A ​rózsa neve 1405 csillagozás

Umberto Eco: A rózsa neve Umberto Eco: A rózsa neve Umberto Eco: A rózsa neve Umberto Eco: A rózsa neve Umberto Eco: A rózsa neve Umberto Eco: A rózsa neve Umberto Eco: A rózsa neve Umberto Eco: A rózsa neve Umberto Eco: A rózsa neve

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Az ​Úr 1327. esztendejében járunk. Melki Adso és mestere, Baskerville-i Vilmos egy császárbarát apátságba érkeznek. (Adso, a történet elbeszélője a később bekövetkezett szörnyűséges események miatt nem ad pontos helymeghatározást az apátságról.) Az apát úr az éles eszű és tapintatos Vilmost – akit viselkedése és előneve alapján Sherlock Holmes középkori elődjének tekinthetünk – kéri fel arra, hogy segítsen felderíteni egy, az apátságban történt különös halálesetet. Otrantói Adelmust, a fiatal kora ellenére is nagy tekintélynek örvendő miniatúrafestőt egyik reggel a kecskepásztor holtan találta az Aedificium keleti őrbástyája alatti meredély tövében. Viharos éjszakán történt a tragédia, meg sem lehetett állapítani, a szerencsétlen vajon melyik ablakból zuhant ki. Gyanúra adott okot viszont az, hogy másnap egyetlen nyitva hagyott ablakot sem találtak, ráadásul az ablakok olyan magasságban vannak, hogy azokon képtelenség véletlenül kiesni. Vilmos a tőle elvárt tapintattal és… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1980

Tartalomjegyzék

>!
Európa, Budapest, 2023
764 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635043446 · Fordította: Barna Imre
>!
Európa, Budapest, 2020
746 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634058328 · Fordította: Barna Imre
>!
Európa, Budapest, 2017
748 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634058328 · Fordította: Barna Imre

18 további kiadás


Enciklopédia 58

Szereplők népszerűség szerint

Baskerville-i Vilmos · Melki Adso · Burgos-i Jorge · Keresztelő Szent János · Bernard Gui · Casalei Hubertinus · Salvatore


Kedvencelte 376

Most olvassa 122

Várólistára tette 895

Kívánságlistára tette 506

Kölcsönkérné 9


Kiemelt értékelések

pannik>!
Umberto Eco: A rózsa neve

Lebilincselő olvasmány az elejétől a végéig.
A történet egészen elképesztő méreteket ölt, gyakorlatilag egy jó kis krimi kellős közepébe csöppenünk de olyan történelmi és vallási körítéssel, hogy az valami fantasztikus.

A XIV. században járunk egy apátságban, ahol egymást érik a büntettek. Mielőtt ide érkezünk, megismerkedünk a korszakot megelőző és a jelenben játszódó vallási és világi nagyhatalmak egymásnak feszülésivel, ármánykodásaival, kapzsiságukkal és gátlástalanságukkal. Kapunk részleteket az inkvizíció működéséről és indíttatásairól belső körökből. Nagyon izgalmas már a felvezetés is (bár helyenként egyszer-kétszer újra kellett olvasnom egy-egy bekezdést, amig a nyelvezethez hozzá nem szoktam de ez nem lényeges, megéri a fáradságot).

Az apátságba érkezésünknek fontos célja van, egy találkozó kerül itt megrendelésre amelyre a császár és a pápa küldöttei érkeznek, de előtte fel kellene göngyölíteni a bűntényeket.
A nyomozás, vizsgálódás során van részünk bőven izgalomban, misztikumban, érdekesebbnél érdekesebb történelemi visszatekintésekben és nagyon sok esetben hull le a lepel vallási szemfényvesztésekről.

Végig nagyon izgalmas és nem csak a bűntények miatt. Érdekes az apátság élete, a szertartások és az ott élők feladatai, napirendje. Valamint lenyűgöző a könyvtár és az abban tárolt rengeteg könyv, a szereplők és a lélektani vonal egyaránt.
A vége eléggé megrázó, a könyvek miatt…
Nagyon szerettem olvasni, végre egy igazán jó könyv, amiben el lehetett merülni és sok-sok érdekes infóval gazdagított.

