Párducpompa 118 csillagozás

Tóth Krisztina: Párducpompa

Posta, ​trolibusz, orvosi ügyelet, plázasétány, iskola, végállomás, tömött vasúti kocsi, kutyafuttató – Tóth Krisztina ötven története a mi mindennapi életünkben játszódik. Mintha mi állnánk saját magunk előtt a sorban. Gogol szelleméhez hűen: ha nevetünk, magunkon nevetünk. Már pedig abszurd humorból és empatikus iróniából itt nincs hiány. A Párducpompa elbeszélései groteszken realista pillanatfelvételek, lírai lassítások, precíz megfigyelések arról, miképpen élünk és félünk a mai Magyarországon. Pontos történetek az útvesztésről út közben. A bevándorlásról és a kivándorlásról, a szegénységről és a betegségről. A Blaha Lujza térre az aluljáróból huszonöt lépcsőfok vezet a felszínre, derül ki az egyik írásból. Haza a mélyben. Ilyenek ezek a megható és megrázó novellák is: grádicsonként érzékeljük a különbséget a lent és a fent között, a hatalmi agresszió és az emberi szolidaritás között. A Párducpompa olyan, mintha egy teljes kört mennénk valamelyik trolival:… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2017

Tartalomjegyzék

>!
Magvető, Budapest, 2017
208 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631435214
>!
Magvető, Budapest, 2017
ISBN: 9789631435832

Enciklopédia 2


Kedvencelte 10

Most olvassa 14

Várólistára tette 56

Kívánságlistára tette 40

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Tóth Krisztina: Párducpompa

Nyilván ezek nem elbeszélések – úgyhogy nem is nagyon beszélnek el semmit. Zárt panelek azokról a dolgokról, amiket mi is mindennap láthatunk az utcán jártunkban-keltünkben, csak éppen elmegyünk mellettük, és a dolgok annyiban maradnak. Tóth Krisztina ezzel szemben elmegy mellettük, aztán otthon megírja őket. A kötet első fele a kilátástalanságé – az író a tőle megszokott magabiztossággal és érzékenységgel rajzolja tovább a Nagy Magyar Dögök Arcképcsarnokát, és hát ebben alighanem ő a koronázatlan királynő kis hazánkban*. Pontosan és fájdalmasan skicceli fel azokat, akikbe nap mint nap belebotlunk a buszon, a munkahelyünkön vagy az iskolában – azokat, akiket Réz Pál így írt le: https://moly.hu/idezetek/546993 . A szövegekben nem sok lélekemelő van – ha csak az nem, hogy ezeknek az alakoknak a sorsába általában bele van kódolva önnön büntetésük: a magány, a sértettség, a kozmikus frusztráció. A mitesszer, ami elcsúfítja ezen etap bőrét, az a reflektálatlanság – egyes szövegekben Tóth Krisztina nem tudja elkerülni a tárca-forma rövidségéből fakadó veszélyt, ezért írása túl nyersen reagál a kiinduló problémára, magyarán: szimpla plakátszöveggé silányodik. (Pl. Kiment a ház az ablakon)

A kötet második fele ezzel szemben már sokkal inkább napsütötte sáv – jelentős részük a reményről és az együttérzésről szól, vagy ahogy az egyszeri laikus mondaná: „szépek”. Ezen kívül akad ebben a szakaszban néhány úgynevezett anekdota is, vicces történetkék dedikálásokról, kísértetegerekről, stb. No most nálam ők amortizálták a pontozást, mert szerintem Tóth Krisztina nem anekdotázik olyan jól – ő írja csak tovább a maga szociobestiáriumát, mert az az ő műfaja. Ilyen értelemben én pont ellenkező okból fanyalgok, mint @Csabi: én ennél következetesebb komorságot és kilátástalanságot is el tudtam volna viselni – sőt, el is vártam volna. Értem én, hogy ezek az anekdoták megmutatják Tóth Kriszta emberi oldalát – de hát azt eddig is tudtam róla, hogy ember, nem pedig mondjuk sivatagi róka vagy pilisi len. Ettől függetlenül persze ez egy olvasásra érdemes kötet, bár meggyőződésem, hogy nem a tárca TK igazi erőssége, hanem a novella, ahol a szereplők gazdagabb interakcióba kerülhetnek egymással.

