású Vilmos testvér volt, aki tudásával, műveltségével bárkit legyőzött, engem mégis állandó kételyeivel ill. végtelen toleranciájával, no meg a humorával nyert meg magának. Valamint Adso, aki fiatal kora ellenére meglehetősen érett gondolkodású volt, és kiváló segítője Vilmos testvérnek.

Ami nem tetszett. Bárki bármit mond, egyes részek unalmasak és túlírtak voltak. Ezt a „Széljegyzetek a Rózsa nevéhez” c. írásában maga Eco is elismeri, bár egészen másfajta összefüggésben. És nagyon sokszor túlságosan is didaktikus is volt – az elején, az érkezéskor a Brunellus eset kapcsán megijedtem, hogy egyfajta Holmes-Watson féle átirat lesz, de Baskerville-i Vilmos ide, The Hound of The Baskervilles oda, Vilmosban nyoma sem volt Holmes arroganciájának, Adsoban meg Watson együgyűségének. Amúgy a túlzásba vitt magyarázatoknál nálam a mélypont a mágnes működésének leírása volt. Indokolatlanul sok volt benne a latin szöveg is. Már eleve gyanús lehetett volna – egy könyv, amihez 40 oldalas magyarázó jegyzet tartozik. (Mondjuk erre csak menet közben jöttem rá, és – ahogy a jegyzetek készítője, Klaniczay Gábor is írta – a jegyzetek olvasása nélkül is érthető volt a könyv.)

Mindent összegezve, a könyv végére érve – amit egyébként az egyes unalmasabb részektől eltekintve nagyon élveztem, – volt egy olyan kényelmetlen érzésem, hogy Eco valahogy hülyének néz engem. Ezt megcáfolandó olvastam el a „Széljegyzeteket” is. Amiből is megtudtam, hogy Eco mennyire zseniális, mennyire szakértője a középkor történelmének, valamint létezik „művelt olvasó” és „egyszerűbb gondolkodású olvasó” is. És hogy igen, „a kiadóbeli barátai” is azt javasolták, hogy „húzza meg az első száz oldalt”, …"de ha valakinek ez nem tetszik, az ő baja: lent marad a hegy lábánál." Mindezek a hozzászólások nagyon nem tették szimpatikussá Ecot, és egy kicsit keserű szájízzel tettem le a könyvet.

* Az egyik legviccesebb jelenet a pápai legátus ill. a ferencesek vitája spoiler volt.

7 hozzászólás
pikkupilvi P>!
Umberto Eco: A rózsa neve

Tizennégy éves tartozásomat tudtam le a könyv olvasásával. Sőt, igazából húsz, mert kilencedikben, osztályfőnöki órán hallottam legelőször róla. Őszintén sajnálom a korábbi kudarcba fulladt olvasásomat, és hogy hagytam magam a körülményes, kissé nehézkes bevezetőtől elriasztani. Elképesztő mennyiségű ismeretanyag van a XIV. századi, az élet majd’ minden aspektusát érintő viszonyokról felhalmozva, megtámogatva kiadós teológiai, filozófiai és politikai eszmecserékkel, krimi száltól kísérve. Az Éva lányaiban sokat olvastam a nők középkori démonizálásáról, de így átültetve egy kvázi “valóságos” történetbe kicsit tikkeltem az ide vonatkozó részeknél.
Nagyon élveztem ezt a könyvet, kár volt várni vele.

2 hozzászólás
Emmi_Lotta I>!
Umberto Eco: A rózsa neve

Legyen az idő a középkor, a 14. század, pontosabban 1327. A helyszín Olaszország, az Appenninek egyik fennsíkján lévő bencés apátság. A mesélő Melki Adso bencés novícius, egy tudni vágyó német fiatalember, a visszaemlékező krónikás is ő, 80 éves korában. A főszereplő a mester, Baskerville-i Vilmos, 50 körüli angol ferences szerzetes, korábbi inkvizítor, egy csavaros eszű, nagy tudású, humánus ember.
Szerepeljenek titokzatos gyilkosságok, fontos könyvek, vallási mozgalmak, eretnekek, hitviták, hatalmi harcok, inkvizícók, boszorkányüldözések, császárok, pápák, bíborosok, apátok, szerzetesek.
Lássunk emberi gyarlóságot, nemi eltévelyedést, tiltott szerelmet, féltékenységet, butaságot, fanatizmust, de tudásvágyat, nyílt értelmet, segíteni vágyást és áldozatkészséget is.
Gondolkodjunk el eszméken, valláson, filozófián, történelmen és nyelven.
Mindehhez végy egy nagyszerű elmét, egy rendkívüli írót, aki olasz szemiotikaprofesszor és középkorkutató is, és kapsz egy kivételes alkotást, A rózsa nevét.
Az élmény különleges lesz!

