Mozart ​és a kaméleonok 89% 130 csillagozás

Ez egy novelláskötet. Tartalmaz egy írói előszót, tizenhárom elbeszélést és egy kisregényt. Az Előszóban Capote felidézi írói pályáját, indulását, sikereit és kudarcait, és ismerteti írói módszerét. Ő az az író, aki a tárgyilagos megfigyelő szemével akarja látni és láttatni a világot. Leghíresebb műve, a Hidegvérrel címet viselő tényregény a maga műfajának megkerülhetetlen klasszikusa.
Milyenek ezek az írások? Először is érdekesek. Capote nem kitalálja, mint a legtöbb író, hanem felfedezi, észreveszi a való világban létező történeteket. De nem akármilyen sztorik ezek, hanem rendkívül érdekesek. A kisregény (Faragott koporsók) témája egy kisvárosi gyilkosságsorozat nyomozása. Az egyik novella főhőse Marilyn Monroe, egy másiké egy hírhedt gyilkossági ügy kulcsfigurája, akivel a szerző a kaliforniai San Quentin börtön cellájában beszélget. Ezekben az esetekben már maga a téma és a szereplők garantálják, hogy nem fogunk unatkozni.
De Capote-nak a figyelme nem csak a hírességekre terjed ki. Elkíséri egy munkanapjára a New York-i néger takarítónőt, felidézi egy déli család élet, és mindenhol érdekesebbnél érdekesebb sztorikra talál. Talán az a titka, hogy egészen közel megy a szereplőihez. Nem azért, hogy lélektani rúgókat keressen, és nem is azért, hogy ítélkezzen felettük, hanem azért, mert rettentően kíváncsi. A lehető legpontosabban le akarja írni azt, ami történt, ezért nem akarja, hogy befolyásolják az előítéletei.
Mindezek alapján lehetne egy jó tényfeltáró újságíró. Capote azonban ennél több. Stílusa követi az amerikai iskola legjobb, Mark Twain-re és Fitzgerald-ra visszamenő hagyományait, és ugyanakkor érezhetjük a rokonságot Hemingway-el is, a történetek mögött megbúvó, férfiasan titkolt, rejtett érzelmességet. A tekintete, az írói látásmódja viszont csak az övé. Ilyen kíméletlen tárgyilagossággal csak az tud nézni, aki saját maga poklát tökéletesen ismeri. Capote homoszexuális volt, alkoholista és kábítószerfüggő. Titkos tudását saját élete szétroncsolásával szerezte meg.
Mi az, amit legjobban szeretek ezekben az elbeszélésekben? A szikár, tökéletesen pontos és tárgyilagos stílusán túl azt, ahogy a történetek beleépülnek a világba. A szerző egy pillanatig sem állítja, hogy az a sztori, amit ő elmesél, a valóság egyetlen és kizárólagos arca volna. Minden történet mögött titkok rejtőznek, melyeket más megfigyelők tárhatnának fel, de persze azok is csak saját nézőpontjuk rabjai volnának. Az események egyfajta, korlátozott képét kapjuk, ezért aztán az író nem is von le különböző erkölcsi tanulságokat, nem nyilatkoztat ki örökérvényű bölcsességeket. Capote ott volt, figyelt, elmesélte, aztán elment. Történeteinek szereplői, ha élve maradtak, élhetnek tovább, új történetekbe kezdhetnek. És mi olvasók ott maradunk magunkra hagyatottan, tanácstalanul, ráadásul egy drámai esménysort átélve, érzelmileg feldúlva. És akkor föl kell tennünk a kérdést: most akkor mihez kezdjünk ezzel a történettel? És mihez kezdjünk a saját életünkkel?

„…rájöttem, hogy különbség van jó írás és rossz között, s azután felfedeztem egy még ijesztőbb dolgot: hogy különbség van a nagyon jó írás és az igazi művészet között is…”

Capote-t olvasva, én is rájöttem. A novellák között ugyan rossz írást egyetlen egyet sem találtam, de van összehasonlítási alapom. Jó és nagyon jó írást viszont volt szerencsém ebben a kötetben olvasni, és felsejlett az igazi művészet is.

A Capote által tényregénynek nevezett misztikus krimi például – a számomra legalábbis – a nagyon jó írások között foglal helyet. Bár az elbeszélő Capote nem nyilvánít mély érzelmeket a szereplőkkel kapcsolatban, mégis érezni, hogy törődik a sorsukkal, nem 'szentimentalizál' közben, de inkább a tényekkel, információkkal törődik, nem az emberekkel. A szándéka világos, feltárni azt, milyen tehetetlen is az ember a hatalommal szemben. És hatalom sokféle van, nemcsak a politikai és a pénzben kifejeződő. Nincs nagyobb hatalom a túlzott önbizalomnál, a tévedhetetlenség hitében élő és cselekvő Észnél. A manipulációs képességeknél. És ez félelmetes, mert nehéz ezzel harcolni.

