Jég 82% 13 csillagozás

Aki tapasztalta már, hogyan változik meg a táj, amikor egy csónak beúszik a látótérbe, az nem gondolhatja, hogy az emberi életnek ne volna jelentősége. (1.mondat)

Szigetviláglakó halásznép Finnország és Svédország közt az orosz hatalom árnyékában – az utószóban rövid, de alapos összefoglalást kapunk a fordítótól a szigetek* autonómiájának történetéről. Egy ilyen zömében moccanatlan – néha meg-megrianó – szigetvilágba, a gleccsereknél is lassabban borjadzó, a mindennapokban inkább hason csúszó életbe mi más hozhat friss levegőt (rossz szókép: ebből az egyből itt van bőven), új hangot, új arcot, egyáltalán új eseményt, mint hogy új pap érkezik a közösségbe. (Ez lesz a váza a később szóba kerülő 'rokon könyvnek' is.**) Persze családostul érkezik, gyerekestül, tehenestül. Ez nem a 'matassunk a fókabőr takaró alatt, míg kisüt a tavasz pár órájára a nap' – forgatókönyve lesz, bár efféle filmsorozatok ma minden bizonnyal népszerűek arrafelé a kábeltévén.

Ha egyszer már elmerültél a regényben, megtanulsz fejben szánt vezetni, és sokkal vastagabban kened a kenyérre a vajat. Ha netán nyármelegben olvasnád, akkor is dupla zoknit húzol borzongva. Zord, zárt világ ez, ahol a jég inkább összeköti az embereket, mint távol tartja egymástól.

Amikor beáll a jég, olyan, mintha fényes parketta kötné össze a szigeteket. (…) Most hogy befagyott a tenger, százszorosára nőt az élet- és mozgásterünk, fényes parketta vesz körül bennünket, ameddig csak a szem ellát. (141-151. o.)

Nem akart sokat markolni a finnországi svéd írónő, mégis egy hatalmas, kerek világot fest le, ahonnan szinte csak a postáshajó révésze juthat vissza a külvilágba. Nem véletlen, hogy az övé a másik – de csak néha megszólaló – narrátori hang, s egyben a misztikus, hiedelmekkel teli világba szükségszerűen átjáró, kissé sámáni „látó” szerepe is.

Teljes egész világról emeli fel a sajtbúrát a szerző, de úgy láttatja velünk, ahogy csak a sarki fényben mutatkoznak meg a dolgok: derengősen, s mint a röntgenképen, a dolgok teherbíró vázát tárva fel. A lelkek csikorgó küzdelmét, amitől az ember mégiscsak különb teremtvény – mert első blikkre arrafelé ez nem egyértelmű –, különb az istállóba bekötött tehéntől, vagy a szigetek közt nyaranta a tengerben megúsztatott lovaktól, vagy éppen a befagyott tengeren a lóhátról vadászott fókáktól. ***

Közben, talán nem is annyira mellékesen, megkapjuk a késő negyvenes évek skandináv hangulatát: az öregek (vagyis a harmincasok, meg a pár vén negyvenes) még emlékeznek a finn-szovjet ('Téli') háborúra (meg a vele párhuzamos, távoli ribillióra, ami második világháború néven futott), szinte nosztalgikusan emlegetik fel a hullócsillagokként potyogó vadászrepülőgépeket, meg a velük szemben sűrűn szálló rakéták tűzesőjét. (Nem volt még CNN meg Youtube, ezért a netán idetévedő fiataloknak dióhéjban: afféle agresszió volt ez a zsenge Szovjetunió részéről – tudjátok, amiben Putyin cár is kinőtte magát –, mint a „09/11”, nemrég az óceán másik partján, csak ezt fülessapkában vívták, kézműves módon, nem a levegőből, elvégre a finnek kemény gyerekek – nem margarinon nőnek fel –, s pár év alatt le is játszották a meccset).