* Egy jellegzetes magyar alfaj, az ún. „frusztrált vénasszony” ábrázolása például egyszerűen parádés. Lásd: a Troli vagy a Pörgettyű c. írásokat. Talán ezek a kötet csúcspontjai.

13 hozzászólás
>!
Csabi P
Tóth Krisztina: Párducpompa

Miután befejeztem ezt a könyvet, kimentem a fürdőbe, és felvágtam az ereimet. Hogy mégis itt vagyok, az csak annak köszönhető, hogy még egy tisztességes pengét sem lehet kapni, ami elnyiszálná a bőrt. Felhívtam a pengegyárat, hogy mit képzelnek, megmondtam hová dugják az ócska pengéjüket. Kikérték magunknak, még volt pofájuk, hogy soha senki nem reklamált még, eddig mindenki rendben elvérzett, aki az ő pengéjüket használta. Vagy inkább agyvérzésben múltak ki, riposztoztam, mire azt mondja, kívánja nekem is a legjobbakat, és levágta. A rohadék.

Tóth Krisztina új könyve igazi vámpírkönyv, elszívja az életerőt. Biztos ismeritek a fészbúkon tömegesen áramló édi történeteket, amikben valaki valami igazán jót tett (kutyát mentett árvízből, kerekesszékest vitt a hátán a Csomolungmára, vagy politikust rúgott le a mozgólépcsőn), amin meg kell hatódni, könnycseppet szemsarokból kitörölni. Na ez pont az ellentettje annak. Mintha ebben az országban csupa rossz, gátlástalan, erkölcstelen ember élne, és a szerzőnek mindenkiről van egy története. Nem is története, inkább véleménye, mert szinte süt a legtöbb írásból a személyes élmény, ahogy Tóth minduntalan beleakad ezekbe az emberekbe, hogy aztán mélyen lesújtva megírja gátlástalan viselkedésüket. A helyében én félnék már kimenni az utcára. Nem is igazi novellák ezek, inkább tárcák, publicisztikák, oda is valók, újságba, kis adagokban hetente bevenni, mert így töményen lélekfacsaró.
Nagyjából ez a könyv első fele, aztán a másodikban már vannak igazi novellák is, sőt, némelyikben még valami remény is megcsillan, ne adj’ isten humor, de a depressziós hangulat még ezekben az írásokban is általános.

Tudom, hogy ez a fajta lehangoltság, depressziós irodalom sajátja a kortárs magyar szcénának, de amit Tóth ezeknek az írásoknak a zömében tesz, az túltesz ezeken. Esetleírások ezek, a legkevésbé sem irodalmasítva, rossz a kedvem, legyen nektek is, állhatna mottóul a könyv elején.

Olvasom, hogy a Magvetőnél jelentősen átszerkesztették a novellák sorrendjét, a szerkesztő úgy „változtatott a sorrenden, hogy másoknak már ne kelljen átélniük az elviselhetetlen légszomjat.” Nos, ez a mostani sorrend ugyan a végére tényleg ad némi jobb érzést, de az eleje olyan gyomorba rúgást visz be az olvasónak, hogy onnan már nem lehet felállni, rányomja bélyegét az egész kötetre. A párduc feketében pompázik.

51 hozzászólás
>!
olvasóbarát P
Tóth Krisztina: Párducpompa

„Ha fáradt vagyok, bodobács szeretnék lenni. Lehetőleg egy napfényes, olaszra fordított versben.”

