Az ​utolsó utáni háború 72% 78 csillagozás

Nem hittem volna, hogy egy könyv, amiben ennyi halál van, ennyire untatni fog. (Pedig még hullákból épített fal is van benne. A 300 c. filmben vagányul nézett ki, itt is elfér egy.) Az járt a fejemben, hogy egy oximoront tartok a kezemben: egy átlagos ifjúsági regényt, ami 18-as karikás. Nyilván ennek az érzésnek az egyik oka a kiskamasz elbeszélő, aki a talán a gyermekek kiszolgáltatottságának érzését hivatott megjeleníteni a könyvben, csak épp nem tudja. Tulajdonképpen meglepő, hogy Totth, aki a Holtversenyben képes volt stilárisan erőteljes elbeszélőt és szereplőket konstruálni, ezúttal ennyire mellényúlt, és egy sótlan, papírízű alakkal mondatja el a cselekményt, akinek partnerei is ízetlenek, mint egy szelet puffasztott rizs vaj nélkül. Olyan, mintha Totth arra gondolt volna, hogy a kulissza (a posztapokaliptikus, porrá bombázott, mutánsokkal, kannibálokkal és részeg ruszkikkal fűszerezett Budapest) már eleve el fogja varázsolni az olvasót, a többibe totál felesleges energiát feccölni.

Csakhogy a kulisszák sem stimmelnek. Az egész szövegről lerí, hogy kellett volna még dolgozni rajta kicsit. Olyan, mintha Totth egy határozott koncepcióval indult volna*, de aztán ez a koncepció valahol elveszett, és átvette helyét az esetlegesség: hogy a szerző ötletszerűen beleír a regénybe mindenféle új elemet, meg rettentő izét, ami szerinte még nem volt, de akár lehetne is, és közben drukkol, hogy azért a végén le tudja zárni valahogy a történetet. spoiler Csakhogy ettől a regény puszta akadályversennyé vált, ahol a szereplők rohannak valahonnan valahova, miközben borzalmakon ugrálnak át – és lemorzsolódott a szövegről minden izgalmas morális kérdés, minden olyasmi, amiért érdemes lett volna megírni ezt az újabb posztapokaliptikus rémregényt**. Merthogy az nem izgalmas kérdés, hogy a háború rossz és elképesztően embertelen, árvának lenni benne pedig pláne szívó – ezek közhelyek. Ezeknél jóval több kell. Nagy visszaesés ez a könyv Totth munkásságában az előzőhöz képest. Csalódott vagyok.

* Határozottan az a benyomásom, hogy mintha Totth a regényt első körben az ’50-es évek végére képzelte volna el, mondjuk egy, a magyar forradalom miatt kirobbanó harmadik világháború idejére. (Nem véletlenül jelent meg a regény csírájának is tekinthető novella A másik forradalom c. antológiában.) Aztán ezt az izgalmas megközelítést elvetette, mert megvalósíthatatlannak tartotta, így a cselekmény szép fokozatosan a jövőbe helyeződött.
** Jellemző például az elbeszélő öccsének figurája, akit ugye a főszereplők tulajdonképpen meg akarnak találni – ez az egyik TÉT a regényben. De Totth érzésem szerint teljesen elvesztegeti az ebben rejlő potenciált, és a számtalan kifutási lehetőség közül kiválasztja a (talán) legsúlytalanabbat. Ordító hiba.

Az értékeléseket nézve biztos nekem van valami lövésem, de nekem ez tetszett. Tömény és vizuális az egész, folyamatos monológ fut le, kúszik be a gondolataimba, és ez a történet a képzelet és álom határán egyensúlyoz. Mert igen, néha eljátszik az ember a gondolattal (hiszen ez éppen a félelmeinkből ered, és ez sokszor valós félelem is) hogy vajon milyen lenne, ha álságos, pazarló, felhalmozó, képmutató világunkba beütne egy háború. Persze természetesen én is szívnák vele, mert magam is beletartozom ebbe a nagy olvasztótégelybe.
Sok újdonság amúgy nincs benne, és ezek a dolgok sohasem szépek. Amit itt olvastam, az is egy változat, sok hasonlót láttunk már, akár filmekben, játékokban is.

