Párducpompa 94 csillagozás

Tóth Krisztina: Párducpompa

Posta, ​trolibusz, orvosi ügyelet, plázasétány, iskola, végállomás, tömött vasúti kocsi, kutyafuttató – Tóth Krisztina ötven története a mi mindennapi életünkben játszódik. Mintha mi állnánk saját magunk előtt a sorban. Gogol szelleméhez hűen: ha nevetünk, magunkon nevetünk. Már pedig abszurd humorból és empatikus iróniából itt nincs hiány. A Párducpompa elbeszélései groteszken realista pillanatfelvételek, lírai lassítások, precíz megfigyelések arról, miképpen élünk és félünk a mai Magyarországon. Pontos történetek az útvesztésről út közben. A bevándorlásról és a kivándorlásról, a szegénységről és a betegségről. A Blaha Lujza térre az aluljáróból huszonöt lépcsőfok vezet a felszínre, derül ki az egyik írásból. Haza a mélyben. Ilyenek ezek a megható és megrázó novellák is: grádicsonként érzékeljük a különbséget a lent és a fent között, a hatalmi agresszió és az emberi szolidaritás között. A Párducpompa olyan, mintha egy teljes kört mennénk valamelyik trolival:… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2017

Tartalomjegyzék

>!
Magvető, Budapest, 2017
ISBN: 9789631435832
>!
Magvető, Budapest, 2017
208 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631435214

Enciklopédia 2


Kedvencelte 6

Most olvassa 18

Várólistára tette 48

Kívánságlistára tette 40

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Tóth Krisztina: Párducpompa

Nyilván ezek nem elbeszélések – úgyhogy nem is nagyon beszélnek el semmit. Zárt panelek azokról a dolgokról, amiket mi is mindennap láthatunk az utcán jártunkban-keltünkben, csak éppen elmegyünk mellettük, és a dolgok annyiban maradnak. Tóth Krisztina ezzel szemben elmegy mellettük, aztán otthon megírja őket. A kötet első fele a kilátástalanságé – az író a tőle megszokott magabiztossággal és érzékenységgel rajzolja tovább a Nagy Magyar Dögök Arcképcsarnokát, és hát ebben alighanem ő a koronázatlan királynő kis hazánkban*. Pontosan és fájdalmasan skicceli fel azokat, akikbe nap mint nap belebotlunk a buszon, a munkahelyünkön vagy az iskolában – azokat, akiket Réz Pál így írt le: https://moly.hu/idezetek/546993 . Ezekben a szövegekben nem sok lélekemelő van – ha csak az nem, hogy ezeknek az alakoknak a sorsába általában bele van kódolva önnön büntetésük: a magány, a sértettség, a kozmikus frusztráció. A mitesszer, ami elcsúfítja ezen etap bőrét, az a reflektálatlanság – egyes szövegekben Tóth Krisztina nem tudja elkerülni a tárca-forma rövidségéből fakadó veszélyt, ezért írása túl nyersen reagál a kiinduló problémára, magyarán: szimpla plakátszöveggé silányodik. (Pl. Kiment a ház az ablakon)

A kötet második fele ezzel szemben már sokkal inkább napsütötte sáv – jelentős részük a reményről és az együttérzésről szól, vagy ahogy az egyszeri laikus mondaná: „szépek”. Ezen kívül akad ebben a szakaszban néhány úgynevezett anekdota is, vicces történetkék dedikálásokról, kísértetegerekről, stb. No most nálam ők amortizálták a pontozást, mert szerintem Tóth Krisztina nem anekdotázik olyan jól – ő írja csak tovább a maga szociobestiáriumát, mert az az ő műfaja. Ilyen értelemben én pont ellenkező okból fanyalgok, mint @Csabi: én ennél következetesebb komorságot és kilátástalanságot is el tudtam volna viselni – sőt, el is vártam volna. Értem én, hogy ezek az anekdoták megmutatják Tóth Kriszta emberi oldalát – de hát azt eddig is tudtam róla, hogy ember, nem pedig mondjuk sivatagi róka vagy pilisi len. Ettől függetlenül persze ez egy olvasásra érdemes kötet, bár meggyőződésem, hogy nem a tárca TK igazi erőssége, hanem a novella, ahol a szereplők gazdagabb interakcióba kerülhetnek egymással.

