A ​Foucault-inga 84% 358 csillagozás

Az utolsó sorok után világos volt – ezt a könyvet nem lehet, nem elég egyszer elolvasni. Legalábbis nekem nem. Azt hiszem, egy majdani második vagy többedik olvasás fogja majd meghozni azt az élményt, amelyet talán az elsőnek kellett volna, ha kellő időben talál rám a regény vagy én őrá.
Az első jó pár oldal – maga a kemény dió(héj). Kitartás kell az embernek, hogy átrágja magát rajta, hogy ne rettenjen vissza, hogy ne adja fel az ehhezéntúlkicsivagyok érzésével. Ha viszont már átvergődtünk rajta, jön a megérdemelt jutalom – a finom dióbél a maga kacskaringós agytekervényeivel – igazi csemege annak, aki szereti az elmés játékokat, a titkok és rejtélyek utáni nyomozást és azt a szatirikus-ironikus ízt, amely látszólag megvéd attól, hogy túl komolyan vegyük az egészet, közben meg… Na de hát ismerjük Eco bácsit, nála soha semmi sem az, aminek látszik.*
Bármilyen adat fontossá válik, ha összefügg egy másik adattal. Az összefüggés új perspektívát teremt. Azt sejteti, hogy a világ egyetlen jelensége, egyetlen hang, egyetlen leírt vagy kimondott szó sem azt jelenti, amit jelenteni látszik, hanem valamiféle Titokról szól. Egyszerű a jelszó: gyanakodni, mindig csak gyanakodni.
Még Ecóra is… Ha hihetünk neki. Meg akkor is, ha nem.

A középpontban három főszereplő: az első személyben mesélő Casaubon, aki a templomosok történetéből ír szakdolgozatot, Belbo és írásai, illetve random összefüggéseket generáló számítógépe, valamint a hitetlen rabbi – a kabbalista Diotallevi, akik egy kiadó köré tömörülnek. Meg természetesen az összeesküvés-elméletek, amelyekről csak úgy özönlenek a kiadóhoz a magukat rendkívül komolyan vevő ÖFSz-ek (Önfinanszírozó Szerzők) és egyéb dilettánsok, titok- és csodakutatók művei. Casabuonék, mintegy ezekre válaszul, egy intellektuális játékba kezdenek: létrehozzák a maguk Tervét – az összes nagy összeesküvés-elméletet egymással összefüggésbe hozó grandiózus konstrukciót.
A szórakozásból létrehozott Terv azonban egyre komolyabb irányt vesz – ugyanis Casaubonék nem kalkulálnak azzal, hogy vigyázni kell a színleléssel, mert mindenki hisz neked. Ami a szerzők számára játék és vicc, az mások számára véresen komoly valóság. Annyira komoly, hogy maguk a főszereplők is egyre jobban belebonyolódnak saját elméjük konstrukciójába, és már nem igazán lehet tudni, ők írják a Tervet, vagy a Terv írja őket – a sorsukat, életüket, magát az életet.
És mindez azért, mert az emberiség nem bírja elviselni azt a gondolatot, hogy a világ véletlenül, tévedésből keletkezett, csak mert egypár lüke atom egymásba szaladt a csúszós autósztrádán. Egyszerűen nem tudjuk elfogadni a létezés üres és törékeny voltát. Titkokat sejtünk, és a titkok mögött az Igazságot, a Tervet, az Értelmet, a Térképet, mely eligazít minket. De vajon ezt keressük-e? A világ „igazi” formáját? Létezik-e a világ „igazi” formája? Hogyan találjunk rá az igazságra egy hamis szöveg pontos rekonstruálása által? Hogyan rekonstruáljuk a rengeteg rossz térkép között az egyetlen jót, mert számunkra megfelelőt?
Eco, amelett, hogy enciklopedikus képet nyújt minden létező és elképzelt összeeesküvés-elméletről, ízelítőt ad az olvasónak ezotériából, okkultista tanokból, mágiából, kabbalából, beavatja különböző fiktív szertartásokba és rítusokba, és a rá jellemző nagyon okos és ravasz módon nem állít, ismertet és megfejt, hanem elsősorban kérdez, elbizonytalanít és megkérdőjelez.
Az összeesküvés-elméletek szatirikus-ironikus regénye nem csak ezek dekonstrukciója. Nem csak egy lenyűgöző, remek intellektuális játék. Hanem egyben több (történelmi, irodalmi, filozófiai-metafizikai stb.) síkon is értelmezhető figyelmeztetés is: mi történik, ha a viccet komolyan veszik? Ki tudja-e vonni magát a szerző a következmények alól? Mi van, ha a fikció megélt valósággá válik? Vállalja-e a szerző a következményeket, a felelősséget? Mi az ára az idejében fel nem ismert pillanatoknak? A tévútra siklott, saját és mások sorsát meghatározó kereséseknek? Annak, hogy az olvasó ráébredjen az igazságra?
Nem, nem elég egyszer olvasni…

* Pár hete írtam az értékelést, gondoltam még átnézem, gondolkodom, de most már nem változtatok rajta. Amúgy sem akaródzik úgy írni róla, mint aki… Nem akarok múlt időt használni na.