Jaj, ez olyan volt, mint egy rosszul megírt videojáték, ahol csak vergődsz sehonnan sehova. Értem én a mottót, sőt nagyon egyet is értek vele, és bármiféle katarzissal szemben gyanakvó vagyok a háborús történetekben, de se a szenvedést, se a rohadást nem sikerült hihetővé tenni, sőt inkább nevetséges volt egy-egy részlet spoiler. Nagyon kár, mert a Holtversenyt eléggé szerettem, de annak a stiláris erényeitől ez a könyv nagyon messze elmaradt, a cselekmény viszont még hihetetlenebb (és kuszább) volt, mint Totth előző regényében. A novella-előzmény nekem jól működött, de ezt a könyvet olyan érzés volt olvasni, mintha a szerző nem igazán tudta volna, mit akart kezdeni a történettel.

A szerző első könyvéért kétségtelenül rajongtam, a másodikért egy kicsit visszafogottabban tudok lelkesedni. Az jó hír, hogy a posztapokaliptikus tematika itthon is folyamatosan bővül. Totth könyvét tehát nemcsak a McCarthy-féle Az út c. regény vagy a Mad Max-filmek felől lehet megközelíteni, hanem Hász Róbert Ígéretföld c. kisregénye, a Café Postnuclear képregény vagy a Saltlands c. társasjáték felől is. Ugyanakkor érdemes lenne összehasonlítani a szerző közvetlen kortársainak olyan társregényeivel, mint például Orcsik Roland Fantomkommandó vagy Sirbik Attila St. Euphemia c. regénye. Más a tematika, mégis izgalmasan hatnának az értelmezésre.
A szöveg behúzott, jó volt olvasni, de a végére érve sem tudtam néhány esetlen mondatról, logikátlan vagy motiválatlan részről (l. az öccsét lelkesen kereső fiú kicsit furcsán sokszor „toporog”, többször türelmetlenül vártam, hogy elinduljon végre), s az első mottó feladta magas labdáról (l. egy háborús történetnek van-e erkölcsi tartalma vagy sem, s ez hogyan vetül erre a könyvre) megfeledkezni. Mintha egy utolsó átfésülés elmaradt volna. Engem zavart, hogy az elbeszélőn kívül nem is nagyon van mélysége a karaktereknek. Értem én, hogy rom és halál mindenütt, de ennél több belefért volna. A fiú figurája viszont nagyon jó lett, a nyelvezete is gördülékeny, többször trükközik, figyelni kell rá, külön érdekes, ahogy megalkotja a saját háborús „esztétikáját”, ami egy egy palackból felszálló buborékban és a robbanásokban is megtalálja a mindennapi szépséget, néha szisszentem fel csak egy-egy közhelyen. Az álomjelenetek izgalmasak, sok emlékezetes leírás maradt meg, különösen az utolsó részekből. Szóval alapvetően jó olvasmányélmény volt. Remélem, a harmadik könyv egy kicsit több odafigyelést kap, mert kapkodni felesleges.