>!
Árkádia, Budapest, 1988
662 oldal · puhatáblás · ISBN: 9633071097 · Fordította: Barna Imre
Chöpp >!
Umberto Eco: A rózsa neve

Tizennyolc évesen olvastam. Mindig a kezemben vagy mellettem volt, akkor is, ha éppen nem tudtam foglalkozni vele. Már akkor is bizsergett bennem a történelem iránti vágy, és az autodidakta tudásszerzés hatalmas motivációja. Nekem mindig örömet szerezett az ilyesfajta regények olvasása. Értem ez alatt azt, hogy a történet mellett folyamatosan releváns és hiteles információkat kapok egy adott történelmi korszakról, vallásról, társadalmi hagyományokról, közösségi rituálékról. Jelen esetben például a szerzetesi élettel kapcsolatosan minden hasznos és érdekes infót szórakozva gyűjthettem be.
Bevallom engem éppen a háttér és a járulékos tudás nyűgözött le; talán sokkal jobban, mint a nyomozós szál. Éppen ezek miatt szeretem Eco-t. Hatalmas kutatómunka és tudás áll a regényei hátterében.

4 hozzászólás
Bla IP>!
Umberto Eco: A rózsa neve

Eco egy valószerű középkori kolostort teremtett, hogy egy bűnügyi regény keretein belül bemutassa számunkra az egykori szerzetesrendek, a barátok életét, az uralkodó és egymással küzdő különböző nézeteket és ideológiákat és ezek hús-vér képviselőit a megfelelő történelmi háttérrel. De a dolgos mindennapokat is: a könyvtár munkáját és értékeit, a kódexmásolást és díszítést, az önellátó mezőgazdaságot és állattartást, a gyógyfüvek termesztését, a kovácsolást és az ötvösmunkát, stb. Mert nem a sorozatgyilkos személye itt az üzenet – bár végül erre is választ kapunk, hanem a számunkra már árnyékba vetülő, „sötét”, homályos korszak. A középkor e különleges szelete – amely akkor az apátságokban a tudományos műhelyeket is megtestesítette – érdekes, izgalmas színt és máig ható kérdéseket is ad ennek a letűnt világnak. Különösen az „együgyüek serege és az ellenségválasztás módja” olvastán támadtak némi aktuális deja vu párhuzamaim.
Nehéz olvasmány, oda kell figyelni, de – én fenn a hegyen olvastam – s szerintem érdemes! Nem véletlen lett világsiker a könyv, s a belőle készült film is!

