A ​Foucault-inga 305 csillagozás

Umberto Eco: A Foucault-inga Umberto Eco: A Foucault-inga Umberto Eco: A Foucault-inga

Három ​kiadói szerkesztő megunja az okkult könyvek „ördöngös" szerzőinek pancserságát, és egy Abulafia nevű számítógép segítségével nekilát, hogy egy tökéletes Tervet kovácsoljon. Az állítólagos Terv értelmében az emberiség sorsa a Világ Urainak kezében van; ez pedig valamiképpen összefügg azzal a gyanúval, hogy Szép Fülöp francia királynak talán mégsem sikerült felszámolnia annak idején a templomos lovagrendet. Hőseink remekül szórakoznak, ám egyszer csak hátborzongató sejtéseik támadnak… Annyi bizonyos, hogy bajba kerültek. A Foucault-inga a második nagy sikerű regénye Eco professzornak, a világhírű olasz szemiotikusnak. Ezúttal már nem egy gyilkosságsorozat tettesét s a tettes indítékait, tervét kutatja a detektív, mint A rózsa nevében, hanem végső soron maga a Terv: az emberi történelem, sőt a Mindenség tervszerűsége válik meghökkentően kérdésessé. Ha van Terv, akkor minden mindennel összefügg. Ha van Terv, akkor nem kétséges, mi közük a templomos lovagoknak a hasszaszínokhoz,… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1988

>!
Európa, Budapest, 2016
820 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630795760 · Fordította: Barna Imre
>!
Európa, Budapest, 2015
820 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630795760 · Fordította: Barna Imre
>!
Európa, Budapest, 2012
800 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630793520 · Fordította: Barna Imre

7 további kiadás


Enciklopédia 11

Szereplők népszerűség szerint

Napóleon · Hasfelmetsző Jack · Wilhelm Reich

Helyszínek népszerűség szerint

Karthágó


Kedvencelte 84

Most olvassa 30

Várólistára tette 250

Kívánságlistára tette 109

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
DaTa P
Umberto Eco: A Foucault-inga

Ó jaj. A rózsa nevét öt éve olvastam tőle, és azzal iszonyatosan szenvedtem, tulajdonképpen azért, mert nekem nagyon túlírt volt a maga 800 oldalával. Hogy mi vitt rá, hogy elővegyek egy újabb 800 oldalas könyvet tőle? Magam sem tudom. Megbántam? Határozottan nem. Elolvasnám újra? Még határozottabban nem. Mégis nekem mindent összevetve sokkal jobban tetszett, mint a Rózsa, csak el kellett jutnom oda, hogy ne zavarjanak bizonyos dolgok annyira. Mégpedig legfőképp az, hogy a könyv jelentős részénél síkhülyének érzem magam. Tudom, hogy itt a molyon lévők legtöbbje jóval műveltebb, olvasottabb, értelmesebb, gyorsabb felfogású, mint én, nekik biztosan könnyen csúszik minden része ennek a regénynek. De hát én bizony volt, hogy hosszú tíz és tíz oldalakon keresztül csak néztem ki a fejemből, és fogalmam sem volt róla, Eco épp kikre, mikre célozgat meg tulajdonképpen miről is beszél. Aztán egyre kevésbé zavart már ez, megtanultam nem felidegesíteni magam ezen, egyszerűen olvastam tovább, és néhány oldal múlva meg is kaptam a jutalmam, valami nagyon finom humort, fricskát, és bizony izgalmat is. Aztán kezdtük újra elölről a kis játékunkat. Eco mester professzorkodott, valahogy olyan érzésem volt, hogy igen, bizony, meg kell ám itt mutatni, mennyit kutatott ő ebben a témában, ömöljön csak az a sok évszám, idézet, teória, név, mindenféle adat a szerencsétlen olvasóra, én meg néztem megint ki a fejemből, majd néhány tucat oldal múlva már izgultam, mosolyogtam, mit mosolyogtam, volt, hogy hangosan felkacagtam. Hát ilyen kalandunk volt itt most nekünk. Szenvedélyes. Tele szeretettel. Meg gyűlölettel.
Egyszerre.