Tárcanovellák, többnyire E/1-ben elbeszélve. Minden műfajban szeretem az írásait, a látásmódját, az egyéni hangvételét. Kis bosszúságok, drámák sorozata ez a kötet, valamennyiünkkel megtörténhet, hogy apróbbnak látszó problémák fokozódnak fel drámai történésekké, vagy olyan dolgokat látunk a környezetünkben, amelyek nehezen feldolgozhatóak azoknak, akikkel ez történik, esetleg nekünk is. Nyitott szemmel, füllel jár az emberek között, érzékeli a kirekesztést (Termál), gyanakvást (Holland süti), a meg nem értést, az élet élhetőségének hiányát (Kiment a ház az ablakon), (Tetőterasz) a megalázást (A fésű, a kréta meg a vonalzó) a butaságot, hatalmi gőgöt (Verset állva), egy helyzet felvállalhatatlanságát (Ágy, asztal) A műfordítás kérdése is előkerül (Az a bogaras olasz) Nem azonos színvonalúak az írások, mint ahogyan az bármelyik gyűjteményes kötetre elmondható, de nagyon tetszett a többségük, elgondolkodtatóak, a humor is előfordul bennük. Az olvasás élményét felerősítette a könyvheti találkozás a szerzővel és a felolvasások, és a beszélgetés, amit a kötetről folytattak Szilasi Lászlóval.

12 hozzászólás
>!
szadrienn P
Tóth Krisztina: Párducpompa

Nehéz lehet a párducszelídítők dolga, és bizony a Párducpompa sem kínál könnyű indulást, a kötet első felének rövid, éles, szaggatott írásai ostorcsapásokként záporoznak az olvasóra. Idegengyűlölet, kirekesztés, a mássággal szemben érzett gyilkos indulatok feszítik szét a 2-3 oldalas tárcanovellák kereteit, a téma sajnos fájdalmasan aktuális, de hosszabb kifejtésért kiált, a sok-sok apró villámháború helyett egy hosszabb elbeszélés vagy egy kisregény talán jobban illene ehhez a nehéz és súlyos kérdéskörhöz, és ugyanígy éreztem a gyógyíthatatlan betegségeket és fogyatékosságokat sokkoló erővel felvillantó novellák esetében is.
Aztán ahogy a címben szereplő pöttyös bestia mégis kezdett egy kicsit megjuhászodni, és a vad és sötét képek helyett sokkal árnyaltabb, derűsebb érzelmek bontakoztak ki, egyre inkább úgy gondoltam, hogy ehhez a röpke formához jobban illik a pillanatnyi hangulatok, színes benyomások megragadása, az anekdotázás, a tarka emlékképek felidézése. A könyv a szerzőtől megszokott szociális érzékenységgel kezeli a legnehezebb problémákat is, kaleidoszkópszerű világával mindenképpen érdemes megismerkedni, de a Tóth Krisztina írásaival először találkozó olvasóknak inkább a hosszabb lélegzetű műveit ajánlanám.

