Porhó 83% 101 csillagozás

Ma gyorsan befejeztem, és visszavittem a könyvtárba. Bár előtte elgondolkoztam azon, hogy magamnál tartom még augusztusban, és tovább olvasgatom, minden este egyet, esetleg kettőt, elalvás előtt, de inkább úgy döntöttem, hogy szerzek egy saját példányt.

Van, hogy belül esik a porhó. Ez még annál is kegyetlenebb, mintha az beférkőzik az állad és a sál közé. Mert megállíthatatlan és kivakarhatatlan…
Tóth Krisztina versei belül esnek az emlékeimen, együtt jártunk a Havak Évében. Így már kibírhatóbb a lélekhideg.

Egy időben két kortárs író felé voltam hajlandó nyitni, a Nők Lapja hasábjain meg-megjelenő Tóth Krisztára és Grecsó Krisztiánra. Hol egyikükkel, hol másikukkal volt több szerencsém.
Ez a kötet a felnövésem, nővé válásom nagyon fontos szereplője, örök kedvencem belőle a Néma.
Ha zsebméretű lenne, fiú lettem volna, x évtizeddel korábban születtem volna, tweed zakót hordtam volna, a belsőzsebében folyton velem lett volna.

volna, volna, volna

Nem ütött akkorát, mint vártam. A fájdalom is megmaradt, a hiányérzet is.

Nekem tetszett, hogy van amikor pont van a sor végén ha kell, ha nem, aztán a következő sorban folytatódik a mondat, olyan mondatrésszel, ami éppen esedékes a jelentés szerint. Sőt! Ez tetszett az egészben legjobban.
Lágy verseket ír különben Tóth Krisztina, sok ringató puhaság. Kevés az indulat, ha van, az is jól be van csomagolva, csak néha kandikál ki egy-két rohadt rész, majdhogynem oda nem illő módon.

Első ismerkedésem Tóth Krisztinával. Furcsa volt közvetlenül Varró felnőttjei után olvasni (szintén első találkozás). A játékos simogatás után egészen komornak, fájónak hatott. Ha elkülönítem, akkor is…
Nem mondanám, hogy minden verset be tudtam fogadni, a napi rutin mellett sok képre nehéz volt koncentrálni, de majdnem 32 évesen, gyerekekkel sokat átéreztem. Pedig vele ellentétben én nem vagyok egyedül. És valami mégis…
Rá kell hangolódni, nem lehet egyszerre megemészteni. Először megpróbáltam sorban olvasni, ami az első ciklusig működött is, az nagyon megfogott, de aztán csak ráérzésre felnyitva, oda-vissza, itt-ott, míg elfogyott. Leginkább nem is egész versek, hanem apró villanások, képek hagytak bennem nyomot.
Hópelyhek a havazásban.

Azt csinálja ez a Kriszta, hogy fogja a kamaszlány meg a gyerek meg az öreg néni emlékeit (igen, előre is emlékszik), és szépen konvergáltatja őket a 32 éves nő testében, gondolataiban, érzéseiben, és ez a 32 éves nő gyerekkel nagyjából én vagyok, úgyhogy ezt most eléggé a magaménak éreztem. Viszont ha én lettem volna a szerkesztője, tuti, hogy lebeszélem arról, hogy minden sor végére pontot tegyen, mert ez iszonyú idegesítő, és nem ad hozzá semmit az élményhez szerintem, sőt elvesz belőle. Egy idő után próbáltam vak lenni a központozásra.
Nekem az első két ciklus tetszett a legjobban, pont a személyessége miatt, a harmadikból valami hiányzott, nem fogott meg annyira (pedig addigra már lekoptak a pontok; lehet, hogy azért?).
Első Tóth Krisztinám volt, jó lesz ez nekem, jöhet még.

Sok próza és néhány verskötet után vettem kézbe ezt. Valószínűleg ezért lepett és ijesztett meg a kezdetek stílusa, zökkengető széthullottsága. Kifejezőnek találtam rá a címet, az összetapadásra képtelen szilánkos fickni-fackni havas-poros semmit. Még ha sok is, egyforma kusza semmi. Súlytalan dirib-darab. Tőlem idegen, s mivel Tóth Krisztina maibb szövegeit jobban szeretem, hitetlenkedtem egy sort, hogy ez is ő. Hja. Aztán középtájt jöttek a csiszoltabb egészebbek. Egy-kettő tetszett is. Amúgy inkább csak sorok, kifejezések, csengő rímek. El is bizonytalanodtam a 3 és felemmel, hiszen ez azért már jó… De a végén megint kedvemet szegte. A fene vigye el, azért a pár egész jóért (Elveszett tárgyak írnoka, Jóslat, A beszélgetés fonala, Vándorhold III., Havak éve, Óda az ötvenes férfiakhoz, Anyai lista, Dezsőnap, majális) marad a 4 csillag. És a kötet is. Egyelőre.
2 sornyi idézet a szerzőtől, mit találónak éreztem az egész kötet nyelvezetére:
     Amik voltunk csak mint a hold forog mélyünkön áttetsző szavak.
     Beszélnek helyettünk a véletlen sóízű hullámnyelvén.

Az elején nem gondoltam, hogy ennyire fog tetszeni. Sok volt az olyan vers, aminek a témája nagyon távol áll tőlem és egyáltalán nem jött át. Aztán később jól bepótolta, mert egy idő után teljesen beszippantott. Nem csak maguk a versek, hanem a nyelvi megoldások és költői képek is borzasztóan tetszettek. Párat többször is elolvastam, annyira élvezetesen borzongatták a lelkemet a szépségük. Van bennük valami nyers gyönyörűség, aminek nem tudok ellenállni. Néhány vers már ismerős volt más kötetekből, de engem nem zavart, jó volt visszaidézni őket.
A top5 nálam: De fato, Néma, néma, néma, A Minotaurosz álma, Regula iuris, Somnivore.

Nem voltam elég figyelmes, amikor elkezdtem olvasni ezt a könyvet, hiszen ahogy az alcíme (Új és válogatott versek) is hirdeti, benne nemcsak eddig számomra ismeretlen versek szerepeltek, de Tóth Krisztina korábban már megjelent köteteiből (Az árnyékember, A beszélgetés fonala, Őszi kabátlobogás) is kap az olvasó egy csokorra valót. Körülbelül a könyv felét tették ki az „új” versek, amik közül volt, ami tetszett, volt ami kevésbé, de olyannal, ami igazán kedvencemmé válhatott volna, sajnos nem találkoztam, éppen ezért örültem meg a régebbi köteteiből válogatott költeményeknek. Az élmény tehát kissé felemás, de továbbra is egyik kedvenc szerzőmként gondolok az alkotóra, aki zseniális pontossággal látja és hatalmas érzékenységgel örökíti meg a pillanatokat, az érzéseket, a vágyakat és a sorsfordulatokat.