9 hozzászólás
>!
eme P
Umberto Eco: A Foucault-inga

Az utolsó sorok után világos volt – ezt a könyvet nem lehet, nem elég egyszer elolvasni. Legalábbis nekem nem. Azt hiszem, egy majdani második vagy többedik olvasás fogja majd meghozni azt az élményt, amelyet talán az elsőnek kellett volna, ha kellő időben talál rám a regény vagy én őrá.
Az első jó pár oldal – maga a kemény dió(héj). Kitartás kell az embernek, hogy átrágja magát rajta, hogy ne rettenjen vissza, hogy ne adja fel az ehhezéntúlkicsivagyok érzésével. Ha viszont már átvergődtünk rajta, jön a megérdemelt jutalom – a finom dióbél a maga kacskaringós agytekervényeivel – igazi csemege annak, aki szereti az elmés játékokat, a titkok és rejtélyek utáni nyomozást és azt a szatirikus-ironikus ízt, amely látszólag megvéd attól, hogy túl komolyan vegyük az egészet, közben meg… Na de hát ismerjük Eco bácsit, nála soha semmi sem az, aminek látszik.*
Bármilyen adat fontossá válik, ha összefügg egy másik adattal. Az összefüggés új perspektívát teremt. Azt sejteti, hogy a világ egyetlen jelensége, egyetlen hang, egyetlen leírt vagy kimondott szó sem azt jelenti, amit jelenteni látszik, hanem valamiféle Titokról szól. Egyszerű a jelszó: gyanakodni, mindig csak gyanakodni.
Még Ecóra is… Ha hihetünk neki. Meg akkor is, ha nem.

A középpontban három főszereplő: az első személyben mesélő Casaubon, aki a templomosok történetéből ír szakdolgozatot, Belbo és írásai, illetve random összefüggéseket generáló számítógépe, valamint a hitetlen rabbi – a kabbalista Diotallevi, akik egy kiadó köré tömörülnek. Meg természetesen az összeesküvés-elméletek, amelyekről csak úgy özönlenek a kiadóhoz a magukat rendkívül komolyan vevő ÖFSz-ek (Önfinanszírozó Szerzők) és egyéb dilettánsok, titok- és csodakutatók művei. Casabuonék, mintegy ezekre válaszul, egy intellektuális játékba kezdenek: létrehozzák a maguk Tervét – az összes nagy összeesküvés-elméletet egymással összefüggésbe hozó grandiózus konstrukciót.
A szórakozásból létrehozott Terv azonban egyre komolyabb irányt vesz – ugyanis Casaubonék nem kalkulálnak azzal, hogy vigyázni kell a színleléssel, mert mindenki hisz neked. Ami a szerzők számára játék és vicc, az mások számára véresen komoly valóság. Annyira komoly, hogy maguk a főszereplők is egyre jobban belebonyolódnak saját elméjük konstrukciójába, és már nem igazán lehet tudni, ők írják a Tervet, vagy a Terv írja őket – a sorsukat, életüket, magát az életet.
És mindez azért, mert az emberiség nem bírja elviselni azt a gondolatot, hogy a világ véletlenül, tévedésből keletkezett, csak mert egypár lüke atom egymásba szaladt a csúszós autósztrádán. Egyszerűen nem tudjuk elfogadni a létezés üres és törékeny voltát. Titkokat sejtünk, és a titkok mögött az Igazságot, a Tervet, az Értelmet, a Térképet, mely eligazít minket. De vajon ezt keressük-e? A világ „igazi” formáját? Létezik-e a világ „igazi” formája? Hogyan találjunk rá az igazságra egy hamis szöveg pontos rekonstruálása által? Hogyan rekonstruáljuk a rengeteg rossz térkép között az egyetlen jót, mert számunkra megfelelőt?
Eco, amelett, hogy enciklopedikus képet nyújt minden létező és elképzelt összeeesküvés-elméletről, ízelítőt ad az olvasónak ezotériából, okkultista tanokból, mágiából, kabbalából, beavatja különböző fiktív szertartásokba és rítusokba, és a rá jellemző nagyon okos és ravasz módon nem állít, ismertet és megfejt, hanem elsősorban kérdez, elbizonytalanít és megkérdőjelez.
Az összeesküvés-elméletek szatirikus-ironikus regénye nem csak ezek dekonstrukciója. Nem csak egy lenyűgöző, remek intellektuális játék. Hanem egyben több (történelmi, irodalmi, filozófiai-metafizikai stb.) síkon is értelmezhető figyelmeztetés is: mi történik, ha a viccet komolyan veszik? Ki tudja-e vonni magát a szerző a következmények alól? Mi van, ha a fikció megélt valósággá válik? Vállalja-e a szerző a következményeket, a felelősséget? Mi az ára az idejében fel nem ismert pillanatoknak? A tévútra siklott, saját és mások sorsát meghatározó kereséseknek? Annak, hogy az olvasó ráébredjen az igazságra?
Nem, nem elég egyszer olvasni…