>!
n P
Tóth Krisztina: Párducpompa

Azt nem lehet mondani, hogy Tóth Krisztina történeteit szívesen olvassa az ember. Nem olvassa szívesen. A kérdés az lehet (ha van kérdés), hogy miért. Többféle válasz lehetséges. Például, mert nem érdekel az a világlátás (országlátás, hogy maradjunk itthon, hol máshol), amit ő elénk tesz, amivel szembesít. Nem érdekel, mert ezt látjuk nap mint nap, erről szólnak a hírek, ha buszra szállsz szembejön veled a mások élete. Vagy azért, mert inkább valami jobbra, szebbre, építőbbre van szükségünk. Vagy akármi, mindenki azt gondol még ide, amit akar. Szívesen talán én sem olvasom, de mégis van bennem egy kíváncsiság, érdeklődés afelé, hogy ő mit hogyan lát, én meg azt, amit ő meglát, miért nem, vagy ha meglátom, hogyan látom. A Párducpompában vannak szép történetek és vannak olyanok, amik nem szépek, de megszépíthetőek. Mi mást tehetnénk, ha valami rossz ér, ha nem bánik velünk az élet túl jól, ha magunk is meghökkenünk, hogy mennyi rohadt dolog van körülöttünk? Jól megdolgozott rutinnal megpróbáljuk túlélni, megmagyarázni, ha nincs magyarázat, akkor azzal magyarázni, ez van, menjünk tovább. A jóra vágyunk nem savazásra. Azt nem tudom pontosan (lehet, hogy semennyire), hogy T.K. mit akar nekünk megmutatni, mit akar azzal, hogy felszállsz a buszra meg leszállsz, mentél X megállót, emberek jöttek-mentek, rád léptek, lökdöstek, helyet adtak, hogy jegyet lyukassz. De, azt tudom, hogy néhány percig egy légtérben voltunk, egymásnak szorulva, „őt is, engem is csípnek a szúnyogok” – ahogy egy ismerősöm szokta mondani (akit nem csípnek, mázlisták, de csak talán), és ha mást nem is látunk meg ebben a kötetben, azt meg lehet látni (én remélem, megláttam), hogy rászorulók vagyunk, egymásra szorulók a bajban, a fájdalomban, a bánatban, a jóban, az örömben, a békétlenségben, békében. Álmodhatunk róla, elképzelhetjük, de nincs az a világ, ami tökéletesen megfelelne nekünk. ( a mennyország most nem játszik) Valami mindig van, amit még hozzátennénk, vagy elvennénk. A másik ember ne legyen kérdés.

>!
Magvető, Budapest, 2017
208 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631435214
6 hozzászólás
>!
DaTa P
Tóth Krisztina: Párducpompa

A Vonalkód kapcsán tavaly augusztusban azt írtam, „Tóth Krisztinától nem olvastam korábban semmit. Miért nem olvastam Tóth Krisztinától korábban semmit? Tóth Krisztinától eztán el fogok olvasni mindent.”

Ebből a nagy elhatározásból persze idő hiányában semmi nem lett eddig, a moly örök frusztrációja ez, túl sok a könyv, túl kevés az idő, túl rövid az élet. Mindenesetre a vágy megmaradt, így különösen örültem, mikor @szadrienn a decemberi molyklub előtt írt, hogy szívesen elhozza a találkozóra ezt a kötetet, kölcsönbe. Nagy lelkesen ki is készítettem az ágyam mellé a polcra rögtön az alkalom után, de valahogy soha nem tudtam elkezdeni. Mindig tologattam, újra és újra írtam át az olvasás kezdési dátumát a molyon. Aztán belekezdtem, és Tóth Krisztina ismét beszippantott. Viszont így is lassan haladtam vele, vagy két héten át olvasgattam. Nem azért, mert nem szerettem ezeket a történeteket. Mert szerettem őket. Nagyon. De egyszerre túl nagy dózisban túlságosan felkavartak volna, minden nap csak néhányat engedélyeztem magamnak belőlük, hiszen Tóth Krisztina a kis magyar, szürke hétköznapokat írja itt le. Amikről meg mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy vidámak és könnyedek lennének, úgy általában. Mert azért humor van ebben helyenként. Szórványosan. Aztán az ember meg csak ül a fotelban, ölében a könyvvel, és azon csodálkozik, milyen pontosan ráismer benne a környezetére. Meg néha magára. Jöhet még Tóth Krisztina, jöhet, de még mennyire!

4 hozzászólás
>!
cseri P
Tóth Krisztina: Párducpompa

Együltő helyemben is el tudtam volna szinte olvasni a „na csak még egyet” módszerrel, persze nem, mert vannak az embernek mindenféle más dolgai is. Rövid könyvecske, és nagyon jó. Nem vártam egyébként túl sokat tőle, mert hát „csak tárca”. Na de hát milyen tárca… Igazából nekem is inkább a kötet elején levő írások tetszettek, vagyis a keményebbek, de elfogadom, hogy ez így kerek, a derűsebbekkel együtt. Bár ha csupa durva lett volna benne, akkor lehetett volna ötös, ezt azért el kell mondanom.
Ja, és az elviselhetetlen légszomj. Hát az igazából nincs, mert hogy ebben élünk, valóban, szóval az ember inkább tényleg csak ráismer ezekre a történésekre, bár lehetne rajtuk szörnyülködni, hogy no de még ilyet.
Tükör, de pont azok nem fogják elolvasni, akiknek jó lenne, ha tükröt tartana.