Szóval megidéződik a második világháború és a hirtelen beálló csend békeévei, meg a kora ötvenes évek Skandináviája is, de leginkább annak is az egyik legeldugottabb fertálya. A 'mese' vége természetesen tragikus, ahogy kell (amiképp a valóságnak illik viselkednie, különben gyanakszunk és mindig fel akarunk ébredni). Az ember a jég hátán, de még annak ölelésében is megél. Amíg van miért, de főleg: miből, ugye.

Egyébként már ezért az egyetlen, itt következő mondat(pár)ért megérte volna végigdermedni a vaskos regényt: …Meg aztán közülünk sokan nem tudnak úszni. Az emberek úgy gondolják, hogy csak meghosszabbítja a haláltusát, ha szerencsétlenül járnak a nyílt vízen. (61. o.)

Olyan távoli világ ez, mintha sci-fi lenne, fényévekkel odébb a mi meleg szobabelsőnknél. Egy kicsit olyan Hemingway-es, kicsit madáchos – nem csak a halak meg a fókák miatt. Meg finn. Azaz svéd. Meg most már magyar is.

* https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/3/…
** Egy nagyon rokon könyv: https://moly.hu/konyvek/kim-leine-a-vegtelen-fjord-profetai
(Ha hezitálnál, hogy melyik bálnazsírtömb méretű műbe vágj bele, a jelen poszt értékelésével szembemenve azt mondhatom csak: egyértelműen Kim Leine regényéhez kezdj hozzá, elvégre A Végtelen-fjord prófétái az év, az évtized egyik legjobbika volt.)
*** Nem X-akták, nem karácsonyi képeslap: ők ennél a fénynél foltozzák a kapcát és zsírozzák az istrángot: https://tinyurl.hu/7CUS/
(2014-ből)

A távoli Åland-szigeteken (finnül Ahvenanmaa) játszódik a regény. Tőlünk is távol van, a Balti-tenger közepén, de ez a történet szempontjából nem releváns. Az már annál inkább fontos, hogy a hozzá legközelebbi szárazföldtől is messze van, kb. féltávon Finnország és Svédország között. Ráadásul ezeken az apróbb-nagyobb szigeteken alig van művelhető terület, mert a jégkorszak végén visszahúzódó jég alaposan legyalulta. Jóformán csak legeltetésre alkalmas rétek és gyér erdők alkotják a szigetek flóráját. Elképzelhető, hogy ilyen körülmények között mennyire nehéz a megélhetés, főleg a II. világháború végét követő években, hiszen majdhogynem a csupasz sziklán próbál megkapaszkodni az ott élő svéd ajkú kisebbség. Csupán a halászatból és a legeltetett marhák eladásából lehet pénzre szert tenni, minden mást a közeli városból hoz a hetente érkező postajárat. Rendkívüli esetekben esetleg a parti őrség is besegít. Az egyik ilyen szigetre kerül a lelkész házaspár a kisgyermekükkel, az ő sorsukat követhetjük két-három évig.

Ebben a közegben az ott lakók érthető módon nagyon egymásra vannak utalva. Lelkészünket is a közelben lakó kántor és a templomszolga segíti a beilleszkedésben. Szerencsére a lelkész felesége talpraesett, erős fizikumú és erős akaratú fiatalasszony, aki nem ijed meg a kemény fizikai munkától. A család ellátása mellett az ő vállát terheli a tehenük és borja ellátása is, ami hajnaltól napnyugtáig tartó munkát ad neki.
Szimpatikus, egymást segítő kis közösség alakul ki, mindenki számíthat a másik segítségére, ha arra van szükség.

A címbeli jég nem a jégkockát vagy a korcsolyázást jelenti az itt lakóknak, hanem azt, hogy télen, amikor már elég vastagra hízott a jég, megkönnyíti a közlekedést a szomszédok között. Nem kell annyit kerülni, mint nyáron. Ugyanakkor veszélyt is jelent, mert a jégen közlekedőknek feszülten figyelni kell a jég viselkedését, ha szeretnék elkerülni a veszélyesen vékony foltokat. Nappal még csak-csak megoldható ez, de a lelkész néhanapján éjszaka megy haza a munkájából, ráadásul kerékpárral, a jég hátán. Ez pedig már az extrém sport kategóriája. Többet nem is árulok el, mert az már erősen rontaná a későbbi olvasók irodalmi élményét.