* Pár hete írtam az értékelést, gondoltam még átnézem, gondolkodom, de most már nem változtatok rajta. Amúgy sem akaródzik úgy írni róla, mint aki… Nem akarok múlt időt használni na.

14 hozzászólás
>!
Spaceman_Spiff IP
Umberto Eco: A Foucault-inga

Umberto Eco az új szuperhősöm.
A fickó zsenialitásához nem fér kétség, ez kb. a könyv 30. oldalánál bizonyossá vált. És az is egyértelmű, hogy többször újra fogom olvasni (szerintem legkorábban tíz év múlva :P) Ugyanis annyira sok aspektusból tevődik össze, hogy ember legyen a talpán, aki elsőre mindet felfogja, szóval biztos, hogy rakás dolog mellett elmentem. Biztos, hogy más és más fogja meg az olvasót ebben a könyvben, életkortól, tapasztalattól, élethelyzettől függően. Amivel engem azonnal levett a lábamról (az intelligenciája és a humora mellett) az a mérhetetlen tudásanyaga, ami főleg az obskúrus történelmi tényekben tobzódik, illetve amit a babonák, legendák, vallási irányzatok működéséről mond. Az egyetemen még kistacskó koromban foglalkoztam a keresztesekkel, nagyobb tacskóként meg a modern valláskreációkból írtam a szakdolgozatomat (ami rengeteg szállal kötődik a klasszikus és modern okkultistákhoz), ezektől pedig szinte csöpög a könyv. Úgyhogy az eleje tömör gyönyör volt a számomra, ennek ellenére azért éreztem, hogy 800 oldalnyi kultúrtörténet néha már megterhelő tud lenni. De ha tudom, mi van a könyvben, akkor hamarabb a kezembe veszem (és biztosan innen vettem volna a dolgozatom mottóját).
És persze minden irodalmi szerkesztőnek kötelező olvasnia!

9 hozzászólás
>!
Lorenza_Pellegrini
Umberto Eco: A Foucault-inga

Ebből a könyvből vettem a molynevemet, de ez nem jelenti, hogy kedvencemmé vált volna. Csak a hangzása tetszett meg, ami szerintem gyönyörű. Felnézek mindenkire, aki úgy tdta végig olvasni, hogy mindent megértett belőle, és magamra is büszke vagyok azért mert nem hagytam félbe hanem eljutottam a végéig.:) Sokat tanultam belőle.

1 hozzászólás
>!
spinakker
Umberto Eco: A Foucault-inga

Mindenkinek el kéne olvasnia, akit őszintén érdekel a templomosok kincse, a rózsakeresztesek titka, meg az egyéb, világuralomról szóló összeesküvés elmélet. Mégis, az fogja igazán élvezni, aki mindezektől távol tartja magát, és csak amolyan érdekességként tekint rájuk. A könyv legtöbb poénja erre megy ki, egyfajta paródiája az össz.esk. elméletekkel foglalkozó könyveknek, bár, ahogy sejthető, a végére nagyon is komoly és sötét hangulatú lesz.

Egész könnyen olvasható, ami a mai nyelvezet és a hétköznapi, bár kissé fura szereplők miatt van. Sajnos a szereplők nem teljesen élő-mozgó emberek, még ha érdekesek is. Emellett azért is könnyen olvasható, mert – ahogy A Jegyzetekből is látszik, csak az idegen nyelvű szövegek fordításai vannak, egyéb magyarázatok nem, és nincs is rájuk szükség. A legfőbb elemeket érthetően bemutatja (pl. a templomosokat, akik ügyében nem éreztem hiányt – pont előtte olvastam róluk két könyvet is). Azért van (bőven) olyan ismeretanyag, amit tudva gördülékenyebb lenne, főleg mikor igazán beindul az agyalás, de nincs jelentőségük. Így nem is olyan „zavaró”, mint azzal rengeteg történelmi háttérrel, ami A rózsa nevében volt (mindez azért furcsa nekem, mert ezt még annál is nehezebbnek hallottam).