Nagyon jó írásnak tartottam például több novella között és mellett az önriportot. Itt aztán mindent megtudhatunk arról, hogyan látja önmagát egy zseni. És hogy tanul, hogy képzi magát az önkifejezésben. Valamint azt is, hogy zseninek lenni nem könnyű dolog, mert két Én munkál, az egyik szeretne normális és közönséges ember lenni, a másiknak rögeszméje a művészete, folyamatosan értékeli és átértékeli magát és a műveit is. Nincs egy perc nyugalma sem.

Jó írás a Marilynről szóló novella is, de bevallom, a „tárgy” olyan ellenszenves számomra, hogy nem tudtam fenntartások nélkül értékelni. De az lejön belőle, hogy mennyire értette őt is, és általában az őt körülvevő embereket a szerző. Bár nem mindenkivel szemben volt ilyen finoman megbocsátó.

Ami a művészetet illeti, azt számomra a címadó novella jelentette. Pedig semmi nem történik, két ember beszélget, és közben két különböző nem, kor és világ érintkezik. Álomszerű és igazi karibi hangulata van a darabnak, olyan környezet, ahol bármi megtörténhet, ahol minden valóságosnak tűnik, bármilyen hihetetlen. Egyszerűen benne van a levegőben a varázslat, holott semmi nem történik, ami erre utalna. Hogyan lehet ezt szavakkal leírni, kifejezni, mégis egyszerűen? Ez a művészet, amit tudott Borges és Márquez, és Hesse is. De általában nem tudnak az amerikai írók. Capote tudta, és kár, hogy már nem lát el bennünket további példákkal.

(Utólag még szeretném elmesélni, hogy Capote művészetével kamasz koromban ismerkedtem, és sajnos romantikus korszakomban éppen a Hidegvérrel című regényét próbáltam megemészteni. Igaz, nem tudtam letenni, mert olvastatta magát, de rettegtem közben, érzéketlen és borzasztó írásnak tartottam. Annyira kikészített, hogy sokáig nem voltam hajlandó semmit olvasni az írótól. @Zonyika, neked köszönöm, hogy mégis most ilyen későn rávettél erre, remélem, még sokan mások is követik az ajánlásodat, és rajongójává válnak ennek az egyedülálló teremtőerőnek, ami Capote műveiben megnyilatkozik.)

Capote nagy mesélő. Még akkor is, amikor nem történeteket mond el, hanem pillanatokat, élethelyzeteket mutat be. Érdekes, hogy a furcsán idegennek ható, tárgyilagos stílusával ugyanolyan közel tud hozni egy ünnepelt filmsztárt, mint egy kegyetlen gyilkost, vagy egy takarítónőt. Meg tudja mutatni mindenkiben az embert, aki gyarló, esendő, és tele van apró titkokkal és hatalmas félelmekkel. Az olvasó egy idő után már nem is a történetet keresi ezekben a novellákban, hanem azt, hogy ki bújik meg a felszín mögött, hogy kit lát Capote.

A könyv három nagy szekcióra tagolódik, amik mind műfajukban, mind stílusukban nagyon elütnek egymástól, így nehéz is egységesként értékelni, igazán az egyedüli, ami közös bennük, az Capote nagyon jellegzetes hangja, ami legyen szó egy pár oldalas novelláról, vagy egy áldokumentum-kisregényről, végig nagyon erősen jelen van.
I. Mozart és a kaméleonok
Az első rész 5 novellából áll, ebből talán a legmaradandóbb a címadó darab volt, illetve még talán a Mojave az, amit így hetekkel az olvasás után is fel tudok idézni, a többi olyan semmilyenre sikerült, önmagukban nem igazán állták meg a helyüket, nekem olyan kiragadott részlet érzésem volt velük kapcsolatban. Az egyedüli, ami megmentette ezeket a rövideket az Capote hangulatfestő képessége volt, mondataival nagyon élénk jeleneteket vázolt fel, a stílus remek, és ettől roppant élvezhető is mindegyik novella, még akkor is, ha tartalmukban igazán felejthetőek.
II. Faragott koporsók
A történet sokban hajaz a Hidegvérrelre, dokumentarista, tényfeltáró mű elviekben, bár azóta bebizonyosodott, hogy amit itt Capote papírra vetett, az javarészt fikció, az élvezeti értékéből ez igazán nem von le. A karakterábrázolások és maga a nyomozás menete itt is lebilincselő történetté állnak össze, bár talán a rövidebb terjedelem miatt, talán azért, mert nincs ott mögötte a valóság súlyos terhe, nem lesz olyan ütős a végeredmény, mint a híres előd esetében.
III. Társalgási darabok
Számomra talán a kötet legérdekesebb része volt ez a beszélgetésgyűjtemény, ahol Capote a bejárónőjétől kezdve, Marilyn Monroe-n és a Manson-klán tagján át, végül saját magát is meginterjúvolja, és beszélgetőtársai mellett önmagát is feltárja az olvasónak. Talán itt érezhető a legjobban Capote személyisége, egy rendkívül érdekes, izgalmas életet élő, és hihetetlen tehetséggel megáldott író nagyon sajátos világába kapunk bepillantást.
Összességében az egész kötet nagyon élvezetes olvasmány, a novellák felejthetőségük ellenére sem különösen rosszak, a második és harmadik rész pedig igazi csemege, nem csak Capote rajongóknak.