eme>!
Umberto Eco: A rózsa neve

Jaj, de huncut ez az Eco bácsi… Ennyire bevinni a jónépet a labirintusba! Hányan tudnak tudományos igényű mondanivalót szépirodalmi és egyben szórakoztató irodalmi ruhába öltöztetve ennyire profin megfogalmazni? Összefonni, tekerni, csomózni a krimi, a történelmi regény, a szemiotika, nyelvelmélet, történetfilozófia, irodalomelmélet és miegymás szálait, és közben sikert sikerre halmozni, igazi bestsellert produkálni? Mert Eco mindenkit becsalogat az útvesztőbe, mindenki elindul egy úton, bolyong és keresgél, megtalálja vagy megtalálni véli keresett válaszát, de hogy igazából sikerül-e kijutni a labirintusból… Hát, ez a nagy kérdés. Mert „az igazság sosem az, ami épp annak látszik”, illetve mindenkinek megvan a maga igazsága, a maga megoldása, válasza. Semmi sem egyértelmű, ahogy Vilmos vallja, aki még a saját megközelítését sem tartja megfellebbezhetetlennek. Így talán nem is jut ki senki a labirintusból – végső megoldás nincs is. Csak részmegoldások vannak – személyre, olvasóra szabottan.
Az én olvasatomban a regény gerince Jorge és Vilmos összeütközése.
A dogmatikus Jorge őrzi a változatlan, megkövült tudást, az egyértelműséget, a szószerintiséget, a kutató szemektől nem bolygatott, egy és örök érvényű igazságot, melynek egyes részeit hű szolgasággal másoltatja, de a mélyebb betekintést, az összefüggések keresését megtagadja mindenki elől. Vilmos ezzel szemben az igazság keresője, a ráció, a tudomány embere, aki ki meri jelenteni: „Nem volt terv… és én tévedésből jöttem rá”. Ez azonban nem zárja ki a keresés és kutatás fontosságát, mert az, ha nem is egyetemesen érvényes megoldásokhoz vezet – lényeges részigazságokat tár fel. Szkepszis, többértelműség, metafora, irónia, értelem és nevetés, mint az ember sajátja, sőt célja áll itt szemben a dogmával, a komoly egyértelműséggel, a nevetés tilalmával.
„Mindenkinek megvolt a maga igazsága, és mindenki tévedett.” – mondja Vilmos.
A teljességet magába foglaló könyvtár – a világ labirintusának jele – valójában nem ismerhető meg teljesen, még akkor sem, ha úgy tűnik, szerkeszthetők térképek, vannak logikus, értelmesnek tűnő magyarázatok – rend nincs. A rendet, vagyis a dolgok magyarázatát utólag adjuk, mi, akik a jelek jeleivel szembesülünk, és akiknek, akárcsak Aldónak, csak a nagy könyvtár, az egész, az enciklopédia, a minden értelmezés egységének kis töredéke, maradéka jut, melyet nagy gonddal és odaadással, nem kevés nosztalgiával gyűjtögetünk össze. És még az is, amit összegyűjtünk csak jelnek a jele, nyomnak a nyoma – ahogy Adso története is egy többszörösen át- meg átírt, alakított elbeszélés – szavak, jelek szövedéke. A jelek igazsága azonban kétségbevonhatatlan, csak ezek segítenek eligazodni bennünket a világban – de a jelek közti összefüggések átlátása nem hozzáférhető, végső bizonyosság nem létezik.
Juj, de jó könyv ez… annyi rétege van, hogy ha ezerszer olvasod, akkor is fedezhetsz fel benne újat. És Eco többek közt azért zseniális, mert tudja és bebizonyítja: nem azt kell adni az olvasónak, amit az akar, hanem azt, amit akarnia kellene. Ez az ember tud játszani, és tud nevetni. Nagyon.

25 hozzászólás
Alvarando P>!
Umberto Eco: A rózsa neve

Itáliában egy apátságban rejtélyes gyilkosság történik az Úr 1327. esztendejében. A gyilkosságot egy volt inkvizitor, Baskerville-i Vilmos és segéde, Adso próbálja felderíteni, de odaszegődik később Vilmos egykori kollegája, a retteget Bernardo Gui, hátha talál az apátság falai között a gyilkos mellett még eretneket is. Míg Bernardo nem ér oda és Vilmos már vizsgálódik, újabb rejtélyes gyilkosságok történnek, egy lakó szerint ez a közelgő Végítélet jele. .És mint kiderül, Vilmos nem csak a gyilkosság miatt ment az apátságba, hanem annak csodálatos könyvtára miatt is…
Umberto Eco zseniális története lehetne egy sima krimi is, amiben egy apátságon belül történt gyilkosságsorozatban nyomoznak, de nem az. Gyilkosság ugyan van bőven, de miközben ezt felderítik, elénk tárul elsősorban a gyönyörűen megfestett kolostor, amelynek labirintusában maga az olvasó is szívesen eltévedne, és a könyveket szerető ember révén sokáig elidőzne a nagy könyvtárában. A nyomozás meg nem egyszerű kihallgatásokkal történik, hanem filozófiai és teológiai viták közepette. Miközben egy nagyon jó áttekintést kapunk a szereplők szájából a korszakról, megbeszélik a nevetés, a szerelem, a szeretet lényegét és nagyon elmélyült megfogalmazásokat tesznek a könyvek szerepét illetően. Maga a narrátor, Adso egy szerzetesnövendék, aki öregen tekint vissza fiatal éveire és így meséli el a nem mindennapi nyomozás történetét, melyben még az ő kisebb bűnbeesése is benne van. Maga a szöveg egy történelmet szerető ember számára könnyen követhető, teljesen a középkorban érezhetjük magunkat, olykor a latin kifejezések miatt is. Maga a fejezeteloszlás sem mindennapi, hiszen a hat nap története a szerzetesek életmódja szerinti beosztás szerint van elmesélve. A történethez szorosan kapcsolódik a Széljegyzetek a Rózsa nevéhez című tanulmány, amelyben a szerző egyes kulisszatitkokat magyaráz el a kötet zárásaként. A kötet ajánlható bárkinek, aki egy posztmodern krimit szeretne olvasni nagyon alapos történelmi háttérrel!