* Egy jellegzetes magyar alfaj, az ún. „frusztrált vénasszony” ábrázolása például egyszerűen parádés. Lásd: a Troli vagy a Pörgettyű c. írásokat. Talán ezek a kötet csúcspontjai.

13 hozzászólás
>!
Csabi MP
Tóth Krisztina: Párducpompa

Miután befejeztem ezt a könyvet, kimentem a fürdőbe, és felvágtam az ereimet. Hogy mégis itt vagyok, az csak annak köszönhető, hogy még egy tisztességes pengét sem lehet kapni, ami elnyiszálná a bőrt. Felhívtam a pengegyárat, hogy mit képzelnek, megmondtam hová dugják az ócska pengéjüket. Kikérték magunknak, még volt pofájuk, hogy soha senki nem reklamált még, eddig mindenki rendben elvérzett, aki az ő pengéjüket használta. Vagy inkább agyvérzésben múltak ki, riposztoztam, mire azt mondja, kívánja nekem is a legjobbakat, és levágta. A rohadék.

Tóth Krisztina új könyve igazi vámpírkönyv, elszívja az életerőt. Biztos ismeritek a fészbúkon tömegesen áramló édi történeteket, amikben valaki valami igazán jót tett (kutyát mentett árvízből, kerekesszékest vitt a hátán a Csomolungmára, vagy politikust rúgott le a mozgólépcsőn), amin meg kell hatódni, könnycseppet szemsarokból kitörölni. Na ez pont az ellentettje annak. Mintha ebben az országban csupa rossz, gátlástalan, erkölcstelen ember élne, és a szerzőnek mindenkiről van egy története. Nem is története, inkább véleménye, mert szinte süt a legtöbb írásból a személyes élmény, ahogy Tóth minduntalan beleakad ezekbe az emberekbe, hogy aztán mélyen lesújtva megírja gátlástalan viselkedésüket. A helyében én félnék már kimenni az utcára. Nem is igazi novellák ezek, inkább tárcák, publicisztikák, oda is valók, újságba, kis adagokban hetente bevenni, mert így töményen lélekfacsaró.
Nagyjából ez a könyv első fele, aztán a másodikban már vannak igazi novellák is, sőt, némelyikben még valami remény is megcsillan, ne adj’ isten humor, de a depressziós hangulat még ezekben az írásokban is általános.

Tudom, hogy ez a fajta lehangoltság, depressziós irodalom sajátja a kortárs magyar szcénának, de amit Tóth ezeknek az írásoknak a zömében tesz, az túltesz ezeken. Esetleírások ezek, a legkevésbé sem irodalmasítva, rossz a kedvem, legyen nektek is, állhatna mottóul a könyv elején.

Olvasom, hogy a Magvetőnél jelentősen átszerkesztették a novellák sorrendjét, a szerkesztő úgy „változtatott a sorrenden, hogy másoknak már ne kelljen átélniük az elviselhetetlen légszomjat.” Nos, ez a mostani sorrend ugyan a végére tényleg ad némi jobb érzést, de az eleje olyan gyomorba rúgást visz be az olvasónak, hogy onnan már nem lehet felállni, rányomja bélyegét az egész kötetre. A párduc feketében pompázik.

51 hozzászólás
>!
olvasóbarát P
Tóth Krisztina: Párducpompa

„Ha fáradt vagyok, bodobács szeretnék lenni. Lehetőleg egy napfényes, olaszra fordított versben.”