Nem értem ezt a könyvet. Mármint nem a faék egyszerűségű, kliséhalmaz történetvezetését nem értem, ami szépirodalomnak vagy kalandregénynek (ezt nem sikerült eldöntenem, de én ehhez kevés vagyok) próbált álcázni valami disztópiás odamondogatás halmazt, hanem azt, hogy erre mi szükség volt, mégis milyen értéket próbált közvetíteni az olvasó számára, vagy úgy általában mi volt a célja.
Kicsit olyannak tűnt számomra a könyv, – ami amúgy kifejezetten erősen indult, és emiatt elég sokáig át is vert, azzal kecsegtetve, hogy ez valami jó lesz – hogy megvolt az első 50 oldal, a égi szikra/kiadói nyomás/akármilyen motiváció pedig azt mondta, legyen még plusz 200 oldal, és lesz itt egy jó kis regény, zabálják majd a népek. Disztópia pipa, megy az most, sejtelmes utalások az okokra mindenféle magyarázat nélkül tökéletes lesz, elég az, ha puffogtatunk pár olyan közhelyet, mint klímaváltozás, hidrogén és atombomba, zombik, mutánsok, szar minden, mindennek vége, jó lesz ez, az olvasó majd hevesen bólogat, és közben a körmét rágja. Dehogy rágja, a könyv baromi unalmas, annyira rosszul használja az ezerszer látott fordulatokat, hogy még az elején esetleg izgalmasnak tűnő megoldások is hamar belefulladnak ebbe a posztapokaliptikus kliséhalomba. Amúgy ezt bőven megbocsátottam volna a könyvnek, ha találok benne olyan gondolatokat, amitől úgy éreztem volna, hogy Totth újat mondott, és értelme volt megírni ezt a könyvet. Vagy ha legalább is nem újat, de olyat, amiről érdemes többször írni, több szemszögből. Semmi ilyet nem találtam a könyvben, az, hogy a háború rossz, kiöli az ember lelkét, meg nem tudom milyen magvas gondolatok voltak itt még elásva, egyáltalán nem olyan, amit úgy érezném érdemes volt még egyszer megírni ilyen környezetben és formában.
És még mindig lehetett volna sokkal jobb ez a könyv, viszont emellett még a stílusa is kifejezetten irritál, kiskamasz narrátor ide, haldokló társadalom oda, nekem úgy en bloc az egész írás olyan furcsa volt, egyáltalán nem tudtam élvezni (jó, erről lehetne vitatkozni, hogy egy háborús történetet kell-e élvezni, de szerintem úgy általában az olvasást nem árt), kifejezetten idegesített a tulajdonnevek előtti folyamatos határozott névelő (pedig én is így beszélek, csak én nem írok könyvet), a rengeteg önismétlés, a széteső ritmus, az álomképek/valóság csapongó váltakozása, mely szintén semmi pluszt nem adott a történethez.
Egynek elment, de éppen hogy. Jóindulattal 3 csillag, de csak azért, mert ennél sokkal nagyobb szemetekre adtam csak kevesebbet, amúgy objektíven nézve nem érdemli meg.

Ha a Holtverseny nagyszerű volt, akkor ez a könyv még inkább az. Csak nagyon máshogy. Mondjuk a Holtverseny is azért volt jó, mert borzasztó volt, ez még inkább az.
Az elbeszélői hang józan, pontos, roppant őszinte és hiteles. A világ, amiben él szintén hihető, hiszen egy atomháborúban, még ha tudjuk is, hogy miért tört ki, egy idő után ez teljesen lényegtelenné válik, és csak az ember marad. Az ember, aki mindenhez alkalmazkodik, mindent elvisel, és mindenben tud élni. A regény azonban nem engedi, hogy ez bármi reményre is okot adjonspoiler. Lehengerlő és teljesen magával ragadó, az a kilátástalanság, ami a szövegben megfogalmazódik. Persze ez nem didaktikusan, szájbarágósan történik, hanem érzi az olvasó, ami talán a legfontosabb egy jó könyvben, hogy érezzük. Azt hiszem, a jó irodalom egyik ismérve az érzelmekre való hatással való intellektuális megértés elősegítése.
Nagyon tetszett továbbá, hogy ugyan rengeteg vér folyik, és zsiger fordul ki a könyv lapjain, ez még sincs önmagáért, hanem nagyon is indokoltan és megfelelő mennyiségben történik. A fal című fejezetben a falnak nem csak mint fizikai spoiler falnak van jelentősége, hanem fordulópontként is szolgál a szövegben.
Az utolsó fejezet latin címének kétértelműsége csak tovább erősíti a szöveg kilátástalanságát azzal, hogy egy icipici reményt megenged.
Miután késő este befejeztem a szöveget, azt éreztem, hogy most azonnal macskás videókat és e világi dolgokat kell néznem, különben teljesen lehúzna a szöveg. Talán nem spoiler, hogy ez a happy end hiánya miatt volt így. Ennek ellenére a szöveg még napokig visszhangzott a fejemben, hiszen annyira beszippantja az olvasóját. Kérdés nélküli az 5 csillag.