Cselekmény nagyon nincs, leginkább csak beszélgetnek, ezotériáról meg össz.esk.elméleteket dolgoznak ki. Persze annak is van izgalmas része, de sajnos ez csak a könyv felénél kezdődik. Megint csak A rózsa neve: ugyan annak az alcíme „A keresztény eretnekség története” lehetett volna, mégis izgalmas volt a nyomozás meg az egyéb mellékszálak miatt, itt viszont nincsen ilyesmi, szinte végig az ezoterikus irányzatokról van benne szó.

Kicsit csalódtam, azt hittem, hogy nagyon csavaros regény lesz, tele ármánnyal, fordulatokkal, rejtéllyel, kb. mint egy Dan Brown regényben, csak még ügyesebben, még agyasabban. Persze Eco mögött Brown is elbújhat Nagy Titkok leleplezése terén (de még az Assassin's Creed II is – amit egyébként nagyon szeretek), de egy regénybe nem csak ez kell.
Mégsem ezért nem tudom hibátlannak nevezni, hanem azért, mert egyrészt nem „életszerű” (hús-vér szereplők, átélhető helyzetek, stb. hiánya), másrészt pedig 800 oldal túl sok egy olyan tanulság levonására, ami… na de ez már cselekményleírás lenne.

7 hozzászólás
>!
monseigneur
Umberto Eco: A Foucault-inga

A történet röviden annyi, hogy egy kicsi, főleg összeesküvés elméletek közreadásával foglalkozó könyvkiadó munkatársai ráunnak a selejtes konteókra, az ördöngösök tucat agymenéseire, ezért belefognak egy tökéletes teória, a Terv kidolgozásába. A Terv harmonikus és jól illeszkedő láncszemei az egész történelmet átszövik, értelmet keresve a zavaros ügyekben, össze nem függő események közötti mintákat felfestve. Egy ideig remekül szórakoznak, gyanús emberekkel kötnek ismeretséget, viszont hamarosan felmerül a kérdés: Mi van, ha valóban létezik a Terv? Főszereplőink a megszállottság és a kétségbeesés elől menekülnek, miközben néhányuk emberi kapcsolatai, és életútja is mérlegre kerül.

A regény izgalmas betekintést nyújt a konteós könyvek világába, és humorosan illusztrálja a kiadók berkein belül zajló játszmákat, a nagyobb hasznot megcélzó praktikákat. Umberto Eco a rá jellemző HATALMAS háttéranyaggal indul harcba, és ha sikerül nem belefulladnod a lehengerlő történelmi információba, nagyon jól fogsz szórakozni, főleg mert az író a rá jellemző cinizmussal is bőven megszórta regényét. Nagyon élveztem, olvastatta magát. Ahogyan a Prágai temető a titkosszolgálatokról, és a fajok közti gyűlölködésről alkotott képünket formálta át, úgy most a világmegfejtő teóriákra nézhetünk más szemmel a könyv elolvasása után.
A regény ajánlásomat élvezi, nehéz vele melléfogni.

3 hozzászólás
>!
Kozmikus_Tahó
Umberto Eco: A Foucault-inga

A lapokból sütött a lenézés legalább 50 árnyalata…!
(…)
– Üdvözlöm, Sznob úr! Örültem a találkozásnak, de most már mennék. További szép napot és…tessék? Hogy hamarosan én is beházasodom a nagy Sznob családba?! Elkerülhetetlen…? Miket beszél?! Ne rángasson! Nem maradok Önnel! Hagyjon már! *rémülten elfut a sznobság örege elől*

11 hozzászólás
>!
regulat
Umberto Eco: A Foucault-inga

Drága Eco mester!