Olvasás közben sokáig zavart, hogy csak Külső szigetnek hívják a helyszínt, ilyen néven viszont nincs sziget abban a szigetvilágban. Aztán az utószóból megtudhatjuk, hogy a Kökar nevű szigetről van szó. A szerző is ott nőtt fel, innen ered a környezet hiteles láttatása. Ha valaki szeretné megnézni, mennyire kietlen még ma is az a sziget, érdemes rákeresni az ismert kereső segítségével.
Bátran merem ajánlani a regényt azoknak, akiket érdekel az ilyen kis közösségek élete, és nem ijednek meg egy kis feszültségtől.

Közepes terjedelmű (371 oldalas) könyv, mégis rekordhosszú ideig, három hétig tartott az olvasása. Azért telt ennyi időbe, mert nem kötött le eléggé? Vagy esetleg azért nem tudott magával ragadni, mivel túlzottan elhúzódott az olvasása? Nem tudom.
Pedig nagy várakozással fogtam neki. Vonzott a téma és a helyszín, az 1940-es évek végén a világháború után a finnországi Ahvenanmaa (svédül Åland) szigetvilágában élő, egyszerű, nyíltszívű, a zord körülmények és nélkülözések ellenére magára találni próbáló emberek mindennapi élete. Ahvenanmaan a kis számú svéd ajkú lakosság rengeteg kisebb-nagyobb szigeten szétszóródva él, akkoriban igen szegényen, ma már a szárazföldit is túlszárnyalóan magas életszínvonalon. Az 1980-as években én is jártam az ålandi szigetvilág egyik tagján. A regény főhőséhez hasonlóan én is itt láttam életemben először (és eddig utoljára) északi fényt, a ritka égi tüneményt.
Ami a regényben történik, az igen röviden elmondható, és sajnos a hátsó borítón a cselekmény mindössze hét és fél soros ismertetése valóban teljesen el is meséli. A szigetre érkező, rokonszenves fiatal pap, Petter megismerkedése az ott lakókkal, beilleszkedése, munkája, családi élete áll a történések középpontjában. Felesége, Mona a másik fontos szereplő. Az ő karaktere kevésbé szimpatikus. Rendkívül határozott, kemény fiatalasszony, de tettrekészsége, szorgalma, ügyessége, férje iránti vonzalma, ragaszkodása valamennyire szerethetővé teszi. Fontos szereplő még a kántor és a templomszolga, ennek ellenére a nevüket a szerző nem árulja el. Ez engem határozottan zavart. Mindenki mást, a kántornak és a templomszolgának a feleségét is névvel illeti a szerző, csak őket nem. Egyébként elég sok név szerepel a regényben, némelyikről azt sem tudni kicsoda, és milyen kapcsolatban (rokonságban?) áll a főhősökkel.
A mű hagyományos regénytechnikával íródott. Ezt színesíti, oldja a dőlt betűvel szedett szöveg, amely postás Anton gondolatait, reflexióit tartalmazza a történéseket és a szereplőket illetően. Anton megfigyelései pontosak, találóak, emberismerete kiváló. Különleges érzékenységű ember ő, megérzései helytállónak szoktak bizonyulni. Ezek a dőlt betűs részek a legérdekesebbek a regényben. Ezekből tudunk meg legtöbbet a szigeten élő nép hiedelemvilágáról is.
A mű tulajdonképpen az öt főszereplő, Petter, Mona, a néven nem nevezett kántor és a templomszolga, valamint Anton mindennapos cselekedeteinek, gondjainak, gondolatainak és a faluban élő hívek hozzájuk való viszonyának leírása, valamint a 40-es évek finn szigetvilágában élő svéd nyelvű lakosságnak az ábrázolása.
A könyvet főleg finnrajongóknak, a Finnlandia-díj odaítélését (2012) értékelő olvasóknak ajánlom. Mások feltételezhetően helyenként unalmasnak, terjengősnek fogják találni.