2 hozzászólás
SteelCurtain >!
Umberto Eco: A rózsa neve

Történelmi regénnyel keresztezett pszicho-thriller, vagy egy középkori díszletek közé helyezett krimi, középpontban egy félig-meddig amatőr Sherlock Holmes-szal? Ha pozitíven közelítek a kérdéshez, azt kell mondjam, hogy van annyira jó ez a regény, hogy ne lehessen ezt eldönteni. Kevésbé pozitív hozzáállással viszont ezt a kérdést nem is kellene feltenni, mert az egyes elemek olykor bántóan nem képesek kapcsolódni egymáshoz. Maga a történet alapvetően jó volt, csak nem kellett volna ennyire túlírni. A filozófiai, teológiai fejtegetések vegyes benyomást keltettek. Többnyire helyénvalónak találtam, s élvezettel olvastam azokat a vitákat, ahol mindkét oldal hatalmas felkészültséggel védelmezte álláspontját. Olykor azonban úgy éreztem, hogy a vitatkozó földlakók valahová a galaktika sokadik dimenziójába hajigálják érveiket, mert annyira a valóságtól elrugaszkodott, semmiben lógó volt maga az egész vita. Eleinte nagy lendülettel olvastam, de valahol középtájon szemmel érzékelhetetlen törés következett be, jött a sárdagasztás, és a vége majdhogynem szenvedős lett. Mondom majdhogynem, mert odáig azért mégse fajult a dolog. De az elején azért ennél egységesebb olvasmányra számítottam. A legérdekesebbnek a regnáló, és a néhai inkvizitor eltérő filozófiai hozzáállásának boncolgatását élveztem, tekintve, hogy lényegét tekintve a mai rendőri munka is az egyiknek a kiemelt hangsúlyozásán, ám gyakorlati semmibevételén, míg a másiknak a nyílt megtagadásán és hallgatólagos eltűrésén alapul. Gyengeségei ellenére sem sajnálom, hogy elolvastam.

Naiva P>!
Umberto Eco: A rózsa neve

Összességében ez egy nagyon lebilincselő olvasmány volt. Bár olykor úgy éreztem, mintha egy teológia iránnyal párhuzamba állított detektívregényt, vagy sokkal inkább középkori thrillert olvasnék. Mégis minden túlzás nélkül izgalmas volt.
A történet tulajdonképpen Adso visszaemlékezése.
Egy ferences rendi szerzetes, Vilmos és annak fiatal tanítványa, Adso, megérkeznek egy ferences apátságba, ahol különös gyilkosságok zajlanak. Az egyház vezetősége őt kérte fel, derítse ki az igazságot.
Ő pedig, aki annak ellenére, hogy az inkvizíció szolgálatában áll, mindent csakis tudományos és nem hitéleti alapokon próbál megközelíteni és nincs könnyű helyzetben.
Számos leírást és alapos bemutatást kapunk az akkori történelmi és vallási helyzetről és a szerzetesrendek sorsáról. Akárcsak arról, ahogyan a pápák és világiak viaskodásai, miként árnyékolták be az egyébként hithű katolikusok életét. A leíró részek és a tömény nyelvezete, ami gyakran átment latinba, kicsit nehezebbé tette az olvasást, de mindenképpen szerettem volna tudni, ki a gyilkos.
Vallás és politika. Hit és hatalom Ezek még napjainkban is nehéz kérdéseket vetnek fel, és ez akkor sem volt másként. Mindenképpen tartalmas olvasmány, aktuális mondanivalóval.