>!
Annamarie P
Tóth Krisztina: Párducpompa

Tóth Krisztina írásai között mindig találni olyat, ami tetszik az embernek, ezért úgy tűnik, hogy nem nagy lutri leemelni a polcról egy munkáját. A körülbelül ötven novellát összegyűjtő Párducpompa most kifejezetten jól esett nekem.
Gyakran érezzük a novellásköteteknél, hogy hát hullámzó, meg vannak erősebb darabok. De most nem. Számomra teljesen kiegyensúlyozott, már-már szerkesztett volt az írások textúrája. Nem hatása, mert az nem igaz. Inkább azonos súlycsoport. Ennek oka lehet az is, hogy nem engedte elszaladni a tollát, szinte minden darab 3-5 oldal terjedelmű. De mi minden történik ebben a pár lapban?

Nos, nem a habkönnyű élet lesifotósa az írónő, az biztos. Nagyon tetszik a cím, mert teljesen lefedi a könyv tartalmát. A „Párducpompa”, az utolsó kis írás a könyvben, nem más, mint egy sötét aluljáró pink graffitije. Elhaladtunkban rápillantunk, látjuk, nem értjük, de beleég a retinánkba. Akárcsak azok a történetek, amiket leírt Tóth Krisztina. Utazik, lát, hall, érzékel és mint író reflektál, azaz leírja ezeket. S az élet már csak ilyen.
Ha nagyon szegregálni akarnék, akkor tényleg vannak a könyvben súlyos, komor darabok, de messze vannak attól, hogy letargiába sodorjanak. Nem kevés novella foglalkozik a migránsokkal, bevándorlókkal, vagy faji kérdésekkel, de ezek is csak azt mutatják, hogy az életből kanalaz a szerző. Erről hallani mindenhol. A plázákban, a húsboltban vagy a faluban.
(Milyenek ezek! Milyenek? Ismeretlenek. )
Aztán nem csak az idegenekről kapjuk le a keresztvizet, hanem górcső alá kerül a gonosz tanár, a szívtelen fodrász, a postán várakozó nyárspolgár is. A Párducpompában helyet kapnak csendesebb darabok is. Egy puha pislantással a kutyasétáltató, egymásba szerető párra vetül tekintetünk, akik lopott tapintattal szeretik egymást. Majd egy újabb pislantás, és a lift előtt állunk egy ikerpár előtt, akik közül az egyik beteg.
Tóth Krisztina szemével nézünk. Átcsorog rajtunk a látvány, de igazából már lépünk is tovább. Inkább szociográfia, ez igaz. Olyan, mint egy félbe hagyott mondat, amit te fogsz befejezni.

4 hozzászólás
>!
B_Niki P
Tóth Krisztina: Párducpompa

Tóth Krisztina Hazaviszlek, jó? c. tárcanovella válogatásának darabjait közel 4 éve mindenízű drazséhoz hasonlítottam. Ehhez képest a Párducpompa nem ilyen sokféle, szinte minden írás kiszámíthatóan keserű. Olvasás közben tudtam, hogy a rövid történetek végén nem várható boldog vég, feloldozás, tocsogunk a rögmagyar valóságban, a végén jön (még) egy kegyelemdöfés, hogy az olvasónak kétsége se legyen afelől, hogy ez egy olyan ország, ahol a koldustól is lopnak. S még ha így is érezhetjük sokszor, néha mindez túl direkten, vak komondorosan lett az arcunkba nyomva. Nem ízlett igazán. Ennek ellenére összességében mégis jobb kötetnek éreztem ezt a gyűjteményt a Hazaviszlek, jó?-nál. Három-négy novella egész kis örömmorzsa volt, meglepően vidám, humoros, amit jó volt olvasni és mosolyogni közben (pl. Kimenő hívás, Az a bogaras olasz). Az utolsó, címadó történet egészen erős volt (számos kép megmaradt bennem róla), még ha hasonló sablonelemek más történetekben is előfordultak a kötet során.

