Néhány napja már rágódom ezen az értékelésen, mert egy kicsit catullusi viszonyba kerültem ezzel a könyvvel. Látom a vitathatatlan erényeit, a befektetett munkát és a korszak iránti szeretettel vegyes kíváncsiságot, ugyanakkor riaszt az az ideológia, ami az írásból árad, és nem tudok elmenni szó nélkül a tévedések mellett sem. Ha röviden akarnám jellemezni az értékelésemet azoknak, akik nem akarnak hosszú értékeléseket végigolvasni, akkor ahhoz az esethez hasonlítanám, mint amikor egy vonzó és csinos nő felkelti a figyelmemet, majd a megszólalásaival gyorsan el is taszít magától. Három csoportban foglalom össze a benyomásaimat.
Szokás szerint a mérleg pozitív oldalával kezdeném. Nagyon tetszett, ahogy bevont engem, az olvasót. Mindig közel álltak a szívemhez azok a történetek, ahol egy igazi antihős állt a középpontban, és Wolfgang tipikusan közéjük sorolható. Megvan a maga szerethető oldala, többek között a tudásvágya, a létezés mélyebb rétegei iránti érdeklődése, de már az elején szembesülünk jellemének árnyoldalaival, hiszen a társait gond nélkül kémleli, és úgy tűnik, minden körülmények közepette csak az érdekli, hogy miként juthasson előre, vagy éppen élhessen túl. Utóbbi érdekében pedig komoly morális dilemmákat okozó engedelmességet is vállal. Társa és mesterre, Paulus, elkíséri ebben a tulajdonképpeni pokolra szállásban, bár ő maga Magyarországot és a kunokat tekinti pokolnak, valójában a küldetésükben való elmélyedés az, ami igazi kihívást jelent Wolfgang lelkiismeretének.
A történet legszebb és talán legötletesebb része a kunok között töltött idő, amikor egy nyugati szemével ismerhetjük meg a keleti szokásokat még megőrző, de azt elhagyni szándékozó társadalom állapotát. A különböző szokásokat ötletesen szembesíti a vélt (erről majd alább) nyugati elképzelésekkel. Szintén örültem annak, ahogy Kun László uralkodásának egyik fontos dilemmáját bemutatta, és őszintén meglepődtem azon, ahogy a király körüli emberek jellemét az író megfestette. Az addig olvasottak alapján azt hittem, hogy Édua (a könyvben Aydua) kapja a tragikus szereposztást a hagyományos irodalmi felfogást követve, ám a király kun szeretője az ármányosabb figurák közé került, míg Izabella királynéra egy kifejezetten szomorú szerep hárult.
Be kell vallanom, hogy a könyv előrehaladtával a történet szép lassan veszített a vonzerejéből. Attól fogva, hogy Wolfgang már nem a kunok között élt, egyre kevésbé tudott lekötni, és visszavágytam azokra az oldalakra, ahol a két világlátás között feszülő ellentmondás tartotta fent az érdeklődésemet. Ám még ekkor is le kell szögeznem, hogy az a világnézet, amit Paulus szájába ad a szerző, merőben hamis. Ez a regény szobrot állít a magyar kisebbrendűségi érzésnek. Hiszen Paulus érvelésében két elem jelenik meg: egyfelől az, hogy a magyarok mennyire barbárok, elmaradottak, képtelenek hinni, másfelől azonban elmondja a tanítványának, hogy a magyarok szkíta keresztények voltak, egy ősi keleti kultúra hordozói, amelyet meg kell semmisíteni, hogy utóbb a Rómához eszmeileg közelebb álló Európa szülessen meg. Ezért üldözik a magyar mágusokat, akiknek a tudása megakadályozza e szent cél beteljesülését.
Csakhogy ez a fajta világlátás valójában sosem képezte a nyugatiak rólunk alkotott képének a sajátos vonását. Mindezt főleg azoknak a szerzőknek a megszólalásaiból hámozhatta ki, akikből a középkori magyar történelemre nézve merített, és akik többnyire az alternatív magyar történetírás berkeiből kerültek ki. (Erről alább, részletesebben). És a szívem vérzik, mert a tőlük merített ideológia nélkül egy fantasztikus regény született volna meg.