Tárcanovellák, többnyire E/1-ben elbeszélve. Minden műfajban szeretem az írásait, a látásmódját, az egyéni hangvételét. Kis bosszúságok, drámák sorozata ez a kötet, valamennyiünkkel megtörténhet, hogy apróbbnak látszó problémák fokozódnak fel drámai történésekké, vagy olyan dolgokat látunk a környezetünkben, amelyek nehezen feldolgozhatóak azoknak, akikkel ez történik, esetleg nekünk is. Nyitott szemmel, füllel jár az emberek között, érzékeli a kirekesztést (Termál), gyanakvást (Holland süti), a meg nem értést, az élet élhetőségének hiányát (Kiment a ház az ablakon), (Tetőterasz) a megalázást (A fésű, a kréta meg a vonalzó) a butaságot, hatalmi gőgöt (Verset állva), egy helyzet felvállalhatatlanságát (Ágy, asztal) A műfordítás kérdése is előkerül (Az a bogaras olasz) Nem azonos színvonalúak az írások, mint ahogyan az bármelyik gyűjteményes kötetre elmondható, de nagyon tetszett a többségük, elgondolkodtatóak, a humor is előfordul bennük. Az olvasás élményét felerősítette a könyvheti találkozás a szerzővel és a felolvasások, és a beszélgetés, amit a kötetről folytattak Szilasi Lászlóval.

12 hozzászólás
>!
n P
Tóth Krisztina: Párducpompa

Azt nem lehet mondani, hogy Tóth Krisztina történeteit szívesen olvassa az ember. Nem olvassa szívesen. A kérdés az lehet (ha van kérdés), hogy miért. Többféle válasz lehetséges. Például, mert nem érdekel az a világlátás (országlátás, hogy maradjunk itthon, hol máshol), amit ő elénk tesz, amivel szembesít. Nem érdekel, mert ezt látjuk nap mint nap, erről szólnak a hírek, ha buszra szállsz szembejön veled a mások élete. Vagy azért, mert inkább valami jobbra, szebbre, építőbbre van szükségünk. Vagy akármi, mindenki azt gondol még ide, amit akar. Szívesen talán én sem olvasom, de mégis van bennem egy kíváncsiság, érdeklődés afelé, hogy ő mit hogyan lát, én meg azt, amit ő meglát, miért nem, vagy ha meglátom, hogyan látom. A Párducpompában vannak szép történetek és vannak olyanok, amik nem szépek, de megszépíthetőek. Mi mást tehetnénk, ha valami rossz ér, ha nem bánik velünk az élet túl jól, ha magunk is meghökkenünk, hogy mennyi rohadt dolog van körülöttünk? Jól megdolgozott rutinnal megpróbáljuk túlélni, megmagyarázni, ha nincs magyarázat, akkor azzal magyarázni, ez van, menjünk tovább. A jóra vágyunk nem savazásra. Azt nem tudom pontosan (lehet, hogy semennyire), hogy T.K. mit akar nekünk megmutatni, mit akar azzal, hogy felszállsz a buszra meg leszállsz, mentél X megállót, emberek jöttek-mentek, rád léptek, lökdöstek, helyet adtak, hogy jegyet lyukassz. De, azt tudom, hogy néhány percig egy légtérben voltunk, egymásnak szorulva, „őt is, engem is csípnek a szúnyogok” – ahogy egy ismerősöm szokta mondani (akit nem csípnek, mázlisták, de csak talán), és ha mást nem is látunk meg ebben a kötetben, azt meg lehet látni (én remélem, megláttam), hogy rászorulók vagyunk, egymásra szorulók a bajban, a fájdalomban, a bánatban, a jóban, az örömben, a békétlenségben, békében. Álmodhatunk róla, elképzelhetjük, de nincs az a világ, ami tökéletesen megfelelne nekünk. ( a mennyország most nem játszik) Valami mindig van, amit még hozzátennénk, vagy elvennénk. A másik ember ne legyen kérdés.

>!
Magvető, Budapest, 2017
208 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631435214
6 hozzászólás
>!
DaTa P
Tóth Krisztina: Párducpompa

A Vonalkód kapcsán tavaly augusztusban azt írtam, „Tóth Krisztinától nem olvastam korábban semmit. Miért nem olvastam Tóth Krisztinától korábban semmit? Tóth Krisztinától eztán el fogok olvasni mindent.”