Bagheera70 P>!
Umberto Eco: A rózsa neve

Izgalmas krimi, jelentős történelmi háttérrel. Bevallom kétszer futottam neki, mert elkezdvén eleinte csak néztem nagyokat és nem igazán értettem a szöveget. Megtűzdelve jócskát latin, vagy épp olasz nyelvű kifejezésekkel. Néhol még olyan jelölésekbe is botlottam, amihez hasonlókat utóljára az első munkahelyemen láttam, mikor levéltári jegyzeket böngésztem. Úgyhogy arra jutottam, inkább nekifutok az elejének mégegyszer, mert ez bizony nem lesz egy könnyed olvasmány!
Aztán ahogy haladtunk előre – persze ez is igen relatív, hisz visszarepültünk egészen 1327-ig és onnan indulunk – kezdett érdekessé válni a dolog; és persze beugrott, hogy miért is ismerős nekem a történet eleje. Hát onnan, hogy én ezt a filmet láttam! – csak nem ugrott be egyből, hisz a filmben nem volt ennyire körülírva a szóban forgó mű, sem pedig ennyire részletezve az előzmények. De ahogy Vilmos és segédje megérkeztek, rögtön beugrott!
Úgyhogy ennek fényékben olvastam a könyvet, hisz azért az sem utolsó dolog, hogy hol fedezek föl benne néminemű eltérést. Szerencsére azért nem jellemző a dolog, max. annyiban, hogy ha az egészet nem lehetett volna másfél órában megjeleníteni anélkül, hogy részek ki nem maradtak volna belőle.
A mű bűnügyi szálát illeti, az sem szokványos, hisz lássuk be, azért bűntetteket kinyomozni az 1300-as évek elején? Ott bizony még semmiféle technikai találmány nem áll rendelkezésre, marad pusztán a nyomok olvasása, a jelek megfelelő értelmezése; a józan paraszti ész. És persze az is elengedhetetlen, hogy az illető mennyire okos, és látja meg a dolok egymás közötti összefüggéseit.
De Vilmos eszméletlenül okos és művelt ember, leginkább az tetszett benne, hogy nem elutasító és dogmákban gondokodó egyén. Úgyhogy tanítványa, Adso nagyon jó kezekbe került, jó, hogy ő a tanítója.

Ami pedig a történelmi szálat illeti…. hát nem egy egyszerű korszak, az biztos. Eleve egy bencés kolostorban vagyunk, bencés és ferences rendi szerzetesek között. És akkor nem voltak épp puszipajtások a különféle rendek sem. Tudtam mi vár rám, és mégis iszonyatosan felhúztam magam, mikor bejött a képbe maga az inkvizíció is Bernard Gui képében. Tudom, hogy ezek a dolgok megtörténtek, de akkor is az ember néha tátott szájjal olvassa, hogy mi mindenre voltak képesek az inkvizítorok, mennyire tudták a népeket magukkal ragadni, hogyan tudtak szónokolni a maguk érdekében. Mert akárhogyan is – és jelen könyv is jól példázza –, úgy tekerték a szavakat, hogy mindenképpen nekik legyen igazuk. És ami ennek ellentmond, az csakis bűnös dolog lehet.

Ahogyan Arisztotelésznek azon könyve is, mely a kolostroban a szerzetesek halálához vezetett. Hisz jelen esetben Jorge, a volt könyvtáros testesítette meg azt a dogmákkal teli gondolkodást, ami ahhoz vezetett, hogy … – na most majdnem elmondtam a könyv végét!
Szerintem inkább olvassátok el, megbánni nem fogja senki! És az, hogy nekem nehézkesen indult az eleje, ne tartson vissza senkit! Izgalmas, már csak az ősrégi nyomozótechnika miatt is – Vilmos is csak a kis szürke agysejtjeire tud támaszkodni.