Amikor a történelmi regényekben újra és újra szembesülök ezzel a kisebbrendűségi érzésből táplálkozó világnézettel, mindig megerősítést kapok magamban arra nézve, hogy bár táplálok magamban írói ambíciókat, soha nem fogok középkori magyar történelemről regényt írni. Részben a már korábban megfogalmazott tételem okán, miszerint a történész ne írjon történelmi regényeket. Részben viszont azért, mert úgy látom, hogy ha ellentmondok annak a kánonnak, amelyet az író is képvisel, azzal csak ártanék magamnak. Pedig úgy hiszem, hogy ideje lenne az elmúlt évtizedekben felhalmozódott adósságot elkezdeni törleszteni a zsánerirodalmon belül is, ám erre az ösvényre az elmúlt másfél évtizedben történelmi regény, legalábbis olyan, amelyet olvastam volna, nem lépett rá.
A harmadik csoportja az értékelésemnek pedig a történelemmel foglalkozik. A szerző felsorolja azokat a műveket, amelyekből merített. Kiemeli Bakay Kornélt és Kiszely Istvánt, de a legfontosabb forrása a műnek kétségtelenül Fehér Mátyás Jenőnek A középkori magyar inkvizíció című munkája. Erről azonban tudni kell, hogy a benne foglaltakat nem a „dogmatikusok akarják hitelteleníteni”, hanem kiderült, hogy Fehér Mátyás Jenő többek között forrást hamisított (a Kassai Kódexet), hogy abból egy egész történeti munkát írjon meg. Így az alap, amelyre a regénybeli inkvizíció felépült, maga is egy fikció. Ezekből a művekből értelemszerűen nehéz egy hiteles történelmi hátteret felépíteni.
Címszavakban azért néhány tévedés, részben a jegyzetekkel, részben az utószóval vitatkozva, a teljesség igénye nélkül:
– az egyházi szereplők többször hivatkoznak a Vatikánra, ám a Szentszéket a középkorban nem nevezték így
– a finnugor elméletet nem a Habsburgok találták ki az 1848-as forradalom és szabadságharc leverését követően. Erről egyfelől még senki nem mutatott be hiteles bizonyítékot (márpedig a bécsi levéltárak lassan egy évszázada korlátozás nélkül kutathatók), másfelől már 1848 előtt megkezdődött az ezirányú kutatás
– az I. András-kori imák Literáti Nemes Sámuel hamisítványai
– I. István nem tiltotta be a rovásírást, sem a szkíta írást, erre vonatkozó rendelkezése nem maradt fent
– a csigabiga gyere ki című énekben nem az égre utal a szöveg
– az Antanténusz mondóka sem ősi sumér eredetű
A legnagyobb különbség köztem és a szerző között talán az, amit egyébként az utószóban az író megfogalmaz, miszerint a történész dogmatikusan ragaszkodik a már felállított elméletekhez, mert különben összeomlik a személyes egzisztenciája. Nos, történészként biztos kijelenthetem, hogy ez nincs így, ha történetesen kiderülne, hogy az eddigi munkásságom, amelynek jelentős része az ebben a kötetben csak részben érintett Pilisről szóló elméletekről szól, merő tévedés, akkor sem történne semmi. Leírnám azokat a pontokat, amelyekben tévedtem, megokolnám, hogy miért, de attól én még maradnék történelemmel foglalkozó történész, nem fenyegetne egzisztenciális veszély, és nem mennék a Dunának, mert kiderülne, hogy tévedtem, hiszen a munkásságomat nem az ideológia, hanem a megismerés szándéka vezérli.
A szerző által felkínált alternatívával, miszerint a történész feladata a nemzeti érdek szolgálata, nem tudok egyetérteni. Nem valamiféle nemzetellenes okból, hanem a moralitás talaján állva. Ha történetesen egy olyan erkölcsi dilemma elé kerülnék, amely arról szólna, hogy az általam megírni szándékozott mű ugyan feltárja egy kérdésben az igazságot, de adott esetben árt a nemzeti érdeknek, akkor nekem azt morális kötelességem publikálni. Úgy hiszem, hogy az igazság, a tudományos módszerekhez történő szilárd ragaszkodás előrébb való bármilyen érdeknél, beleértve a nemzeti érdeket is. Hosszabb távon ugyanis csak az igazság ismerete által nyerhetünk feloldozást, nem az érdekből elkövetett történelemmódosításokkal.
Mindenesetre bármilyen meghasonlás is akad köztem és az író világnézete között, mindenképpen szeretnék egy esélyt adni a keresztes regényeinek is. Reménykedem abban, hogy azokban erősebb a közösségi oldalain látott hagyományőrzés, és kevesebb az itt olvasott ideológia.
