Idézetek 20




A könyvesboltban ismerte meg, meséli nekem Anna. Negyvenes, szakállas. Virginia Woolf A hullámok című könyvét választotta ki az antikvár példányok közül, aztán a pénztárnál mélyen a barátnőm szemébe nézett.
Annának világoszöld tigrisszeme van, néha szinte sárgának tűnik. Most, hogy újra átéli az első találkozást, szinte párás a tekintete. Magam előtt látom a szakállast a kis lilásrózsaszín fedelű, dohszagú Woolf-kötettel, ami időtlen idők óta ott ált a boltban a polcon, és inkább nem mondok semmit. Mennyit agyalhatott az az öregedő csávó, hogy olyasmit vigyen a pénztárba, amire Anna felfigyel!
109. oldal
→ |
---|




Sosem szoktam arra gondolni, hogy meghalhatok, inkább csak az foglalkoztat, hogy vajon meddig tarthat ez az egész. Hány hónapig, vagy hány évig. Most járunk a tizenhetedik hónapnál. Itt, a kezelésen mindenki hónapokban beszél, ami eleinte furcsa volt nekem. Tudod, olyan ez, mint amikor a kismamák mondják, hogy a gyerek tizennyolc hónapos, és ezt meg ezt csinál, és akkor kezdhetsz gyorsan felszámolni, hogy akkor mennyi idős is tulajdonképpen a kiskrapek. Nem azt mondják, hogy egyéves a kicsi, vagy másfél, hanem hogy hány hónapos.
87. oldal