Ó jaj. A rózsa nevét öt éve olvastam tőle, és azzal iszonyatosan szenvedtem, tulajdonképpen azért, mert nekem nagyon túlírt volt a maga 800 oldalával. Hogy mi vitt rá, hogy elővegyek egy újabb 800 oldalas könyvet tőle? Magam sem tudom. Megbántam? Határozottan nem. Elolvasnám újra? Még határozottabban nem. Mégis nekem mindent összevetve sokkal jobban tetszett, mint a Rózsa, csak el kellett jutnom oda, hogy ne zavarjanak bizonyos dolgok annyira. Mégpedig legfőképp az, hogy a könyv jelentős részénél síkhülyének érzem magam. Tudom, hogy itt a molyon lévők legtöbbje jóval műveltebb, olvasottabb, értelmesebb, gyorsabb felfogású, mint én, nekik biztosan könnyen csúszik minden része ennek a regénynek. De hát én bizony volt, hogy hosszú tíz és tíz oldalakon keresztül csak néztem ki a fejemből, és fogalmam sem volt róla, Eco épp kikre, mikre célozgat meg tulajdonképpen miről is beszél. Aztán egyre kevésbé zavart már ez, megtanultam nem felidegesíteni magam ezen, egyszerűen olvastam tovább, és néhány oldal múlva meg is kaptam a jutalmam, valami nagyon finom humort, fricskát, és bizony izgalmat is. Aztán kezdtük újra elölről a kis játékunkat. Eco mester professzorkodott, valahogy olyan érzésem volt, hogy igen, bizony, meg kell ám itt mutatni, mennyit kutatott ő ebben a témában, ömöljön csak az a sok évszám, idézet, teória, név, mindenféle adat a szerencsétlen olvasóra, én meg néztem megint ki a fejemből, majd néhány tucat oldal múlva már izgultam, mosolyogtam, mit mosolyogtam, volt, hogy hangosan felkacagtam. Hát ilyen kalandunk volt itt most nekünk. Szenvedélyes. Tele szeretettel. Meg gyűlölettel.
Egyszerre.

Miért ne higgyünk az összeesküvés-elméleteknek?

Azért, mert ahhoz, hogy bárki összerakjon egyet, nem igazságra van szükség, hanem olvasottságra. Pontosabban: vonzó történetminták ismeretére. Nem is kell túl sok.

Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne bármelyik elméletnek akár igaza is. Minden további nélkül, miért ne? Csakhogy annyi minden „mása” van még egy ilyen elméletnek az igazán kívül, hogy az a bizonyos igaz pikk-pakk el tud tűnni.

Na, ilyennek kell lennie egy 1001-listás könyvnek. Fordítsa ki az ember életét a négy sarkából egy kicsit. Még második olvasás után is, sőt akkor igazán. Hogy ne mondhassa: olvastam, de minek.

Azért olvasod, barátom, hogy bölcsebb legyél. Leszel is, ne félj. Akár érted azt a töméntelen kulturális utalást, akár nem.

Részletes értékelés a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2021/08/30/miert_ne_h…

Umberto Eco az új szuperhősöm.
A fickó zsenialitásához nem fér kétség, ez kb. a könyv 30. oldalánál bizonyossá vált. És az is egyértelmű, hogy többször újra fogom olvasni (szerintem legkorábban tíz év múlva :P) Ugyanis annyira sok aspektusból tevődik össze, hogy ember legyen a talpán, aki elsőre mindet felfogja, szóval biztos, hogy rakás dolog mellett elmentem. Biztos, hogy más és más fogja meg az olvasót ebben a könyvben, életkortól, tapasztalattól, élethelyzettől függően. Amivel engem azonnal levett a lábamról (az intelligenciája és a humora mellett) az a mérhetetlen tudásanyaga, ami főleg az obskúrus történelmi tényekben tobzódik, illetve amit a babonák, legendák, vallási irányzatok működéséről mond. Az egyetemen még kistacskó koromban foglalkoztam a keresztesekkel, nagyobb tacskóként meg a modern valláskreációkból írtam a szakdolgozatomat (ami rengeteg szállal kötődik a klasszikus és modern okkultistákhoz), ezektől pedig szinte csöpög a könyv. Úgyhogy az eleje tömör gyönyör volt a számomra, ennek ellenére azért éreztem, hogy 800 oldalnyi kultúrtörténet néha már megterhelő tud lenni. De ha tudom, mi van a könyvben, akkor hamarabb a kezembe veszem (és biztosan innen vettem volna a dolgozatom mottóját).
És persze minden irodalmi szerkesztőnek kötelező olvasnia!