Elhiszem, hogy Capote zseni, a zsenik társasága viszont többnyire rohadt irritáló. Ennek megfelelően a Faragott koporsók volt nekem a legjobb, mert abban volt a legkevesebb Capote mint Capote. Meg mert az amúgy is jó volt. (Ezzel szemben viszont az utolsó rész beszélgetős történeteitől egyenesen hülyét kaptam – kb. más sem volt bennük, mint Capote folyamatos villogása azzal, hogy ő mindenkit ismer, de közben azért jól kijön ám a takarítónőjével is. Hurrá.)

„Ó, bébi, nem találok szavakat!”
Varázslatos, ahogy mesél, szinte teljesen hétköznapi történetek, de nagyon egyedi hangulattal …Aki elolvasta biztos vitatkozna a hétköznapisággal, de kitartok mellette:)
Azt gondolom, hogy ugyanez körbevesz minket minden nap, aki nyitott szemmel és fülel járja az útját, néha meg is találja. Itt természetesen nem Marilyn Monroe-ra gondolok:)
Szeretek szemlélődni, teljesen idegen embereket megfigyelni…az ő történeteiben szemlélődöm, látom a 'hőse' cipőjét, a kézmozdulatát, az arcát, hallom a nevetését és látom a falon, a háttérben mozgó árnyakat…

Truman 'zseni vagyok' Capote könyve (nálam) bejárta a felejthetőtől a kiválóig tartó utat, miközben a szerző távolinak tűnő személye szoros testközelbe ért.
Az írások közt akad felgöngyölítetlen bűntény, elszállt, fekete bejárónős és macskabolond történet, Manson-család(tag)os börtöninterjú, szaftos Errol Flynn sztori, de feltűnik az isteni Marilyn is. Viszont még mielőtt az irodalmi kereteken túlnyúló bulvártémák számon kérhetőek lennének rajta, az „önboncoló” zárás szétkerget minden olvasói kétséget.
Dühítően profi munka.

Így a felénél már azt érzem, hogy van esélye kedvencemnek lenni. Bár már az abszintos mentateánál ezt éreztem.
Végére érve: Kell egy saját példány.

Az utóbbi években valahogy elmaradtak mellőlem a szépirodalmi könyvek. Egy-egy fárasztó munkanap után már nem sok kedvem van hozzájuk, talán némelyiket fel se fognám.
Ez a könyv is csak egy amolyan hirtelen felindulásból elkövetett vásárlás volt. (gyengéim a novellák) Miközben valahol abban se voltam biztos, hogy valaha nekikezdek. Végül a kíváncsiságom győzött és elolvastam az első novellát. Hm… (az utolsó novellában Capote belső monológot folytat saját magával. Én is így éreztem magam ezután a rövid történet után)
“CT: Vége?
CT: C’est tout.
CT: Nem értem a poént.”
Tényleg nem értettem, és nem ez volt az egyedüli. Viszont az írásmód és a hangulat megfogott, úgyhogy lesz ami lesz alapon folytattam. És a végére érve úgy tettem le, hogy megérte. Zseniális. Néha nem értettem, de akkor is az. (egyszer összeszedem magam, és egy nyugis hétvégén újraolvasom, hátha a kérdőjelek helyére pontok kerülnek)
Nem semmi volt ez a pasi, tényleg csak pislogni tudtam helyenként, amikor saját magáról és az őt körülvevő emberekről írt. Egy se volt a szó hétköznapi értelmébe véve normális, és mégis akadtak köztük kedvelhetők.
A leírásai fantasztikusak. Csak belemerül az ember a hangulatba és ott van.
Így első olvasatra azt hiszem a Faragott koporsók kisregény, a novellák közül pedig a Fény az ablakban, a Bűvölet, és az Álmatlan hánykolódás tett rám nagy hatást. A Munkanap, a Kedves idegen!, és a Valahogy összejött pedig a végével taglózott le.

Capote mostmár végképp összezavart ezzel a könyvével, mert az van, hogy a Hidegvérrel-t halálosan untam, a Fűhárfát és az Álom luxuskivitelben-t imádtam és akkor most itt van Mozart, meg az ő kaméleonjai. Nem igazán tudom hova tenni, műfajilag biztosan behatárolhatatlan, mert van az elején néhány történet, a közepén egy komplett bűnügyi elbeszélés, a végén pedig frappáns párbeszédek. És hát ennek megfelelően hol untam, hol fel voltam villanyozódva, hol a körmöm rágtam, hol meg rezignáltan legyintettem, hol rötyögtem az orrom alatt, hol meg fanyalogtam. A stílusa azonban végig nagyon menő és a formai virtuozitására is ötöst adnék, továbbá nagyon megnyugtató, hogy mások se nőnek fel még hatvan éves korukra se.