Úgy kell nekem, hogy nem bírtam magammal és kíváncsi voltam erre a könyvre!
Úgy kell nekem, hogy nem volt elég a molyos értékeléseket elolvasni, és saját magam akartam meggyőződni arról, hogy milyen is (tényleg ennyire rossz?) ez a könyv.
És tényleg!
Nagy csalódás.
Mert az egy dolog, hogy biztos nem én vagyok a célközönség, de régen olvastam ilyenféle irodalmat, de hát ott vitte a hátán a könyvet az író (SK) stílusa, meg fiatal voltam és bohó, de hol van az már?
De hát Totth első könyve olyan jó volt. Friss és életszagú. Olvastatta magát. Így, ha az első könyve felhívta az íróra a figyelmemet, jó – jelen esetben úgy látszik rossz – szokásom, hogy szeretem a szerzőt követni ezután és bármit is ír, azt elolvasom.
Na, ezt nem kellett volna.
Mert csak akciójelenetek és egyre kilátástalanabb és gyomorforgatóbb események követik egymást, és semmit nem tudunk meg a világról, hogy miért is ölik egymást a ruszkik meg az amcsik, miért is lett földig rombolva Budapest, miért is csörtetnek az erdőben spoiler vaddisznók (WTF?), miért is ez az utolsó utáni háború, spoiler S a többi, s a többi. Nem a műfajjal van bajom, hanem a stílussal. A papírízű főhőssel, a bénábbnál bénább mondatokkal, a logikátlan történésekkel, a sablonszerű megoldásokkal. Lóg a levegőben az egész. Nincs alapja, nincsenek keretek, olyan ujjgyakorlat szerű az egész, hogy aszongya az író: próbáljuk már meg, ilyet is tudok? spoiler
Így kell egy szerzőnek taccsra tenni magát – legalábbis nálam.
Csak rossz értelemben vett kötelességtudatból olvastam el, gyorsolvasás üzemmódba kapcsolva olykor, reménykedve, hogy kifut valahová a történet, de kár volt kitartanom.
Hmm.
És a tanulság?
Higgy a molyos értékeléseknek, és olvass olyat, amit érdemes. Hisz oly sok a jó könyv, és olyan kevés az idő.

A szerzőre nagyon csúnyán nézek most virtuálisan a sok „a Teó”-ért. Miért kell határozott névelőt tenni egy tulajdonnév elé? Nagyon zavart olvasás közben. Mifelénk nem így beszélnek, és egyébként sem egy tájnyelven írt paraszttörténet akar ez lenni, úgyhogy elsőként a szerző hibája, másodsorban a szerkesztőé, aki nem beszélte rá ennek a zavaró tényezőnek a törlésére. Legutóbb Dragomán György Fehér királyában tapasztaltam ugyanezt a megoldást, ott is halálra idegesített. Nagyon kérem a szépirodalom művelőit, hogy ne legyen ebből divat! Tehát emiatt eleinte nem is tetszett, de nem adtam fel. Később egyre kíváncsibb lettem, és lett is eredménye, mert beindult a történet. Egyes részek kifejezetten jól sikerültek, visszaadják a háború közepette vergődő civilek kiüresedését, különösen a gyerekekét. Viszont úgy 100 oldal múlva ez már sok, öncélú és a lendület is elfogy. Attól szándékosan eltekintek, hogy fejtegetni kezdjem egy orosz-amerikai konfliktus budapesti ütközőzónájának és a közben bekövetkező atomtámadások értelmetlenségét. ezt betudom afféle sci-fi háttérnek, de csak nagy jóindulattal, mert történeti szempontból nincs jelentősége a helyszínnek, játszódhatna bárhol Európában. Összességében nem volt ez rossz, de nem is emelkedett ki a kínálatból. Cserébe viszont rövid és könnyű olvasni.

McCarthy utánérzés, hullámzó színvonalon, ha azt nézem, hogy mi lett a vége, akkor az azért volt jó, mert nem próbálta szépen és az átlagigénynek megfelelően megoldani. De amúgy sokkal gyengébb mint az előző könyve volt. 3/5

Van már egy-két hete, hogy befejeztem, de még mindig nyomasztó. Imádtam a Holtversenyt, ezt most nem, pedig Totth Benedek ugyanolyan zseniális író, mint volt. De ezt a könyvet soha nem fogom újra elolvasni, és ilyen jövőt még elképzelni sem szeretnék.
Amúgy meg olvassa el mindenki ezt a könyvet.