Ebből a könyvből vettem a molynevemet, de ez nem jelenti, hogy kedvencemmé vált volna. Csak a hangzása tetszett meg, ami szerintem gyönyörű. Felnézek mindenkire, aki úgy tdta végig olvasni, hogy mindent megértett belőle, és magamra is büszke vagyok azért mert nem hagytam félbe hanem eljutottam a végéig.:) Sokat tanultam belőle.

Értékelést kell írni és bajban vagyok. Mert ezt a nyolcszáz oldalt nehéz egybefogni. Már ott kezdődik a gond, hogy az ember az elején tudja – na jó, körülbelül tudja – mi lesz a vége. Ettől kezdve hiába hiába tudok meg rengeteg minden (habár most éppen templomos-mérgezésem van), hiába szellemes, hiába érdekes, végig ott motoszkál az agyamban a vége – és ez nem hagy felhőtlenül vigyorogni a kissé cinikus fejtegetéseken, a nagy Terv kiagyalásán, vagy Belbo igazán remek írásain. És közben vannak részek, amikor már annyi az információ, hogy inkább félretettem – majd másnap, pihent aggyal. És az a rengeteg apró utalás más könyvekre, eseményekre – ezt tényleg csak pihent fejjel érdemes olvasni. (És van, amikor még az sem segít. A Conservatoire des Arts et Métiers szerkentyűinek leírása közben csak néztem ki a fejemből – ez végig ilyen lesz? Mert akkor jaj nekem! De szerencsére nem.) Azt hiszem, majd, egyszer, soká újra el kellene olvasni. De most még emészteni kell. Sokáig.

Mindenkinek el kéne olvasnia, akit őszintén érdekel a templomosok kincse, a rózsakeresztesek titka, meg az egyéb, világuralomról szóló összeesküvés elmélet. Mégis, az fogja igazán élvezni, aki mindezektől távol tartja magát, és csak amolyan érdekességként tekint rájuk. A könyv legtöbb poénja erre megy ki, egyfajta paródiája az össz.esk. elméletekkel foglalkozó könyveknek, bár, ahogy sejthető, a végére nagyon is komoly és sötét hangulatú lesz.

Egész könnyen olvasható, ami a mai nyelvezet és a hétköznapi, bár kissé fura szereplők miatt van. Sajnos a szereplők nem teljesen élő-mozgó emberek, még ha érdekesek is. Emellett azért is könnyen olvasható, mert – ahogy A Jegyzetekből is látszik, csak az idegen nyelvű szövegek fordításai vannak, egyéb magyarázatok nem, és nincs is rájuk szükség. A legfőbb elemeket érthetően bemutatja (pl. a templomosokat, akik ügyében nem éreztem hiányt – pont előtte olvastam róluk két könyvet is). Azért van (bőven) olyan ismeretanyag, amit tudva gördülékenyebb lenne, főleg mikor igazán beindul az agyalás, de nincs jelentőségük. Így nem is olyan „zavaró”, mint azzal rengeteg történelmi háttérrel, ami A rózsa nevében volt (mindez azért furcsa nekem, mert ezt még annál is nehezebbnek hallottam).

Cselekmény nagyon nincs, leginkább csak beszélgetnek, ezotériáról meg össz.esk.elméleteket dolgoznak ki. Persze annak is van izgalmas része, de sajnos ez csak a könyv felénél kezdődik. Megint csak A rózsa neve: ugyan annak az alcíme „A keresztény eretnekség története” lehetett volna, mégis izgalmas volt a nyomozás meg az egyéb mellékszálak miatt, itt viszont nincsen ilyesmi, szinte végig az ezoterikus irányzatokról van benne szó.

Kicsit csalódtam, azt hittem, hogy nagyon csavaros regény lesz, tele ármánnyal, fordulatokkal, rejtéllyel, kb. mint egy Dan Brown regényben, csak még ügyesebben, még agyasabban. Persze Eco mögött Brown is elbújhat Nagy Titkok leleplezése terén (de még az Assassin's Creed II is – amit egyébként nagyon szeretek), de egy regénybe nem csak ez kell.
Mégsem ezért nem tudom hibátlannak nevezni, hanem azért, mert egyrészt nem „életszerű” (hús-vér szereplők, átélhető helyzetek, stb. hiánya), másrészt pedig 800 oldal túl sok egy olyan tanulság levonására, ami… na de ez már cselekményleírás lenne.