Azt azért jó lenne tudni, hogy hogyan sikerült egy ennyire úúútálom-szeretem, nem tudom letenni [ez így ebben a formában persze nem igaz, mert például könyvvel a kezemben fürödni az álmoskönyv szerint vagy a fürdés, vagy a könyv rovására megy…] könyvet összehozni.
De tényleg.
Utáltam a köldöknézős részeit, élvezetem a pilpult [juszt is jiddisül minősítem az okoskodását az Tervnek becézett nagy összeesküvéséről, Ön érti, hogy miért, meg az is aki olvasta.] , a korrajzot, a történelmi csűr-csavart, az elmebajt… szóval mindent, mégis néha az agyamra ment. A Pilpul az oka mindennek.
Szóval jó lenne tudni… vagy mégsem, mert a tudás veszélyes. Ön adta ezt tudtomra e könyvvel.
De azért köszönöm. Kár lett volna kihagyni.

>!
Európa, Budapest, 2012
800 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630793520 · Fordította: Barna Imre
>!
ppayter
Umberto Eco: A Foucault-inga

Nem egy könnyen fogyasztható írás, én személy szerint feladtam a különféle (még) ismeretlen irodalmi- és kulturális utalásokon agyalást és úgy olvastam a könyvet, mint ha egy idegen országban járnék, ahol esélytelen mindent megérteni, de ennek ellenére jól érzem magam. Azért utólag visszagondolva van benne némi „én műveltebb vagyok, mint az olvasók” hatás, de ez talán megbocsátható.

>!
Európa, Budapest, 2008
800 oldal · ISBN: 9789630784702 · Fordította: Barna Imre
10 hozzászólás
>!
bedeguar P
Umberto Eco: A Foucault-inga

Ifjúkorom nagy kedvence volt A Foucault-inga, és évek óta (amióta A prágai temetőt olvastam) nézegettem a polcon, hogy újra kellene olvasni, mert anno annyira szerettem. Sajnos úgy tűnik, vannak emlékek, amiknek nem kell a mélyére nézni, mert közelebb van a fenekük, mint szeretnénk.
Az alaptörténet három bohókás, cinikus férfi terve a titkos társaságok és a Nagy Titkok egyesített (tév)elméletének a létrehozására – merő viccelődésből. Az emberi mohóság azonban nem csak az anyagi javak terén határtalan, hanem akkor is, ha a tudásról, a beavatódásról van szó – és ezzel elszámolják magukat.
Zseniális a könyvben felvonultatott ismeretanyag, a tények tömkelege, az idézetek a fejezetek elején, a szerkezet, mely önmagában is számmisztikai jelentőséggel bír. Okos a történelem magyarázatának a megkeverése, a jelenleg nem elismert összefüggések közötti lehetséges összefüggések felvillantása, és a szemszög, amiből látjuk ezt az egészet.

Nekem, akitől oly messze áll a történelmi érdeklődés, sajnos sok volt ebből. Hiába szeretem a huncutságokat, ha untam, mikor minden párizsi utcasarokról külön történetet olvastam, mindezt hosszú, a történet kifejtéséhez feleslegesnek érzett 10-20 oldalakon. Ami a zseniális ebben a könyvben, azt nem nekem írta Eco Mester.

A vége 25-30 oldalt szerettem a legjobban (és nem azért, mert a vége volt, bár a 3 és fél csillag akár ezt is jelenthetné, hanem mert én is mohó voltam a „titkokra”, és mert tényleg így működik ez az egész titok – mechanika). Azt azok is olvassák el, akik amúgy leraknák a könyvet.
Kedvencnek most már marad A prágai temető.
Kedves Umbero Eco, örülök, hogy egy bolygón éltünk.


Népszerű idézetek

>!
Spaceman_Spiff IP

Egy könyvkiadóban mindenki veszít el kéziratokat. Azt hiszem, ez a kiadók fő tevékenysége.

97. oldal (Európa, 2015)

>!
regulat

Időnként mindegyikünk gyengeelméjű, hülye, buta vagy bolond. Mondjuk úgy, hogy a normálisnak az az ember számít, akinél ésszerű arányban keverednek ezek a komponensek, ezek az ideáltípusok.

80. oldal

1 hozzászólás
>!
csillagka P

Vigyázz, ha színlelsz, mert mindenki hisz neked. Az emberek nem hittek Semmelweisnek, aki azt mondta, hogy az orvosok mossanak kezet, mielőtt hozzányúlnának a szülő nőhöz. Túl egyszerű dolgokat mondott. Az emberek annak hisznek, aki hajnövesztő szert árul. Ösztönösen érzik ugyan, hogy nem logikus és nem jóhiszemű. De azt mondták nekik, hogy Isten bonyolult, és kifürkészhetetlen, és ezért úgy érzik, hogy az összefüggéstelenség hasonlít a leginkább Isten természetéhez. A valószerűtlenség pedig a csodához.