Azt hiszem, engem leginkább a helyszín ragadott magával. Az Åland-szigeteken járunk, a Balti-tengeren, Svédország és Finnország között. Ha valaki rákeres a neten, láthatja, hogy igazán festői a vidék: kisebb-nagyobb szigetekkel, kopár sziklaszirtekkel, helyes öblökkel, tipikus skandináv épületekkel, csónakházakkal tarkított a táj. Nem gondoltam volna, hogy olvasmányaim során valaha ezen a vidéken barangolhatok majd képzeletben, annyira kicsinek és jelentéktelennek tűnik, szerintem meg sem említik a középiskolás földrajzórákon. Pedig amúgy több, mint 6000 sziget alkotja, de csak néhány száz lakott és nagyon alacsony az itt lakók száma. Ahogy az lenni szokott, mostanra tipikus nyaralóövezet lett, ahova nyaranta odaözönlenek a szárazföldi üdülőtulajdonosok és hobbi vitorlázók, télen viszont elcsendesedik a nyüzsgés és visszaáll az élet a megszokott, nyugalmas medrébe. (De most már befejzem a földrajz leckét.)

Maga a regény cselekménye meglehetősen hétköznapi: egy, épp a szigetek egyik legtávolabbi részére érkező fiatal házaspár néhány itt töltött évét követhetjük nyomon, illetve általuk az itt lakók életébe is bepillantást nyerhetünk a II. világháború viszontagságos évei után, az 1940-es évek végén. A húszas éveikben járó házaspár az úgynevezett templomszigetre költözik be, mert a férj, Petter lett a Külső Szigetek új megbízott helyettes lelkésze, felesége, Mona pedig a templomsziget gazdaságának irányítója és a háztartás vezetője. Tényleg a mindennapokba kapunk bettekintést: beilleszkedés, a lelkészi munka különböző területei, gyereknevelés, családbővítés, születés, gazdálkodás, tehénfejés és vajköpülés, ünnepek és különleges események, valamint az itt lakók életéből és gondjaiból, gondolataiból kaphatunk ízelítőt.

Kegyetlenül szeles, fagyos telek, amikor a jég körülzárja a vidéket; rövid, de kellemes nyarak, kerti munkák, szénabetakarítás, felkészülés a következő télre; ebből állt errefelé az élet. Mivel Petter és Mona annyira szeretett itt élni, így minden viszontagság és nehézség ellenére a lelkesedésük az olvasót is magával ragadhatja. Azért azt hiszem, az nem megszokott, ha egy közösség tagjai különböző szigeteken szétszórva, kisebb-nagyobb birtokokon élnek, halásznak és gazdálkodnak, a postás nyaranta a csónakján érkezik, telente viszont a jég az úr, azon keresztül kell megoldani a közlekedést, egyeseknek az élelemszerzést és mindenféle ügyes-bajos dolgaik elintézését.

Ha lassan haladva is, de szívesen időztem ezen a tájon. A lelkészházaspáron kívül Gyllen doktornő története fogott meg leginkább, aki a Szovjetunióból disszidált évekkel korábban és ment keresztül embert próbáló dolgokon. Azt viszont nagyon sajnálom, hogy a fülszöveg idő előtt lelőtte a történet végkifejletét, illetve néhány eseményt kissé túlírtnak éreztem. De ennek ellenére Petter személyiségének, a munkájához, a közösséghez, a családjához, a kislányaihoz való hozzáállásának fényében azt gondolom, Ulla-Lena Lundberg igazán szép könyvet írt.

Ez a könyv egy beszámoló arról, hogyan telepedett le a fiatal lelkész pár egy távoli szigeten: hogy rendezkedtek be, hogyan boldogultak, miként alakult a viszonyuk a helyiekkel, emellett rengeteg minden kiderült a sziget történelméről, lakóinak szokásairól, kapcsolatrendszereikről; néhányukat alaposabban megismerhettük, mások csak említés szinten jelentek meg. Gyakorlatilag nem történik semmi igazán nagyszabású, csak zajlanak a mindennapok, mégis olyan szerethető az egész. Jó volt olvasni.