A történet röviden annyi, hogy egy kicsi, főleg összeesküvés elméletek közreadásával foglalkozó könyvkiadó munkatársai ráunnak a selejtes konteókra, az ördöngösök tucat agymenéseire, ezért belefognak egy tökéletes teória, a Terv kidolgozásába. A Terv harmonikus és jól illeszkedő láncszemei az egész történelmet átszövik, értelmet keresve a zavaros ügyekben, össze nem függő események közötti mintákat felfestve. Egy ideig remekül szórakoznak, gyanús emberekkel kötnek ismeretséget, viszont hamarosan felmerül a kérdés: Mi van, ha valóban létezik a Terv? Főszereplőink a megszállottság és a kétségbeesés elől menekülnek, miközben néhányuk emberi kapcsolatai, és életútja is mérlegre kerül.

A regény izgalmas betekintést nyújt a konteós könyvek világába, és humorosan illusztrálja a kiadók berkein belül zajló játszmákat, a nagyobb hasznot megcélzó praktikákat. Umberto Eco a rá jellemző HATALMAS háttéranyaggal indul harcba, és ha sikerül nem belefulladnod a lehengerlő történelmi információba, nagyon jól fogsz szórakozni, főleg mert az író a rá jellemző cinizmussal is bőven megszórta regényét. Nagyon élveztem, olvastatta magát. Ahogyan a Prágai temető a titkosszolgálatokról, és a fajok közti gyűlölködésről alkotott képünket formálta át, úgy most a világmegfejtő teóriákra nézhetünk más szemmel a könyv elolvasása után.
A regény ajánlásomat élvezi, nehéz vele melléfogni.

Drága Eco mester!

Azt azért jó lenne tudni, hogy hogyan sikerült egy ennyire úúútálom-szeretem, nem tudom letenni [ez így ebben a formában persze nem igaz, mert például könyvvel a kezemben fürödni az álmoskönyv szerint vagy a fürdés, vagy a könyv rovására megy…] könyvet összehozni.
De tényleg.
Utáltam a köldöknézős részeit, élvezetem a pilpult [juszt is jiddisül minősítem az okoskodását az Tervnek becézett nagy összeesküvéséről, Ön érti, hogy miért, meg az is aki olvasta.] , a korrajzot, a történelmi csűr-csavart, az elmebajt… szóval mindent, mégis néha az agyamra ment. A Pilpul az oka mindennek.
Szóval jó lenne tudni… vagy mégsem, mert a tudás veszélyes. Ön adta ezt tudtomra e könyvvel.
De azért köszönöm. Kár lett volna kihagyni.

Ifjúkorom nagy kedvence volt A Foucault-inga, és évek óta (amióta A prágai temetőt olvastam) nézegettem a polcon, hogy újra kellene olvasni, mert anno annyira szerettem. Sajnos úgy tűnik, vannak emlékek, amiknek nem kell a mélyére nézni, mert közelebb van a fenekük, mint szeretnénk.
Az alaptörténet három bohókás, cinikus férfi terve a titkos társaságok és a Nagy Titkok egyesített (tév)elméletének a létrehozására – merő viccelődésből. Az emberi mohóság azonban nem csak az anyagi javak terén határtalan, hanem akkor is, ha a tudásról, a beavatódásról van szó – és ezzel elszámolják magukat.
Zseniális a könyvben felvonultatott ismeretanyag, a tények tömkelege, az idézetek a fejezetek elején, a szerkezet, mely önmagában is számmisztikai jelentőséggel bír. Okos a történelem magyarázatának a megkeverése, a jelenleg nem elismert összefüggések közötti lehetséges összefüggések felvillantása, és a szemszög, amiből látjuk ezt az egészet.

Nekem, akitől oly messze áll a történelmi érdeklődés, sajnos sok volt ebből. Hiába szeretem a huncutságokat, ha untam, mikor minden párizsi utcasarokról külön történetet olvastam, mindezt hosszú, a történet kifejtéséhez feleslegesnek érzett 10-20 oldalakon. Ami a zseniális ebben a könyvben, azt nem nekem írta Eco Mester.

A vége 25-30 oldalt szerettem a legjobban (és nem azért, mert a vége volt, bár a 3 és fél csillag akár ezt is jelenthetné, hanem mert én is mohó voltam a „titkokra”, és mert tényleg így működik ez az egész titok – mechanika). Azt azok is olvassák el, akik amúgy leraknák a könyvet.
Kedvencnek most már marad A prágai temető.
Kedves Umbero Eco, örülök, hogy egy bolygón éltünk.