>!
Európa, Budapest, 2012
746 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630795463 · Fordította: Barna Imre
12 hozzászólás
gabiica P>!
Umberto Eco: A rózsa neve

Igazából kellemeset csalódtam a könyvben. A katedrális után kicsit nyugodtabban vettem a kezembe egy ekkora volumenű, középkorban játszódó művet, de azért bennem volt a félsz, hogy nagyon unni fogom.
Szerencsére ez nem történt meg, élveztem. Tényleg bele tudtam képzelni magamat a korba, el tudtam hinni, hogy ez akkor és ott megtörténhetett.
Bár nehezen indult be, és nem mondom, hogy az olvasás során egyáltalán nem éreztem azt, hogy nincsenek benne unalmas részek, mégis lekötött. Gondolkodásra késztetett, voltak részei, amit akár izgalmasnak is nevezhetnék. Nem volt rossz.


Népszerű idézetek

eme P>!

In omnibus requiem quaesivi, et nusquam inveni nisi in angulo cum libro.
(Mindenben nyugodalmat kerestem, de csak egy sarokban, könyvvel a kezemben találtam rá.) Kempis Tamás

12. oldal · Kempis Tamás

Kapcsolódó szócikkek: könyv
1 hozzászólás
Klementina>!

A könyvek nem azért vannak, hogy higgyünk nekik, hanem azért, hogy megvizsgáljuk őket.

371. oldal

Kapcsolódó szócikkek: könyv
3 hozzászólás
krlany IP>!

Mostanáig úgy gondoltam, hogy minden könyv a könyveken kívül álló emberi vagy épp isteni dolgokról szól. Most rádöbbentem, hogy a könyvek nemritkán könyvekről szólnak, vagyis olyan, mintha egymással váltanának szót. E felismerés fényénél egyszeriben még nyugtalanítóbb helynek láttam a könyvtárt. Hosszú-hosszú, évszázados pusmogás, pergamen és pergamen közötti, nesztelen párbeszédek helyszíne volt tehát, egyetlen ember eszével kordában tarthatatlan erők foglalata, sok-sok emberész kisugározta titkok, egykori gazdájuk vagy közvetítőjük halálát túlélő kincsek tárháza.

Negyedik nap - Tercia

Kapcsolódó szócikkek: könyv · könyvtár
Nieve>!

A nevetés sokszor arra is jó, hogy a gonoszokat összezavarja, és megmutassa, mily bolondok.

158. oldal

Kapcsolódó szócikkek: nevetés
2 hozzászólás
Zsucsima>!

A könyvek nem azért vannak, hogy higgyünk nekik, hanem azért, hogy megvizsgáljuk őket. Egy könyv olvastán ne azt kérdezzük, hogy a könyv mit mond, hanem hogy mit akar mondani.

Kompletórium után

Kapcsolódó szócikkek: könyv
Sli P>!

– A könyvnek az a jó, ha olvassák. A könyv olyan jelekből áll, amelyek további jelekről szólnak, azok a jelek pedig a dolgokról beszélnek. Ha szem nem olvassa, a könyv jeleiből nem lesznek fogalmak, vagyis a könyv néma.

464. oldal, Ötödik nap - Vesperás (Európa, 2011)

Kapcsolódó szócikkek: könyv
1 hozzászólás
Frank_Spielmann I>!

A szent keresztnek sok-sok más darabját láttam én már sok más templomban. Ha mindegyik igazi volna, Krisztus urunkat nem két, keresztbe tett gerendára, hanem egy egész erdőre feszítették volna fel.

494. oldal, Hatodik nap - Prima (Európa, 2007)

4 hozzászólás
eme P>!

Valamikor rég, a kölni székesegyházban láttam Keresztelő Szent János tizenkét éves kori koponyáját is.

494. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Keresztelő Szent János

Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

C. J. Sansom: Kard által
R. Kelényi Angelika: Mennyei bűnök
Dževad Karahasan: Keleti díván
Steve Berry: A templomosok öröksége
Steven Saylor: A hét csoda
Arthur Conan Doyle: A fehér csapat
Arthur Conan Doyle: A Fehér Sereg
Rita Monaldi – Francesco Sorti: Imprimatur
Andreu Carranza – Esteban Martín: A Gaudí-kulcs
María Dueñas: Öltések közt az idő