Ebből a nagy elhatározásból persze idő hiányában semmi nem lett eddig, a moly örök frusztrációja ez, túl sok a könyv, túl kevés az idő, túl rövid az élet. Mindenesetre a vágy megmaradt, így különösen örültem, mikor @szadrienn a decemberi molyklub előtt írt, hogy szívesen elhozza a találkozóra ezt a kötetet, kölcsönbe. Nagy lelkesen ki is készítettem az ágyam mellé a polcra rögtön az alkalom után, de valahogy soha nem tudtam elkezdeni. Mindig tologattam, újra és újra írtam át az olvasás kezdési dátumát a molyon. Aztán belekezdtem, és Tóth Krisztina ismét beszippantott. Viszont így is lassan haladtam vele, vagy két héten át olvasgattam. Nem azért, mert nem szerettem ezeket a történeteket. Mert szerettem őket. Nagyon. De egyszerre túl nagy dózisban túlságosan felkavartak volna, minden nap csak néhányat engedélyeztem magamnak belőlük, hiszen Tóth Krisztina a kis magyar, szürke hétköznapokat írja itt le. Amikről meg mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy vidámak és könnyedek lennének, úgy általában. Mert azért humor van ebben helyenként. Szórványosan. Aztán az ember meg csak ül a fotelban, ölében a könyvvel, és azon csodálkozik, milyen pontosan ráismer benne a környezetére. Meg néha magára. Jöhet még Tóth Krisztina, jöhet, de még mennyire!

4 hozzászólás
>!
cseri P
Tóth Krisztina: Párducpompa

Együltő helyemben is el tudtam volna szinte olvasni a „na csak még egyet” módszerrel, persze nem, mert vannak az embernek mindenféle más dolgai is. Rövid könyvecske, és nagyon jó. Nem vártam egyébként túl sokat tőle, mert hát „csak tárca”. Na de hát milyen tárca… Igazából nekem is inkább a kötet elején levő írások tetszettek, vagyis a keményebbek, de elfogadom, hogy ez így kerek, a derűsebbekkel együtt. Bár ha csupa durva lett volna benne, akkor lehetett volna ötös, ezt azért el kell mondanom.
Ja, és az elviselhetetlen légszomj. Hát az igazából nincs, mert hogy ebben élünk, valóban, szóval az ember inkább tényleg csak ráismer ezekre a történésekre, bár lehetne rajtuk szörnyülködni, hogy no de még ilyet.
Tükör, de pont azok nem fogják elolvasni, akiknek jó lenne, ha tükröt tartana.

>!
Annamarie P
Tóth Krisztina: Párducpompa

Tóth Krisztina írásai között mindig találni olyat, ami tetszik az embernek, ezért úgy tűnik, hogy nem nagy lutri leemelni a polcról egy munkáját. A körülbelül ötven novellát összegyűjtő Párducpompa most kifejezetten jól esett nekem.
Gyakran érezzük a novellásköteteknél, hogy hát hullámzó, meg vannak erősebb darabok. De most nem. Számomra teljesen kiegyensúlyozott, már-már szerkesztett volt az írások textúrája. Nem hatása, mert az nem igaz. Inkább azonos súlycsoport. Ennek oka lehet az is, hogy nem engedte elszaladni a tollát, szinte minden darab 3-5 oldal terjedelmű. De mi minden történik ebben a pár lapban?

Nos, nem a habkönnyű élet lesifotósa az írónő, az biztos. Nagyon tetszik a cím, mert teljesen lefedi a könyv tartalmát. A „Párducpompa”, az utolsó kis írás a könyvben, nem más, mint egy sötét aluljáró pink graffitije. Elhaladtunkban rápillantunk, látjuk, nem értjük, de beleég a retinánkba. Akárcsak azok a történetek, amiket leírt Tóth Krisztina. Utazik, lát, hall, érzékel és mint író reflektál, azaz leírja ezeket. S az élet már csak ilyen.
Ha nagyon szegregálni akarnék, akkor tényleg vannak a könyvben súlyos, komor darabok, de messze vannak attól, hogy letargiába sodorjanak. Nem kevés novella foglalkozik a migránsokkal, bevándorlókkal, vagy faji kérdésekkel, de ezek is csak azt mutatják, hogy az életből kanalaz a szerző. Erről hallani mindenhol. A plázákban, a húsboltban vagy a faluban.
(Milyenek ezek! Milyenek? Ismeretlenek. )
Aztán nem csak az idegenekről kapjuk le a keresztvizet, hanem górcső alá kerül a gonosz tanár, a szívtelen fodrász, a postán várakozó nyárspolgár is. A Párducpompában helyet kapnak csendesebb darabok is. Egy puha pislantással a kutyasétáltató, egymásba szerető párra vetül tekintetünk, akik lopott tapintattal szeretik egymást. Majd egy újabb pislantás, és a lift előtt állunk egy ikerpár előtt, akik közül az egyik beteg.
Tóth Krisztina szemével nézünk. Átcsorog rajtunk a látvány, de igazából már lépünk is tovább. Inkább szociográfia, ez igaz. Olyan, mint egy félbe hagyott mondat, amit te fogsz befejezni.