3 hozzászólás
pikkupilvi P>!
Umberto Eco: A rózsa neve

Tizennégy éves tartozásomat tudtam le a könyv olvasásával. Sőt, igazából húsz, mert kilencedikben, osztályfőnöki órán hallottam legelőször róla. Őszintén sajnálom a korábbi kudarcba fulladt olvasásomat, és hogy hagytam magam a körülményes, kissé nehézkes bevezetőtől elriasztani. Elképesztő mennyiségű ismeretanyag van a XIV. századi, az élet majd’ minden aspektusát érintő viszonyokról felhalmozva, megtámogatva kiadós teológiai, filozófiai és politikai eszmecserékkel, krimi száltól kísérve. Az Éva lányaiban sokat olvastam a nők középkori démonizálásáról, de így átültetve egy kvázi “valóságos” történetbe kicsit tikkeltem az ide vonatkozó részeknél.
Nagyon élveztem ezt a könyvet, kár volt várni vele.

2 hozzászólás
mezei P>!
Umberto Eco: A rózsa neve

Az értékelés megírásával sokkal lassabban haladtam, mint az olvasással, pedig az sem ment gyorsan. Ennek legfőbb oka az időhiány volt. Bár mosogatás, ablakmosás, porszívózás közben bőven volt lehetőségem átgondolni, megrágni a dolgokat, vagy legalábbis lehiggadni.

Talán az lenne a legjobb és legegyszerűbb, ha ennyit írnék értékelésként: a könyv, a történet tetszett, az író nem.

Nem bírom megállni.

Nagyon sok minden tetszett. Tetszett a dupla keret: a kézirat megtalálása/elvesztése, ill. az idős Adso visszaemlékezése. Tetszett az atmoszféra, a középkori hangulat, az apátság és a szerzetesek életének leírása. Tetszett, hogy Eco milyen elfogulatlanul rajzolja meg a politikai hátteret, az egyes szerzetesek véleményét, helyezkedését.* Az is tetszett, hogy nem ítélkezett egyes testvérek vallási ill. egyéb eltévelyedései felett. Valahogy szívemhez nőtt minden szereplő, mert a maguk módján mindenkinek az indítékait meg lehetett érteni. Még az inkvizítor, Bernard Gui is lenyűgözött, az intelligenciája, ahogy az eseményeket a maga céljai mellé tudta állítani. Mégis, a legnagyobb kedvenc természetesen a felvilágosult gondolkodású Vilmos testvér volt, aki tudásával, műveltségével bárkit legyőzött, engem mégis állandó kételyeivel ill. végtelen toleranciájával, no meg a humorával nyert meg magának. Valamint Adso, aki fiatal kora ellenére meglehetősen érett gondolkodású volt, és kiváló segítője Vilmos testvérnek.

Ami nem tetszett. Bárki bármit mond, egyes részek unalmasak és túlírtak voltak. Ezt a „Széljegyzetek a Rózsa nevéhez” c. írásában maga Eco is elismeri, bár egészen másfajta összefüggésben. És nagyon sokszor túlságosan is didaktikus is volt – az elején, az érkezéskor a Brunellus eset kapcsán megijedtem, hogy egyfajta Holmes-Watson féle átirat lesz, de Baskerville-i Vilmos ide, The Hound of The Baskervilles oda, Vilmosban nyoma sem volt Holmes arroganciájának, Adsoban meg Watson együgyűségének. Amúgy a túlzásba vitt magyarázatoknál nálam a mélypont a mágnes működésének leírása volt. Indokolatlanul sok volt benne a latin szöveg is. Már eleve gyanús lehetett volna – egy könyv, amihez 40 oldalas magyarázó jegyzet tartozik. (Mondjuk erre csak menet közben jöttem rá, és – ahogy a jegyzetek készítője, Klaniczay Gábor is írta – a jegyzetek olvasása nélkül is érthető volt a könyv.)

