Pilinszky ​János 2 csillagozás

Alkata, világérzékelése drámai hangoltságú, a tragikus helyzetekre fogékony. A lírát is drámának állítja, és viszont. A költőnek nem a külső történés a fontos, hanem az emberi létezés rejtett drámája.

Consummatum est (1971-1981)

Pilinszky a versírást sosem tekintette kenyérkeresetnek, sőt a költészet külön dicsőségnek tartotta, hogy ez az egyetlen művészet, amiből nem lehet se meggazdagodni, se megélni. Azt vallotta, a költőnek legyen saját foglalkozása, munkája: A mellékfoglalkozás a költő elengedhetetlen kenyere. Ezt a végleges biztonságot adó mellékfoglalkozást akkor találja meg, amikor 1957 őszén az Új ember című katolikus hetilap munkahelyet biztosít neki, majd meghívja belső munkatársának. Haláláig ez marad a munkahelye.

Passió (1944-1959)

A visszatérő azonos kérdésekre gyakran eltérő válaszokat ad, máskor a különböző kérdésekre hasonló megfogalmazások születnek. Kedveli a parabolisztikus fogalmazást, ami magában rejti a félreértés, a félremagyarázás lehetőségét. Számára a vers megjelenése nyomtatásban – például – büntetés és ajándék egyszerre – mondja egy helyütt. A mindenáron egyértelműséget akaró szigor, a csak vagy-vagyokat ismerő értelmezés mit kezd az ilyen mondatokkal?

Előszó

[…] anélkül születtünk, hogy e létet akartuk volna, de nincs elég erőnk arra, hogy e létet megszüntessük. Pilinszky ezt így mondja: az ember drámai lény, számára a létezés egyszerre szenvedés és öröm, egyaránt átéli a létezés tragikumát és tragikus derűjét.

Introitusz (1921-1944)

Háborús éveivel kapcsolatban is élt körülötte egy legenda. Csak amikor egyre gyakrabban kérdezgették tőle, hogy volt-e fogoly, vagy nem, akkor mondta: Olyan lényegtelen! Tolsztoj sem vett részt a napóleoni háborúban! Nem volt koncentrációs tábor (németül Konzentrationslager, röviden KZ) lakója, s nem volt még hadifogoly sem. „Csak” szemtanú volt, de a látványt olyan mélyen élte át, az emlékek olyan erősen beleivódtak, hogy háborús önarcképét soha nem tudta elfelejteni, Németországban szerzett megdöbbentő élményei költészetét életre szólóan meghatározták, a háborús motívumok végérvényesen beépültek lírájába.

Passió (1944-1959)

Már indulásakor fölötte áll a kortárs irodalmat megosztó népi-urbánus ellentétnek […]

Passió (1944-1959)

Az apai ág – a névből ítélve – minden bizonnyal lengyel eredetű. […] Az anyai ág, a Baitzok ősei francia eredetű, elzász-lotaringiai telepesek voltak, akik a bánsági, többségi – ugyancsak telepes – német környezetben elnémetesedtek.

Introitusz (1921-1944)

Az utazások kihozzák Pilinszkyből a múló pillanat megörökítésének igényét, a szenvedélyes fotográfust. Neuchâtelben lefényképezi Dürrentmattot, s fényképen örökíti meg Weöres Sándor és Károlyi Amy látogatását a valsainte-i kolostorban.

Meditáció (1959-1971)

Mozdulataiból, hangjából, arcvonásaiból úgy lehet olvasni, mint az egészen kicsiny gyermekéből, aki még nem tanulta meg a leplezést, a felnőttek fegyelmezettségét vagy álságát.

Meditáció (1959-1971)

A kis herceg mesébe oltott igazságai Pilinszkynél világnézete tartópilléreiként térnek vissza. A költő lélekben tudott gyerek maradni. Megőrizte a gyerekkor tisztaságvágyát, őszinteségét, álomszerűségét. A felnőtt költő is gyerekként, a csecsemő szemével nézett a világra. Megőrizte Ádám, az első ember csodálkozását: úgy nézett a dolgokra, mintha először látná őket, igénye maradt, hogy „ne összefüggéseiben lássa a dolgokat, hanem a keletkezésükben”. S megőrizte a gyerekkor időélményét, álomszerűségét is. Ahogy a gyermekkorban még nincs időélmény (a gyerekkor ideje áll, a gyerekkor napja áll – mondja), ahogy a gyermek az állandó jelenidejűségben él, s nem ismeri a múltat és a jövőt, Pilinszky időélménye is ilyen „időtlen”. És nem felejtette el a gyermekkor érzékenységét, szorongásait, félelmet sem, az ismeretlen, a felfoghatatlan dolgokkal való találkozás emlékét, a rácsodálkozás, az átélés, a más sorsába való belehelyezkedés képességét, az átképzelés lehetőségét.

Introitusz (1921-1944)