4 hozzászólás
>!
B_Niki P
Tóth Krisztina: Párducpompa

Tóth Krisztina Hazaviszlek, jó? c. tárcanovella válogatásának darabjait közel 4 éve mindenízű drazséhoz hasonlítottam. Ehhez képest a Párducpompa nem ilyen sokféle, szinte minden írás kiszámíthatóan keserű. Olvasás közben tudtam, hogy a rövid történetek végén nem várható boldog vég, feloldozás, tocsogunk a rögmagyar valóságban, a végén jön (még) egy kegyelemdöfés, hogy az olvasónak kétsége se legyen afelől, hogy ez egy olyan ország, ahol a koldustól is lopnak. S még ha így is érezhetjük sokszor, néha mindez túl direkten, vak komondorosan lett az arcunkba nyomva. Nem ízlett igazán. Ennek ellenére összességében mégis jobb kötetnek éreztem ezt a gyűjteményt a Hazaviszlek, jó?-nál. Három-négy novella egész kis örömmorzsa volt, meglepően vidám, humoros, amit jó volt olvasni és mosolyogni közben (pl. Kimenő hívás, Az a bogaras olasz). Az utolsó, címadó történet egészen erős volt (számos kép megmaradt bennem róla), még ha hasonló sablonelemek más történetekben is előfordultak a kötet során.

1 hozzászólás
>!
dacecc P
Tóth Krisztina: Párducpompa

Én és Tóth Krisztina irodalma nem annyira vagyunk barátok, valahogy nem klappolunk, mindig úgy állok fel a novelláitól, hogy éhes maradok még, hiányzik a receptből egy összetevő, ami miatt nem annyira elégíti ki az ízlésemet az írónő prózája. Mondjuk nem fogalmaz olyan kifacsartan, mint én itt fönt, az is valami. Ebben a könyvben túlnyomórészt negatív kicsengésű novellák vannak, csúcsra járatva mutatja be a gyűlölettel és rosszindulattal teli magyar valóságot. Vagy nem csúcsra járatva, lehet, hogy csak én éreztem úgy, ami szinte ugyanaz, hiszen ebben az esetben ezek az írások az egész kötetet dominálják. Szóval pesszimista a novellák jelentős része, olyan, mintha kiragadta volna az összes negatívumot, ami szembejött vele az utcán, hogy jól megírja őket. Ezeknek az írásoknak szöges ellentéte jött létre abban a kevés pozitív kicsengésű novellában, amik engedik az embert levegőhöz jutni, igazi felszabadulás ezeket olvasni. Aztán van egy harmadik kategória is, az íróként sztorizgató Tóth Krisztina, ezek dobogtatták meg legkevésbé a szívemet, úgy éreztem, hogy nagyon elüt az addig nagyjából szorosan tartott tematikától.
Szóval ilyen felemás lett nekem ez a kötet, hegyvidék kiszögellő magaslatokkal, meg persze völgyekkel is, de ha összességében tekintjük a tájat – amit ugye magaslatról szoktunk – jól el lehet vele időzni.

>!
robinson MP
Tóth Krisztina: Párducpompa

Főleg azokat szerettem olvasni, amelyek valós történetek is lehetnek, lehetnének. Azokat a történetek, amelyek bárhol, bármikor, bárkivel megtörténhetnek.
http://gaboolvas.blogspot.hu/2017/06/parducpompa.html

8 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
olvasóbarát P

    Az a benyomásom, hogy jobban örült volna, ha valami rendes írót hívnak meg ide, nem egy nőt. Egy olyat, akinek szakálla, bajusza, de legalább egy vacak szemüvege van.