Mindent összegezve, a könyv végére érve – amit egyébként az egyes unalmasabb részektől eltekintve nagyon élveztem, – volt egy olyan kényelmetlen érzésem, hogy Eco valahogy hülyének néz engem. Ezt megcáfolandó olvastam el a „Széljegyzeteket” is. Amiből is megtudtam, hogy Eco mennyire zseniális, mennyire szakértője a középkor történelmének, valamint létezik „művelt olvasó” és „egyszerűbb gondolkodású olvasó” is. És hogy igen, „a kiadóbeli barátai” is azt javasolták, hogy „húzza meg az első száz oldalt”, …"de ha valakinek ez nem tetszik, az ő baja: lent marad a hegy lábánál." Mindezek a hozzászólások nagyon nem tették szimpatikussá Ecot, és egy kicsit keserű szájízzel tettem le a könyvet.

* Az egyik legviccesebb jelenet a pápai legátus ill. a ferencesek vitája spoiler volt.

7 hozzászólás

Népszerű idézetek

eme>!

In omnibus requiem quaesivi, et nusquam inveni nisi in angulo cum libro.
(Mindenben nyugodalmat kerestem, de csak egy sarokban, könyvvel a kezemben találtam rá.) Kempis Tamás

12. oldal · Kempis Tamás

Kapcsolódó szócikkek: könyv
1 hozzászólás
Nieve>!

A nevetés sokszor arra is jó, hogy a gonoszokat összezavarja, és megmutassa, mily bolondok.

158. oldal

Kapcsolódó szócikkek: nevetés
3 hozzászólás
Klementina>!

A könyvek nem azért vannak, hogy higgyünk nekik, hanem azért, hogy megvizsgáljuk őket.

371. oldal

Kapcsolódó szócikkek: könyv
3 hozzászólás
krlany I>!

Mostanáig úgy gondoltam, hogy minden könyv a könyveken kívül álló emberi vagy épp isteni dolgokról szól. Most rádöbbentem, hogy a könyvek nemritkán könyvekről szólnak, vagyis olyan, mintha egymással váltanának szót. E felismerés fényénél egyszeriben még nyugtalanítóbb helynek láttam a könyvtárt. Hosszú-hosszú, évszázados pusmogás, pergamen és pergamen közötti, nesztelen párbeszédek helyszíne volt tehát, egyetlen ember eszével kordában tarthatatlan erők foglalata, sok-sok emberész kisugározta titkok, egykori gazdájuk vagy közvetítőjük halálát túlélő kincsek tárháza.

Negyedik nap - Tercia

Kapcsolódó szócikkek: könyv · könyvtár
Lélle P>!

– A könyvnek az a jó, ha olvassák. A könyv olyan jelekből áll, amelyek további jelekről szólnak, azok a jelek pedig a dolgokról beszélnek. Ha szem nem olvassa, a könyv jeleiből nem lesznek fogalmak, vagyis a könyv néma.

464. oldal, Ötödik nap - Vesperás (Európa, 2011)

Kapcsolódó szócikkek: könyv
2 hozzászólás
Frank_Waters I>!

A szent keresztnek sok-sok más darabját láttam én már sok más templomban. Ha mindegyik igazi volna, Krisztus urunkat nem két, keresztbe tett gerendára, hanem egy egész erdőre feszítették volna fel.

494. oldal, Hatodik nap - Prima (Európa, 2007)

Kapcsolódó szócikkek: Jézus Krisztus · kereszt
4 hozzászólás
Zsucsima>!

A könyvek nem azért vannak, hogy higgyünk nekik, hanem azért, hogy megvizsgáljuk őket. Egy könyv olvastán ne azt kérdezzük, hogy a könyv mit mond, hanem hogy mit akar mondani.

Kompletórium után

Kapcsolódó szócikkek: könyv
eme>!

Valamikor rég, a kölni székesegyházban láttam Keresztelő Szent János tizenkét éves kori koponyáját is.

494. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Keresztelő Szent János

Említett könyvek


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

C. J. Sansom: Kard által
John Banville: Hó
Hannah Kent: Rekviem egy gyilkos asszonyért
Aldous Huxley: Loudun ördögei
Kondor Vilmos: A budapesti kém
Andrew Wilson: Agatha Christie és a suttogó orvos
Arthur Conan Doyle: A fehér csapat I-II.
Steve Berry: Az utolsó királyság
Arthur Conan Doyle: A Fehér Sereg
R. Kelényi Angelika: Mennyei bűnök