Kapcsolódó szócikkek: Semmelweis Ignác
1 hozzászólás
>!
eme P

Nem az a bölcs, aki kirekeszt, hanem az, aki egy nyalábba fogja a fénycsóvákat, bárhonnan jöjjenek is…

219. oldal

>!
bagolyfiók

Mert mi értelme volna élni, ha minden olyan, amilyennek látszik?

255. oldal, 32

>!
havas

"(…) Most pedig térjünk rá a mágikus számokra, a szerzőid kedvencére. Egy vagy te, mert egy van belőled és nem kettő, egy a micsodád, ni, és az én micsodám is egy, ni, és egy az orrod meg a szíved, szóval egy csomó fontos dolog, ugye. Aztán kettő a szem, a fül, az orrlyuk, nekem a mellem, neked a golyóid, a láb, a kar, a popó. A három a legmágikusabb, mert a testünk nem ismeri, semmink sincs, amiből három volna, úgyhogy a három elvileg egy borzasztó titokzatos szám, amit Istennel hozunk összefüggésbe, akárhol élünk. De gondold meg: nekem is egy izém van, meg neked is csak egy izéd van (na, ne hülyéskedj most), és ha összetesszük ezt a két izét, egy újabb izé jön ki a dologból, és akkor három lesz belőlünk. Hát egyetemi professzornak kell azt kiderítenie, hogy minden népnél megvannak a hármas szerkezetek: szentháromság meg ilyesmi? A vallásokat nem kompjuterrel csinálták ám, hanem csak úgy, tisztességes emberek, akik nagyokat dugtak, és a háromság-szerkezetben nincs semmi titok, azok arról szólnak, amit te is csinálsz, amit ők is csináltak. Két kar és két láb viszont összesen négy, és hát a négy is jó szám, különösen, ha arra gondolsz, hogy az állatoknak négy lábuk van, és négykézláb másznak a pici gyerekek is, a Szfinx meg pláne. Az ötről beszélni is kár: annyi ujj van a kézen, két kéz ujjai pedig a másik szent számot, a tízet adják ki, és naná, hogy parancsolatból is tíz van, mert képzeld el, mi lenne, ha tizenkettő volna, és a pap az ujjain számolná, hogy egy, kettő, három: amikor az utolsó kettőhöz érne, kénytelen lenne a sekrestyés kezét kölcsönkérni. Vedd az egész testet, és számolj össze mindent, ami kiáll a törzsből: a két kar, a két láb, a fej meg a pénisz az hat, a nőknél viszont már hét jön ki, úgyhogy azt hiszem, a szerzőid körében a hatot sose vették komolyan, legfeljebb úgy, mint a három dupláját, merthogy csak a férfiakra érvényes, akiknek sehogyse jön össze a hét, és ezért amikor ők dirigálnak, inkább szent számnak tekintik, és közben elfelejtik, hogy az én két cicim is kiáll, na, mindegy. Nyolc… szent Isten, semmiből sincs nyolc darabunk… illetve várj csak, ha egy-egy végtagunk nem egynek, hanem kettőnek számít a térd- meg a könyökhajlatok miatt, akkor nyolc hosszú csontunk himbálózik a törzsünkön, amit adj hozzá a nyolchoz, és megvan a kilenc, plusz a fej, az már tíz. És így tovább és tovább, bármelyik számot ki tudod hozni a testből, amelyiket csak akarod. Gondolj például a lukakra.

– A lukakra?

– Igen. Hány luk van a testeden?

– Hát… – kezdtem el számolni –, szem, orr, fül, száj, segg: összesen nyolc.

