Élvezetes olvasmány egy olyan ország polgára számára, ahol csak „részben szabad” a sajtó. Az meg különösen pikáns, hogy a szerző egy olyan napilapnak, a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak a volt újságírója, ahol heti rendszerességgel aggódnak a magyar demokrácia, különösen a sajtószabadság állapota miatt.
A szabad és független német sajtó leleplezésén túl megtudhatjuk, hogy miként vált Ulfkotte Saulusból Paulus-szá. Sok-sok kis történettel világítja meg, hogy miért nem hallgathatott tovább, pedig jól fizetett állása volt, és rendelkezett már olyan tekintéllyel, hogy érdemes volt őt megvásárolni. A politikai és gazdasági elit összefonódását az újságírással eddig is sejtettük, de jó ezt így leírva látni. Korábbi értékelésekben olvastam olyasmit, hogy nem mond semmi újat. Igaz, viszont a mesében is mindenki látta, hogy meztelen a király, de csak a kisfiú kiáltott fel, és mondta ki a nyilvánvalót.
A téma iránti érzékenysége, a jól tálalt sztorik és amiatt, mert mondandójával nagyrészt egyetértek, megadtam volna az öt csillagot, de szerzőnk hajlamos elveszni a részletekben.
Hogy ki mindenki vett részt a Bilderberg konferenciákon, ki tagja az Atlanti-Hídnak stb., túl részletesen lettek kifejtve. Kevesebből is ért, akinek arra füle van.
Érdemes megemlíteni a politikai korrektség fogalmát, amely térnyerésével sikeresen hülyíti el az embereket. Ez ellen is küzd Ulfkotte, majd később eldől, hogy milyen eredménnyel.
"Szembetűnően látszik a börtönőr újságírók beszédet és gondolkodást kontrolláló gyámkodása, ami teljesen elnyomja a német nyelvterület egykor oly szabadon gondolkodó lakóit. A gondolkodási sablonokat ugyanis maguk az újságírók is elsajátították előttünk. Ők kényszerítették be az embereket egy félelemmel teli ketrecbe. Ma már új nyelvünk van, a szépbeszéd. A ronda embereket „esztétikai kihívásokkal küzdőknek” hívjuk, az ostobákat pedig „szellemi kihívásokkal küzdőknek”. A nyugdíjasok helyett azt mondjuk, hogy „a 60 fölötti generáció”, és „különleges képességűnek” mondjuk a fogyatékosokat. Egyetlen politikus sem hajlandó semmit „beismerni”, sokkal inkább „elfogadnak” dolgokat. Mindez hozzátartozik a politikailag korrekt hangnemhez.
Az utóbbi években több ezer szó cserélődött fel észrevétlenül más szavakkal a szerkesztőségekben. Mi, polgárok gyakran nem vettünk észre semmit. Megváltoztatják a gondolkodásunkat azok, akik értelmezési előjogok birtokosai a médiumoknál, azáltal, hogy új, politikailag korrekt kifejezéseket adnak a szánkba. A civilek meggyilkolását egy háborús konfliktusban „járulékos veszteségnek” hívjuk, míg egy elbocsátás manapság „elengedés”. George Orwell 1949-ben, amikor fő művét, az 1984-et írta, „újbeszélnek” (Newspeak) nevezte el a nyelv titkos átalakítását. A könyv szerint ez az „újbeszél” azért jött létre, hogy visszametsszék a gondolkodás sokszínűségét. Világosan fogalmazva: azért, hogy embertömegek gondolkodását agymosással elősegítsék." (232. oldal) Ehhez hadd tegyem hozzá kiegészítésemet egy most megjelent könyv fülszövegéből, ahol az írónő rövid életrajza szerepel: „pedagógusként sajátos nevelési igényű fiatalokkal foglalkozott”. Nem lett volna egyszerűbb a problémás fiatalok kifejezés? Nem sértő, közérthető és rövidebb. Vagy manapság már a problémás sem nevezhető politikailag korrektnek?
Ami ellen Ulfkotte fellép az természetesen jóval túlmegy a német sajtóviszonyokon, és a demokrácia féltésén alapul. Bizonyos helyeken, ahol azt állítják, hogy demokráciát féltik, ott döngölik a földbe csak igazán. "Az Európai Unió például azért fizet újságírókat, hogy pozitívan tudósítsanak Brüsszelről. Körülbelül egymillió eurót zsebeltek be csak a német újságírók titokban ezen a címen. Még egy kötelezettségvállalási dokumentumot is aláírtak annak érdekében, hogy hozzájussanak a pénzhez, amelyben többek között a következő áll: „Biztosítom, hogy sem közvetlenül, sem közvetve nem fogom sérteni az Európai Unióról, annak politikájáról és intézményeiről kialakult képet.” Világosan kimondva: a bíráló hangvételű írásokat nem kívánatosnak tekintik. Az újságírók pedig hűségesen ragaszkodnak a leírtakhoz. Természetesen fizetség fejében. Egy nagy színházban élünk. A darab címe, amit játszanak, „Demokrácia”. És ahogy látjuk, a „médiaszabadság” is csak egy eljátszott illúzió ebben a színházban. (236. oldal)
Arról, hogy a szerző nem túloz, magunk is meggyőződhettünk, amikor az év elején csak négy nap késéssel értesültünk a Kölnben szilveszter éjjelén történt atrocitásokról. Az egész német sajtó papíron és online napokig hallgatott. Ha ez a követendő példa, hogy bizonyos szervezetek szabadnak minősítsék a sajtónkat, akkor még van hová fejlődnünk.