1 hozzászólás
>!
eme P
Tóth Krisztina: Párducpompa

Hideg van, egyre hidegebb. Az egyre süllyedő lelki-erkölcsi hőmérséklettől dideregve járjuk a szerzővel a mindennapok útjait. Ahány novella, annyi állomás. Ahány út, annyi kiúttalanság. Bárhová mennénk, márpedig végig úton vagyunk, ugyanaz a mozdulatlanná dermedt, előítéleteibe, szegénységeibe, kerítéseinek korlátai közé merevedett világ. Még akkor is ezt látod, mikor látszólag kissé fölenged a fagy, és a kötet második felében az emberi szolidaritás apró jelei bukkanak elő. Nem, nem közeleg a tavasz, sőt…
Tóth Krisztina jó megfigyelőkészséggel, érzékenyen ragadja meg hétköznapjaink apró mozzanatait. A kötet látlelet a mindennapokról, talán nincs olyan darab, melynek olvastán ne bólogatna az ember – igen, magam is láttam, hallottam, tapasztaltam. A probléma azonban az, hogy ezen a familiaritáson túlmenően nem sok újdonsággal szolgál az elbeszélő. Egy-egy kiemelt és pontosan rögzített kép révén felmutatja társadalmunk mizériáit, erőviszonyait. Lecsúszott és marginalizált kategóriák, az ártatlanság matyóhímzéses maszkját magukra öltő öreg nénék, teljesen átlagos alakok életéből ellesett pillanatok tárják fel a visszásságokat, a mentális és lelki ketreceket, melyekből nem tudunk és nem is akarunk szabadulni. Szinte nincs olyan fontos, aktuális téma, amelyet ne érintenének ezek a novellák: raszizmus és idegengyűlölet, szegénység, migráció (miénk és másoké), külföldi munkavállalás, a múlt (pl. holokauszt) kísértése, magány, depresszió, lelki torzulások, betegség, alkoholizmus, hajléktalanság ésatöbbi ésatöbbi… Néha túl sok, néha túl kevés. A sokat talán nem kell magyaráznom. A kevés talán a műfajból adódik, a tárcanovella határaiból és teherbírásából. Nem tudom. Mindenesetre, végig az volt az érzésem, hogy valahogy mindennek a felszínén maradunk, anélkül, hogy igazán kérdeznénk, netán válaszokat keresnénk. Ezen nem sokat segített a novellák lezárása sem, amely néhol mintha tágabb kontextusba próbálta volna helyezni a történetet, több-kevesebb sikerrel. Engem személy szerint inkább zavartak ezek a túlságosan moralizáló, gyakran szájbarágós, didaktikus és ítélkező utolsó mondatok, de az a kissé egyoldalú nézőpont is, amely mintha maga sem tudna szabadulni a sztereotípiáktól (lásd pl. kelet vs nyugat). Ez is valahogy… familiáris. A hétköznapi ember felháborodása és moralizálása. Bevallom, számomra az „igazi” irodalom hiányzott ebből a kötetből. Az, amelyik nemcsak rögzít és ejnye-bejnyéz, hanem érteni, értelmezni is próbál. Azt hiszem, maradok az Akváriumnál…


Népszerű idézetek

>!
olvasóbarát P

    Az a benyomásom, hogy jobban örült volna, ha valami rendes írót hívnak meg ide, nem egy nőt. Egy olyat, akinek szakálla, bajusza, de legalább egy vacak szemüvege van.