– Látod? Már csak ezért is szép szám a nyolcas. Nekem viszont kilenc lukam van! És a kilencediken át eresztelek a világra, és ezért istenibb természetű a kilenc, mint a nyolc. Parancsolsz magyarázatot más ismétlődő figurákra is? Anatómiai elemzést, mondjuk, a menhirekkel kapcsolatban, ha már annyit emlegetik őket a szerzőid? Nappal állunk, éjjel meg fekszünk… de igen, a micsodád is, ne gyere most nekem azzal, hogy mit csinál a micsodád éjszaka, az a lényeg, hogy állva dolgozik, és fekve pihen. Ezért aztán a függöleges helyzet maga az élet, és a naphoz van köze, és az obeliszkek úgy magasodnak, mint a fák, a vízszintes helyzet és az éjszaka viszont az álommal, tehát a halállal azonos, és az emberek mindig menhireket, piramisokat, oszlopokat imádnak, és sohasem erkélyeket meg balusztrádokat. Hallottál-e valaha ősi szentkorlát-kultuszról? Ugye, hogy nem. Már csak testi adottságok miatt sem, mert ha egy függöleges követ imádsz, azt akkor is mindenki látja, ha sokan vagytok, de ha valami vízszinteset, azt csak azok látják, akik az első sorben állnak, a többiek meg csak tülekszenek, hogy én is, én is, és az ilyesmi nem jól veszi ki magát egy mágikus szertartáson…

– Na de a folyók…

– A folyókban nem az a pláne, hogy vízszintesek, hanem az, hogy vízből vannak, azt pedig neked nyilván nem kell magyaráznom, hogy mi köze egymáshoz a víznek és a testnek… Hát szóval, ilyenek vagyunk, ilyen a teste mindannyiunknak, és ezért még akkor is ugyanazokat a szimbólumokat találjuk ki, ha közben egymillió kilométerre vagyunk egymástól, és persze, hogy minden mindenre hasonlít, és érthető, hogy akinek egy csöpp esze van, az egy körös-körül zárt és melegre fűtött alkimistakemencét látva egy várandós kismama pocakjára gondol, és csak a te ördöngöseiddel fordulhat elő, hogy a várandós Szűzanyát látva azt mondják, hogy a Szűzanya pocakja az alkimisták kemencéjére utal. Így kerestek ők évezredekig valami rejtett üzenetet, pedig ott volt minden az orruk előtt, pedig csak be kellett volna nézniük a tükörbe.

– Te mindig igazat beszélsz. Te vagy az én Énem, vagyis az én Azom, a Te szemeddel nézve. Fel akarok fedezni minden titkos testi ősmintát.

Azon az estén neveztük először „ősmintázás”-nak a gyengéd közeledést.

Már-már elszenderültem, amikor Lia megérintette a vállamat.

– Valamit elfelejtettem – mondta. – Állapotos vagyok."

441 - 443. oldal

4 hozzászólás
>!
regulat

…kőkockákat vagy acélgolyókat nem hajigáltam, mert világéletemben tartottam tőle, hogy mások is megteszik velem, amit én másokkal…

64. oldal

>!
eme P

Bármilyen adat fontossá válik, ha összefügg egy másik adattal. Az összefüggés új perspektívát teremt. Azt sejteti, hogy a világ egyetlen jelensége, egyetlen hang, egyetlen leírt vagy kimondott szó sem azt jelenti, amit jelenteni látszik, hanem valamiféle Titokról szól. Egyszerű a jelszó: gyanakodni, mindig csak gyanakodni. Egy „behajtani tilos” táblából is lehet titkos üzenetet kiolvasni.

459. oldal

>!
regulat

De ha akarja, egyszerűbb magyarázatot is tudok: úgy van ez, mint az egyszeri dadogósnál, aki azt mondja, azért nem vették fel rádióbemondónak, mert nem párttag. Ki-ki saját kudarcairól mindig mások tehetnek, a diktatúrák mindig találnak maguknak külső ellenséget, hogy híveiket maguk mögé sorakoztassák.

387. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Enzo Lauretta: Nagyszünet
Vasco Pratolini: Szegény szerelmesek krónikája
Curzio Malaparte: Kaputt
Valerio Evangelisti: Égj, inkvizítor!
Ermanno Cavazzoni: Holdkórosok eposza
Thomas Pynchon: A 49-es tétel kiáltása
Thomas Pynchon: Súlyszivárvány
Italo Calvino: Az egymást keresztező sorsok kastélya
Italo Calvino: Láthatatlan városok
Adolfo Bioy Casares – Italo Calvino: Morel találmánya / Láthatatlan városok