59. oldal, Verset állva (Magvető, 2017)

>!
robinson MP

    Szigorú tekintetétől irányítva a tanulók egyenként lépnek ki a sorból, és darálják el üres arccal a verseket, amelyeket én írtam, és amelyekről eskü alatt állíthatom, hogy nyomtatásban volt értelmük.

60. oldal, Verset állva (Magvető, 2017)

>!
olvasóbarát P

    Állok velük szemben a liftben, és hirtelen megértem, hogy ez a helyes szakállas srác a saját ikertestvérét tologatja. Hogy valamikor, húsz-egynéhány évvel ezelőtt ugyanúgy álltak ők ketten a születés kapujában, mint az imént a lift előtt. És akkor, abban a végzetes pillanatban az egyik elindult, a másik pedig bent rekedt – talán hosszú percekre is. Azután mégis mindketten megérkeztek erre a világra, ahol már vártak rájuk. Várták mindkettőjüket, a két kisdedet. És lám: az egyik most tolja a másikat, viszi a földszinti táblához, az meg örül. Boldog. Rázza a fejét, lobog rajta a fehér bojtos mikulássapka.

125. oldal, Mikulássapka (Magvető, 2017)

>!
olvasóbarát P

Nyilván mindenki átélte már azt a kínos helyzetet, amikor összefut egy ismerőssel, és fogalma sincs, hogy hívják az illetőt. Tudja, hogy évek óta ismerik egymást, ezért nem lehet nyíltan megkérdezni, hogy hát áruld már el, kedves barátom, tulajdonképpen ki is vagy te valójában, és mi a neved. Nem, ezt nem lehet. Csak óvatosan szabad puhatolódzni, esetleg bemutatni egy harmadik személynek, aki ugye, nincs mindig kéznél.

177-178. oldal, Bumbi születésnapja (Magvető, 2017)

3 hozzászólás
>!
danaida P

    A térdnadrágos meg, akinek a tüdejébe időközben visszaáramlott a levegő, azt ordítja, hogy ő nem üvöltözik, hanem neki igaza van.
    Ez egy gyönyörű mondat, az ilyenekért érdemes sorban állni.

75. oldal, A megnyalt ember (Magvető, 2017)

>!
Csabi MP

    Az írók tudvalevően nem hiú emberek, sőt idegen tőlük minden emberi gyarlóság.

174. oldal, Pogi néni (Magvető, 2017)

5 hozzászólás
>!
robinson MP

Öregek nem is járnak ide, csak huszonévesek, meg huszonévesre maszkírozott negyvenes nők.

30. oldal, Lufi (Magvető, 2017)

>!
danaida P

A gyerekkor nem apránként, fokozatosan ér véget, hanem egyetlen váratlan, visszavonhatatlan pillanatban, ami néha már a gyerekévek közepén, de néha csak fiatal felnőtt éveinkben következik el.

84. oldal, Fanny és Alexander (Magvető, 2017)

>!
robinson MP

Az ember ránéz a régi ismerősre, berregve beindítja az arcfelismerő programot, és rémülten konstatálja, hogy gőze sincs, ki az illető.

178. oldal

>!
danaida P

Mátraalján, falu szélén lakik az én öreg néném. Melegszívű, dolgos, derék, mégse tud megélni abból a kevéske nyugdíjból, amit a postás havonta kihoz neki.

26. oldal, Termál (Magvető, 2017)


Hasonló könyvek címkék alapján

Vivien Holloway: Tolvajbecsület
Janikovszky Éva: Ájlávjú
Janikovszky Éva: Ráadás
Cserna-Szabó András: Levin körút
Cserna-Szabó András: Félelem és reszketés Nagyhályogon
Elekes Dóra: A muter meg a dzsinnek
Bächer Iván: Zónázó
Vavyan Fable: Édes, mint a bűn
Vavyan Fable: Kedves, mint egy kéjgyilkos
Lackfi János: Három a magyar igazság