59. oldal, Verset állva (Magvető, 2017)

>!
robinson P

    Szigorú tekintetétől irányítva a tanulók egyenként lépnek ki a sorból, és darálják el üres arccal a verseket, amelyeket én írtam, és amelyekről eskü alatt állíthatom, hogy nyomtatásban volt értelmük.

60. oldal, Verset állva (Magvető, 2017)

>!
danaida P

    A térdnadrágos meg, akinek a tüdejébe időközben visszaáramlott a levegő, azt ordítja, hogy ő nem üvöltözik, hanem neki igaza van.
    Ez egy gyönyörű mondat, az ilyenekért érdemes sorban állni.

75. oldal, A megnyalt ember (Magvető, 2017)

>!
olvasóbarát P

    Állok velük szemben a liftben, és hirtelen megértem, hogy ez a helyes szakállas srác a saját ikertestvérét tologatja. Hogy valamikor, húsz-egynéhány évvel ezelőtt ugyanúgy álltak ők ketten a születés kapujában, mint az imént a lift előtt. És akkor, abban a végzetes pillanatban az egyik elindult, a másik pedig bent rekedt – talán hosszú percekre is. Azután mégis mindketten megérkeztek erre a világra, ahol már vártak rájuk. Várták mindkettőjüket, a két kisdedet. És lám: az egyik most tolja a másikat, viszi a földszinti táblához, az meg örül. Boldog. Rázza a fejét, lobog rajta a fehér bojtos mikulássapka.

125. oldal, Mikulássapka (Magvető, 2017)

>!
olvasóbarát P

Nyilván mindenki átélte már azt a kínos helyzetet, amikor összefut egy ismerőssel, és fogalma sincs, hogy hívják az illetőt. Tudja, hogy évek óta ismerik egymást, ezért nem lehet nyíltan megkérdezni, hogy hát áruld már el, kedves barátom, tulajdonképpen ki is vagy te valójában, és mi a neved. Nem, ezt nem lehet. Csak óvatosan szabad puhatolódzni, esetleg bemutatni egy harmadik személynek, aki ugye, nincs mindig kéznél.

177-178. oldal, Bumbi születésnapja (Magvető, 2017)

3 hozzászólás
>!
Csabi P

    Az írók tudvalevően nem hiú emberek, sőt idegen tőlük minden emberi gyarlóság.

174. oldal, Pogi néni (Magvető, 2017)

5 hozzászólás
>!
szadrienn P

Számtalan nyelvre fordítottak már, de olasz kötetem nincs, pedig szerelmes vagyok az olasz nyelvbe. Elgyöngülök és meghatódom tőle. Olyan dallamosan, olyan lágyan lüktet minden mondat, hogy az ember egy hajszárító használati utasítását is költőinek és édesen titokzatosnak érzékeli.

180. oldal - Az a bogaras olasz

>!
robinson P

Öregek nem is járnak ide, csak huszonévesek, meg huszonévesre maszkírozott negyvenes nők.

30. oldal, Lufi (Magvető, 2017)

>!
danaida P

A gyerekkor nem apránként, fokozatosan ér véget, hanem egyetlen váratlan, visszavonhatatlan pillanatban, ami néha már a gyerekévek közepén, de néha csak fiatal felnőtt éveinkben következik el.

84. oldal, Fanny és Alexander (Magvető, 2017)

>!
robinson P

Az ember ránéz a régi ismerősre, berregve beindítja az arcfelismerő programot, és rémülten konstatálja, hogy gőze sincs, ki az illető.

178. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Vivien Holloway: Tolvajbecsület
Janikovszky Éva: Ájlávjú
Janikovszky Éva: Ráadás
Cserna-Szabó András: Levin körút
Cserna-Szabó András: Félelem és reszketés Nagyhályogon
Elekes Dóra: A muter meg a dzsinnek
Bächer Iván: Zónázó
Vavyan Fable: Édes, mint a bűn
Vavyan Fable: Kedves, mint egy kéjgyilkos
Lackfi János: Három a magyar igazság